56. rész ~ Őszinteség

Harry Styles

Lelkiismeret-furdalás: "A legbelső igazságérzet megnyilvánulása kínzó, nyugtalanító érzés formájában, amikor önmagunk előtt sem tagadhatjuk le, hogy egy tettünk, megszólalásunk, megnyilvánulásunk, viselkedésünk helytelen volt; önmagunk elé tartott lelki tükör, amely saját helytelenségünkre figyelmeztet."

Kínzó...

Nyugtalanító..

Helytelen...

Talán a mostani lelkiállapotomra ezek voltak a legmegfelelőbb szavak. És ezek a szavak a lelkiismeret-furdalás jelentéséből adódtok, mert hogy én most azzal küzdök..illetve nem is csak azzal. Az egész testemet nyomja az az iszonyatosan rossz érzés, az, ami nem engedi, hogy levegőt vegyek, ami nem engedi, hogy élhessek. Ez az érzés ragaszkodik, bennünk marad, és csak kínkeserves órák után lehet tőle megszabadulni.

Azt akarom, hogy elteljenek ezek az órák. Hogy végre fellélegezhessek, és elmúljon ez a szar érzés..

Elegem van..mindenből.

Miért tud az ember két életet élni? Egyik nap még minden szép és jó, és a következő napon mintha már másnak a nyomorúságos életét élném, minden tönkre megy, és az életem a legszarabb vágányra siklik ki. Minden annyira nagyszerű volt Rosieval a nyaralásunk alatt. Hárman olyan jól éreztük magunkat. Most pedig? Mintha az életem egy teljes fordulatot vett volna a "ROSSZ" irányba, és arra haladnék, miközben a lelkiismeret-furdalás kormányoz engem..

Miközben ott ültem Rosiék házának a lépcsőjén, a hátam mögött rengeteg hívással, és üzenettel, amire barátnőm nem válaszolt, rájöttem, hogy mindent, amit lehet, elbasztam.

Talán ott csesztem el, amikor elmentem abba az edzőterembe...annyi, de annyi edzőterem van Londonba, de én nekem mindenképpen abba kellett elmennem. A legutolsó, Isten háta mögötti épületben lévő konditerembe..

De talán, ha jobban belegondolok egy fő oka volt annak, hogy odáig elmentem. Méghozzá az, hogy itt nem fog megtalálni senki...se a rajongók, se a paparazzók, se senki.

Nyugodtan edzhetek,  nem kell attól tartanom, hogy félórán belül a képek fent lesznek a világhálón, és mindenki arról beszél, hogy Harry Styles mit csinál az edzőteremben.

Senki meg nem tudta, hogy hol töltöttem a napjaimat, hogy hol engedtem ki az életemmel járó stresszt és feszültséget. Nem is kerestek volna ott. A legutolsó konditeremben, ami megjegyezném egy elég jól felszerelt hely volt, csak nem éppen a legjobb környéken felépítve, soha nem kerestek volna.

Kivéve Rosiet, de ő követett...a paparazzókat nem érdekelte, hogy én hova megyek. Őket csak az a hír hajtotta, hogy engem egy nővel lássanak, és akkor elmondhassák, hogy barátnőm van. Mert bárki, akivel csak egy szót is váltok, az már a barátnőm. 

Miközben az autóból vett papírral ott ültem a lépcsőn, azon gondolkodtam, hogy mit írjak Rosienak. Leírjam neki az érzéseimet? De azokkal rengeteg papírt tudnék betelíteni, és nem is levélben mondanám el neki az iránta táplált érzelmeimet.

