2016. január 29., péntek

43. rész ~ Holmes Chapel (1. rész)


Jó olvasást! :)
Puszi: Szandi. ♥

Rosalie Parker


- Rosalie. - meztelen hátamat lassan simogatta a mellettem fekvő fiú. Titokban már fent voltam, de nem akartam megmozdulni. Csak pihenni akartam még a karjaiban. Elfelejteni azt a tudatot, hogy hamarosan találkozok a családjával.
Találkozom a barátom családjával...
Jóságos ég..
- Fent vagy már, igaz? - kuncogása visszhangzott a fülemben. Hajamra egy lágy puszit nyomott, miközben ujjai nem álltak meg a hátam simogatásával. 
- Nem.. - motyogtam.
- És akkor azt mondd meg, hogy ki beszél most, ha nem az én csodaszép barátnőm? - felnevetett, és lágy csókot hintett a homlokomra.
- Nem tudom, de azt igen, hogy a barátnőd még alszik. - nyomtam meg a barátnőm szót, a csodaszép jelző nélkül.
- Nekem csodaszép barátnőm van. Kívül-belül az.
- Nem teszel hirtelen kijelentéseket? - kinyitottam a szemeimet, és ránéztem.
- Soha. Már az első pillanatban az volt rólad a véleményem, hogy csodaszép vagy. Most legalább már kimondhatom.
- Eddig miért nem mondhattad ki?
- Mert nem mertem. Féltem, hogy máshogy értelmezed, hiszen akkor még nem voltak irántad ilyen érzéseim, és az első találkozásunknál azt mondom, hogy ó, milyen szép vagy, akkor nem biztos hogy normálisnak titulálsz. - felnevetett.
- Honnan veszed, hogy amúgy normálisnak tituláltalak? - felhúzott szemöldökkel néztem rá, de közben nagyon nehéz volt visszatartani a feltörő nevetésemet. 
- Hát ezzel most nagyon megbántottál. - tette szívére tenyerét, és közben eljátszotta a hattyúk halálát. Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Bolond vagy. - kuncogtam, és megpusziltam a vállát.
- Szóval nem normálisnak nevezel, és még bolondnak is? Ez 2 perc alatt 2 sértés. - húzta fel az orrát.
- Bocsánatot kérek, amiért megsértettem az érzékeny lelkedet. - ajkaim lefele görbültek, így biztosítottam arról, hogy szavaim tényleg komolyan hangzanak. 
- Nehéz megbocsátanom.. - elfordította a fejét. Nevetve magam köré fontam a takarót, és hozzá hajoltam.
- Naa. Nem olyan nehéz megbocsátani. - felé hajoltam. Lassan rám nézett. Végig mért a szemeivel. Szerencsére a takaró takarja előle meztelen melleimet.
- Adnod kell valamit, ahhoz hogy megbocsássak. 
- Mit szeretnél?
- Mondjuk a tegnapból egy kis ismétlést? - vigyorgott szemtelenül, és maga alá fektetett. Szorosan tartottam magam előtt a takarót, hogy még csak esélye se legyen lehúzni rólam.
- Nem, nem lehet. Készülődnünk kell. Hamarosan indulunk.
- Még csak 8 óra van. 10-kor indulunk. - panaszkodott.
- Ne legyél ennyire kanos. -
- Melletted csak az tudok lenni. Főleg, ha tudom, hogy a takaró alatt a meztelen testedet találom. - végig nézett rajtam, miközben nyelvét lassan végigszántotta alsó ajkán.
Elpirultam, és még jobban magamra húztam a takarót.
- Fel kell kelnünk. - sóhajtottam, és jóleső borzongás futott végig a testemen, amikor megcsókolta a nyakamat.
- Fél óra bőven elég. - suttogta a bőrömbe, miközben nyakamat tovább csókolgatta.
- Harry. Álljunk le. - sóhajtottam, és egy picit eltoltam magamtól. 
- De nem akarok. Belőled sosem elég. - nézett a szemeimbe.
Minden ilyen kijelentésével eléri, hogy még jobban elpiruljak. De türtőztetnem kell magam. Nem adhatom meg neki újra magam, akármennyire is szeretném..
- Lesz még mindenre időnk, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy mindjárt rosszul leszek..
- Miért? Fáj valamid? - aggódva nézett rám, és megfogta a homlokomat, abban a hiszemben, hogy hátha lázas vagyok.
- Nem. - elmosolyodtam - csak ideges vagyok, hiszen találkozok a családoddal.
- Oh. - kifújta a levegőt, és csókot nyomott a homlokomra. Mellém feküdt, és a mellkasára vont - ne aggódj, nem lesz baj. Kedvelni fognak. 
- Honnan tudod? - átöleltem a derekánál. Fejemet a mellkasára hajtottam.
- Mert tudom. - felnevetett - és azt is tudom, hogy feleslegesen aggódsz. Hidd el, ha tudnám, hogy nem fognak kedvelni, vagy hogy előítéletesek veled szemben, akkor nem vinnélek el.
- És mi van, ha mégsem fognak kedvelni, ha meglátnak? - tudom, hogy sokat aggódok, de nem tudom magamból elzavarni azt a képet, hogy Harry családja lenéz engem, mert én csak egy "sima" lány vagyok. 
- Jaj, Rosie. - sóhajtott fel. És bár nem láttam, de nagyon jól sejtettem, hogy csodaszép zöld szemeit megforgatta. - Ne aggódj már mindig mindenen ennyit. Csak haladj az árral.
- Azt csinálom!
- Nem. Te éppen teljesen paranoiás vagy. Én ismerem a családomat vagy te? - az állam alá nyúlt és kérte, hogy nézzek rá. Teljesítettem a kérését.
- Te. - suttogtam. Hiszen igaza van. Csak akkor is félek...és szerintem mindenki félne, izgulna az én helyemben.
- Na, hát akkor. Ne legyél butus. Ne hidd azt, hogy nem fogsz nekik tetszeni. Miért ne kedvelnének téged? Mi olyan van benned, ami miatt azt mondanák nekem, hogy "Harry. Ez a lány nem hozzád való!"?
- Nem tudom.. - igazából tudtam, és szerintem Harry is sejthette, hogy mi áll az egész félelmem okában.
Lilly.
A kislányom.
Én vele vagyok egy csapatban. Nem működünk külön-külön. Harry ezt pedig tudja, és szerencsére nagyon jól kijön Lillyvel, és elfogadja, hogy nekem van egy lányom.
De már az első percben elfogadta. Igaz, nem hitte el, azonban elfogadta, és Lillyvel tökéletes összhangban vannak.
Na, de mi van a szüleivel és a nővérével?
Elvégre tudtommal Harry sosem mondott nekik olyat, hogy a barátnőmnek lánya van.
Mert, hogy nem volt neki ilyen barátnője.
Sőt. Alig volt neki barátnője.
- Ne aggódj. Lillyvel sem lesz semmi bajuk. Szerintem anyu örült is volna, ha elvisszük. Imádja a gyerekeket.
- Jó, de Lilly az én lányom. A barátnőd lánya.
- Tudom. Ő is tudja. És nem zavarja. Tudja az egész történetet, és inkább felnéz rád, amiért egyedül képes vagy egy kislányt felnevelni. Hidd el, ők nem ítélnek el ezért téged.
- Remélem, ha odaérünk sem fognak nagyon rosszul fogadni.
- Na, jó. Ha még egyszer azt mondod, hogy félsz, mert nem fognak kedvelni, vagy bármi ehhez kapcsolódót, akkor venned kell nekem Milky Way-t. Ahányszor ilyen baromságokat beszélsz, annyiszor kell venned nekem Milky Way-t.
  Elképedtem. 
Ő most zsarol engem?
- Nem játszol tisztességesen! - néztem rá felháborodva - és ha még mondjuk tízszer elmondom, hogy mi van, ha nem fognak kedvelni, akkor 10 csokit kell vennem neked?
- Telitalálat, Rosalie. - vigyorgott szélesen.
- És, ha nem veszek? - felhúztam a szemöldökömet. 
- Akkor megtalálom annak a módját, hogy megbüntesselek. És higgy nekem, amikor azt mondom, hogy akkor azt fogod kívánni, bárcsak megvetted volna a csokikat. - vigyorgott továbbra is.
- Hogy érted?
- Majd megtudod. De inkább vedd meg a csokikat majd!
- Inkább nem is fogom azt kérdezni, hogy tetszeni-e fogok a családodnak. 
- 1 csoki máris a markomat üti. Ez könnyű lesz! - nevetett fel hangosan.
Elképedtem. Kimeresztettem a szemeimet és úgy néztem rá.
- De most nem is mondtam. Vagyis mondtam, de csak úgy, hogy nem fogom megkérdezni.. - haraptam el a mondat végét, hogy még csak esélye se legyen egy újabb csokit bezsebelnie. 
- Nem baj! De akkor is mondtad. - vigyorgott - száz csokinál megállok. - nevetett, és felült az ágyban. Lábait lerakta a földre. Beletúrt a hajába, ami csapzott és kócos volt.
Szerepet játszottam abban, hogy ilyen a haja.
Éjjel minden mennyiségben abba túrtam bele. Más a takarót markolja. Én a barátom haját.
De remélem, hogy nagyobb számban az éjjeli mocorgása tette ilyen zilált állapotba a haját.
Bár van egy sejtésem, hogy az elkövető inkább én voltam, mint a párna...
- Mi az? - kérdezte, amikor hátrafordult, és látta, hogy őt nézem.
- Semmi.. 
- Aha.. Mondd el. Miért bámultál engem annyira? Tudom, hogy szexi vagyok meg dögös, de ilyen feltűnően ne bámulj, mert még a végén zavarba jövök. - nevetni kezdett.
- Haha. - megforgattam a szemeimet.
Felmászott az ágyra. Elhelyezkedett felettem. Túlságosan közel hajolt hozzám.
- Az éjjel még nem ezt mondtad, amikor szanaszét túrtad a hajamat. - suttogta a nyakamba, engem pedig a lassú, érzéki hangjától kirázott a hideg. 
A gerincemen futott végig az a bizonyos borzongás.
Tudta, hogy mire gondoltam, amikor őt néztem. Látta, hogy a haját néztem.
Azt pedig, hogy honnan jött rá mi jár a fejemben, meg sem akarom tudni..
- Mivel ideges vagy, én pedig éhes, így nem fogok beléd hatolni. De, ha még pár másodpercig feletted fekszek ez a takaró sem tud a szextől megvédeni. - megnyalta a nyakamat, mire nekem egy jóleső nyögés szakadt fel a torkomból.
Elhúzódott tőlem.
- Kibírom.. - sóhajtott - bár nem ételre vagyok éhes.. - tekintete mohón pásztázta végig a testemet - de most az étellel kell az éhségemet enyhítenem. - megsimította a takaróba csavart testemet, és felállt.
Jóságos ég...
Már csak ezzel a pár mondatával annyira felizgat, hogy képes lennék neki azt mondani, hogy "Akkor itt vagyok! Egyél meg!"
De nem tehetem.
Bármennyire is szeretném ezt mondani, és bármennyire is nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy kimondjam, tudom, hogy nem csak fél órát lennénk pluszban az ágyban.
Hanem jóval többet..
Hiszen tegnap éjjel sem elégedtünk meg egymással egyszer..
Tegnap több volt, mint fél óra. Sokkal több.
És ma is ugyanaz lenne, ha beadnám a derekamat. 


