13. rész ~ Forró csoki

Harry Styles

"Leleplezték a titkomat!"

Végig ez járt a fejemben.

Rájött valaki arra, amit soha nem akartam, hogy kiderüljön. 

Mindvégig úgy voltam vele, hogy erre senki nem jöhet rá. Hiszen mindig óvatos voltam. Direkt nem mentem feltűnő utakon, hanem próbáltam a legrosszabb, leghosszabb utakat választani, hogy egy paparazzi se tudjon követni.

Erre tessék.

Egy lány megtudta, hogy ketrecharcos vagyok.

Amikor meghallottam a hangját a kaputelefonban, azt hittem, hogy csak egy rajongó a sok közül. Ideges volt a hangja és elég bizonytalan. De volt valami olyan hangjában, ami tényleg azt sugallta, hogy ő nem egy rajongó. Hogy, ha beszélek vele személyesen, akkor nem fog a nyakamba borulni és sírni. 

Talán Isten sem tudja miért, de beengedtem a házamba. Féltem, hogy megfogom bánni ezt a döntést, de bármi gond esetén kiraktam volna a házamból a szűrét.

Aztán megláttam őt.

És tudtam, hogy nem rajongó. Nem kapott sokkot, amikor meglátott. 

Nem kelt ki magából és ugrott a nyakamba, miközben azt kiabálja, hogy "Harry! Szeretlek! Vegyél feleségül!"

Csak egy szimpla lány volt, aki beszélgetni akart velem, és fogalmam sem volt, hogy miről.

Egészen addig, amíg két képet át nem adott nekem. Még a vak is látja, hogy a képeken én vagyok. Persze nagyon jó kifogás lett volna, ha azt mondom, hogy akármelyik srácnak lehetnek ilyen tetoválásai, de az hogy valakinek ugyanott, ahol nekem és ugyanolyan tetoválásai legyenek, mint nekem...na, az lehetetlenség.

De, amikor magamba elhatároztam azt, hogy ezzel fogok foglalkozni, akkor nem is gondoltam végig, hogy ez mivel járhat. Gondoltam, hogy elég az ha csak óvatos leszek és kerülöm a fotósokat.

De most visszagondolva, hülye kifogást találtam ki. Ezt nem lehetett volna kimagyarázni.

A rajongók tudnák, hogy én vagyok a képeken és ha a klubba bemenne valaki, aki utánam nyomoz, ott is elmondanák, hogy igen, ez a fiú a Kobra. Ők nem tudják ki vagyok valójában.

Ők csak Kobraként ismernek.

Nem Harry Stylesként.

Azt sem tudják ki vagyok. Tom sem tudja, senki nem tudja.

Életükben nem hallottak még a One Directionről, különben már elmondták volna az egészet a médiának, vagy éppen tőlem kértek volna pénzt a hallgatásukért cserébe. De egyik sem történt meg.

Egy lány tudta meg a titkomat.

El sem hiszem, hogy rajtam kívül tudja más is ezt az egészet.

Amikor Rosalie oda adta a képet és elmondta, hogy tudja, akkor próbáltam tagadni. Nem tehettem mást. Be kellett bizonyítanom neki, hogy az nem én vagyok.

De, ha valaki egész végig követ, akkor azt nem lehet átverni.

Ő is tudta, hogy én vagyok azokon a képeken, még ha nem is követi az életemet percre pontosan. Megnéz rólam pár képet, azok között talál félmeztelent is, és máris tudja, hogy az, aki ott van a ketrecben, az én vagyok. 

De megnyíltam neki.

Valahogy azt éreztem, hogy megbízhatok benne. Hiszen tegnap volt a meccs és ha annyira akarta volna, akkor már reggel elmehetett volna a főnökéhez és leadhatta volna a képeket. 

De nem. Ő eljött hozzám és velem akart beszélni.

Bassza meg. 

Én pedig mennyi mindent a fejéhez vágtam, amint megtudtam, hogy paparazzi!

Egy paparazzi, aki nem magát nézte, hanem engem! Hiszen eljött ide, és kristálytisztán elmondta többször is, hogy nem fogja a képeket eladni!

Egy paparazzi, aki meghallgatott engem és lelket öntött belém.

Bassza meg.

Melyik fotós lenne arra képes, hogy idejön hozzám és nem a pénzért fog menni a főnökéhez?