A legegyszerűbb, ha azokat vetem a papírra, amik arról szólnak, hogy miért álltam be újra a ketrecbe..megérdemli, hogy tudja. Ő, aki soha, senkinek nem mondaná el legféltettebb titkomat, megérdemli a magyarázatot. És, ha nem hajlandó felvenni a telefont, akkor inkább leírom neki, ami az egész "újra ketrecharcos vagyok" cím alá tartozhat. Hogy mikor és hogyan...és hogy egyáltalán miért..
- "Drága Rosiem. Nem is tudom mivel kezdjem a soraimat... - és ez igaz is volt. Tényleg nem tudtam mit írjak neki. Annyival voltam tisztában, hogy elakarok neki mindent mondani. Hogy miért akartam újra belemenni ebbe az egészbe.
Csak elkezdeni volt nehéz. Utána a szavak egymás után dőltök belőlem, és íródtak papírra, hogy így Rosie is megérthesse mi van a fejemben, mit miért csinálok. 
Őszintén vetettem papírra a gondolataimat, és azt akartam, hogy ő is érezze, hogy ezek a mondatok nem olcsó kifogások, ezek az igazi szavak. 
Még tényleg lesz egy meccsem. Az utolsó. És utána mindennek vége.
Az életemet át kell irányítanom a másik vágányra vagy mindenki meg fog utálni. Nyugalomban szeretnék élni. Nem titkolózni senki előtt, és végre úgy sétálni az utcán, hogy nem kell attól félnem, hogy valaki rájön, hogy én voltam a ketrecben előző este.
Nem kell félnem a fiúktól, hogy lebukok előttük.
Nem fogok többet csalódást okozni a családomnak, akik anyu kivételével mit sem tudnak az egészről.
Anyu..
Ő vele kell beszélnem. Meg kell vele beszélnem az életem egy fontos lépését, és tudom, hogy csak ő tud rendes tanácsot adni nekem Az életem csak egy módon tud a helyére állni..
Az utolsó meccsemen lévő pénzt is jótékony célra fogom felhasználni. Abból a pénzből soha sem akarok semmit sem venni. Így legalább másoknak boldogságot tudok okozni azzal a bevétellel, amit én mocskos úton szereztem meg. De hát a lényeg az adományozás.
A futár pontosan a levél megírása után 3 perccel ott is volt Rosiék háza előtt azzal a csokor virággal, amit rendeltem tőlük, és pluszban egy borítékkal. A futárnak busás borravalót adtam, hiszen ilyenkor este elvállalta nekem a kiszállítást. 
A csokrot a lépcsőre raktam, benne a borítékkal. Miután elrendeztem, odasétáltam az autómhoz, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a házra, és nem kellett attól félnem, hogy Rosie észreveszi a kocsimat, így hát tisztességesen távolról figyeltem, ahogyan gyönyörű barátnőm megérkezett a házukhoz, és felvette a lépcsőn lévő csokrot. Nem nézegette, nem is tűnt úgy mintha foglalkozna vele. Csak besétált a házba.
Úgyis tudta, hogy kitől van. Ki küldözgetne neki vagy a családjának este virágcsokrot? Csakis én lehetek...és mivel elbasztam a dolgokat, még jobban tudhatja, hogy az illető én voltam.
Sóhajtva hajtottam a fejemet a kormányra, és azt kívántam bárcsak minden másmilyen lenne. Ha nem kéne folyton menekülnöm a média elől, minden teljesen más lenne. Ha nem élnének rajtam piócaként. Ha nem akarnának tudni minden lépésemről..