*****


- Jó legyél, oké? - nyomtam apró puszikat Lilly arcára, aki a kapuban állt nagyszüleivel, hiszen kikísértek minket az autóhoz.
- Jó. - mosolygott, és nyomott egy nagy puszit az arcomra, majd ellépett tőlem.
- Rosie. Nem lesz baja. - nevetett apu - és amúgy is. Lilly egy nagyon jó lány.
Amióta Harryvel kimentünk a szobából, szinte csak ölelgetem a lányomat, aki az elején még cukin hozzám bújt, és mosolygott, most már biztos, hogy az agyára megyek. 
Amikor felmentem vele a szobájába, hogy felöltöztessem, akkor megkérdeztem tőle, hogy nem neheztel-e rám, amiért elmegyek. 
Egyértelmű volt a válasza.
Nem.
Lilly nem egy magának való gyerek. Ő olyan, hogy meg van nélkülem. Ha elmegy valahova, akkor is jól érzi magát, ha nem vagyok ott. Csak legyen valaki vele ott, akit ő ismer, aki egy támasz neki.
Mint a nagyszülei például.
És én most rájuk hagyom Lillyt.
Szóval nagy baj nem lesz. Sőt semmilyen.
- Tudom. - sóhajtottam, és még egyszer szorosan magamhoz öleltem Lillyt, majd elengedtem és apró megcsókoltam a homlokát - nagyon szeretlek. Sietek!
- Szeretlek! - mondta ki ezeket a szavakat, nekem a szívem pedig elolvadt. 
Újra és újra elolvad, amikor kimondja. Nem tisztán, de pont ez teszi őt cukivá.
És ettől tudok mindig elérzékenyülni.
De valószínű mindig elfogok érzékenyülni, ha a lányom kimondja nekem azt, hogy "Szeretlek"
- Induljatok, és vigyázzatok magatokra. - mosolyogva ölelt meg anyu, majd elhúzódott - küldj egy üzenetet, ha odaértetek.
- Rendben. - mosolyogva öleltem magamhoz aput, aki szorosan viszonozta a gesztusomat. 
- Vigyázzatok magatokra. - megpuszilta az arcomat, és ellépett tőlem.
- Igen, hozom neked a játékot. - Harry nevetve ölelte meg Lillyt, aki szélesen mosolyogva viszonozta a fiú ölelését. 
Látszik, hogy kedveli Harryt, és ez fordítva is igaz.
Lilly egy puszit nyomott Harry arcára. Harry elmosolyodott, és ő is megpuszilta Lillyt, majd felállt.
- Jó legyél ám. - nézett rá szigorúan, de vigyorogva. Lilly kacagva bólintott és megfogta Anyu kezét.
Én pedig rászántam magam, hogy beüljek az autóba, és végre elinduljunk.
Integettem még kis családomnak, aztán a figyelmemet az útra szenteltem.
- Jól vagy? - fordult felém Harry, amikor már elhagytuk az autókkal túlzsúfolt várost, és rátértünk az autópályára. 
Egészen eddig Harry inkább az utat figyelte, és manőverezett a többi autós között.
- Igen. - elmosolyodtam - tudom, hogy nem lesz semmi baja. 
- A szüleid kezében jó helyen van. Ne aggódj. - mosolygott, és kezét a kezemre rakta. Összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem fogok. - mosolyogva figyeltem az ujjainkat. Lassan a hüvelykujjammal simogatni kezdtem a bőrét. 
- Akkor dőlj hátra és élvezd az utat. - az ajkához emelete a kezeinket, és egy lágy puszit nyomott a kézfejemre.
Ahogyan kérte, elhelyezkedtem és élveztem a csendet.
A nyugalmat.
Azt, hogy Harryvel vagyunk csak ketten, miközben az autó kerekei gyors iramban forognak alattunk. 
Beszélgettünk, és nevettünk. 
Amit minden pár csinálni szokott. 


Sok órás autóút után megérkeztünk Holmes Chapelbe. A kijelentésemnek a tábla is tanúbizonyságot ad, amin a városka neve helyezkedik el
- Ha gondolod, megállhatunk egy boltnál, hogy megtudd nekem venni a csokikat. - Harry hangja térített vissza abba a valóságba, amit már nem a táblák uralnak.
Ezt a valóságot már az egyre inkább növekvő feszültség uralja.
Feszültség és idegesség, amiatt, hogy hamarosan találkozok Harry családjával.
És ezt nem csak magamba mondtam el..
Az út során többször hoztam szóba az aggodalmaimat, és kérdeztem meg, hogy biztosan tetszeni fogok-e a családjának.
Bármilyen a családjával kapcsolatos említés, kivéve az hogy hogyan vannak, mikor ismerték meg egymást a szülei, és egyebek, 1 darab Milky Way csokit jelent Harrynek.
Nos, elég bőkezű leszek vele, ugyanis ez nyolc darabot jelent szám szerint. 
Nyolcszor csúszott ki "illegális" formában a családja a számon. 
- Haha. - megforgattam a szemeimet - majd megkapod azokat a csokikat!
- Oké, rendben. De ne feledd, időközönként duplázódik. - vigyorgott.

