Mert Rosie-ból és Harry-ből sosem elég..

Újra egy kis szösszenet. ♥

Remélem még nem unjátok. :)
Így utólag is mindegyikőtöknek nagyon boldog új évet. 

Új év, új kezdet, új célok és álmok.

Millió puszi és nagy ölelés. Szandi. ♥

Harry Styles

Pokolian fárasztó volt az életemet összeegyeztetni a munkámmal, Rosieval és a gyerekekkel. Vagyis az utolsó kettőt, azaz Rosie-t, és a gyerekeket vehetjük egybe is, hiszen együtt járnak, de semmit sem változtat azon a tényen, hogy már a végkimerülés határán voltam. 

Belevágtam a szólókarrierembe, ami egyet jelentett azzal, hogy utazgatnom kellett, lemezt készíteni, promózni azt, és a jól ismert turnéra is el kellett indulnom. 

Két négy éves, örökmozgó ikerpárral, egy hét éves, szintén turbó kisfiúval és egy tizenhárom éves lassan tinivel nem tudtunk volna elindulni turnéra. 

Rosie nem akarta őket annyit utaztatni, és azt sem akarta, hogy Nath valamint Lilly kimaradjanak a suliból, az ikrek pedig az oviból, ezért nem volt sok választásunk, nélkülük kellett elindulnom, amit nem akartam, és ha csak rágondoltam is a lelkem megszakadt, amiért nem láthatom a gyerekeimet felnőni.
És tudom. Csak pár hónap. De akkor is, addig kibaszott sok mindent tanulnak meg, és nem leszek ott, hogy lássam őket, amint valami új dolgot sajátítanak el a világból.
Borzasztóan fájt a szívem.
Se a gyerekeket, se Rosiet nem akartam itt hagyni, és harcolnom kellett a sírással, ami mindig eluralkodott rajtam, amikor a gyerekeim megöleltek, és azt mondták szeretnek. Hiszen ezentúl csak facetime-on fogom látni, és hallani őket.
Csessze meg az egész!
Csesszem meg én, aki elválalta ezt a turnét!
- Héj. - egy puha, lágy tenyér simult meztelen hátamra, ami akárhányszor hozzámért mindig azt érte el, hogy megnyugodjak. 
Rosie.
Aki mindig itt lesz velem.
Kifelé bámultam az ablakon, de láttam őt benne, hiszen állát a vállamra támasztotta és az ablak üvegén keresztül nézett velem farkasszemet.
- Min gondolkozol ennyire? - suttogott, és kezeivel simogatni kezdte a hasamat lágyan.
A farkam és a szívem is azonnal reagált a mozdulataira. Az egyik a fokozatos keményedéssel, míg a másik azzal, hogy elolvadt ezektől az érzéki mozdulatoktól.
- Annyira szeretlek. Kurvára szeretlek. - megakartam fordulni , mert istenbizony nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne csókoljam ki belőle a szuszt is, de szerettem ha simogatott, így most ezt jó volt kiélvezni.
Az üvegen át is láttam könnyesedő szemeit, amit egy-két pislantással eltüntetett és melegen rám mosolygott.
Ez volt az a mosoly, amiért érdemes volt reggel felkelni, ami a nehéz időben is megnyugvást adott nekem, és ami az álmaim legszebb szereplője volt.
Ahogyan a tulajdonosa is.
Csak hogy Rosie nem csak álmaim legszebb szereplője, hanem az életemé is.
- Nagyon szeretlek, Harry. És ne gondolkozz annyit mi lesz, amíg te a turnén vagy, hisz azt fogod csinálni, amit szeretsz. Énekelni.
- Én titeket szeretlek! - sóhajtottam, mert ő hitte azt, hogy így is jó lesz, de én féltem.
- Mitől félsz ennyire? - elém állt, és felült az ablakpárkányra. Csak az én egyik pólóm volt rajta, és még mindig ugyanolyan dögös volt, mint évekkel ezelőtt, amikor megismerkedtünk.
Hosszú combok, kerek mellek, és az a hosszú, barna haj, amibe annyira imádok belemarkolni és hátrahúzni, amikor hátulról dugom.
És az enyém volt!
Ez az istennő az én feleségem volt!
Odahajoltam, és mohón megcsókoltam. Rosie nyögött, de viszonozta, és addig csókoltam ki belőle a szuszt, amíg már egyikünk sem bírt levegő nélkül meglenni.
- Ez fog a legjobban hiányozni. - súgtam a szájára, és végignyaltam duzzadt ajkain.
Megnyalta az ajkait, szemeimbe nézett, nekem meg akkorát rándult a farkam, hogy még Rosie is megérezte, hiszen a farkam a belső combjához simult.
- Hmm. - megcsókolta meztelen mellkasomat, és pillái alól felnézett rám. Ugyanolyan vad vágy buzog bennünk egymás iránt, amióta csak megismerkedtünk. Bárhol képesek voltunk a mai napig egymásnak esni. Ha elmentünk bulizni a többiekkel, berángattam a mosdóba, vagy a hátsó ajtóhoz. Amikor kettesben vásárolni voltunk a próbafülkében dugtam meg keményen.
Bárhol, bármikor egymásnak estünk, sosem érdekeltek a következmények csak az, hogy beletemetkezhessek álmaim nőjébe.
De itt most nem eshettünk egymásnak, hiszen feltette nekem a kérdést, amire válaszolnom kellett. A farkam később kap kielégülést.
Bírd ki még egy kicsit, kishaver!
- Szeretnéd tudni, hogy mitől félek? - végig simítottam egyik kezemmel Rosie arcán a másikkal pedig a combjába markoltam. Bólintott, csókot nyomott a számra én peidg folytattam. - Attól, hogy ha hazajövök a gyerekeinknek én csak pasi leszek, aki visszajött hozzájuk. Nem fogják megérteni apa miért nem jött haza olyan sokáig. Nem fogják érteni mért csak azon a szaros telefonon fognak engem látni. Nem akarom, hogy elfelejtsenek! - erősebben megszorítottam Rosie combját, amire ő felszisszent ezért elengedtem. Lágyan megcsókoltam bocsánatkérés gyanánt, és miután kifújtam a levegőt, folytattam. - Félek, hogy elfelejtenek az apjuknak nevezni. Ez annyira félelmetes és fájdalmas, Rosie, hogy legbelül nyom a szomorúság. Sosem akarom, hogy ne emlékezzenek rám!
- Életem! - Rosie magához húzott, átkulcsolta a lábait a fenekemnél és nem eresztett. - Sosem fognak elfelejteni. Megértették, hiszen beszéltem velük erről az egészről, hogy apa elmegy dolgozni, de azt fogja csinálni, amit szeret. Mutattam nekik koncert videókat, imádták, és azt mondták, látni akarják apát a színpadon. Ők is, ahogyan én is mindenben melletted állunk és támogatunk. Hidd el, megértik. - elmosolyodott, megsimította az arcomat és puszit nyomott mosolygó ajkaimra. - Büszkék rád. Büszkék vagyunk rád.
 Mi lenne velem nélkülük!
Mi lenne velem Rosie nélkül.
Elmosolyodtam és magamhoz szorítottam miközben hozzábújtam.
- Szeretlek titeket, és csak annnyit kérek, hogy bírjuk ki. Aztán abbahagyom az egészet és csinálok egy stúdiót.
- Abba akarod hagyni?
- Igen. Családom van, azt hittem jó móka lesz, de nem és igazad van, a gyerekek nem utazgathatnak ennyit. Kell nekik az iskola és minden. Nekem pedig ti vagytok a mindeneim, ezért nem vagyok hajlandó távol lenni tőletek. Főleg, ha még egy taggal bővülne a családunk. - vigyorogva húzogattam a szemöldökömet, de Rosie csak felnevetett és finoman megpaskolta a mellkasomat.
- Még mindig szeretnél gyereket?
- Amíg az én farkam tökéletes a te méhedhez, addig gyártjuk a gyerekeket. - csókoltam a nyakába. Rosie sóhajtott, és oldalra hajtotta a fejét.
- Öt gyerek? El sem bírnánk velük.
Kezeimbe fogtam az arcát, mélyen megcsókoltam, és a szemeibe néztem.
- Te meg én mindennel elbírunk. Ugye ezzel sem lesz semmi gond? A turnéval. Ugye megígéred, hogy nem engeded, hogy a gyerekek elfelejtsenek?
- Bébi. - imádtam, amikor bébinek hívott. Alig vártam, hogy az ablakpárkányon dugjam meg! - A gyerekeink sosem fognak téged elfelejteni. Pár hónap csak az egész. Imádnak és tisztelnek téged, te vagy nekik a hős.
- Csak ez ne változzon.
- A sármod teszi, bébi. - vigyorgott pajkosan, mire megemeltem egy kicsit és kijjebb húztam, így a merevedésem pont belesimult az ő puhaságába. Sóhajtott és a szemeimbe nézett. - Sosem fognak elfelejteni, erre én vagyok a garancia. Imádnak téged a gyerekeink.
- Megoldjuk? - homlokomat az övének döntöttem, míg az ő ujjai már felfedezőútra indultak a bokszerembe. A farkam szolgálatra készen üdvözölte őt.
Rosie a számra mormogott, és finoman simogatni kezdett. Felsóhajtottam, lehunytam a szemeimet és élveztem a keze munkáját.
- Mindig, mindent megoldunk. Ezt pedig még inkább. - arrébb tolt, és leszállt a párkányról, így teljesen szemben állt velem. Fenekemre simította a tenyerét, letolta a bokszeremet a lábaimról én pedig azon nyomban kiléptem belőle.
- Szeretünk édes. - tenyerébe vette a farkamat, és erősebben kezdett rajta dolgozni. Felnyögtem, megmarkoltam a haját, és magamhoz rántottam.
- Imádlak titeket. - búgtam a szájára, mire Rosie odahajolt és vadul lesmárolt.
Bassza meg, de imádtam ezt a nőt!
- És most pedig szépen minden hülyeséget kitörölsz a fejedből. Majd én segítek neked felejteni. - térdre rogyott előttem, és amint a nyelve a farkamhoz ért, felnyögtem hangosan.
A kurva életbe, ahogyan végig nyalt rajtam az maga a csoda! De, ami majd most jön..és ezt Rosie is tudta. Csábosan rám mosolygott, majd már csak annyit láttam, ahogyan a farkam eltűnik a szájában, és minden egyes szívással, cuppogással, nyalással elfeledteti velem azt a sok hülyeséget, amire az utóbbi percekben gondoltam...