Pár perc csendben ülésben az autóm vezetőülésében megtette azt a hatást, hogy rájöjjek; lépnem kell.
El kell kezdenem valahol véget vennem a ketrecharcnak. És a probléma megoldásához nem elég csak kivágni a fát. Az egész gyökeret el kell távolítani. Onnan kell kezdenem, ahol az egész elindult.
Elautóztam a közös házhoz, ám nem szálltam ki a kocsiból. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam azt a számot, akire most szükségem van. Akire most Rosie után szükségem. Aki, ha nincs is velem, akkor is segít, és támogat.
- Szia! - lelkes hangja hallatán mosoly húzódott ajkaimra. Mindig felvidít. És most a felvidítására szükségem is van. 
- Szia, anyu. Úgy hiányzol! - most akarnám azt, hogy itt legyen mellettem, és szorosan megölelhessem. Mert attól,hogy fiú vagyok, szükségem van az édesanyámra. 
- Te is hiányzol nekem! Minden rendben van, Harry?
- Nem tudom...
- Mi a baj?
- Megszegtem az ígéretemet..annyira sajnálom, anyu!
- Milyen ígéretet?
- Visszamentem ketrecharcolni... - megígértem neki, hogy abbahagyom. Megígértem neki, hogy ha ott fogok állni abban a rohadt ketrecben, vagyis az öltözőben, akkor felhívom..de nem hívtam.
Csend a vonal túl oldalán. Ha ezelőtt nem okoztam neki csalódást, akkor most igen.
- Miért? - kérdezte halkan.
- Ne haragudj... én.. én nem tudom. Nem bírom abbahagyni. Annyira felszabadít.
- De a boksz is felszabadítana. Azt mondtad felhívsz, ha újra megfordulna a fejedben! - emlékszik rá. Hát még szép, hogy emlékszik. Anyu sosem felejt el semmit sem.
- Tudom...hát persze, hogy tudom, de vissza kellett mennem. 
- Mikor volt meccsed?
- Ma.. - tudtam, hogy azt várja, befejezzem, mert ő pedig azt tudta, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor a ketrec újra az én ütéseimtől volt mocskos - és még ezelőtt egyszer. Pár hete.
- Miért leled ebben örömödet? Mi a jó ebben neked?
- Az, hogy nem kell bujkálnom. 
- Hogy érted? Sehol sem kell bujkálnod.
- Miért nem, anyu? Mindig mindenhova követnek az emberek. Még az edzőterembe is. És tudod milyen szar, amikor ott edzenél, de a rajongók fényképeket csinálnak rólad, miközben edzel? Ez nonszensz. 
- Ez az életed velejáró. Nem tudsz mit csinálni, de lehet nem is találnának meg, ha elmennél egy normális edzőterembe.
- Mindig van egy olyan, aki tudja, hogy ki vagyok. Itt nem volt, mert azok, akik odajártak nem hallgattak One Directiont, azt sem tudták, hogy mi az. És megtudtam maradni csak egy harcosnak. 
  Anyu sóhajtott. Tudja, hogy igazam van.
- Harry, én megértem, hogy nehéz, de akkor sem ketrecharcolhatsz. Ez az egész egy nagy hülyeség. 
- Még lesz egy meccsem.
- Hagyd abba ezt az egészet! - szinte megparancsolta, hogy hagyjam abba. Én pedig engedelmeskedek az utasításának, de..
- A holnapi meccs után abbahagyom. 
- Már arra sem kéne elmenned. 
- Az az utolsó, ígérem.
- Annyira ígéred, mint ezelőtt? - nem bántásból mondta, tudtam. Csak rá akart világítani arra, hogy a szavaknak súlya van. És megígértem neki, hogy abbahagyom. Mégsem tettem. 