- Mi az, hogy duplázódik? - kimeresztettem a szemeimet.
- Hogy ha egy hét után sem veszed, akkor már tizenhat darabot kell venned. - vigyora még szélesebb és még szarházibb lett.
- Ne félj. Időben megkapod azokat a csokikat. 
- Határidőt annak a függvényében tartsd be, hogy duplázódik a nyereményen.
- Jól van, értettem. - sóhajtottam - nagyon aljas vagy.
- Semmi aljasság nincs bennem. - nevetett, majd leállította a motort.
- Miért álltunk meg? - ráncoltam a homlokomat.
- Mert megérkeztünk. - kicsatolta az övét, miközben nevetett.
Ó, basszus...
- Biztos?
- Mi biztos? - ráncolta a homlokát.
- Hát, hogy megérkeztünk?
- Rosie. - felnevetett - csak tudom hol lakik a családom.
- És, ha elköltöztek?
- Akkor szóltak volna. 
- Jó, oké, csak izgulok. - sóhajtottam fel.
- Elhiszem. - közelebb csúszott hozzám, és ezzel párhuzamosan engem is húzott jobban magához. - De minden rendben lesz. Imádni fognak téged. - megsimította az arcomat, én pedig automatikusan bújtam jobban a tenyerébe. 
- Oké, menjünk. - elmosolyodtam, és megpusziltam a tenyerét - készen állok!
- Ez a beszéd. - vigyorgott, és hosszú csókot nyomott az ajkaimra.
Kiszálltunk az autóból, Harry pedig kivette a csomagjainkat. Megfogtam a kis bőröndömet, ő pedig az ő táskáját, és az ajtóhoz sétáltunk. 
A ház kívülről egy egyszerű téglalakás, de tudom, hogy belül ennél jóval több van.
Rengeteg emlék azokról az időkről, amikor a gyerekek kisebbek voltak. Rengeteg emlék a sok nevetésről, mosolygásról, sírásról.
Minden, ami ebben a házban történt, hozzájárult, hogy Harry Styles az legyen, aki. 
Mert tudom, vagyis szeretném tudni, hogy bent melegség vár.
De, ahogyan Harryt elnézem, aki mosolyogva, szeretetteljesen lép be a házba, tudom, hogy így van.
Ez a ház maga a családi fészek. Ez az, ahol a két Styles gyerekből Gemmából, és Harryből érett felnőtt lett.
Itt kezdték el a hosszú utazásukat.
A szüleik segítségével, akik a mai napig támogatják őket.
Mert ez a szülők dolga. Támogatni a végsőkig a gyereket.
Most pedig itt állok az előszobába, megszabadulva a cipőmtől és a kabátomtól.
Harry megfogta a kezemet, és behúzott a nappaliba.
- Harry! - jött ki egy fekete hajú, kedves arcú, barátságos mosolyú Hölgy a konyhából.
Az anyukája..
Szorosan magához ölelte egyetlen, rég nem látott fiát.
Igaz, Harry volt itthon valamikor, de szerintem egy anyának az sosem elég. Pláne úgy, hogy alig látja a fiát.
Anne szorosan, mosolyogva öleli magához Harryt, aki ugyanolyan ragyogással viszonozza Édesanyja tettét.
Látszik, hogy ennek a fiúnak mennyi mindent jelent az anyukája. Hogy milyen fontos neki.
Talán még sosem láttam egyetlen egy fiút sem, aki ilyen boldogan, szeretetteljesen öleli át az első számú nőt az életében.
Elhúzódtak egymástól, Anne letörölte a könnyeit, amik előbukkantak, miközben Harryt ölelte.
Felém fordult.
A szemeimbe nézett.
Hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy örül nekem vagy inkább visszaküldene oda, ahonnan jöttem...


Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz :)

https://www.facebook.com/groups/796459580475553/


2016. január 25., hétfő

42. rész ~ Felkészítés & Készülődés

Harry Styles

- Nagyon finom volt az ebéd, Kate. - dicsértem meg barátnőm anyukáját, aki igazán fenséges ételt főzött nekünk. Ahogyan megbeszéltük, itt maradtam ebédre, aminek szerencsére George is örült. 
- Köszönöm, Harry. - mosolygott szélesen. Tudtam, hogy jól esnek neki az elismerő szavak. Az én édesanyám is szereti hallani, hogy milyen finom volt az általa készített étel, még ha tudja is, hogy a családom egytől-egyig imádja a főztét. 
- Lilly elengedte Rosiet? - George kérdésére majdnem felnevettem. De nem akartam úgy tűnni, hogy őt nevetem ki, így inkább mosolyogva válaszoltam.
- Igen bár azzal a feltétellel, ha hozok neki játékot. - néztem felhúzott szemöldökkel a mellettem ülő kislányra, aki kacagva jelezte, hogy bizony úgy van, ahogyan én mondtam. Megzsarolt engem. 
- Lilly. - Rosie nagy szemekkel nézett a lányára.
- Furfangos. - nevetett fel George - az anyjára ütött, szó se róla. 
Kate is felnevetett, vele együtt pedig én is. Rosie mindegyikünkre csúnyán nézett, amivel inkább csak azt érte el, hogy mindannyian még hangosabban nevettünk.
- De hova is engedte el Lilly, Rosiet? - kérdezte Kate. Akkor jöttem rá, hogy ő valószínű nem is tud semmit a diplomaosztóról.
- A nővéremnek 2 nap múlva lesz a diplomaosztója, holnap indulnánk Rosieval. Felvetettem neki az ötletet, hogy jöjjön el, de azt mondta, hogy nem akarja annyi időre egyedül hagyni Lillyt. Pedig csak két nap lenne. Jó, én utána szeretnék visszamenni, a családomhoz, de Rosiet visszahozom.
- Rosie! Menj csak el Harryvel több napra! - állt mellém az anyukája. És őszintén én is annak örülnék, ha pár napra ott maradna velem, hogy lássa, hol nőttem fel, hogy ne kelljen egyből hazajönnünk.
- De Lillyt...
- Nem! - szólalt fel George - Lilly ugye, hogy nem baj, ha anya egy kicsit Harryvel lesz? - nézett unokájára. 
- Nem. - Lilly megrázta a fejét határozottan. Ebből a mozdulatából mindenki rájöhetett, hogy igazat mond. Bár, mindegyik kisgyerek igazat mond. 
- Olyan rossz anyának érezném magam... - sóhajtott Rosie.
- De nem vagy az! - Kate lágyan beszélt a lányához - a legcsodálatosabb anya vagy, és 2 éven keresztül nem szólt másról az életed, csak a gyereknevelésről. Nem is volt senki, akivel kimozdulhattál volna, de egyedül sem mentél sehova. Itthon voltál Lillyvel. Most, pedig, hogy itt van Harry, használd ki az alkalmat, és mozdulj vele ki. Az, hogy pár napra elmész Harryvel a családjához, az még nem tesz téged rossz anyává. Sőt. Hidd el, te vagy a legjobb anya, és ezt Lilly is tudja, ő neki pedig nem lesz semmi baja, mi vigyázunk rá. Te csak lazíts egy kicsit. Élvezd, hogy a barátoddal lehetsz. És amúgy is. Mi ismerjük Harryt, de az ő családja nem ismer téged. Akkor most az idő. - mosolyogva nézett Kate a lányára, aki felállt, odasietett édesanyjához, és egy nagy, szeretetteli öleléssel illette meg. 
- Szeretlek Anyu. - suttogta, azonban mi, akik az asztalnál ültünk, tökéletesen hallottunk minden egyes szót.
- Én is téged. - Kate puszit nyomott a lánya homlokára - szóval holnap szépen elutazol, és kikapcsolódsz. Jót fog neked tenni.
- Tudom, és igazad van. - Rosie puszit nyomott anyukája fejére, majd visszaült a helyére. Mosolyogva néztem rá, és ha nem ült volna közöttünk egy cuki két éves, akkor több, mint valószínű meg is csókoltam volna. Persze, csak finoman. Nem támadom le az egész családja előtt. Arra ott van a hálószobája.
- Akkor holnap utazunk. - nézett rám Rosie, az én arcomra pedig kiült a fültől-fülig vigyor. Holnap hazaviszem a barátnőmet a családomhoz. 
Barátnőmet...
Milyen egyszerű szó, mégis mekkora jelentéssel bír. 
Számomra most ennek az egyszerű szónak hatalmas jelentése van.
Van egy lány az életemben, aki sokkal fontosabb nekem mindenkinél. Még, ha túl hamar jelentem is ki, de igen, sokkal többet akarok tőle, mint barát-barátnő kapcsolat. 
De arra még ráérünk.
- Hova is mentek pontosan?
- Én Holmes Chapelben laktam, de a nővérem diplomaosztója Sheffieldben lesz. Ott tanult. - válaszoltam meg Kate kérdését. 
- Mit tanult?
- Újságírást.
- Ó. - elmosolyodott - szeret írni?
- Igen, de inkább a divat és a mai kor érdekli. Szóval nem ilyen bulvár és egyebek. 
- Ez nagyon jó. - látszott rajta, hogy tényleg érdekli az, hogy Gemma mit tanul - majd, ha kijön egy cikke, akkor szeretném elolvasni.
- Persze. Majd akkor megmutatom. - mosolyogva bólintottam.
- Nagyszerű! - vigyorgott - szeretek olvasni, bármit. De, ha valaki jól ír, akkor annak onnantól az összes könyvét és cikkét elolvasom!
- Anyu tényleg ilyen! - Rosie megerősítette édesanyja szavait.
- De szerintem, hogy ha vagy egy könyvírónak, vagy egy cikk írónak megtetszik az írása, akkor biztosan elolvasod a többit is. Ha olyan témáról ír, ami nem tetszik, azt nem olvasom.
- Teljesen igaz. - értettem együtt Kate szavaival. 