És egy újabb meglepetés ~ Tőlem Nektek

Imádtam, és a mai napig imádom ezt a blogot. ♥

Talán pont azért, mert ez volt ez az első blogom, és a szívemhez nőtt. 

Hoztam nektek egy kis novellát, egy kis szösszenetet, Rosieról és Harryről. 

Jó olvasást. Millió puszi: Szandi. ♥

Harry Styles

Sosem hittem, hogy nekem egyszer gyerekeim lesznek. Éltem gondtalanul az életemet, felléptem, megkaptam a pénzt érte, és világot jártam. Nem voltam nőfaló, aminek a média beállított, így felépítve rólam egy negatív képet, csak azért, hogy minél többet eladjanak a szennylapukból. 

Normális tizenhat éves srác voltam a One Direction elején, de ki az, akit ilyenkor egy kicsit nem nyom meg a pénz szaga?

Az, hogy egy fellépésünkkel annyit keresünk, amennyit más hónapok alatt. És mi mit csináltunk? Felálltunk és énekeltünk. 

A szüleimnek hála maradtam a földön. Ha ők nincsenek, szerintem én lennék a legrosszabb celeb a világon. De ott voltak, és lent tartottak. 

Ezer köszönet és hála nekik. 

De vissza az elejére... Azaz, hogy sosem gondoltam, hogy családom lesz. 

Azt pedig pláne nem, hogy egyszerre négy gyerek apja leszek!

Mert bizony az ultrahang kimutatta, hogy a születésnapomon bejelentett kisbaba nem egyedül érkezik. 

Ikrek lettek. 

Kétpetéjűek, egy kisfiú és egy kislány. Matt és Darcy. 

Lilly és Nathaniel hatalmas örömmel és boldogsággal fogadták a tesókat. Rosival rendkívül büszkék voltunk rájuk, hogy ennyire szeretik egymást. 

- Min gondolkodsz? - a napágyon ültem, és néztem a homokozó gyerekeimet. 

Az ikrek már két évesek is elmúltak, és csodáltam hogy így megültek a fenekükön. Elvesztek a homokozás, és homokvár építés világában, amibe Lillyvel és Nathaniellel együtt folytak bele.

- Hogy milyen piszok mázlista vagyok. - elmosolyodtam, és az ölembe húztam Rosiet, aki ezalatt a két év alatt, amióta az ikrek megvannak, még gyönyörűbb lett, és még csodálatosabb. 

Bámulatos, ahogyan négy gyerek napi rendjét összeegyezteti, mindenre van ideje, és nem fogy ki a szuszból éjszaka, amikor altatás után a szobánkban kell visszafognia a hangját, hogy ne nyögjön vagy kiáltson fel, miközben vadul szeretkezünk.

Mert a kémia még mindig ott volt közöttünk. 

Ahogyan most is, miután az ölembe húztam és simogatni kezdtem puha combját. Hogy a francba lehet ugyanolyan puha a bőre, mint amikor megismerkedtünk?

- Miért vagy mázlista? - Rosie végig simított a hajamon, és a szemeimbe nézett. 

Gyönyörű volt. 

Szemei ragyogtak a napsütésben, az arca ki volt virulva, hiszen messze elvonultunk London nyüzsgésétől, és repülőre pattanva elutaztunk egy szigetre, ahol a környéken nincs egy teremtett lélek sem, így magunk lehetünk. 

Csak mi és a gyerekek. Így hatan. 

- Mert te vagy a legbombázóbb nő az egész világon, és a legcsodásabb. - nyakába csókoltam, miután hosszú, barna haját eltűrtem a nyakától. Felkuncogott, és végig simított meztelen hátamon. 

- Hát azért én sem panaszkodhatok. - hajamba túrt a másik kezével, és egy érzéki csókot nyomott a számra. 

Hmm. 

Annyira szerettem és imádtam őt, hogy a szívem majdnem kiszakadt a helyéről, akkora szeretet és szerelmet éreztem iránta ennyi idő után is töretlenül. 

Sőt. Sokkal, de sokkal jobban szeretem, mint az elején. 
Felnéztem rá, mert megszült két kisgyereket, akik igaz nagy feladat elé állítottak minket a születésük után, de megoldottuk. 
A szüleink mindenben segítettük, és Rosieval együtt tudtuk azt, hogy ki kell tartanunk. 
Nagyon nehéz volt. Lilly akkor volt kilenc, Nathaniel pedig három éves. Lilly már nem, de Nathaniel olyan volt, mint a mérgezett egér, mint egy három éves kisfiú, aki szaladgál, rohan és felfedezi a világot. Na, meg ott van a két újszülött akikre dupla figyelmet kell fordítani, hiszen az esetek kilencven százalékában együtt voltak éhesek, és együtt kezdtek el pisilni. 
Nehéz volt, de ugyanolyan csodás is. Még az én férfi szívemet is meghatotta az a látvány, ahogyan Rosie az ágy szélén feküdt, mellette az egy hónapos ikrek, azok mellett Nathaniel és Lilly. Mind az öten mély álomban voltak, miután az ikrek végig sírták az egész éjjelt, és mindenki fent volt miattuk. 

- Annyira szeretlek. - súgtam a nyakába, és hozzábújtam.

Imádtam, tiszteltem őt, felnéztem rá. Egyedül sosem tudtam volna ezeket megcsinálni, mint amiket ő. A gyerekek, a háztartás, és minden egyéb. Segítettem neki, amiben csak tudtam, de ezt végig csinálni emelt fővel...

Kibaszott büszke voltam rá, és ezt ő is tudta, mert számtalanszor elmondtam neki, és éreztettem vele. 

- Mi az, Styles?

- Semmi, csak pokolian szeretlek. 

Magamhoz rántottam, és forrón megcsókoltam. Számba sóhajtott, de utána csókolni is kezdett, olyan istenigazából, olyan tökéletesen. Nyelvét átcsúsztatta, és érzékien simogatni kezdte a nyelvemet.

Hmm. Ennek nem lesz jó vége.

Simogattam a combját, miközben az ajkaink olyan vadul és nyálasan falták egymást, amennyire csak bírták. Mint két kiéhezett, akik most kapnak táplálékot, és alig bírják abbahagyni az evést, nem tudnak magukon, se a vágyaikon uralkodni. 

Pont ezt éreztük Rosieval. 

- Harry. - ez a gyönyörű nő a karjaimban zihálva húzódott el  tőlem, és csillogó szemei elárulták, neki sem volt ez elég. 

- Igen? - nyakához hajoltam, és lágyan csókolni kezdtem a bőrét, valamint szívogatni. Annyira finom volt a bőre, hogy sosem akartam róla leszállni. 

Combján a tenyerem önálló életet élt, és felcsúszott egészen a bugyijáig, ahol meg sem állt a nőiességééig. 

- Harry! - beszívta a levegőt, és elmozdult tőlem, de azonnal visszarántottam magamra és pontosan a farkamra ültettem. 

Majdnem felnyögtem, ahogyan a feneke rá simult a kemény péniszemre. 