- Nem. Most meg is tartom a szavamat... anyu?!
- Féltelek csak Harry, semmi mást nem akarok csak hogy te boldog legyél.
- Tudom, nagyon jól tudom. - elmosolyodtam.
- Mit akartál mondani?
- Csak, hogy... - erőt vettem magamon, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog - emlékszel, amikor még beszéltünk egyik nap telefonon, és megosztottam veled egy dolgot, és te azt mondtad, hogy gondoljam át?
- Eldöntötted?
- Meg kell lépnem.. szükségem van rá.
- Tudom, de ne így, Harry. Ez nem megoldás. Attól ugyanúgy ott lesz minden és mindenki.
- De nem érdekel. Akkor sem fognak annyira foglalkozni velem.
- Ne tedd ezt..
- Muszáj, hiszen... - és elkezdtek belőlem ömleni a szavak, amelyeket már igaz anyunak elmondtam, de most újra megosztottam vele. 
Megosztottam vele újra életem második lépésének a miértjeit, és azt hogy mit és hogyan tervezek azután. 
Mindenből az utolsó. Főleg a ketrecharcból.
Anyu csak hallgatott, és hagyta, hogy kiöntsem a lelkemet. Elmondtam neki azt is, ami ma történt. Megértően azt tanácsolta, hogy üljek le és beszéljem át Rosieval a dolgokat. Érett felnőtt lány Rosie, lefog velem ülni, hogy elmondhassam neki a dolgokat. És megfogja érteni. 
- Lehet nem is haragszik rád, csak sokkolta, hogy ott lát. - mondta anyu, mikor már kijelentettem neki, hogy biztosan elbasztam az egész kapcsolatomat ez miatt a ketrecharc miatt.
- Azt hittem ott marad... - suttogtam.
- Levegőre volt szüksége. Hagyd, hagy szellőztesse ki a fejét, vagy írj neki üzenetet. Hidd el, megfogod vele tudni beszélni a dolgokat.
- Így lesz szerinted?
- Ne legyen a nevem Anne, ha nem így lesz. - kuncogott, ami szomorúságomat pillanatok alatt derűvé változtatta. 
- Ne haragudj.
- Sosem tudnék rád, rátok haragudni. Nagyon szeretlek Harry, és csak annyit kérek, hogy a fiúkkal is beszéld át a dolgot. Nem ez a megoldás a problémára.
- Ez miatt nem mehetek ki sehova, úgy hogy utána ne legyen ott a képem valamelyik közösségi oldalon, vagy éppen egy újságban. 
- De a ketrecharcot ne emiatt okold!
- Nem hiszem, hogy bármikor is eszembe jutott volna verekedni, ha nincs ez az egész!
- Te szeretted volna ezt.
- De nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz!
- Tudom.. - sóhajtott - beszélj a fiúkkal, annyit kérek. 
- Beszélek. Most. Itt vagyok a ház előtt, csak be kell mennem.
- Elmondasz nekik mindent teljesen őszintén?
- Teljesen őszintén. - komolyan is mondtam. Amint leülök a kanapéra a fiúk társaságában, azonnal elkezdem nekik elmondani a színtiszta igazságot. 
Remélem megértik.
Remélem támogatnak engem.
És még jobban remélem, hogy nem fognak megutálni.  
- Én itt vagyok. Bármikor felhívhatsz. - mondta anyu.
- Köszönöm. Nagyon szeretlek. 
- Én is nagyon szeretlek, és minden rendben lesz.
- Remélem. - elköszöntem anyutól, majd letettem a telefont. 
Írtam gyorsan Rosienak egy üzenetet. 