*****

- Jössz? - kérdezte Lilly, mikor az ajtóban álltunk, én pedig éppen a kabátomat vettem magamra. 
Késő délutánig itt maradtam, aztán Rosie családja unszolására, főleg Lillyére, úgy döntöttem, hogy itt alszok ma este. Bár, nem mintha ellenemre lenne a barátnőmmel aludni.
- Igen, visszajövök. - mosolyogtam rá, és egy puszit nyomtam az arcára - itt leszek, amikor elalszol, rendben? 
- Jó. - válaszolta mosolyogva, de tudtam, hogy sietnem kell, ha azt akarom, hogy még fent legyen. A sok játék, és kergetőzés, amit délután folytattunk, lefárasztotta őt. És egy picit engem is.
- Sietek vissza. - Rosiera néztem, aki lánya kezét fogva álldogált előttem. Mosolyra húzódtak ajkai, miután lágy csókot hintettem rájuk. 
- Rendben. Itt várlak. - kuncogott. Nevetni kezdtem.
- Remélem, hogy nem menekülsz sehova. - vigyorogva néztem rá.
- Úgyis megtalálnál. - kuncogott, és puszit nyomott az ajkaimra. Csak ennyit?
- Abban biztos lehetsz. - vigyorogtam, és egy forró csókkal illettem meg ajkait. Biztos, hogy tovább mélyítettem volna, ha a kislánya nem állna éppen mellette, és a szülei sem lennének itthon. De mivel mindegyik szempont él jelen esetben, ezért türtőztettem magam. 
- Na, menj. Aztán előbb visszaérsz. - sürgetett Rosie.
- Oké, megyek. 
Nevetve nyomtam egy puszit az arcára, majd Lilly arcára is, és már mentem is ki a házból. Beültem az autóba, és hazahajtottam.


Miközben otthon a ruháimat pakoltam a táskába, felhívtam anyut. Itt az ideje elmondani neki az igazat, valamint azt, hogy a fia már nem szingli. De még mennyire, hogy nem vagyok szingli. Vigyorogva pakoltam, miközben hallgattam, hogy a telefonom próbálja elérni édesanyám telefonját. 
Ami pár perc múlva sikerült is neki.
- Harry! - szólt bele a telefonba anyu. Ha nem is látom, de tudom, hogy mosolyog. Mint én. 
- Szia, Anyu. Nem zavarlak?
- Sosem zavarsz. Miért hívtál?
- Rábeszéltem Rosiet, hogy jöjjön el velem holnap! - vigyorogtam. De nem tehettem róla. Bemutathatom Rosiet a családomnak. Ennek pedig nem lehet nem örülni.
- Komolyan? És mikor érkeztek? - a hangjából hallottam, hogy már most izgalomba jött. Valószínűleg már most készíti magában a holnapi menüt, mint amikor én látogatok haza, csak most nagyobb izgalommal. 
- Ebédre ott leszünk, de majd este pontosabb információt mondok. Most pakolok, de aztán megyek Rosiehoz, és ott alszok.
- Ó. Már ott alszol? Ilyen komoly a dolog?
- Hát, ami azt illeti. Tegnap megkértem, hogy legyen a barátnőm, és igent mondott. - vigyorogtam. Tudtam nagyon jól, hogy tudja mennyire vigyorgok. És így megbizonyosodik arról, hogy igazat mondok. Én és Rosie tényleg együtt járunk.
Felsikított.
Muszáj volt eltartanom a fülemtől a telefont. 
- Harry! Úgy gratulálok! Megérdemled, hogy boldog legyél.
- Az vagyok, Anyu. De szerinted nem volt korai?
- Nem, szerintem nem. De te mit gondolsz?
- Hogy nem volt korai. Szeretnék ezzel a lánnyal rengeteg időt tölteni, és szeretném őt a barátnőmnek mondani.
- Később pedig máshogy?
- Igen. - elmosolyodtam - de az még messze van.
- Élvezzetek ki minden időt, amit együtt töltötök. Utazzatok, legyetek kettesben. Használjátok ki a fiatalságotokat. 
- El kell valamit mondanom. - most itt az idő. Elmondhatom neki az igazat, amit eddig nem tud Rosieról.
- Valami baj van?
- Nincsen. Csak tudnod kell valamit Rosieról. 
- Ugye nem hazudtál a koráról kapcsolatban?
- Nem, Anyu! Ő nem Caroline típus.
- Ne is emlegesd azt a nőt!
- Oké-oké. Bár, nem  mintha beszélnék vele.
- Szóval mi van Rosieval?
- Rosienak van egy kétéves kislánya. - nem húztam az időt. Kimondtam, így legalább már tudja.
Csend.
A vonal túlsó végén még egy árva pisszenés sem hallatszik.
Semmi.
Már kezdtem azt hinni, hogy anyu elájult a döbbenettől, amikor megszólalt.
- Micsoda?
- Igen, de kérlek ezért ne nézz rá máshogyan! Egy nem tervezett baba volt.
- De hát hogyan? Mármint mi?
- Oké, elmondom. Elment egy sráccal az iskolai báljukra. Ő volt Rosie első pasija, már ha lehet annak mondani, hiszen csak a bálba mentek együtt, mert Rosienak tetszett ez a gyerek. Túlságosan dúltak a hormonok és lefeküdtek. Rosienak az volt az első, a srác pedig olyan balfasz volt, hogy nem húzta jól fel azt az óvszert. És Rosieban maradt.
- Mármint úgy?
- Igen. És hát 9 hónap múlva megszületett Lilly.
- És akkor hol van most az apja? A kislány apja?
- Hát valahol a világban. - morogtam.
- Nem foglalkozik a lányával?
- Olyannyira nem, hogy még nem is látta a lányát!
- Jó ég. Milyen apa az ilyen?
- Szar. - adtam meg az egyszerű választ. 
- És Rosie hogy bírta a gyereknevelést? Egyedül.
- A szülei mindenben segítettek. Csodálatos anyuka Rosie. Annyira látszik, hogy a gyereke a mindene. Mint rajtad. Te rajtad is látszik, hogy én és Gemma vagyunk a mindened.
- Kisfiam. - lágyan beszélt. Azonnal tudtam, hogy meghatódott. Elmosolyodtam - Rosie fantasztikus anya lehet, ha egyedül megbirkózik a gyerekneveléssel. Igen, ott vannak a szülei, de akkor is neki, egyedül kell abból a kislányból egy okos, talpraesett felnőttet nevelnie.
- Sikerülni fog neki.
- Nem ismerem őt, de semmi kétségem efelől. 
- Szóval akkor semmilyen neheztelés nincs benned?
- Miért lenne? - nevetett - inkább felnézek rá, amiért ilyen fiatalon képes gyereket nevelni. És már nem is tanul?
- Nem. Szeret fotózni, és abban akar majd elhelyezkedni, ha talál magának egy jó munkát. 
- Már alig várom, hogy megismerjem!
- Elmondod a többieknek is? 
- Persze. - tudta nagyon jól, hogy Gemmára és Robinra gondolok, valamint arra, hogy mondja el nekik, hogy Rosienak van egy lánya.
- Szerinted hogyan fognak reagálni?
- Ahogyan ismerem őket, nem lesz bennük semmi neheztelés. 
- Remélem.
- Nyugodj meg, Harry. Már alig várom, hogy itt legyetek! Mit főzzek?
- Amit szeretnél. - nevettem.
- Rosienak van valami, amit nem szeret?
- Nincsen. Szóval nyugodtan főzz, amit csak akarsz.
- A kislányt hozzátok?
- Nem. Rosie elsőnek nem is akart jönni, mert hogy akkor Lillytől távol lesz, de megbeszéltem Lillyvel, akinek nem lesz baj, hogy anyukája elmegy egy pár napra.
- Beszéltél Lillyvel? - nevetett fel anyu - és mit mondott?
- Hogy, ha viszek játékot, akkor elengedi anyukáját.
- Van esze. - nevetett továbbra is - megértem, ha nem hozzátok, mert Rosie elsőnek találkozik velünk.
- Nem tudta, hogy mit szólnátok hozzá, így nem hozza.
- Rendben, akkor majd beszélgetek vele holnap. 
- Oké. De most leteszem. Befejezem a pakolást.
- Azaz a táskába dobálást. - nevetett - szólj Rosienak, hogy pakoljon át neked.
- Egyedi a pakolási technikám.
- Ezzel a kijelentéseddel nem is vitatkozok.
- Haha. Akkor holnap találkozunk. Szia.
- Szia, Harry. Szeretlek!
- Én is szeretlek téged, anyu!