Hát ez egy nagyon szar ötlet volt.  
- Bassza meg. - suttogtam, és megharaptam a vállát. 

- Ezt most te művelted. - zihált, és ahogyan próbált kiszabadulni, csak azt érte el, hogy még jobban dörgölőzött. 

- Bébi, ha nem hagyod abba, berángatlak a házba. - megmarkoltam a combját, hogy egyenesbe tartsam a testét. Megállt a mocorgásban, de a mellkasa emelkedett és süllyedt a visszatartott vágytól. - Te is annyira akarod, mint én, igaz?

- Ühüm. - sóhajtotta, hiszen amint feltettem a kérdést, az ujjaimat a bugyija alá csúsztattam. Tudtam, hogy a gyerekek semmit sem látnak, mert szerencsére Rosie letakart minket egy törülközővel, és amúgy is el voltak veszve a homokozásban. 
Lilly figyelt rájuk, és segített nekik homokvárakat építeni, és gödröket ásni, amikben utána vizet öntöttek.

- Bemenjünk a házba? Megujjazzalak, bébi? - súgtam a nyakára, amit lassan végig nyaltam, és ráfújtam. A hideg levegő megborzongatta Rosie testét. Belemarkolt az oldalamba és a vállamba, fejét hátra vetette. 

Azonnal akartam. 

Ha nem kaphatom meg azonnal, abba biztosan itt fogok megőrülni. Vágyakozott, az arcára volt írva a kéj, és én megakartam neki adni mindent, amire vágyott.

- A gyerekek.. - lihegte.

Ujjamat becsúsztattam a hüvelyébe, és mind a ketten visszafojtottan felnyögtünk. 
Annyira nedves volt és forró. 

Tényleg azonnal akartam. 

Azonnal. 

- Akarlak.. nem bírom már. - kihúztam belőle az ujjamat, mert addig biztosan nem hagyom abba a kényeztetését, amíg a nevemet nem sikoltja. 

- Nem tudjuk most. A gyerekek... - hangja nem volt meggyőző, de nem is kellett annak lennie, ahhoz, hogy tudjam, ő is kíván engem, csak mégsem csinálhatjuk itt. 
De akkor is. Már majdnem meghaltam a vágytól.

- Szétdurranok, Rosie. Olyan kemény vagyok..

- Érzem.. - sóhajtott, és direkt megmozgatta a fenekét. 

Imádtam Rosieban azt, hogy ennyi év után is ugyanúgy ki van éhezve rám, én pedig rá. A nap minden percében megízlelném, elvesznék benne újra és újra, amíg már ki nem merülünk. 

Semmit nem változott a szexuális együttlétünk. Bárhol, bármikor képesek voltunk egymásra gerjedni, csak az volt a pokoli, ha társaságban voltunk, és sehova nem tudtunk elvonulni. Akkor kínoztuk egymást, és amikor hazaértünk olyan ágyjelenetet rendeztünk le, hogy a legjobb pornófilmek is megirigyelték volna.

- Éjjel, bébi. - súgtam a fülébe, és megcsókoltam a fülcimpáját. 
Beadtam a derekamat, mert egyikünknek mindig megálljt kellett mondani, és meglepő, de sokszor én mondtam azt, hogy később. Rosie egy angyalnak látszó démon volt.

De tudtam, hogy most nem lehetett.

Ahogyan azt is tudtam, hogy így, ahogyan ezt műveli, azaz azt, hogy feláll az ölemből, bugyiját direkt félre húzza előttem, felfedve nőiességét, rám vigyorog kajánul, visszaigazítja az anyagot, és a gyerekekhez sétál riszáló csípővel, na, ebből tudtam, hogy éjjel kijövök vele a partra, és egy pokrócon fogom órákig dugni, és kényeztetni. 

Addig, amíg már könyörögni fog, hogy hagyjam abba. De nem fog könyörögni. 

Mert nem akarja majd hogy abba hagyjam. 

A fenekét kinyomva hajol le a gyerekekhez, én pedig felállok és odamegyek. Hátulról megfogom a derekát, felegyenesítem, és hozzá nyomom magam. A keménységemet, amit érez, amit tud, hogy csak rá vár.

- Ne játssz velem, bébi. - suttogom a fülébe, és még egy intenzív lökés után félre állok és a gyerekeimhez ülök, hogy játsszak velük. 

Darcy azonnal a hátamra ugrik, és a nyakamba csimpaszkodik. Elmosolyodok, felemelem kis kezét és agyon puszilgatom. Nevetni kezd, és a szívembe még több, még erősebb szeretet kerül, ahogyan hallom boldog és önfeledt nevetését. 
Csodálatos kislány volt. Olyan volt, mint Lilly és Rosie. Okos, nyugodt, és hihetetlenül aranyos. Matt pedig, mint Nathaniel, okos, hihetetlenül aranyos, de nem volt nyugodt. Sosem tudott megülni a fenekén, mindig futkározott össze-vissza, amint leült, már pattant is fel és ment tovább. 
Nem volt egy másodpercnyi megállás sem. Dee ezektől függetlenül a világ legbátrabb kis csávói voltak. 

Ha lehetséges, minden nap egyre jobban szeretem, és imádom a gyerekeimet. 

Matt  az oldalamhoz bújik, én átölelem, ő pedig büszkén kezdi mesélni, hogy hogyan építette meg a homokvárát, amihez gödröt is ásott. 

Felnézek Rosiera, aki mosolyogva, szeretettel a szemeiben néz minket. Mindig ilyennek látom, ha távolról figyel minket, és innen tudom, hogy megleszünk, hogy jók vagyuk. 

Hogy mindig ilyen boldog és kiegyensúlyozott család leszünk, mert csillogó szemekkel nézünk a másikra, mert tiszteljük és szeretjük egymást.

Elmosolyodik és a szemeimbe néz, amiben ott van minden, amit valaha látni akar az ember. 

A múlt minden fájdalmával és könnyeivel.

A jelen a maga csodájával és lenyűgözésével.

A jövő a kiszámíthatatlanságával és titokzatosságával.

És ott van a szemeiben az a bizonyos pajkosság, ami a ma éjszaka ígérete. 

Még egy kis meglepetés ~ Végtelen boldogság

Harry Styles

Mit adhat az ember a világ legcsodálatosabb feleségének?

Mit adhat az ember a világ legcsodálatosabb, legfantasztikusabb édesanyjának?

Mit adhat az ember a leggyönyörűbb nőjének?

Fogalmam sem volt...ha pedig ez a három jellem egy emberbe van gyúrva, még nehezebb a választás. 

Ma volt Rosie születésnapja, amit Lilly és Nathaniel is izgatottan várt, ugyanis tudták, ez nagy nap lesz, hiszen a legfantasztikusabb anyukának a világon ma van a születésnapja. 

Rajzoltak, festettek, ajándékokat gyártottunk kézzel, amik kifejezték a gyerekek szeretetét édesanyjuk felé, habár nem mintha Rosie ezzel nem lett volna tisztában.

Érezte a gyerekek apró rezdüléseiben, szavaikban, hogy imádják őt, és ez visszafele is így volt. A feltétel nélküli szeretet az, ami a mi családunkat összekötötte.

Én pedig nem tudtam neki mit venni...

Egy épkézláb ötletem sem volt mit vehetnék neki, hiszen semmi sem adja vissza azt a hatalmas szeretetet, gondoskodást, amit tőle kapunk. 

Még mindig ugyanolyan gyönyörű, okos, fantasztikus nő volt, mint kapcsolatunk legelején. Ahogyan a gyerekeinkkel bánik, ahogyan neveli őket, az bámulatos. Néha csak ülök és hallgatom, ahogyan mesél nekik, ahogyan Lillyvel megbeszélik az élet dolgait, miközben fonják egymás haját, ahogyan Nathaniellel azt tárgyalják milyen volt a játszóterén. 

Csak hallgatom őket, és beszippantom az érzést, ami körbeölel az otthonomban, a családommal.

Pontosan ezekért az apró pillanatokért, gesztusokért, amiket Rosalie tesz, pont ezért nem találtam neki olyan ajándékot, ami megfelelő lenne.

Mindenkinek ilyen nehéz ezt kitalálni vagy csak az én agyamnak volt ez megterhelő feladat?

Segítséget kértem Louistól, Nialltől, Liamtől, de senki nem tudott segíteni, vagyis tudtak, de se ékszert, se gyűrűt nem akartam neki venni, sőt még a házasságunkat sem akartam megerősíteni. 

Valami nagyobb, valami jobb kellett, ami nem érték, nem drágakő, olyan ami Rosienak a legjobb ajándék. 

És, amikor hallgattam őket a nappaliban tegnap, akkor jutott eszembe, hogy minek örülne a legjobban az én feleségem.

A pillanatnak. 