Ne haragudj. Sajnálom, amiért elcsesztem az egészet, és remélem, hogy elolvastad a levelemet. Most éppen készülök életem egyik legnehezebb beszélgetésére. Elmondom a fiúknak az igazat. Joguk van tudni. És még mást is, amiről neked nem beszéltem, de elsőnek a fiúkkal akartam megbeszélni, és tudom, hogy megérted, hogy elsőnek őket akartam beavatni.

Szeretnék még holnap veled beszélni, szóval, ha átjönnél hozzám, akár ma éjjel, akár holnap reggel, annak nagyon örülnék. Neked is elmondom, hogy milyen döntést hoztam. Csak arra kérlek, hogy, ha ma este jönnél, akkor írj előtte egy üzenetet, mert lehet, akkor még a fiúknál vagyok. Ha reggel jössz, csak csengess be.

Holnap van az utolsó meccsem.

Holnap mindent lezárok, Rosie. 

Ígérem.

Szeretlek.

H. xx

Elküldtem neki az üzenetet, de nem akartam elolvasni a válaszát. Még nem. Most be kell mennem oda a barátaimhoz, akik remélem, akkor is a barátaim maradnak, amikor kijövök a házból.
Beszívtam a levegőt, ami társult a bátorsággal, és persze a félelemmel. Kiszálltam a kocsiból, éppen akkor, amikor meghallottam a telefonom jellegzetes üzenetjelző hangját.
Rosie..
Biztosan ő írt vissza. De nem nézhetem meg. Most nem szabad magam arról lebeszélni, hogy őszintén elmondjak a legjobb barátaimnak mindent.
Mert valószínű, hogy ha elolvasnám az üzenetet, akkor az utam Rosiehoz vezetne, és nem a négy legjobb barátomhoz.
Bementem a házba. Levettem szépen, lassan a csizmámat, és a kabátomat.
- Harry. - vigyorgott Niall a kanapéról, aki éppen nyomta az Xbox-t. 
- Nyerésre állok. - Louis annyira belemerül ilyenkor a játékban, hogy az sem zavarná, ha most mondanám ki nyíltan, amit akarok. Nem is figyelne rám. Elveszi ilyenkor a játék az eszét és a figyelmét.
- Sziasztok. - köszöntem nekik. Zayn mosolyogva húzódott arrébb a kanapén, hogy leülhessek mellé.
- Mizu, haver? - kérdezte.
- Mi van Rosieval és a nagyon cuki kislányával? - Liam vigyorogva nézett rám. Elmosolyodtam, majd válaszoltam.
- Jól meg vannak. De szeretnék veletek beszélni. 
- Miről? - kérdezte Zayn.
- Louis állítsd meg a játékot. - mondta az említett személynek Liam, aki nehezen, de megnyomta a játékban a stop gombot. 
Mindenki rám figyelt. Összeszedtem a lelki bátorságomat ahhoz, hogy kiterítsem a kártyáimat. 
- Minden oké? - kérdezte Niall, aki igaz nem örült annak, hogy a játékot meg kellett szakítania, de mégis minden figyelmét nekem szentelte. 
Mert látták rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban. 
- Nem egyszerű, de arra kérlek titeket, hogy hallgassatok. És a legfontosabb, hogy értsetek meg. 
- Miről van szó? - Louis állt hozzám mindig a legközelebb, mindig ő volt, akihez először fordultam, amikor bajban voltam, vagy amikor tanács kellett. És ő is mindig először hozzám fordult.
Aztán ez az évek folyamán megváltozott...ahogyan a barátságunk is. 
- Nem azért nem mondtam el, mert nem bízok bennetek, vagy bármi ilyen, kérlek ne higgyétek ezt. Egyszerűen csak féltem elmondani..nem mertem. Nem akartam látni a reakciótokat, hogy mi vagyok én, és kivé válok. Fél éve kezdtem el. A sok stressz és feszültség annyira rám nehezedtek, hogy muszáj volt valamit kitalálnom. Elmentem egy edzőterembe, ami mindentől távol van, és nem kell attól félnem, hogy bárki is közszemlévé teszi az edzésemet. És akkor ott megtaláltam azt, amibe belekeveredtem. Nem, nem drogozok, se semmi. Tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de tényleg így van, és igaz minden szó. Én..ketrecharcolok. - kimondtam. Mindent kimondtam, miközben a fiúkra még csak rájuk sem néztem. 