*****

- Gyere be. - tárta szélesre Rosie előttem az ajtót.
Bementem, és levettem a kabátomat, valamint a cipőmet. Rosie felvette a ruhás zsákot, amiben az öltönyöm van.
- Lilly már alszik? 
- Még nem. - mosolygott, és egy puszival ajándékozott meg - megvárta, hogy visszaérj. Bár, már mindjárt elalszik. De pakolj le a szobámban, és átmehetünk hozzá.
- Rendben. - csókot nyomtam a szájára, és követtem őt a szobájába.
Útközben köszöntem a nappaliban helyet foglaló szüleinek, akik mosolyogva néztek minket. 
- Csak rakd a fotelbe a táskádat, és a zsákot. De, ha gondolod berakhatjuk a szekrényembe is.
- Nem kell. A zsákban semmi baja nem lesz az öltönyömnek. 
- Oké, akkor gyere. - indult meg az ajtó felé, de én visszahúztam.
- Még egy picit. - megfogtam az arcát és az ajkaimat az ajkaira nyomtam. Szenvedélyesen kezdtem bekebelezni az ajkait. Felsóhajtott, de átadta magát az ajkaim kényeztetésének, aminek pár másodperc múlva vége szakadt.
- Menjünk. - suttogta, én pedig bólintottam, és mentem utána.
- Har! - Lilly felkiáltott, amint meglátott engem. A macijával játszott éppen, amikor beléptünk a szobába. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, és az ágya mellé térdeltem.
- Szia. - megpusziltam a homlokát - mit szólsz, ha énekelek neked? - betakartam őt mindenhol. 
- Jó. - bólintott. A maciját szorosan magához ölelve fordult felém. Szemei rám összpontosultak, de nagyon jól láttam, hogy hamarosan magával ragadja az álomvilág. 
Így hát énekelni kezdtem neki. 

" I won't let these little things
Slip out of my mouth
But if I do
It's you
Oh it's you they add up to
I'm in love with you
And all these little things."


Mosolyogva figyeltem, ahogyan ajkai felfele kunkorodnak, de a szemei már alig bírnak nyitva maradni.
Próbált rám figyelni, de már nagyon nehezen sikerült neki.
Folytattam a számomra oly kedves dalt. 


"You can't go to bed
 without a cup of tea
And maybe that's the reason
That you talk in your sleep
And all those conversation
Are the secrets that I keep
Though it makes no sense to me

I know you've never loved the sound of your voice tape
You never want to know how much weigh
You still have to squeeze into your jeans
But you're perfect to me"


Elaludt.
Elnyíltak az ajkait, halkan szuszogni kezdett. De még folytattam tovább.
Még egy kis részletet elénekeltem neki, miközben hátát lassan simogattam.

" I won't let these little things
Slip out of my mouth
but if it's true
It's you
Oh it's you
They add up to
I'm in love with you
And all these little things"


Mosolyogva álltam fel az ágy mellől, és sétáltam oda Rosiehoz, aki meghatódva és mosolyogva figyelte a jelenetet. 
- Olyan szép hangod van. - szorosan átölelt a derekamnál. Én is köré fontam a karjaimat.
- Hát, köszönöm. - mosolyogtam, és megpusziltam a haját.
- Menjünk pihenni.
Résnyire behajtotta az ajtót, majd átmentünk a szobájába.
- Éhes vagy? - kérdezte, amint az ő szobájának az ajtaját becsukta.
- Nem. De majd szólok, ha az leszek.
- Én elkezdek pakolni. - a szekrényéhez ment, aminek az aljából elővette a bőröndjét, majd elkezdett pakolni.
- Anyunak elmondtam, hogy van neked Lilly.
Megállt a mozdulataiban, és rám nézett. Ideges lett. 
- Mit mondott?
- Semmit. Nem ítél el. - mosolyogtam - semmi neheztelés nincs benne. 
Kifújta a levegőt.
- Ennek örülök. - elmosolyodott - már alig várom, hogy megismerjem őket.
- Minden rendben lesz. Szimpatikus leszel nekik. - odasétáltam hozzá, és megöleltem a derekánál. Mosolyogva puszilta meg az arcomat, majd húzódott el.
Néztem, ahogyan gondosan pakolja be a ruháimat, de nem szóltam neki az én ruháim miatt. Jók az úgy a táskámban. 
Elvigyorodtam, amikor láttam, hogy  fehérneműket vesz ki a fiókból.
- A legcsipkésebbet is rakd el. - vigyorogtam pimaszul.
- Harry! - elpirult, és gyorsan elpakolta a fehérneműket.
- Mi az? Remélem látok rajtad nagyon apró fehérneműt. Hm, tetszene. - megnyaltam a számat. Azonnal tombolni kezdett a testem, ahogyan elképzeltem Rosiet egy kis fehérneműben.
Előttem.
Aztán alattam.
És lehet le sem venném róla.
- Ne legyél disznó.
- Egészséges perverzióval vagyok megáldva. - vigyorogtam.
- Túl egészséges perverzióval. - forgatta meg a szemeit, én pedig magamhoz húztam.
- Egészségesen kívánom a barátnőmet. - simítottam végig az oldalán.
- Pakolnom kell.
- Tudom, és nem is tartalak vissza. - csókoltam a nyakába. Felsóhajtott.
- De épp azt csinálod.
- Megadok neked minden kényeztetést. - nyaltam meg a nyakát, mire felnyögött.
- Harry. - elhúzódott - ne. Még ne.
- Még ne? - vigyorogtam. 
- Majd később.
- Ha az ágyban leszel, akkor már nem tudom magam türtőztetni.
- Nem is kell. - vigyorgott, és pakolt tovább.
Tátott szájjal néztem rá.
Flörtölt velem.
Kikezdett velem.
És bele egyezett abba, hogy a pakolás után a magamévá tegyem.
Már alig bírom kivárni azt a mozdulatát, hogy összehúzza a bőröndjét.
Mert az biztos, hogy amint azt a mozdulatot megcsinálja, letámadom, az ágyhoz és megdugom. 
De lehet el sem jutunk az ágyig..

2016. január 19., kedd

41. rész ~ Bizalmas beszélgetések


Elsőnek a rész elején megakarom veletek osztani az örömemet!
Aminek az oka az, hogy több, mint 10 000 oldalmegjelenítésnél jár a blog! 
Nagyon köszönöm Nektek, hogy olvassátok a történetemet! ♥
Legszívesebben sosem hagynám abba, és csak írnám, és írnám, de ennek is eljön majd a vége. Amit még nem tudom mikor lesz, de nem mostanában. ;)
Köszönöm még egyszer!
És itt is van a következő rész, Harry bébi szemszögéből. :)
Jó olvasást!
Puszi: Szandi. ♥


Harry Styles

- Lassan nálad lesz a fél ruhatáram. - vigyorogva néztem barátnőmre, aki épp az előbb végzett a tusolással, és a fürdőszobából már az én ruháimban lépett ki. 
- Ha odaadod nekem, akkor igen. - nevetett, és ruháját, ami a tegnapi randevúnkon rajta volt, gondosan összehajtotta, és az alkarjára fektette. 
- Ó, nem. Tenned kell azért, hogy az én ruháimat birtokolhasd. - vigyorogtam szemtelenül. Elpirult, így azonnal tudtam, hogy tudja milyen piszkos gondolataim támadtak, ami által elérheti, hogy az én ruháim hozzá kerüljenek.
- És, ha visszahozom azokat, amik nálam vannak? 
- Az úgy nem működik. Azokért is kell valamit tenned, és gondolom a randinkra nem fogsz nagy táskával jönni. - vigyorogva néztem rá. Nagyon jól tudom, hogy beletrafáltam abba, amibe azt hitte nem fogok. Egy kisebb táskát hozott eddig magával a két randevúnkra, amibe épp hogy csak belefér a telefonja, meg gondolom az iratai, és talán még a pénztárcája. Bár azon sem lepődnél meg, ha ezeken kívül még egy csomó minden beleférne abba a kis, téglalap alakú táskába. 
- Na, jó menjünk. - zavarában nem tudott mást mondani. Felkapta a kis táskáját. 
Nevetve mentem oda hozzá, és nyomtam egy csókot a homlokára.
Összeszedtük a cuccainkat, és már mentünk is Rosiék házához, hogy Lillyvel tudjak beszélni.
Remélem elengedi az anyukáját velem..
Mosolyt csalt az arcomra a tudat, hogy egy 2 éves kislánytól fogok engedélyt kérni, hogy Rosie eljöhessen velem Gemma diplomaosztójára..
- Mi az? - feltűnt Rosienak a kis mosolyom, de csak megráztam a fejemet, miszerint semmi, és koncentráltam tovább a vezetésre. Barátnőm visszafordította fejét az előttünk elhaladó, épületekre, zöld környezetekre.
Barátnőm..
Még én magam sem tudtam hogyan fog végződni a reggel. Mint ahogyan a randinkat, úgy ezt is szépen elterveztem, minden egyes apró kis momentumot feljegyeztem.
A virágos, akitől rendeltem a rózsákat, tudta, hogy ha hívom őt, akkor azonnal el kell indítania a szállítmányt, és amint leértem a nappaliba, fent hagyva Rosiet a szobámban, már hívtam is őt, ő pedig azonnal intézkedett.
5 perc alatt már a futár a házamban volt, és ahogyan előre meg volt beszélve, elhelyezte a rózsákat. Megvoltam elégedve a munkájával, hiszen pontosan ugyanúgy nézett ki a nappali, ahogyan én azt megálmodtam. 
Busás borravalóval kedveskedtem a futárnak, akit a mai nap folyamán még igénybe veszek, hiszen Rosiék házába el kell vinni a virágokat. Rosieval közöltem, hogy körülbelül mire ér oda a futár, aki azonnal azt kérdezte, hogy hova fogja rakni azt a rengeteg szál rózsát.
Kedves úriember gyanánt csak annyit mondtam, hogy okos lány vagy, megoldod.
 Most pedig már a barátnőm. Tegnap még csak álmodtam róla, hogy igent mond arra, hogy legyen a barátnőm, most pedig már nem csak álom, hanem valóság.
Nem vallottam még soha, senkinek szerelmet. Nem is terveztem, hogy mit fogok mondani.
A szavak csak ömlöttek belőlem. Mintha valaki megszállta volna a testemet, és a nyelve meg sem állt volna a szavak forgatásával.
Nem volt hiába a sok szó, amik a végén mondatokká formálódtak. Elérték a kívánt hatást.
Rosie boldog könnyei láttán tudtam, hogy megérintettem a szívét, és ez volt a célom.
És nem csak akkor volt az a célom, hanem mindig az is lesz. Megérinteni ennek a lánynak a szívét. Vigyázni rá, óvni, tisztelni és szeretni.
Eljön az a nap, amikor könnyen fogjuk kiejteni a szánkon azt a három szót, ami komoly jelentéssel bír..