Ha egy családi napot, ha ezer meg egy pillanatot tudnék neki adni, azzal hogy csak együtt vagyunk. Igen, nagyon sokat voltunk együtt, de ez a nap Rosieról szólna, csak négyünkről, a mosolyokról, a nevetésekről és a sok-sok szeretetről. 

Így hát reggel Lillyvel és Nathaniellel lementünk a konyhába, ahol közösen reggelit készítettünk Rosienak.

- Apaaa. Szirupot is. - imádtam a kisfiam beszédét, na, nem mintha Lillyét nem, csak ő még annyira gyermekien beszélt, annyira aranyosan ejtette ki a betűket, hogy azt kívántam, bárcsak mindig így beszélne. 

Már nagyfiú volt, hiszen februárban három éves volt. Nagyon gyorsan telt az idő, és ezt a legjobban Lillyn láttam, aki két hónap múlva már nyolc éves lesz. 

Úr Isten...

Nyolc éves nagylányom van...

Belegondolni is borzalmas, hogy hamarosan, - majd harminc év múlva, már fiúzni fog. 

- Rakunk szirupot is. - mosolyogtam a fiamra, és nyomtam egy puszit a homlokára. - Lilly? Milyen szirup legyen?

- Csokis. - vigyorgott, és már vette is elő a szekrényből a szirupot, amit a palacsintára nyomunk majd. 

- Helyes választás. - lepacsiztam vele, és megengedtem nekik, hogy mindegyik palacsintára, amiket külön tányérokra raktunk, rajzoljanak szívecskét, napot, virágot. 

 Nem tettem különbséget a gyerekeim között. Lehet, hogy Lilly nem volt a vér szerinti gyerekem, de annál nagyobb szeretettel szerettem őt. 

Imádtam, és már az első pillanattól kezdve láttam rajta, hogy rajongott értem. Akkora szeretetlánc alakult ki közöttünk, amekkora csak apa és lánya között kialakulhatott. 

 Nathaniel az én habitusomat, és rátermettségemet örökölte, anyukája érzékenységével párosítva. Nagyon érzékeny lelkű fiú volt, és tudtuk, ha megnő, és eljön az életében a nagy Ő, akkor az a lány lesz a világon a legszerencsésebb. 

 Büszke voltam a gyerekeimre. Nem mentették meg a világot, nem fedezték fel a rák ellenszerét, nem írtak könyveket, verseket, mégis mind a ketten a legtökéletesebb gyerekek voltak. Mi pedig azért, mert ennyire hatalmas szívük volt, ennyire a mi mindeneink voltak, ezért voltunk rájuk büszkék. 

Egy szülő szavakkal nem tudja elmondani mit érez a gyermeke iránt. Én is csak össze-vissza tudtam beszélni róla, ha kérdezték, mert a mindent nem lehet megfogalmazni. 

A minden, az minden. 

Nekem pedig a családom a mindenem. 

 Elsőnek egy külön tálcán felvittem az italokat a szobába, mivel a gyerekekkel megbeszéltük, hogy anya ágyban reggelit fog kapni. 

Rosie már fent volt, éppen kiakart kelni az ágyból, amikor beléptem. 

- Héj. Hová tűntél? - nyúlt felém. 

Elmosolyodtam, odasiettem, leraktam az éjjeliszekrényre a tálcát, Rosie mellé ültem, és szorosan a karjaimba vontam. 

- Legalább csináld azt, hogy felülsz az ágyban, és kapcsold be a TV-t. - 

 Úgyis tudta, hogy mire készülünk. Annyira ismert minket, mint senki mást. 

- Oké. - kuncogva megpuszilta a számat, és bemászott az ágyba. Odatérdeltem hozzá, és lágyan megcsókoltam az ajkait. 

- Boldog születésnapot, Szerelmem. - szélesen elmosolyodott, és körém fonta a karjait. 

- Köszönöm. - suttogta, és lágyan megcsókolt. Nem volt kedvem elhúzódni tőle, ezért lassan és érzékien kezdtem őt csókolni. Simogatta a tarkómat, majd az ujjai belefúródtak a hajamba. Miközben egyik kezemmel megtámaszkodtam, a másikkal alányúltam és elfektettem őt, hogy még jobban beletudjak mélyedni szájába. 

Lábait derekam köré kulcsolta, nyelvét a számba tolta. Kikészít ez a nő a mai napig! Nyögtem, és vadul, keményen kezdtem tépni a száját, de az agyam figyelmeztetett, hogy itt meg kell állni. 

Zihálva elváltam tőle, de még a szájába csókoltam. 

- Éjjel, bébi. - suttogtam. - Anyuék elviszik a gyerekeket, és ketten leszünk. 

- Hmm... - buja hangon a fülembe súgta. - Van egy kis fekete csipkés szettem...olyan sok idő van estig. - óvatosan a fülcimpába harapott. 

Felnyögtem, és vadul lesmároltam, de elhúzódtam. 

- Áll a farkam, bébi. - ziháltam. 

- Kívánlak. - nyöszörgött, és elkezdte magát hozzám nyomni.

- Én is téged. - hangosan nyögtem, lehunytam a szemeimet, de ellenálltam és lenyomtam a csípőjénél. - De nem lehet. Hozom a reggelit a gyerekekkel. 

- Rendben. - zihált még akkor is, amikor elhúzódtam tőle.

Lementem a gyerekekhez, akik már szépen megdíszítették a két tálcát. 

- Apaaa. - kiáltott fel Nathaniel. - szép? - mutatott a két tálcára, aminek egy-egy sarkában egy kis vázában virágok álltak. 

Elmosolyodtam. 

- Imádni fogja anyukátok. - vigyorogva megpusziltam őket, felvettem az egyik tálcát, Lilly a másikat és felmentünk az emeletre. Halkan benyitottunk a szobába, ahol Rosie a megbeszéltek szerint valamilyen filmet nézett. 

A gyerekek mentek elől, én mögöttük, és amint beléptünk énekelni kezdtük a Boldog születésnapot. 

Rosie ránk nézett, és szélesen, boldogan elmosolyodott. Rávigyorogtam, ő  pedig csak figyelt minket, a gyerekeinket, és a szeméből folyni kezdtek a könnyek. 

- Boldog szülinapot, Anyaaaa! - kiáltották a gyerekek. Lilly lerakta a tálcát, és azonnal beugrottak anyukájukhoz az ágyba, akit össze-vissza kezdtek puszilgatni. 

Rosie egyszerre nevetett és sírt, közben ő is sok-sok puszival halmozta el a gyerekeket, és ölelte magához őket szorosan. 

Az ágy végébe raktam a tálcát, odahajoltam feleségemhez, és megcsókoltam a száját. 

- Boldog születésnapot. 

- Fúúúj! - a gyerekek eltakarták a szemeiket, mi pedig összenevettünk Rosieval. 

- Ez nem fúj. - kuncogott Rosie, és újra megcsókolt. - Köszönöm, Szerelmem. - rám mosolygott. 

Mindenkinek adtam egy tányért rajta a palacsintával, természetesen Rosié volt a szívecskés. 

Mesét néztünk, miközben ettünk, és a kakaónkat ittuk.

Annyira felemelő pillanat volt, ahogyan a gyerekek az ágy végében feküdtek, tátott szájjal nézték a mesét, én pedig Rosiehoz bújtam, és simogattam az oldalát a pólója alatt. 

- Tökéletes ez a nap. - suttogta, és a hajamba túrt. 

Felnéztem rá, elmosolyodtam. 

- Nem is lehetne tökéletesebb. 

- De igen. - mosolygott. 

Összeráncoltam a homlokomat. 

- Hogyan?

- Ha én adok neked ajándékot. 

- A fehérneműt? Azt majd este. - vigyorogtam rá. 

- Neeem. - kuncogott, és megpuszilta a számat. Tenyerét a kézfejemre simította, és lassú mozdulatokkal a tenyeremet az oldaláról átcsúsztatta a hasára. 

Olyan gyengéden fogtam a hasát, hogy azonnal megéreztem, amit még nem is lehetett érezni. Döbbenten ránéztem, a szemei mosolyogtak és könnyesek voltak, miközben bőszen bólogatott. 

Elnevettem magam hangosan, és egy hosszú csókot nyomtam a szájára. 

Nevetve lehajoltam, felhúztam a pólóját, és agyon puszilgattam a hasát. 

- A te születésnapodon kapom a legcsodálatosabb ajándékot. - nevettem, simogattam a hasát, a gyerekek pedig érdeklődve figyeltek minket. 

- Köszönöm. - súgtam neki, ő még jobban mosolygott, majd a gyerekeket is odahívta, hogy közölje, bizony lesz egy kistestvérük. 

Lilly és Nathaniel boldogan nevettek, és megölelgették anyukájukat, valamint egy-egy puszit adtak a hasára. 