Nem mertem. Féltem a reakciójuktól, féltem mindentől. Féltem attól, hogy mit fognak szólni a következő vallomáshoz. 
Felnéztem rájuk. Az arcukon döbbenet, és meglepettség. 4 év elég volt ahhoz, hogy kiismerjem őket, és most tisztán láttam, hogy nem undorodnak tőlem. Tisztán láttam, hogy a szavaim inkább csak ledöbbentették őket. 
- Ez most komoly? - ha nem látom Liam arcát, csak hallom a hangját, akkor is tudtam volna, hogy alig fogja fel a szavaimat.
- Harry... - Niall vagy csak ennyit akar mondani, vagy nem találta a mondat befejezéséhez szükséges szavakat.
- Komolyan mondtam. Már fél éve ketrecharcolok, és élvezem. Felszabadít, levezethetem a stresszt. Ma is volt egy meccsem..
- Miért nem mondtad el nekünk? Azt hitted nem fogjuk megérteni? - állt fel Louis és járkálni kezdett a nappaliban. Hangja magasabb szintet ütött meg.
Ideges. És biztosan csalódott bennem. 
- Igen. Tudom, hogy bíztok bennem, ahogyan azt is tudom, hogy mindent megosztunk egymással, de ez egy olyan dolog, amit nehezen értene meg bárki is. Gondoljatok bele - felálltam a kanapéról - az egyik legjobb haverotok ketrecharcol. Igen, nem mondtam el, de hát hogyan? Nem mertem. Nem akartam, hogy berágjatok rám. 
- Hogy tudtad titokban csinálni? - kérdezte Zayn.
- Hazudtam nektek. - sóhajtottam - vagy azt mondtam, hogy találkozok valakivel vagy azt, hogy nem érek rá, vagy hogy nincs kedvem menni. És nem izéltetek. Amikor viszont azt mondtam, hogy egy lánnyal találkozok, aki barna hajú és barna szemű, akkor is ketrecharcoltam.
- De idehoztad Rosiet! - nézett rám nagy szemekkel Niall.
- Igen...mert..mert Rosie paparazz volt. Ne féljetek rólunk még csak nem is hallott. Rólam kellett kiderítenie valami szaftos pletykát, és követett, és megtalált a ketrecben..
- Paparazzo? 
- Igen. - bólintottam - már nem, mert felmondott. Kellett neki a pénz, és imádott fotózni. Így hát ezt választotta. Nem talált munkát, mert mindenhova tapasztalat kellett. Ehhez a munkához pedig nem kellett sok dolog, csak hogy minél több kép készüljön valakiről.
- És téged lefényképezett?
- Igen, de nem adta oda senkinek. Elhozta hozzám, és beszámolt nekem mindenről. És mióta ismerem Rosiet azóta kétszer bunyóztam csak. De holnap lesz az utolsó meccsem.
- Honnan tudod, hogy mikor lesznek a meccsek? - Louis és Liam mindenre kíváncsi volt. Így a kérdések felváltva tőlük érkeztek. 
- Tom mindig ír nekem, hogy hova és mikor menjek. Ő az edzőm. Nem is érdekli, hogy ki vagyok, maszk van rajtam, így senki nem fog felismerni, és London egyik legrosszabb környékén van ez a hely. Ezek az emberek nem ismerik a One Directiont.
- Mi van, ha lebuksz?
- Nem fogok. Holnap lesz az utolsó meccsem.
- Legalább jól szét szoktak verni az ellenfeleidet? - vigyorgott Niall.
Felnevettem, és bólintottam.
- Igyekezni szoktam, hogy ne tudjanak lábra állni. Nem szoktam senkit szinte megölni, csak megverem őket. Ha már látszik az egyik versenyzőn, hogy alig áll a lábán, akkor abba kell hagynunk. 
- Elmondhattad volna... - sóhajtott Louis.
- Tudom, és sajnálom, de nem mertem.. Ne haragudjatok.
- Nem haragszunk. - Liam biztatóan rám mosolygott. 
- Holnapi meccsre elmehetünk mi is? - kérdezte Zayn.
- Hát nem tartom jó ötletnek. Ne hogy valaki is rájöjjön, hogy kik vagytok.
- Igen, ez igaz.
- Ki tudott még róla Rosien kívül? - Liam kíváncsi volt minden kis részletre.
- Anyu.
- Mit szólt hozzá?
- Nem örült neki. Megígértette velem, hogy többet nem ketrecharcolok...persze én nem álltam a szavamat. Az előbb beszéltem vele. Nem haragszik. Csak most már tényleg kéri, hogy hagyjam abba.