Leparkoltam Rosiék háza előtt. Miután mind a ketten kiszálltunk az autóból, megnyomtam a kis gombot a kulcscsomón, ami biztosítja, hogy az autó megfelelően le legyen zárva, már mentünk is az ajtóhoz.
Mivel Rosie itt lakik, így egyből benyitott. Amíg levette  a kabátját, megfogtam a kezében lévő ruháját. Zokniban jött, akármennyire is elleneztem a dolgot. De elmondása szerint nem akart magassarkúban tipegni. És igaza van. Csak az autóig kellett mezítláb mennie. És a házuknál is csak az ajtóig kell oda mennie. De akkor is... Szimplán nem akarom, hogy felfázzon.
Hagyta, hogy levegyem a csizmámat, addig megfogta a ruháját. Amint a kabátomat is levettem, már be is mentünk a nappaliba. 
A ruháját a kanapéra rakta. Valahonnan a házból hangokat lehet hallani, azonban én nem még csak megtippelni sem tudtam volna honnan származik a zaj forrása. De, amikor meghallottam az evőeszközök csörömpölését, azonnal tudtam, hogy Rosie kis családja a konyhában tartózkodik. 
- Sziasztok! - mondta hangosabban Rosie, hogy a családtagjai meghallják hazatérését. Nem is kell sokat várnunk, és egy cuki kislány futott ki a konyhából, hatalmas vigyorral az arcán. 
Édesanyja leguggolt elé, Lilly pedig a karjaiba futott. Mosolyogva ölelte át lányát, aki szorosan fonta Rosie nyaka köré karjait.
- Anya! 
- Szia, szépség. - nyomott Rosie apró puszikat Lilly arcára. 
- Rosie. - jött ki Kate a konyhából. Megállt, amikor észrevett engem. Elmosolyodott - Szia, Harry. 
- Szia. - mosolyogva köszöntem neki.
Lilly felnézett rám.
- Har! - vigyorogva sietett oda hozzám, én pedig azonnal felvettem a karjaimba. Lábait a oldalam mellett lógatta le. A nyakamnál ölelt át.
- Szia kis cukiság. - mosolyogva nyomtam puszit az arcára, ő pedig felkuncogott. Nem tudtam, hogy a megszólítás miatt, vagy a puszi miatt.
De örömmel tölt el a tudat, hogy nem csak anyukáját nyertem meg magamnak.
- Jó voltál? - kérdezte Lillytől Rosie. A kislány nagyot bólintott és nagymamájára nézett, mintha tőle várná a megerősítést a válaszával kapcsolatban. 
- Ő mindig jó kislány. - válaszolta Kate. Rosie vigyorogni kezdett.
- Akárcsak anyukája. - válaszolta.
Aha, mint anyukája...tudnék mesélni dolgokat, amik nem éppen jó kislányként tüntetik fel Rosiet, de ezeket megtartom magamnak.
Jó kislány..persze.
Vigyorogva néztem Rosiera, aki kerülte a pillantásomat..nagyon jól tudta..
- Jól van, kislányom. Ennyire ne szállj el magadtól. - nevetett Kate.
- Megjöttél Rosie? - csatlakozott hozzánk a nappaliban George, Rosie édesapja. Meglepődött, amiikor észrevett engem. Gondolom rám nem számított.
Nos, ez hosszú lesz...
Leraktam Lillyt a karjaimból.
- Jó napot Mr. Parker. - nyújtottam felé a kezemet. Mivel ő még nem adta meg az engedélyt arra, hogy tegezzem, így nem is próbálkozok. Maradok a hivatalos formánál.
Elfogadta a kézfogásomat, és kezet ráztunk. 
- Hello, Harry. - köszönt, és meglepődtem, hogy emlékszik a nevemre. Rendben, Rosie biztos elmondta tegnap nekik, hogy velem vacsorázik, de azt hittem direkt nem fog engem a nevemen szólítani..hát tévedtem. 
- Reggeliztetek már? - kérdezte Kate. Szerintem érezte, hogy itt jó lesz közbeszólni még mielőtt férje elkezd kérdezősködni.
- Igen. - Rosie elmosolyodott - Harry készített reggelit. 
- Tudsz főzni? - kérdezte mosolyogva Kate. George érdeklődve figyelt engem.
- Igen. Jó, azt nem mondom, hogy profi szakács vagyok, de azért ezt meg azt tudok készíteni. - szerencsére Anyu elég sok mindent megtanított nekem, amit tudok kamatoztatni a főzőtudományomba.
- Omlettet remekül készíti! - mondta Rosie vigyorogva. 
- Hát, akkor majd egyszer megmutathatnád milyen omlettet tudsz készíteni. - George mondatát nem tudtam hogyan értelmezzem. Ez gúny vagy puszta igazság? 
A halvány mosolya az arcán elárulta, hogy tényleg komolyan gondolja. 
Hű.
Wow.
Elmosolyodtam.
Legyél jófiú és még ne szállj el magadtól!
Nem fogok!
- Harry, maradsz ebédre? - Rosiera néztem, hiszen nem tudom, hogy ő szeretné-e, ha élnék anyukája lehetőségével. Mosolyogva bólintott egyet.
- Nagyon szívesen maradnék. - mosolyogtam, majd Rosiehoz léptem, és megpusziltam az arcát. Elpirult a tettemtől, én pedig csak próbáltam visszafogni a vigyorgásomat.
Úgyis meg kell tudnia a családjának, hogy együtt vagyunk. 
- Miről maradtunk le? - kérdezte George. Rosieval összenéztünk, és mind a ketten tudtuk, hogy el kell nekik mondanunk. 
Jobban mondva. Ő fogja elmondani. Én csak a csendes megfigyelő leszek. 
- Harryvel hivatalosan is együtt vagyunk. - mosolygott Rosie.
Anyukája szélesen elmosolyodott és mind a kettőnket szorosan megölelgetett. 
- Tudtam, hogy már komolyra fordulnak a dolgok. Annyira örülök nektek. Legyetek boldogok. - mosolygott ránk, és férjére nézett.
Lilly nem igazán tudta, hogy mi folyik itt. Neki szerintem már az első pillanatban barát és barátnő voltunk. Bár nem mintha tudná, hogy ez mit jelent.
George minket nézett. Nyeltem egy nagyot. Ó jaj..
- Gratulálok. - elmosolyodott - de viszont Harry szeretnék veled beszélni.
És megint... ó, jaj.
- Apu.. 
- Nem, Rosie. Szeretnék beszélni Harryvel. Ez szerintem teljesen normális dolog. - nézett lányára komolyan.
Rosie belátta, hogy apukájának igaza van és sóhajtva bólintott egyet.
- Akkor gyertek, kimegyünk a konyhába.
Kate, a lányával és az unokájával együtt ment be a konyhába. Lilly anyukája kezét fogva ment, miközben hátra nézett rám és rámosolygott.
Mintha azt mondaná: "Ne félj, Harry. Semmi baj nem lesz"
Mosolyogva néztem őt. 
Milyen őszinte szeretet van a szemében, még felém is, pedig engem nem régóta ismer. De megkedvelt, én pedig őt.
Tudom, hogy nagyon jól kifogok jönni vele. Bár még vele is van egy kis beszélgetésem. 
- Üljünk le. - intett a fejével a kanapé felé. 
Leültünk egymás mellé a kényelmes ülőalkalmatosságon. Természetesen megtartottuk a kellő távolságot. De talán, ha mellém ült, akkor csak nem lesz gond, nem?
- Nem kertelek, Harry. Nem akarom, hogy megbántsd a lányomat! - nézett mélyen a szemeimbe.
Még egy apa sem ült így le velem beszélgetni. Nem mintha sok barátnőm lett volna. De egyiknek az apja sem mondta el nekem a véleményét a lányával való kapcsolatáról.
De őszintén nem igazán találkoztam a barátnőim szüleivel. 
Rosie ebben az első. Az ő szüleivel találkoztam először, és itt az idő, hogy az apukájának elmondjam mit is érzek a lány iránt.
Őszintén. Mélyen.
- Mr. Parker, eszembe nem jutna megbántani Rosiet. Ahogyan egyetlen egy nőt sem, aki az életemben van. Gondolok itt édesanyámra, a nővéremre valamint a barátaimra.  Tudom, hogy most azt gondolja, persze, ezt csak úgy mondja, de nem. Nekem elég nehéz olyan lányt találni, aki őszinte velem, aki nem csak azért van velem, aki vagyok, nem a hírességet látja bennem. Nehéz olyan társat találni, aki engem akar megismerni. Az igazi énemet. Mert, igen, számtalan lány örülne, ha a barátja lennék, de ezek a lányok tudnának rám úgy nézni, mint egy rendes fiúra, és nem arra, aki a kedvenc bandájukban énekel? Meglehet. De elég nehéz határvonalat húzni a kettő között. Rosie pedig nem is ismert minket. Semmit nem tudott rólunk, csak megtudott rólam valamit, és megismert.
- Akkor sem szeretném, ha megbántanád. Nem úgy viselkedik veled, mint egy sztárral, de te se viselkedj vele rosszul.
- Soha nem tenném. Nem tudom mennyi ideig leszünk együtt, de remélem, hogy nagyon sokáig. Tudja, én már belefáradtam abba, hogy egyedül legyek. Hogy a média, a sajtó, mindenki, aki nem ismer azt mondja, hogy egy nőcsábász vagyok, és csak azért kellenek a lányok. Pedig ez nem így van. Hiszen alig volt még kapcsolatom. Sosem fektetem meg a lányokat és dobom el őket. Az nem én vagyok. 
- Miért mondják ezt rád?
- Nem tudom.. - sóhajtottam, hiszen ez egy elég fájdalmas téma nekem, de beszélek róla olyanoknak, akikben tudom, hogy megbízhatok. És akármennyire is keményszívű hozzám Rosie apja, tudom, hogy megbízhatok benne - vagyis elkönyvelt a sajtó engem a One Direction rossz fiújaként. Én voltam az, aki az ágyába csábítsa a nőket, akár az idősebbeket is, majd mindegyiket eldobja, és soha többet nem foglalkozik velük. Még az X Faktorban egy nálam jóval idősebb nővel voltam együtt, és innen jöttek azok a pletykák, hogy én bukom az idősebb nőkre. Aztán, amint megláttak engem egy lánnyal máris azt kezdték beszélni, hogy én lefektetem őket, és mindegyikkel egytől-egyig éltem nemi életet. Mint mondtam tisztelem a nőket, és soha nem tennék ilyet. Az édesanyám és az édesapám elváltak, amikor én még gyerek voltam. A nővéremmel együtt édesanyámmal laktunk tovább. Ő nevelt fel engem. Láttam, hogy miként próbál száz százalékban teljesíteni anyaként, dolgozó emberként és háziasszonyként a nap 24 órájában. És én sosem fogom neki elfelejteni azt, hogy miközben engem és a nővéremet, Gemmát nevelte, dolgozott, és vezette a háztartást. Soha nem panaszkodott, nekünk nem. Szeretett minket, és mindent próbált nekünk megadni. Soha nem hisztiztünk, hogy nekünk ez meg ez kell, de mindig megvette nekünk, amit szerettünk volna. Ha nem is, akkor amikor megláttuk, de utána egy pár héttel igen, és még nagyobb volt az öröm. Gyerekként, akkor azt hittük, hogy anyu elfelejtette és mire már megemésztjük, hogy nem kapjuk meg a játékot, akkor egyszer csak anyu beállított, és átadta mind a kettőnknek a játékokat. Később rájöttük, hogy nem elfelejtette, hanem félre tett mindig egy kis pénzt. Nem voltunk szegények, mindig rendszeresen étkeztünk és anyu mindent megvett nekünk, és magának is. De főleg nekünk.  