- Vigyázunk majd rá! - Lilly megsimogatta anyukája hasát, Rosie pedig végig simított lánya haján.

- Legjobb tesók leszünk! - kiáltotta Nathaniel, akit már régóta izgatott a kis tesó gondolata. 

Összenéztem Rosieval, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ennek a kisbabának lesznek a világon a legjobb tesói. 

Egy kis meglepetés ~ Örökké fiatal

Az egyik facebook csoportban valaki írt, hogy mi lenne, ha egy kis részt írnék. Én pedig úgy gondoltam, hogy miért is ne? 

Szóval itt lenne. Csak egy kis apróság, Rosieról és Harryról, Lillyről és Nathanielről. 

Olvassátok sok-sok szeretettel, ugyanakkorával, amekkorával én írtam. :)

Sokszor puszillak titeket: Szandi. ♥

Harry Styles

- Szülinapos. Hasadra süt a nap. 

 Az a bizonyos hang. 

Az a hang, amit soha életemben nem fogok megunni, amelyet újra, és újra csak hallgatnék, és hallgatnék. Ami megnyugtat, boldoggá tesz, és elvarázsol. 

Az a hang, amelynek tulajdonosa beragyogja a mindennapjaimat. 

Az én csodálatos feleségem, Rosie. 

24 éves lettem ma. A kisfiúnk pedig ugyanezen a napon tölti be élete legelső évét.

Nem is tudom hova szaladt ilyen gyorsan az idő...

Lilly hamarosan hat éves lesz, már iskolába jár, ahol remekül teljesít. De hát mit is vártunk egy olyan kislánytól, akinek a legjobb anyukája van a világon?
Egy szó, mint száz, akárhogyan is telik az idő, a családomat imádom, és az életemet semennyi pénzért nem cserélném el..

Rosie felém hajolt, és lágy csókokkal kezdte elhalmozni az arcom minden szegletét. Nagyon komoly erőfeszítésembe került megállni a mosolygást, sőt szimplán azt, hogy az arcom megrezdüljön.

És ember legyen a talpán, aki ennek a lánynak ellenállni tud..
- Hasadra süt a nap. - ismételte el a percekkel ezelőtti szavakat, de olyan buja hangon, ahogyan arra csak ő képes.
Feleségem semmit nem változott az évek során. Ugyanolyan csodaszép, mosolygós, az ágyban egy igazi ördög volt. Nappal jó kislány, de éjjel kibújt belőle a dög, amit én sosem bántam. 
Ha a gyerekeink nem lettek volna itthon, tudtam jól, hogy Rosie keze a takaró alatt lejjebb csúszott volna, egészen addig a pontomig, ahol kezdtem életre kelni. 
- Februárban nem is süt a nap. - motyogtam lehunyt szemekkel, feleségemet pedig egyetlen mozdulattal a testemre rántottam, így szorosan magamhoz ölelve tartottam őt. 
Beszívtam jellegzetes, finom illatát. 
- Honnan tudod, ha nem keltél fel? - kuncogott, és megpusziltam a számat. 
Elmosolyodtam, kinyitottam a szemeimet, így szemtől-szembe találtam magam gesztenyebarna szemeivel, és lágy tekintetével. 