- Nem láttalak verekedni - kezdte Zayn - de azért azt hagy kérjem Harry, hogy tényleg hagyd abba. Nehogy komolyabb bajod legyen. 
- Holnapi az utolsó. Az utolsó.. - elgondolkodtam.
- Van valami még, igaz? - Niall rátapintott a lényegre. Ismer, tudja, hogy itt még nem áll meg a történet.
- Ahhoz, hogy valamitől megszabaduljunk nem elég kivágni az egész fát. Az egész gyökeret ki kell tépni. - mondtam el azt a mondatot, ami a legjobban kifejezi a helyzetemet.
Azt a helyzetet, amit megakarok lépni. 
- Mi? - ráncolta a homlokát Niall.
- Shakespeare drámában fogsz szerepelni? Milyen bölcs lettél. - mondta Louis.
- Nem, nem szerepelek Shakespeare drámában. Ez a bölcsesség tőlem jött. Ezt viszont anyun kívül senki sem tudja, és csak azt szeretném, hogy megértsétek. És hogy támogassatok.
- Mondd csak.
- Fáradtak vagyunk, és feszültek. Hamarosan elkezdődnek a próbák, és újra megint ezekben az állapotokban leszünk mindannyian. Tudom, az én hibám volt a ketrecharc, mert én választottam, de csak azért, mert elegem volt, hogy az emberek mindenhova követnek. Hogy még egy edzőteremig is képesek eljönni, és hogy az ott lévők nem ám inkább kikapcsolnának, ott is engem fényképezgetnek, és rakják fel az internetre. Elegem van.
- Hova akarsz kilyukadni? - kérdezte Niall. Liamre néztem, aki mintha már tudta volna, hogy mi az, amit ki akarok hozni ebből az egészből.
Tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Minden gondunk a hírnévből fakad. Én is azért nem tudok normálisan élni, azért érzem magam minden egyes hülye újságcikk miatt szarul, mert már megint mindenkivel összehoz a média. Nem tudok úgy elmenni sehova, hogy ne akaszkodjanak rám az emberek. És valaki megérti, hogy távolságot akarok, de valaki követ, a nyomomban van, és mindent tudni akar rólam. Tudom, hogy az életünk nem lehet olyan, mint amilyen ezelőtt volt, és hogy ez volt az álmom. De nem tudtam, hogy az álmom azt jelenti, hogy az emberek megőrülnek, amikor meglátnak, és minden lépésemet úgy követik, mint a puli kutyák. 
- Harry... - kezdte Louis, és tudtam, hogy már ő is tudja. Tudja azt, amit én nehéz szívvel hoztam meg.
- Nem. Ez a helyes döntés. Holnap lesz az utolsó meccsem. Azért mondtam, hogy az utolsó, mert ott fog véget érni az életemnek egy korszaka. Nem csak a ketrecharcé. Minden másé. Meg kell értenetek, hogy elegem van, amikor összehoznak egy csajjal, akivel csak barátok vagyunk. Elegem van abból, hogy azt mondják rám, hogy minden nővel csak játszok, pedig alig volt barátnőm. Mára már megerősödtem. De most van egy csodás lány az életemben. És én ezzel a lánnyal új életet akarok kezdeni. Ő a jó az életemben. Ő a minden.
- Harry...ezt nem teheted..gondold át. - kért Liam.
- Átgondoltam, Li. Ezt kell tennem. Kérlek, értsétek meg. Elfáradtam. Pihenni akarok. Nem újra, és újra elkezdeni az őrületet.
- Ez volt az álmod!
- És mindig is ez lesz. De, ha megvalósul egy álom, akkor azt sem akarjuk minden áron csinálni. Ilyen áron nagyon nehéz csinálni. Hiszen nézzük meg. Az egyik legjobb barátomat is ez miatt veszítettem el! - néztem Louisra - én csak kiakarom magam pihenni. 
- Ezzel semmit nem oldasz meg. A média ott lesz a nyomodban. - folytattam Liam az ellenérvek felsorakoztatását.
- Csak egy ideig. Amíg megszokják a helyzetet. Utána minden normális lesz. Rengeteget gondolkodtam rajta, és csak anyunak mondtam el. Ő azt mondta, hogy beszéljem át veletek. Elmondtam nektek mindent. Ezt a döntést meg kellett hoznom.
- Mégis milyen döntést? Valaki mondja már el, hogy mi folyik itt. Csak én nem értem? - Niall kérdésére nem én, hanem Louis adta meg a választ.
- Harry kifog lépni a bandából. 