Melyik fotós lenne arra képes, hogy nem rosszat akar a hírességnek, hanem éppen az ellenkezőjét? Meg akarja őt óvni?

Én pedig úgy ahogy volt, elcsesztem az egészet!

De miért nem volt képes elmondani, hogy miért kell neki a pénz?

Meghallgattam volna, ahogyan ő engem és segítettem volna neki. 

Végig őszinte volt velem. És én nem néztem azt, hogy ide mer állni elém és eltudja mondani, hogy ő egy paparazzi. 

Én pedig csúnyán beszéltem vele és mindent a fejéhez vágtam!

De engem is meglehet érteni, hiszen mindenkinek rossz az, ha felfedik a titkát. De hogy ha valakinek minden lépését követik a fotósok, a rajongók és az egész világ, akkor még nehezebb helyzetben van. 

Mert bárki megtudhatja a titkát az illetőnek. 

Nem akarom, hogy valaki is megtudja a titkomat!

Rosalie után kell mennem!

Utol kell érnem és megkérnem, hogy ne beszéljen!

 Nagyon gyorsan felvettem a csizmámat, majd a pulcsimba bújtam és azonnal rohantam is ki a házból. Nem foglalkoztam azzal, hogy a bejárati ajtót nem zártam be. A garázsba mentem és beültem az autómba. Azon nyomban hajtottam is ki a garázsból és elindultam.

Nem tudtam merre menjek, csak elindultam. 

Hol keressem?

Csak az ösztöneimre tudtam hallgatni...de mégis milyen ösztönökre, amikor nincs más bennem csak az idegesség?

Ha nem találom meg időben..akkor végem. Minden ember megfog nézni az utcán és most nem azért, mert én vagyok a híres énekes, Harry Styles.

Most én lennék Harry Styles, ki ketrecharcos.

Nem bírnám ki. Nem vagyok gyenge ember, de az nekem is sok lenne, ha minden ember undorodna tőlem. Ha mindenki kinézne mindenhonnan.

El sem tudom képzelni, hogy a családom mit szólna hozzá, ha ezt megtudná. A fiúkról nem is beszélve..

Pocsékul érzem magam, amiért így beszéltem ezzel a lánnyal. 

Ha nem beszéltem volna így vele, akkor most nem kéne attól rettegnem, hogy nyilvánosságra hozza.

Csak találjam meg. 

Bolyongtam céltalanul.

Merre menjek?

Hol keressem?

Autóval volt vagy gyalog?

És ha autóval, akkor milyen autóval?

Semmit nem tudok!

Idegesen mentem a városban és kerestem. Egy autót, amiben benne van ő, vagy magát Rosaliet.

Út-utat váltott. Házak mellett hajtottam el, rengeteg ember sétált az utcákon, és minden barna hajú lánynál felkaptam a fejemet. De egyik sem volt az, aki nekem kellett.

Már a külvárosban vezettem, amikor észrevettem egy autót az út szélén megállva.

Lelassítottam, hiszen bárkinek szüksége lehet a segítségre. Nem tudni, hogy nem-e érte baj az autóban ülő illetőt.

Mögötte megálltam, majd kiszálltam az autóból és odasiettem ahhoz az autóhoz.

Meglepődtem. Az nem is kifejezés mennyire.

Itt volt előttem.

Rosalie ült bent az autóban. A feje a kormányon volt.

- Rosalie! - szóltam hangosan és bekopogtam az ablakon. 

Felkapta a fejét a hangomra, illetve a kopogásra, és rám emelte a tekintetét. Nem láttam tisztán, de mintha a szemei könnyesek lettek volna.

- Rosalie! Nyisd ki, kérlek! - kértem őt, mire megnyomott egy gombot és az ablakot lehúzta. Jól láttam. Könnyesek voltak a szemei. Sírt.

- Harry. Te hogyan kerültél ide? - szipogott és letörölte a könnyeit, amik az arcán folytak le.

- Muszáj volt téged megtalálnom. Kérlek, annyira sajnálom! - néztem a szemeibe- olyan idióta vagyok! 

- Nem vagy idióta!

- De igen. Hiszen sok paparazzi nem jönne el ide hozzám, és beszélne velem arról, amit megtudott. De te. Nem vagy olyan, mint ők! Csak az indulat beszélt belőlem, mert nem tudtam, hogy hogyan reagáljak arra, hogy te paparazzi vagy!