- Nem melegíti semmi a hasamat. - túrtam bele puha hajzuhatagába. 
- A takaró igen. - kuncogott, és hozzám bújt, majd újra felnézett rám, és érzelmesen szájon csókolt. - Boldog születésnapot. 
- Köszönöm. - elmosolyodtam, és amennyire csak lehetett szorosan magamhoz öleltem őt. - Azt pedig még inkább, hogy velem vagy, hogy szeretsz, és ilyen csodálatos anyukája vagy a gyerekeinknek. 
- Ezt nekem kéne neked mondanom, és nem fordítva. - könnyes szemekkel nézett a szemeim közé. Elmosolyodtam, megsimítottam gyönyörű arcát. 
- Remek apa vagy, Harry. Lilly imád téged, ahogyan Nathaniel is. Jobb apukát senki nem találna magának. Jól kijössz a gyerekekkel, ott vagy nekik mindig, támaszt nyújtasz nekik. Talán sosem fogom tudni meghálálni mindazt, amit értem és Lillyért tettél. - nagyokat pislogott, de a terve dugába dőlt, és kifolytak sós könnyei. 
- Mert nem is kell. - magam mellé fektettem, hogy egymással szemben, könnyebben tudjam magamhoz ölelni. Rosie feje a vállamra simult, miközben ragaszkodóan ölelt. 
- Úgy szeretlek, Harry. - sírva, akadozó hanggal beszélt, én pedig nem tettem mást csak simogattam a haját, és puszilgattam az arcát. 
- Sosem fogom megunni, hogy a karjaimban tarthatlak. - suttogtam a fülébe. 
- Ne is, mert nem szabadulsz tőlem. - puszilta meg a mellkasomat, közben tenyerével lassan simogatni kezdte a hátamat. 
- Ez legyen életem legrosszabb büntetése. - vigyorogtam rá. 
Rosie felnevetett, és vállon bokszolt. 
- Nincs menekvés két gyerek, és egy feleség elől. 
- Három gyerek? - néztem mélyen a szemeibe.
- Nem vagyok terhes, Szerelmem. 
- De lehetnél. Töltsük kettesben a hétvégét. Anyuék vigyáznának Lillyre és Nathre. Legyünk kettesben, miközben mindegyik nap megállás nélkül elmerülök benned. Kérlek. - leheltem csókokat a szájára. Lehunyta a szemeit, és lassan megcsókolt. 
Az arcát simogatva mélyítettem el a csókunkat. Nyelvemet végig húztam telt alsó ajkán, így az általa kiadott sóhaj után nyelvem azonnal a nyálas, meleg szájába juthatott, hogy nyelvével együtt lassan kergetőzzön. Érzékien, de mégis tele szeretettel csókolóztunk. 
Rosie húzódott el tőlem, mert ismert engem. Ha tovább folytattuk volna a nyálas nyelvezést, biztos beletemetkezem. 
- Beszélünk anyuékkal ugye? Passzoljuk le a gyerekeket, hogy csinálhassunk még egyet. Akarok tőled még egy kisbabát, Rosie. - néztem a szemeibe komolyan. 
Ne higgye azt, hogy komolytalan vagyok. 
Ugyanis minden szavam komolyan hagyta el ajkaimat. 
- Rendben. - suttogta, és szorosabban bújt az ölelésembe. - Lépjünk le egy kicsit, és legyünk kettesben. - mosolygott rám. 
Elvigyorodtam, és mohón megcsókoltam, hogy éreztessem vele, mennyire imádom őt. 
- Apaaa! Anyaaa! - az ajtó nyitódott, majd csukódott, én pedig kelletlenül ugyan, de elhúzódtam Rosietól, hogy az ajtónál álló kis betolakodóra nézzek. 
Lilly kócosan, pizsamában, még álmos arccal lépett be a szobánkba, odasietett, és bebújt mellém az ágyba, mire magamhoz öleltem, és lágy csókot nyomtam a homlokára. 
Karját átvetette a felsőtestemen, így megtudta fogni anyukája kezét.
- Boldog születésnapot. - cuppanós puszit nyomott az arcomra. 
- Köszönöm. - mosolyogva öleltem magamhoz még jobban. Rosie felállt mellőlem, és követtem minden mozdulatát, ahogyan átsétált Lilly oldalára. Beharaptam a számat, hiszen feleségem csak az én pólómban, és egy csipkés bugyiban aludt.
Legközelebb előbb felkelek, és minden ruhadarabot leszórok róla...
- Nathanielnek is ma van. - lehajolt, és megpuszilta Lillyt. 
- Tudom, anya, és már megnéztem őt, de még aludt, ezért idejöttem hozzátok. Majd te felkelted. - vigyorgott anyukájára, aki elnevette magát, és megcsiklandozta Lilly hasát. 
- Akkor keljünk. Köszöntsük fel a másik szülinapost is. 
- Csinálunk nekik reggelit?
- Igen. - mosolygott Rosie Lillyre, aki kiszállt mellőlem és csatlakozott anyukájához. Felálltam én is, és mind a hárman átsétáltunk Nathaniel szobájába, aki már a kiságyban állva várt minket. 
Elvigyorodott, amikor észrevett minket. 
- Itt a szülinapos. - vigyorogva vettem ki őt a kiságyból, és nyomtam egy puszit az arcára. Rosienak átadtam, aki agyon puszilgatta őt. 
- Boldog szülinapot, bébi. - nyomott egy nagy csókot az arcára. Nathaniel csak gagyogott, és az öklét bekapva nézte anyukáját. 
- Biztos azt mondja, hogy kér tortát, anya! - nevetve vettem fel Lillyt a karjaimba, így odatudott hajolni, és megpuszilni öcsét. 
- Majd kap is, de nem reggel. - kacsintott Rosie, és végig simított fiúnk göndör, barna haján. 
Nathaniel lesz az a fiú, aki után bolondulni fognak a lányok. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de olyan lesz, mint az apja..
A haja fürtös, és barna, a szemei pedig zöldek, és örökölte tőlem a két gödröcskét az ajkai két oldalán. Ha mosolyog, vigyorog, amiket márpedig nagyon sokszor csinál, mindig megvillantja gödröcskéit. 
- Magára hagyjuk most apát, és fiát, hogy egy kicsit pihenjenek, mi pedig addig csinálunk nekik reggelit, jó? - Lillyt leraktam, Rosie pedig átadta nekem a kisfiúnkat, akinek a feje azonnal a vállamon landolt. 
Megpusziltam Lillyt, feleségemnek egy csókot nyomtam a szájára, és amint ők lementek a konyhába, én a kisfiammal átmentem a Rosieval közös szobánkba. 
Lefektettem őt az ágyba, mellé feküdtem, betakartam és csak néztem őt, ő pedig engem. Nem mocorgott, nem gügyögött, csak nézett engem. 
Hogy mi járt a fejemben?
Sok minden. 
Mosolyogva néztem azt a fiút, aki én és Rosie szerelméből született, és hálás voltam mindenkinek azért, hogy egészséges, és boldog baba.
Nathaniel fantasztikus kis fickó. Sokat mosolyog, nevet, magyaráz, és rúgkapál. Már tud úgy sétálni, ha fogjuk a kezét. Bámulatos, hogy még csak egy éves, de már ilyen ügyes. 
- Tudod, kishaver apa mindig itt lesz neked. - simítottam végig a fején. Szemei kezdtek elnehezedni, ezért csak halkan dúdolva, néha megszólalva figyeltem őt. 
- Neked is, és Lillynek is. Lehet néha nem leszek jó apa, biztos lesznek nehéz napjaim, de azt nem szabad elfelejtenetek, hogy rám mindig számíthattok. - megsimítottam kis kezét, mire ő megfogta az ujjamat. Mosolyogva néztem, ahogyan a kis ujjak rásimultak mutatóujjamra.
- Sokszor féltem, tudod? - suttogtam, és néztem az alvó kisbabámat. - Milyen apa leszek? Nem csak neked, Lillynek is. Mind a ketten a legjobbat érdemlitek, és én az akartam lenni. A legjobb. Én talán nem érzem, hogy az lennék, de rajtatok keresztül kapok visszaigazolást arra, hogy lehet az vagyok. Imádlak titeket, ti szerettek engem. Mi kéne nekem még?
- Tudod, kishaver, ha néha nehéz lesz az élet, akkor is lesz belőle kiút, csak meg kell találni. A barátok... - elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutottak legjobb barátaim. - Na, ők mindig melletted lesznek, csak jól kell választanod. Apának hihetetlen emberek a barátai. Viccesek, néha nem normálisak, de amikor kell, ott vannak, és támaszkodhatok rájuk. Annyi mindenben segítettek nekem. Tudod nekünk volt ám egy zenekarunk. A One Direction. Rengeteget köszönhettünk ennek a zenekarnak, együtt váltottuk valóra az álmainkat, lettünk egy életre barátok és testvérek. Aztán az élet a sok stressz után azt mondta pihennünk kéne, és mi azt tesszük. Pár év múlva lehet visszajövünk, de most veled akarok lenni, anyával és a tesóval, ahogyan a többiek az ő családjukkal. Imádnád őket, Nath. - mosolyodtam el. - Apa nagyon szereti őket. 
  Sosem voltam érzelgős, de most így, hogy a kisfiammal beszélgetek, pontosabban én beszéltem, ő hallgatott, feljött az a rengeteg emlék. 
Az Up all night turné..
A Take me home turné.
A This is us mozifilmünk, amiről úgy gondoltam, hitelesen leírta azt, hogy milyenek vagyunk..
Where we are turné, ahol már stadionokban léptünk fel. Wembley, San Siro..mennyi, de mennyi ember.
És végezetül az On the road again turnénk. Zayn kilépett, mi pedig ennek a turnénak a végén öleltük meg egymást egyszerre, egy ideig utoljára..
Semmit nem változtatnék az életemen. Voltak nehéz napok, amikor sok minden ránk nehezedett, de semennyi pénzért nem cserélnék senkivel. 
Ha esetleg mégsem térünk vissza, biztos barátok maradunk. 
- Ők nagyon szeretnek téged, kishaver. Az első One Direction baba vagy, elkényeztettek téged. - nevettem fel, de csak halkan, nehogy felébresszem őt édes álmából. 
- Tudom, hogy neked és Lillynek is ilyen barátaitok lesznek, mint nekem. Akik a tűzbe mennének érted, akik a végsőkig kiállnak melletted. 
 Megsimítottam pufók kis arcát. A levegőt megtelítette az a tipikus, finom babaillat. 
- A te legjobb barátod lehet még csak most született meg, vagy valahol egy kisbaba éppen azt gügyögi anyukájának, hogy Nathaniel Styles lesz a legjobb barátom. - elmosolyodtam, ahogyan elképzeltem ezt a jelenetet. 
- Mindenki azt mondta nekem, hogy örökké fiatal maradok, és így is érzem magam. Miattatok. Mellettetek olyan könnyű az élet. Te egy zabálnivaló baba vagy, a finom illatoddal, a fogatlan mosolyoddal. Bocsánat, már van két kis fogad alul. Lillyvel már az elejétől fogva jól kijöttünk. Közel engedett magához, én közel engedtem őt magamhoz. A rengeteg puzzle, a rengeteg móka, ami a nővéreddel összeköt minket. Imádom őt. Nem az én vérem van az ereimben, de ő az én kislányom. 
  Megpusziltam Nathaniel homlokát, és hozzábújtam óvatosan. 
- Anyukád pedig...anyukád egy angyal. Csodálatos nő. Soha, senkinek nincs akkora szeretete, mint amekkora neki. Majd egyszer elmesélem hogyan ismerkedtünk meg, de most úgyis csak untatnálak vele. - lenéztem kisfiamra. - Vagyis lehet már mindennel untattalak, mert elaludtál. De nem baj, ezeket muszáj volt elmondanom. Mindig hallgass a szívedre, a megérzéseidre, rám, és anyukádra. Mi sosem fogunk neked hazudni. Lehet lesznek emberek, akik rosszat akarnak neked, de ne hallgass rájuk, kerüld el őket. Én és anyukád mindig mindenben őszinték leszünk hozzátok, mert ez a feltétlen szeretet alapja. Az őszinteség, a szavahihetőség. 
  Megpusziltam Nathanielt, és letöröltem a kibuggyanó könnyeimet. Miért szégyelljem, ha sírok? Nekem is van lelkem. Egy kisbaba pedig minden emberből előhozza a nyugodtságot, és a békességet. 
Karjaimba fogtam az alvó kisfiamat és elindultam le vele a konyhába, ahol a ház Hercegnője és Királynője már készítette a fenséges reggelit. 
 Ezek a családi percek voltak azok, ahol megállítottam volna az időt, hogy még egy kicsit élvezzem. 
Hogy se Lilly, se Nathaniel ne nőjön olyan gyorsan fel. Maradjanak meg még egy picit az én gyerekeim, akik boldogok, kiegyensúlyozottak, és nem éri őket bántódás..
Azt akartam, hogy örökké fiatalok legyenek, hogy sose kelljen megtudniuk néha milyen szörnyű az élet..
De a Sorsot nem mi írjuk. Nem tudom mit tartogat a gyerekeim számára az élet. Nem tudom ki lesz az első szerelmük, nem tudom hányszor fognak sírni, semmit nem tudok..
De azt biztosra tudom, hogy amíg világ a világ rám és Rosiera mindig számíthatnak. 
Mert Nathaniel és Lilly a mi csodáink..
Ők a mi célkeresztjeink. 

Megérkezett ~ Új blog!

Sziasztok! :)

Elkészült a következő blogom, ahová már hamarosan fel is kerül a prológus, és utána ahogyan időm engedi, hozom a részeket. :)

Iratkozzatok fel, hogy értesülni tudjatok a részekről. 

Sokszor puszillak titeket: Szandi. ♥

Új blog: Gyönyörű pillantás

Ajándék. Tőlem, Nektek.