Utoljára Rosienak meséltem ezekről a dolgokról, és nem is hittem volna, hogy egy idegennek még így eltudom mesélni. De George más volt. Ő a lányát nézte, és tudtam, hogy muszáj elmondanom neki mindent, ha azt akarom, hogy úgy nézzen rám, mint a felesége. Rendes, fiatal férfiként. 
- Nehéz lehetett neked apa nélkül - George együtt érző hangja visszahozott közénk. Elillant a kis buborék, amiben a múlt képkockái villantak fel.
- Igen. Hiányzott az édesapám a napokból. Hiányzott, hogy focizzon velem, hiányzott, hogy leülhessek vele beszélgetni, és elmondjam neki, hogy tetszik az a lány, aki előttem ül az órán. Hiányzott nekem az édesapám. De tartottuk a kapcsolatot, és találkoztunk is. Igaz, ő Manchesterben lakott, de sokszor utaztunk el hozzá mi is. Anyuval nem nehezteltek egymásra. Igaz, a válás előtt sokat veszekedtek, de leültek, megbeszélték és tudták, hogy meg kell hozni a helyes lépést. És a mai napig jó a kapcsolatuk. Azóta édesanyám már újra férjhez ment Robinhoz, akivel már jó hosszú ideje együtt vannak. Robin tényleg olyan nekem, mint a második apám, és hát az is. Nagyon jól tudok vele beszélgetni, és bármikor, amikor nehéz a dolgom, vagy csak egy beszélgetésre vágyom, nyugodtan hívhatom. Ezért is szeretem őt. - elmosolyodtam. Robin egy fantasztikus férfi. Anyukám nem is találhatott volna jobb férfit maga mellé. - Soha nem próbált meg édesapám helyére lépni, mert tudta, hogy ez nem lehetséges. Tisztában volt azzal, hogy apukám csak egy van, de ő tud felém úgy nyitni, hogy elérje, őt is hasonlóképen szeressem, mint a vér szerinti apámat. És elérte.
  George mosolyogva hallgatta a mondandómat, és egyszer nem szólt közbe. Nem tudom mit gondol most, de én tudom, hogy megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, hogy kiönthetem neki a szívemet, még ha esetleg nem is leszünk szoros barátok. Bár remélem jól kifogok vele jönni. 
- Sejtem, hogy ezt nem szoktad csak úgy bárkinek elmondani. 
- Egyáltalán nem. - megráztam a fejemet - ezekről csak a legjobb barátaim, és Rosie tud. Valamint most maga. 
- Miért mondtad el ezeket nekem?
- Valahogy úgy éreztem, sima szavakkal, miszerint, "nem uram, nem fogom megbántani a lányát", nem fogom elérni, hogy elhiggye, amit mondok. De talán, ha elmesélem életem eme részét, akkor másként fog rám nézni. Eszembe nem jutott, hogy sajnáltassam magam. Ha ezt akarnám, akkor higgye el, előbb elmondtam volna. Csak szeretném, hogy ha látná, nem fogom megbántani a lányát. Mint édesanyámat, mint a nővéremet tisztelem, és becsülöm. Sosem lennék képes egy lányt bántani. 
- És, ha szakítani fogsz vele?
- Az a véleményem, ha valami nem működik, azt ne erőltessük. De nem érzem úgy, hogy Rosieval ne működne ez a kapcsolat. Olyan érzéseket kezdtem el iránta táplálni, ami eddig sosem fordult elő. Levett a lábamról, azokkal a gyönyörű barna szemeivel, melyekkel néha olyan őzike szemeket tud formálni, hogy bármit is akar, beadom a derekamat. Szeretem hallgatni, ahogyan beszél, ahogyan formálja a szavakat. Nagyon boldog vagyok vele, és azt akarom, hogy ő is ugyanolyan boldog legyen velem.
  Elmosolyodott, de mielőtt szólni tudott volna, folytattam. 
- Édesanyám mindig azt mondja, hogy normális egy kapcsolatban, ha veszekednek az emberek, és hát valljuk be, igaza van. Nem lehet egy kapcsolat olyan, mint a méz, olyan édes minden pillanatban. A veszekedések azért kellenek, hogy erősítse a kapcsolatot. Tudom, hogy ha Rosieval veszekednék, akkor azt megtudnánk beszélni, mert mind a ketten érett felnőttek vagyunk, akik képesek megbeszélni a gondjaikat. Anyu még azt is szokta mondani, hogy ha valakivel veszekszem, akkor ne feküdjek le úgy, hogy haragban vagyunk. És merjünk bocsánatot kérni.
- Igazad van anyukádnak. - mosolyogva nézett rám. 
Elmosolyodtam. Igen. Anyunak mindig igaza van.
- Ahhoz, hogy szivárványt lássunk, tűrnünk kell az esőt. 
Ezt is anyu mondta, és mennyire igaza van. Ha boldogok akarunk lenni, akkor el kell viselnünk egy-egy veszekedést, mert utána ugyanolyan boldogság vár ránk.
George szemében látszott a tisztelet. De irántam vagy Anyu iránt?
Mosolygott. 
Ami gondolom jó jel.
- Van egy lánya, Rosienak. - nem értettem a mondatát. Hiszen most olyan dolgot közölt velem, amit már tudtam. Ha pár héttel ezelőtt mondja, valószínű lemegyek hídba, de most már tudom, és nem veszem furcsán, hogy most már a barátnőmnek titulált lánynak van egy kislánya. 
- Tudom. - bólintottam.
- Elfogadod őt is? - ó, szóval itt akart kilyukadni.
- Igen, persze. - elmosolyodtam - Lilly egy nagyon aranyos kislány. Okos, őszinte, aranyos és nagyon cuki. A szívembe lopta magát, mint az édesanyja. Nem is tudom, hogy hogyan nem képes arra az apja, hogy legalább megkeresse. El sem tudja képzelni az a féreg, hogy milyen kincs a lánya.
- Mert egy idióta azért. - megforgatta a szemeit, és közelebb hajolt hozzám - már, amikor Rosie áradozott róla, akkor nem volt szimpatikus. Olyan beképzelt, majompofájúnak tartottam. És hát nem hazudtolta meg magát. Tényleg az volt, és a mai napig az! Nem is baj, hogy Lilly nem ismeri az apját. Ilyen idióta apa nem kell neki.