- Nem vagyok paparazzi. Csak muszáj ezt csinálnom. - halkan beszélt és tudtam, hogy ez most kényes téma a számára. Nem akartam erőltetni, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért muszáj ezt csinálnia. Valaki rákényszeríti? Vagy valaki megzsarolta, hogy ezt kell csinálnia, mert ha nem, akkor megüti a bokáját? Mi folyik itt, Rosalie?

- De akkor sem szabadott volna veled így beszélnem! Te odajöttél hozzám, hogy elmondd. Most, hogy tisztán látok. Tudom, hogy ez neked is mennyire nehéz lehetett és el sem tudod képzelni mennyire hálás vagyok, amiért idejöttél hozzám! 

- Nem vagyok én rossz ember. - sírta el magát. Rossz volt őt így látni- nem tudnám elmondani senkinek sem a titkodat! Nem fedném fel! - nézett rám nagy szemekkel, és tudtam, hogy igazat mond. Ő nem tűnik olyannak. Nem tudom miért, de megbízok benne, tudom, hogy megtartja a titkomat.

- Tudom. És tényleg nem vagy rossz ember! A rossz emberek nem jönnek ide hozzám, ezért vagy te nagyon jó ember! - mosolyogva néztem rá.

- Nem tudom.. - sóhajtott és megrázta a fejét.

- Nagyon jó ember vagy! De mi lenne, ha elmennénk hozzám és innánk egy forró csokit, közben pedig beszélgetnénk? Mit szólsz?

- Jó ötlet lenne elmenni hozzád? 

- Nem lesz semmi gond, csak egy forró csoki és beszélgetünk. Nem vagyok közveszélyes. -nevettem- legalább is eddig senki nem mondta, mert nem tudták volna elmondani. Addigra eltűntek rejtélyes körülmények között! - vigyorogva néztem rá és közben gonoszul megcsillan a szemem.

- Hülye! -nevette el magát.

- Azért pár órás ismertség után még ne mondd ezt! Fáj! - kaptam a szívemhez és tettetem azt, hogy össze esek a földön. Rosalie nevetve nézett rám, és kinézett az ablakon.

- Nem lennék neked útban? 

- Ha útban lennél nekem, akkor nem ajánlottam volna fel. - nevettem el magam, hiszen ez tényleg így volt. Hogy, ha nem akarom, hogy eljöjjön hozzám, akkor nem kérdezem meg. De szeretnék vele beszélgetni. Egy kicsit megismerni őt.

- Rendben. Szívesen elmegyek. De tejszínhabbal kérem! - felmutatta a mutató ujját, hogy nyomatékosítsa, hogy bizony ő tejszínhabot is kér a forró csokijára. Kuncogva néztem rá, és egy nagyot bólintottam.

- Sok tejszínhabbal kapod! - nevettem, majd felegyenesedtem- megyek elől. Gyere utánam, oké? - kérdeztem, ő pedig válaszul bólintott.

Az autóba ültem, majd elindultam haza, és Rosalie jött mögöttem. Szorosan, de mégis a követési távolságot betartva jött utánam. 

Féltem, hogy nem találom meg és akkor kitálal a médiának. Hogy előbb ér be a főnökéhez, mint hogy én megtalálnám. 

De a szerencse mellém állt! Megtaláltam őt. Borzasztóan rossz volt őt sírni látni. És tudtam, hogy közöm van ahhoz, hogy ő szomorú, hiszen az én titkomat őrzi, én beszéltem vele úgy, ahogy. 

Közben a visszapillantó tükörbe néztem hogy jön-e még utánam. Mosolyogva konstatáltam, hogy bizony még mindig mögöttem van. Vigyorogva integettem neki, és láttam a visszapillantóból, hogy az ő ajkai is felfele kanyarodtak. 

  Amikor a házamhoz értünk én beparkoltam a garázsba, ő pedig a házam előtt megállt. Beengedtem a kapun.

- Fáradjon be! - mutattam előre fele az utat a karommal. Ő pedig egy nevetés közben besétált a kapun, amit én becsuktam, majd bementünk a házba.

- Nem zárod az ajtót? - kérdezte, amikor is kulcs használata nélkül mentünk be a házba.