Nem hosszú, csak egy kis apróság, de remélem elnyeri a tetszéseteket. :)

Ezzel a kis részecskével szeretnék nektek, és a családotoknak is nagyon boldog karácsonyt kívánni! ♥

Jó olvasást Rosiehoz,  Harryhez, és az ő kis családjukhoz. :)

Sokszor puszillak, és ölellek titeket: Szandi. ♥

A fa kiválasztása volt a család számára a legnehezebb, és mondhatni legidegőrlőbb feladat. 
A nyakukba venni a piacteret, ahol szebbnél-szebb és nagyobbnál-nagyobb fa díszelgett, csak arra várva, hogy valakinek az otthonát ékesítse, két gyerekkel komoly problémát okozott. Főleg, hogy az egyik folyton azt a kérdést teszi fel, hogy "Miért?", a másik pedig mindent megpróbál megfogni, mindent megpróbál elhúzni az eredeti helyéről. 
A szülők bele sem gondoltak ez mennyire nehéz lesz. Boldogan keltek fel reggel, készítettek reggelit, miközben a szokásos családi életüket élték. Hangosan kacagó kislány, aki apja karmai elől menekül a hatalmas házban. Illetve egy sikongató tíz hónapos pelenkás, aki pedig élvezettel és hangos nevetéssel figyeli, amikor apukája felemeli nővérét, és feldobja a levegőbe. 
Az anyuka pedig csak kuncogva, bár azért sok aggódással figyeli, ahogyan férje lányukat dobálja. 
Minden reggelük ilyen boldogan, és vidáman kezdődött. Hogyan is máshogyan? Mindenük megvolt, amiről ember csak álmodhat. 
De azt már ők sem tudták, hogy az első karácsonyfa vásárlásuk ennyire kimerítő lesz. 
- Apa miért van itt ennyi fa? - a kislány, aki anyukájának segített a babakocsi tolásában, édesapja felé fordult, hozzá intézte a kérdéseit. 
- Mert ez fenyőfa vásár, és itt ennyi fának kell lennie, hogy az emberek választani tudjanak. - a férfi fogta lánya kezét, hiszen Lilly csak az egyik kezével fogta öccse babakocsiját, a másikkal apukája hatalmas kezét fogta. 
- Miért? Nem tudnak választani? 
- Neked sem mindegy, hogy a kék vagy a rózsaszín pólót vesszük meg a boltban. - kuncogott Harry. 
- Fúúúj! - fintorgott a kislány - nem szeretem a kéket!
- Hát ez a lényeg. - nevetett az apa - Tudod, az embereknek sem mindegy, hogy melyik színt választják a boltban, vagy például itt sem mindegy, hogy melyik fenyőfát választják. 
- De mi megfogjuk találni a szép fát? 
- Persze! - bólintott határozottan az apa. Neki nem számított mi mennyibe kerül, ameddig a kislányát, illetve a kisfiát boldognak látta. Az utóbbi éppen a babakocsiban aludtak az igazat álmát, így neki mindegy volt, hogy éppen milyen fát választanak, de Harrynek nem. Ha a kisfia meglátja élete első karácsonyfáját, azt akarta, hogy az legyen a legszebb, és a legnagyobb. 
- De apa! - keresgélésük már tíz perce tartott a farengetegben, amikor Lilly megszólalt. Minden érdekes kérdését Harry felé szokta intézni, amíg a komolyabbakat Rosie felé. 
Harry csak abban reménykedett, hogy a fia pont fordítva fog ehhez a kérdés dologhoz viszonyulni. 
- Mondjad. - mosolyogva emelte karjaiba lányát. 
Lehet valakinek ez a sok kérdés fárasztónak hat, és csak azt akarja, hogy a gyereke csendben maradjon, de ez a Styles családot sosem érdekelte. Rosie, és Harry is imádta, ha a gyerekeik élénkek, virgoncok, és kíváncsiak, bár ez utóbbi csak Lillyre vonatkozik még. Így is visszaigazolást kaptak arról, hogy a gyerekeik boldogok, hogy bizony jól nevelik őket, mert tényleg szép munkát végeznek. 
Amikor Nathaniel megszületett Lillyben volt az egészséges féltékenység, hiszen a kis öcsi volt úgymond a középpontban, mindenki őt tutujgatta. 
De szerencsére ezen Lilly hamar átesett, főleg, amikor már ő mosdathatta meg Nathanielt, ő büfiztette meg, persze ezt mind apukája, vagy anyukája jelenlétében. 
Elvarázsolta őt a kisfiú. Az óvodában történtetek mindig öccsével osztotta meg elsőnek, akivel több tíz percig eltudott beszélni, még ha a kisbaba nem sok kommunikációra volt képes a gügyögésen kívül. De Lilly pont ezt imádta. Imádta, hogy öccse nézi őt, és figyelmesen hallgatja. Nathaniel, ha Lilly ott volt sosem sírt. A kislánynak szokásává vált, hogy ha felsírt a kisfiú, akkor azonnal megsimogatta, megpuszilta, és elmondta neki, hogy; "Nincsen semmi baj. Itt vagyok neked. "
Az anya, és az apa is mosollyal az arcukon, és könnyekkel a szemükben figyelték a jelenetet a szoba ajtajából, vagy éppen hallgatták a bébifigyelőből. 
Ennek a kis legénynek jobb nővére nem is lehetett volna. 
- Mindig azt mondod, a Télapó hozza a feldíszített karácsonyfát. 
- Igen. - bólintott Harry, bár a lelke legmélyén érezte, ez a beszélgetés nagyon hosszú lesz. 
- Ha a Télapó hozza, akkor mért árulják itt a fákat? 
 Harrynek fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon, hiszen teljesen jogos a kérdés, de nem mondhatja azt, hogy; "Milyen igazad van! Nincs is télapó!" 
Rosiera nézett, aki szélesen vigyorogva nézett férjére, pontosan azzal a pillantással, aminél Harry tudta, ezt a kérdést neki kell megválaszolnia. 
Feltartotta középső ujját Rosie felé, persze ezt olyan diszkréten, hogy lányuk ne vegye észre. Rosie felhúzott szemöldökkel nézett szerelmére, azonban nem reagált semmit, hiszen mégis ő élvezett abban előnyt, hogy nem kell ezt a kérdést megválaszolnia, de azért ott maradt segítségnek. 
- Azért árulják itt, mert a Télapó nem tudja ki, milyen fát szeretne, és az emberek kiválasztják. 
- És haza is viszik? - Harrynek törnie kellett azon a fejét, hogy ne úgy végződjön ez a beszélgetés, ahogyan nem kéne. A csúf igazsággal. De a megmentő, az anya, most is közbelépett, amiért Harry legszívesebben szétcsókolta volna őt. És nemcsak a száját. 
- Persze, hogy hazaviszik. - Rosie végig simította lánya hátát. Mosolyogva nézte őt. - A Télapó nem tud ennyi fát egyedül feldíszíteni, így legalább abban segítünk neki mi, hogy kiválasztjuk melyiket szeretnénk. Azt akarjuk kapni, ami nekünk tetszik, nem igaz?
- De igen! - bólintott Lilly. A babakocsiban Nathaniel mocorogni kezdett. Nem ébredt fel, aludt ugyanúgy tovább. - És Nathaniel is egyetért!
- A nővérével? Hát persze, hogy egyetért. - kuncogott Harry, és puszit nyomott lánya arcára. Hálásan nézett Rosiera, aki csak mosolygott imádott férjére. Harry lerakta Lillyt, aki a babakocsihoz lépett, hogy leellenőrizze öccsét. 
- Annyira szeretlek. - ölelte magához Harry Rosiet, ugyanolyan, sőt még talán sokkal nagyobb szerelemmel, mint hónapokkal ezelőtt. 
Kisfiúk születése után még komolyabb, még mélyebb és még szerelmesebb lett a kapcsolatuk. Összekapcsolódott teljesen az életük, egy családdá váltak, és ami ezelőtt egy kicsit is megremeghetett a kapcsolatukban, az mára már szilárd, stabil lábakon áll. 
- Bemutattál nekem! - Rosie nem hagyta magát elcsábítani. 
- Tudod, hogy attól szeretlek. - Harry szerelme nyakához bújt, és belepuszilt. Mind a ketten közben gyermekeiket nézték. Lilly éppen az előbbi szüleivel lefolytatott beszélgetést mesélte el öccsének. 
- És így mutatod ki a szeretetedet? - kuncogott Rosie. Szájon csókolta férjét röviden, de mégis érzelmesen. 
- Igen. - Harry vigyorogva nézett le a legfontosabb nőre az életében. Mohón a szájára tapadt, de csak annyira, hogy a lány érezhesse, ennek otthon lesz folytatása. 
- Mindig feltüzelsz.. - suttogta Rosalie. 