  Majdnem felnevettem, amikor azt mondta, hogy majompofájú. De igaza van. Bár még nem láttam ezt a gyereket, de neki addig a jó. Több, mint valószínű, hogy kapna pár árnyalatot az arca.
Lillynél pedig elfogom érni, hogy úgy nézzen rám, mint egy édesapára. Még, ha ez most akár hirtelen kijelentésnek tűnhet, de szeretném, ha Lilly megszeretne. Nem azt kérem, hogy hívjon apának, csak annyit, hogy kedveljem meg.
- Már most nagyon kedvel téged, Lilly. - George mintha belelátott volna a fejembe. Mosolyogva nézett rám. Elmosolyodtam, és tudtam, hogy igaza van. Lilly megkedvelt engem, ahogyan én is őt. 
- Még úgyis van vele egy kis beszélgetésem. - kuncogtam, hiszen már alig várom azt a beszélgetést.
- Lillyvel? - kérdezte csodálkozva a mellettem ülő férfi.
- Igen. Szeretném Rosiet pár nap múlva elvinni a nővérem diplomaosztójára. Csak annyi lenne, hogy mennénk egyik nap, ott aludnánk nálunk, és másik nap hazajönnénk. Rosie azt mondta, hogy nem akarja itt hagyni Lillyt, de a családom még nem tudja, hogy Rosienak van egy lánya. Nem akartam úgy elmondani nekik, hogy Rosieval nem beszéltem meg, hogy el mondhatom-e vagy sem.
  Bólintott, miszerint folytassam.
- Szeretném, ha Rosie megismerné a családomat.
- És Lillytől kérsz engedélyt? - felnevetett.
- Igen, hiszen remélem elengedi az édesanyját.
- Biztos lehetsz benne, hogy elmondja. De tisztelem benned, hogy először is, nem mondtad el úgy a családodnak, hogy Rosieval ne beszélted volna meg. Másodszor pedig örülök, hogy Lillyt megkérdezed elmehet-e veled Rosie. - mosolygott, én pedig bólintottam egyet.
- Most már tudom, hogy nem vagy te egy rossz srác. Az a lényeg, hogy a lányomat végre boldognak láthassam.
- Annak fogja, ezt megígérhetem. - teljesen őszintén mondtam ki a szavakat.
- Elhiszem. - mosolygott, és felállt - szólok Lillynek, hogy beszélni akarsz vele.
- Rendben, köszönöm. - elmosolyodtam.
- Ó, és Harry.
- Igen?
- Szólíts Georgenak. - mosolygott és besétált a konyhába.
Vigyorogva dőltem hátra a kanapén, majd fel is ültem.
Nyugi, Harry. Majd akkor örülj, ha biztos nem lát senki. Bár tudom, hogy nehéz lesz azt a bárgyú vigyort letörölni a képedről. Most már minden rendben lesz. Rosie apja is kedvel téged!
Szerencsére megkedvelt, én pedig semmi olyat nem fogok tenni, amivel ezt a bizalmat, amit kiérdemeltem, elveszíthetem. 
Apró lábdobbánosok jelzik, hogy Lilly megérkezett a nappaliba. Odafutott hozzám, és mellém ült a kanapéra.
- Szia. - ejtette ki hibátlanul ezt az egy szót. Igaz, még csak 2 éves, de már most nagyon szépen ki tud ejteni szavakat. Látszik, hogy anyukája foglalkozik vele.
- Szia, Lilly. - mosolyogtam rá, ő pedig az ölembe fészkelte magát. Először meglepődtem, de aztán magamhoz öleltem. Tudtam, hogy ez a kislány megfog engem kedvelni.
- Szeretnék tőled valamit kérdezni. - néztem rá, ő pedig kíváncsi szemekkel figyelt engem, így folytattam - szeretném anyukádat elvinni oda, ahol én lakok. A testvéremnek lesz a diplomaosztó ünnepsége és szeretném, ha anyukám velem jelenne meg ott.
  Jó, egy 2 éves biztosan nem tudja, hogy mi az a diplomaosztó, de azt biztosan tudja, hogy mi az az ünnep. 
Ő okos lány. Még szép, hogy tudja. 
- Jó. - mosolyogva nézett rám.
- Nem baj, ha elviszem anyukádat? - kérdeztem meglepődve. Ilyen hamar belement, hogy elraboljam anyukáját?
- Nem. - megrázta a fejét - Játék!
- Játék? - ráncoltam a homlokomat. Nem értettem. Milyen játék? - Játszani akarsz? 
- Nem. Játék! - megrázta a fejét, hogy nyomatékosítsa nem játszani akar. És akkor esett le! Ő zsarol engem!
- Akkor engeded el anyukádat, ha hozok neked játékot? - eltátottam a számat, ő pedig hangosan felkacagott és egy nagyot bólintott.
- Milyen furfangos vagy! És, ha nem hozok neked játékot? - húztam fel a szemöldökömet. Gyorsan válaszolt, hogy mi lesz, akkor ha mégsem veszek neked ajándékot.
- Anya, nem. - jelentette ki.
- Anya nem mehet velem akkor? - kérdeztem rá.
- Igen! - kuncogott.
Felháborodva néztem rá, majd hirtelen magam mellé fektettem a kanapéra és csiklandozni kezdtem. Hangosan kacagva ficánkolt alattam. Nevetni kezdtem én is. Öröm volt nézni, és hallani, hogy ilyen jóízűen, őszintén nevet.
Kinek nem ível felfelé a szája, ha meghall egy kisgyereket nevetni?
- Jó, rendben. - lassan elengedtem - kapsz egy játékot. Szóval akkor eljöhet velem anyukád?
- Igen. - mosolygott, de még kisebb kuncogások kicsúsztak a száján. Felült, én pedig magamhoz öleltem, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Köszönöm. Boldoggá fogom tenni anyukádat, megígérem Lilly. - mondtam neki, ő pedig szép szemeivel az én szemeimet nézte, aztán olyat mondott, amiről tudtam, hogy nem kell toldalék mögé, nem kell tovább gondolni. 
Kimondott egy szót, amit úgy, ahogy mondta, kell érteni.
- Boldog! - mosolygott rám, én pedig még inkább magamhoz öleltem őt. Kis kezeit körém fonta, és belebújt a karjaimba. 
Rosie állt a nappali ajtajában, csillogó szemekkel.
Mosolyogva nézett minket, figyelte, ahogyan a barátja és a lánya öleli egymást.
A tekintetéből és az apró biccentéséből tudtam, hogy lánya a színtiszta igazat közölte velem.
Rosie boldog.