- Amikor elindultam utánad, akkor

- Nem kell levenned! Hagyd magadon nyugodtan! - mondtam neki, hiszen én nálam ez sosem volt probléma, ha valaki cipőben volt itt bent. Nem vagyok olyan, hogy levetessem valakivel a csizmáját.

- De leveszem. - levette a csizmáját és félre rakta. A táskáját elvettem és felakasztottam a fogasra, majd kerestem egy kényelmes papucsot és a lábai elé raktam.

- Ez komoly? - kuncogott, és a tekintete a papucson volt, ami rózsaszín volt.

- A nővérem, amikor itt volt mindig azért reklamált, mert neki nincs kényelmes benti papucsa, így vettem neki egyet. - magyaráztam el neki. Gemma mindig is akaratos és makacs volt. Anyu mindig azt mondja, hogy nagyon hasonlítunk, de én nem akarok annyira makacs lenni, mint ő!

- Értem. - mosolygott, majd bementünk a nappaliba. 

Megmondtam neki, hogy nyugodtan helyezze magát kényelembe. Leült a kanapéra, majd a telefonját elővette, én pedig bementem a konyhába.

Két bögrét elővettem és elkészítettem mind a kettőnknek a forró csokit. Nyomtam rájuk tejszínhabot, de Rosalie italára sokkal többet. Fogtam a bögréket, valamint 2 kanalat és kimentem a nappaliba. Ugyanott ült, ahol akkor, amikor kimentem a konyhába. A lábait felhúzta a kanapéra. Mosolyogva adtam át neki az egyik bögrét és a kanalat.

- Nem spóroltál a tejszínhabbal. - mosolygott. A kanalat a tejszínhabba mártotta, majd megette az ízletes habot.

- Te kérted sok tejszínhabbal! Én tényleg nem sajnáltam. - vigyorogtam, és én is hasonlóan cselekedtem, mint ő. Ettem a tejszínhabból, hogy utána könnyebben tudjam inni a forró csokimat.

- Nem akartam felfedni a titkodat. Csak annyira fájt, hogy a többi undorító fotóshoz hasonlítottál, hogy azt gondoltam, hogy igen, akkor megmutatom, hogy én is tudok olyan lenni, mint azok. - szólalt meg, akkor amikor már mind a ketten eltüntettük a tejszínhabunkat és a forró csokinkat ittuk. Nem számítottam rá, hogy így felhozza a témát, de örülök, hogy ennyire kimeri mondani, amit gondol és amit érez.

- Sajnálom, amiket mondtam, csak tudod nekem az összes ugyanolyan. Annyira nehéz velük, mert nem kapsz néha levegőt tőlük. Van egy-kettő normális, de a harmincból talán ha 1 normális. Hogy akkor ő nem arra megy, hogy eladja a képeket, hanem a mosolygós pillanatainkat fényképezi le. 

- Így kitudnak titeket készíteni?

- Nagyon. Az arcodba nyomják a kamerájukat, és mindent kérdeznek. Van, amikor olyat kérdeznek amiről még nem is hallottam. De van, amikor nagyon bántó dolgokat tudnak mondani... - gondoltam vissza arra az egy alkalomra, amikor nagyon megbántottak, és azt még én sem bírtam. Kijön az emberből minden feszültség, és én sírással adtam ki magamból. Szégyen, nem szégyen sírtam. 

- Mondtak neked bántó dolgokat? - fordult felém, és kíváncsi tekintetével figyelt engem. Elmosolyodtam kíváncsiságán, és nem éreztem azt, hogy nem mondhatom el. 

- Nőfalónak hívnak. - sóhajtottam, hiszen ez számomra nagyon nehéz- meg, hogy minden lányt megfektetek, minden lány egy éjszakára kell nekem. És ilyenek. - mondtam, ő pedig nagy szemeket meresztett és úgy nézett rám. Nem hitte el, vagy sokkolta. De a tekintetéből ítélve inkább az utóbbi. 

- Jézus...sajnálom Harry! - nézett rám, és megrázta a fejét- nem tudom miért kell ilyen bunkónak lenniük!

- Mit sajnálsz? - mosolyogtam rá.

- Hogy ilyenek, és mert én is ez vagyok... - sóhajtott, és lehajtotta a fejét.