- Csak azért, hogy felkészülj az estére. A gyerekek úgyis anyáéknál fognak aludni. - ezt muszáj volt megtenni, hiszen a fát nem tudják máshogyan felállítani. Lilly azt hiszi anya és apa a barátaikhoz mennek, pedig amúgy fát fognak díszíteni, amivel a két fiatalt ismerve hamar végezni akarnak, hogy újra elbarangolhassanak egymás testében. 
- Mi pedig ki sem fogunk reggelig szállni az ágyból, igaz? - vigyorgott Rosie pimaszul. 
Harry felhúzta a szemöldökét, és megmarkolta felesége formás fenekét. 
- Nem hát. Egész éjszaka csak dugni foglak. Lestrapálom a testedet. - suttogta Harry lassan bele Rosie fülébe. A lány nyelt egyet. Még ennyi idő után is ugyanolyan érzéseket vált ki belőle a fiú, vagy talán még mélyebbeket, és erősebbeket. 
Egy kívülálló sosem fogja megérteni az ő kapcsolatukat. Másnak lehet minden olyan gyorsan történt volna, de ők már így visszagondolva mindenre, tökéletesnek láttak minden időt. Az eljegyzés, az esküvő, Nathaniel. 
Nem érezték azt, hogy rohamosan gyorsan történne köztük bármi is, hiszen mitől is számítjuk a gyorsat? 
Lehet valakinek túl nyálasnak tűnnek, de ők nem az a pár, akik a közösségi oldalaikon nap, mint nap millió képet megosztanak magukról, és egymásról áradoznak. Ők az a pár, akik bekuckóznak a szobájukba, és pihennek, egymáshoz bújnak. 
A szerelmük ezektől az apró kis dolgoktól volt olyan nagyon tökéletes. 
- Anya! Veszünk fát? - Lilly vékony hangja mindkettőjüket visszarepítette a valóságba, elhessegetve minden mocskos gondolatot, ami elméjükbe belopózott. 
Kislányukra néztek, és egyszerre rázták meg egy kicsit fejüket. Nem azért, hogy Lillyt elutasítsák, hanem azért, hogy kiverjék ezeket a gondolatokat agyuk minden rejtekéből. 
- Persze. - Harry karjaiba emelte Lillyt, és arcon csókolta. 
Mintha mi sem történt volna, mintha ezek a szavak Harry száját el sem hagyták volna, mentek is tovább kiválasztani a tökéletes karácsonyfát. 
Amit pár sorral, még annál is több "Miért?" kérdéssel , valamint Nathaniel "Mindent megakarok fogni!" mozdulatai után sikerült is megtalálniuk. 
Hatalmas nagy, terebélyes, amolyan igazi, tipikus karácsonyfa. Már csak a  díszeket kell rárakni ahhoz, hogy teljes legyen a kép. 
Még délelőtt összepakoltak a gyerekeknek arra a kerek egy éjszakára, amit a nagyszüleiknél töltenek. Rosie és Harry sem szeretett megválni a gyermekeiktől, még ha csak ez huszonnégy órát jelentett is. De mind a ketten tudták, néha nekik is kell ennyi idő csak egymásra, és a gyerekeknek sem árt, ha a nagyszüleikkel vannak. 
Szorosan magukhoz ölelték lányukat, és fiúkat, miközben arcukra puszikat nyomtak.
- Apaaa! - kuncogott Lilly, amikor apukája nem akarta abbahagyni a puszilgatását. 
- Úgy fogsz hiányozni! - nézett Harry lányára, aki elmosolyodott, és megölelte apukáját. 
- Nem lehetek itthon, amikor a Mikulás meghozza a fát. Nem buktathatom le, apaa. - suttogta Lilly halkan. Harry szélesen elvigyorodott, aztán magához ölelte lányát. 
- Mi sem leszünk itthon anyával. A Télapó egyedül fogja feldíszíteni a fát. 
- Ti sem fogjátok látni? - kerekedtek el Lilly szemei. 
- De nem ám. - rázta meg Harry a fejét. 
- Még sosem találkoztatok a Télapóval?
- Nem. Se én, se anya. 
- Én találkozhatok vele? - kérdezte Lilly kíváncsian. 
Harry, mint mindig, amikor szorult helyzetbe kerül, Rosiera nézett. 
A felesége, pedig, mint mindig, kihúzta őt a gödörből. 
- A Télapóval nem tudunk találkozni, mert nagyon messze lakik, és nem fedheti fel magát, tudod? - Rosie átadta Harrynek a kapálózó Nathanielt, aki apja haját fogta meg vigyorogva. Lilly elé leguggolt az édesanyja, és magához ölelte. 
- Ezért nem találkoztatok vele ti sem? 
- Pontosan. - mosolygott az anya. 
- Szép lesz a fánk?
- A miénk lesz a legszebb! - vigyorogva nyomott puszit Rosie Lilly arcára. 
- Olyan szép lesz, mint te és anyukád. - Harry széles vigyort intézett Lilly felé. A kislány csak felkacagott, anyukája pedig szerelmesen, boldogan nézett férjére. 
- Úúúúgy szeretlek apa! - Lilly megpuszilta anyukáját, majd odament apjához, akinek átölelte lábát. Harry a másik karjába felemelte a kislányt, és arcon csókolta. 
Imádta őt. Kit érdekel, ha nem a vér szerinti gyereke? Harry rajongott Lillyért, és ez fordítva is igaz volt. Lilly felnézett az apjára, próbált tőle sok dolgot ellesni, eltanulni. Apukája lett az ő mentsvára, az a férfi, aki egész életében mellette lesz. Lilly már sejtette, hogy apukájának már most ő a kicsi lánya, és ezt igyekezett is kihasználni, még ha néha ez nem tudatos dolog volt. 
- Én is nagyon szeretlek téged, Lilly. - Harry mind két gyermeke arcára egy-egy puszit nyomott. 
Nathaniel kacagott, és apukájához bújt. Rosie meghatódva figyelte ezt a jelenetet, mert számára ezek voltak a legkülönlegesebb percek az életében. 
Ilyen boldogan, és szeretetteljesen látni a családját, ez volt az, amiért az egész életét odaadta volna. Hiszen neki nem számított az elmúlt jó pár hónapban más, csak hogy Harry, és gyermekeik boldogok legyenek. 
Ő csak egy kis családra vágyott, egy férfira, aki Lillyt a sajátjaként szereti. Megérte neki álmodni, vágyakozni és hinni. Minden teljesült az életében. Persze, szeretne még az életben sok dolgot elérni, de nem érdekli, ha egyik sem sikerül. Van egy csodálatos, gondoskodó férje, egy cserfes, vidám, boldog kislánya, és egy izgága, boldog, és hangos kisfia. 
- Milyen csendes lett minden. - szólalt meg Harry, amikor a nagyszülők elvitték hosszas búcsúzkodás után a gyerekeket. 
- Pihenünk egyet. - Rosie mosolyogva átölelte férjét, és megcsókolta az arcát. 
- Majd akkor pihenünk, ha feldíszítettük a fát, és lestrapáltam a testedet. - vigyorgott szemtelenül a fiú. Rosie elpirult, de a fiú szemeibe nézett. 
- A kis magányos óráinkat szeretkezéssel akarod eltölteni?
- Rengeteggel. - Harry vigyora még mindig az arcát ékesítette. 
Rosie tisztában volt azzal, hogy ez a pimaszság már örökre Harry bélyege marad.
- Elsőnek fát kell díszítenünk. 
- Csak délután hozzák vissza őket. Reggel is ráérünk. - a fiú felesége nyakához hajolt, és belecsókolt. 
- De reggel nem fogunk kiszállni az ágyból, mert lusták leszünk. - sóhajtotta a lány. 
- Nem érdekel. Akkor azt mondjuk a gyerekeknek, hogy a Télapónak segítség kellett, és együtt feldíszítjük a fát. - folytatta tovább a lány nyakának kényeztetését. 
- Elgyengítesz. - Rosie szájából halk zihálások hada csúszott ki. 
- Tudom, mert te pedig elveszed az eszemet. - lassan, érzékien kezdtek csókolózni a csendes házban, ahol most tényleg csak ők voltak. 
Már nem hallották a gyerekek boldog sikításait, kacagásait, és esetleges sírásait. 
Csak ketten voltak, és az érzelmeik, amik lassan ki is szélesedtek, és még többet, még mohóbban húzták magukat közelebb egymáshoz. 
Szükségük volt már egy kis egyedüllétre. Imádták mindennél jobban gyermekeiket, de minden szülő megérdemel egy kis lazítást. Rosie és Harry is. 
Amint elhúzódtak egymástól a zihálásuk, valamint lihegésük volt az egész ház alapzaja. Egymás szemeibe néztek, majd újra mohón csókolózni kezdtek, és innen már nem volt megállás. 
Szerelmesen, boldogan, vágyakozva merültek el egymás testében, és szerelmükben. Kettesben, csak arra koncentrálva, hogy szeressék egymást. 
Nincs gyereksírás, nincs gyerekkacagás, csak a békés csend, ami már rájuk fért. 
Csak Harry és Rosie. 
Újra, és újra egymás célkeresztjében..