- Héj, Rosalie! Te nem vagy ilyen! Ha ilyen lennél, akkor elmondtad volna a médiának azt, amit megtudtál. De te nem mentél!

- Muszáj ezt csinálnom. Imádok fotózni! - nézett rám csillogó szemekkel, és láttam rajta, hogy tényleg örömét leli a fotózásban. Folytatta- de valami miatt ezt kell tennem. Sok pénzt kereshetek vele és fotózhatok. Sajnos nem tudtam olyan iskolába tovább tanulni, ahol ezt kitanulhatom, így ezt választottam. Kellett a pénz és még mindig kell, de nem minden áron. - mondta el nekem az igazat. Bár, azt, ami a legjobban érdekel, hogy miért kell ezt csinálnia, az kimaradt, de nem erőltetem. Majd, ha szeretné, elmondja. 

- Azért is kaptál volna pénzt, ha a titkomat felfeded? - muszáj volt megtudnom. Nem haragszok meg rá, hiszen elhiszem, hogy kell neki a pénz. Nem tudom miért, de tudom, hogy kell neki. Így ez egy jó lehetőség. A fotózást imádja, így fotózhat is és sok pénzt is kereshet. És nem muszáj rossz paparazzinak lennie.

- A főnököm behívatott, hogy lenne számomra egy nagyon jó munka. Meg kéne tudnom valakinek a titkát. Szerinte minden híres embernek van titka. - megforgatta a szemeit- ez szerintem hülyeség, de hát ő tudja... és akkor mondta hogy a te titkodat kell hogy kiderítsem. - nézett a szemembe. Szóval a főnöke kérte hogy nyomozzon utánam és derítse ki a titkomat.

- És te mit mondtál erre?

- Rengeteg pénzt ígért, ha kiderítem a titkodat. Olyan sokat Harry, hogy azt, amit szeretnék megtudnám valósítani! Házat akarok venni és ahhoz nagyon sok pénz kell és ez a pénz elég lett volna! De nem minden a pénz, tudom. És nem vagyok olyan, hogy felfedjem a titkodat. Nem fogom valakinek a legnagyobb titkát felfedni, pláne nem olyan emberét, akit utána a média szét szedne. Bocsánatot is szeretnék kérni, amiért egyáltalán követtelek!
- Ezért nem kell bocsánatot kérned. Köszönöm, hogy nem mondod el senkinek sem. Nagyon sokat jelent ez nekem Rosalie! 

- Rosie. - nézett rám mosolyogva- Rosienak hívj csak. - mondta én pedig elmosolyodtam, és bólintottam.

- Szóval Rosie sokat jelent nekem, hogy hozzám jöttél el ezzel a dologgal és nem a főnöködhöz.

- Tudod, megfordult a fejemben, hogy eljövök hozzád és megbeszélem veled ezt, de nem tudtam, hogy jó ötlet-e ez. Aztán Anyukám is azt mondta, hogy veled beszéljek. De nem tudja a titkodat csak hogy van titkod, de Anyu nem fog senkinek sem beszélni, ebben biztos lehetsz! - bólintottam, miszerint tudomásul vettem. És őszintén. Ha az Anyukája is olyan, mint ő, a titkom a legbiztosabb kezekben van- és hát gondoltam megpróbálkozok. Eljöttem ide, és szerencsémre beengedtél.

- Mi lett volna, ha nem vagyok itthon? - kérdeztem. Hiszen ez a lehetőség is fent állt. Mert nem mindig vagyok itthon.

- Akkor itt maradtam volna addig, amíg haza nem jössz. - nevetett- vagy megnéztem volna azt a házat, ahova tegnap bementél. Ott csak eltudták volna mondani, hogy hol vagy. - homlok ráncolva néztem rá. Milyen ház? Gondolkodtam, majd eszembe jutott. Hát persze. A fiúkkal közös házunk. Tegnap oda is elmentem.

- Ó, igen. Az a fiúkkal közös házunk. - mosolyogtam.

- Két házad van?

- Mindegyikünknek. -kuncogtam- az a közös ház, ahova sokszor járunk, és szinte mindig ott vagyunk. De van, amikor mindegyikünk a saját házában van. Mint én most itt. Én most a ketrecharc miatt vagyok itt.

- Miért?

- Hát a szám fel van repedve, nem biztos hogy várnák ezt a látványt, hiszen úgy tudják, hogy tegnap egy lánnyal találkoztam. -nevettem el magam. Vicces lenne beállítani a fiúkhoz úgy, hogy fel van repedve a szám. De hát én tegnap egy lánnyal voltam. Akkor miért is van felrepedve a szám? Mondhatnám, hogy szó szerint vad volt az éjszaka. 

- Igen, úgy elég nehéz lenne kimagyarázni. De azt hazudtad nekik, hogy lánnyal találkozol?

- Igen. Mást nem tudtam volna nekik mondani. Mert tegnap buliba mentek és csak úgy tudtam magam kihúzni alóla, hogy azt mondtam, egy lánnyal találkozok. 

- Nem akarod nekik elmondani?

- Nem. Nem akarom, hogy megundorodjanak tőlem. Talán itt most abba is hagyom az egészet. - mondtam ki azt, amire most jöttem én is rá. Abba kell hagynom. Nem szabad tovább csinálnom. Nagy a kockázat. Rosie előtt lebuktam, szerencsére nem mondja el senkinek. De sosem tudhatom, hogy ki fog megint észrevenni..az az illető már lehet a médiához fordul.

- Abba akarod hagyni? - meglepődve nézett rám a velem szembe ülő lány. 

- Igen. Hiszen, ha más is lebuktat, akkor nem biztos, hogy ennyivel megúszom. - mutattam rá majd rám és utalva erre arra, hogy nem biztos, hogy az az illető idejön hozzám és megbeszéli velem.

- Hogy megúszod egy forró csokival? - vigyorgott Rosie, és a kezében lévő bögrére mutatott, amiben a forró csokim volt. Elnevettem magam.

- Másnak nem adnék ilyen forró csokit. - vigyorogtam és ittam az italomból.

- Ó, szóval ez megtiszteltetés lenne? - húzta fel a szemöldökét.

- Számodra? Abszolút! - vigyorogtam.

- Ah, megtiszteltetés, hogy Harry Styles megkínált ezzel az isteni finom, utánozható forró csokival! - vigyorgott rám.

- Na, látod...mi az, hogy utánozható? - eljutott az agyamig, amit mondott, és felhúzott szemöldökkel néztem rá- az én forró csokim igen is utánozhatatlan!

- A sarki kávézóban jobbat iszok! - vigyorgott még mindig rám, és próbáltam visszatartani a mosolyomat.

- Ez most nagyon fájt! Ma már ez a második alkalom, hogy megsértesz! - mutattam fel most én a mutató ujjamat, úgy ahogyan ő is tette, amikor a kocsiban ült és így nyomatékosította, hogy sok tejszínhabbal kéri a forró csokiját.

- Na, jó bevallom, tényleg nagyon finom! Melyik kakaós italt vásárolod? -kuncogott, majd arckifejezésemet látva elnevette magát- oké, abba hagyom! Tényleg finom!

- Nagyon szemtelen lány vagy! Pár órás ismertség után kijelented, hogy hülye vagyok. Kétszer, sőt többször is megsértesz. Tudod, nagyon bátor lány vagy! - néztem rá felhúzott szemöldökkel, ő pedig kuncogott, mire én is elnevettem magam.

- Azt mondtad nem vagy közveszélyes, szóval merek bátor lenni!

- Lehet csak azért mondtam, hogy ide csalogassalak aztán bemutassam, hogy mennyire is az ellenkezője vagyok annak, amit mondtam! - vigyorogtam rá gonoszan és a bögrémet leraktam.

- Szóval közveszélyes vagy! Azt hiszem jobb pletykám van a címlapoknak! - vigyorogva nézett rám, miközben ő is lerakta a már kiürült bögréjét.

- Ezt már nagyon sokan mondták. Tudod mi lett velük?

- Mi? - kérdezte.

- A pincébe vittem őket. - suttogtam halkan. Ő pedig elsőnek nagy szemekkel nézett rám, majd ahogyan meglátta vigyorgó arcomat, elnevette magát.

- Olyan bolond vagy! - nevetett.

Én is elnevettem magam azon, ahogyan ő nevetett. Valahogyan felszabadultam mellette, és őszintén tudtam nevetni. 

Jól éreztük magunkat, nevettünk. 

És ez hiányzott az én életemből.

Az őszinte nevetés, és boldogság.