Kíváncsi vagyok a véleményetekre. ;)
Írjátok le, ne tartsátok magatokban. :D
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/

55. rész ~ Döntés

Rosalie Parker 

Talán az ember nem is hinné, hogy visszatérhet egy olyan helyre, ami a rossz, és a negatív dolgokkal, élethelyzetekkel hozható összefüggésbe. Hiszen mindenki elakarja kerülni, soha oda vissza nem térni.

Senki nem akarja meglátogatni azt a helyet, ahol baleset érte. Egy súlyos baleset.

Senki nem akarja meglátogatni azt a helyet, ahol esetleg elveszítette a családját, hozzátartozóját.

Sebeket feltépő, szíveket szaggató érzés ezeket újra meglátogatni. Újra átélni az akkor eseményeit. 

Újra átengedni magunkat a fájdalomnak.

Senki nem akar olyan helyen lenni, amit nem szeret. Nem is szabadna ott lennünk. Olyan helyen kéne az összes embernek, egytől-egyig lennie, ami neki a legjobb, ahol nincs fájdalom, ahol nincs szenvedés.

De ilyen hely nincs.

Ilyen élet nincs.

Sajnos minden egyes embert érni fog keserűség. Ha akarjuk, ha nem. De talán így a jó, nem? 
Erősebbek leszünk. 
Megtanuljuk, hogy nem szabad naivnak lenni. Megtanuljuk, hogy bizony nem minden ember érdemli meg azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, nem mindenki kaphatja belőlünk a jót.

És mi sem mindig kaphatunk csupa jóságot, szeretetet.

Ugyanis ahhoz, hogy szivárványt lássunk, tűrnünk kell az esőt is..
Mennyire igazak ezek a szavak, és ha mélyen beleásunk az életünkben, akkor jövünk csak rá, hogy a mi életünket is ez a kis idézet jellemez.
A boldogságot nem árulják minden utcában, minden kis pékségben, vagy boltban. Azt saját magunknak kell meglelnünk, és igenis ki kell állni az igazunk mellett. Az ésszerűség keretein belül, szembe kell tudni szállni az emberek.
Nem hagyni, hogy megalázzanak, hogy kinevessenek. Nem szabad hagyni, hogy az ő rossz napjuk a mienkét is azzá tegyék...
Ha kiállunk magunkért, és nem csak nézünk ki a fejünkből, akkor láthatjuk meg a szivárványt. 
A boldogságot, a reményt, a szeretetet, és mindent, amit jelent a szivárvány. Mert, ha szivárványt látunk, akkor színeket látunk. A színek pedig minden embert vidámmá tesznek, még ha csak egy röpke pillanatig is.
Én abban a pillanatban nem láttam szivárványt...
Akkor ott csak borús esőfelhőket láttam, amik hirdették a közeledő vihart.
Mert, akkor azt éreztem, hogy fordítva érvényes az én életemre ez az idézet.
Én elsőnek a szivárványt láttam, és csak utána az esőt..
Az ösztöneim vezettek idáig. Amikor Harry a más sokadik üzenetemre sem válaszolt, nem beszélve a hívásokról, tudtam, hogy cselekednem kell.
Meg kell tudnom megint miért nem veszi fel a telefont. Mi áll az egész mögött.
Hiszen mindig válaszol az üzeneteimre, amilyen gyorsan és hirtelen elment, megint az a rossz érzésem támadt...hogy titkol valamit.
Még mielőtt elutaztunk Clevedonba, és nem válaszolt a hívásaimra, már akkor motoszkált bennem egy olyan, hogy valamit rejteget. Akkor ugyanezt játszotta el, mint ma.
És több, mint valószínű, hogy akkor is ugyanazt csinálta, mint ma.
Harcolt.
Nem mertem belegondolni ennek az egésznek a végébe. Beültem az autóba, hogy elmehessek, és megkereshessem. Kezdtem a házánál, ahol természetesen nem volt senki..még egy villany sem égett, és a redőnyök is nappali állapotukban díszelegtek. Azaz fel voltak húzva.
Azután mentem el a fiúk házához, ilyen lesz, ami lesz alapon. Én nem akartam, hogy azt higgye, rányomulok, hogy minden lépéséről tudni akarok.
Én csak azt szeretném tudni, hogy egy-egy hirtelen eltűnésének mi az igazi oka. Miért lép le csak úgy, és ami még fontosabb. Miért nem veszi fel a telefonját?
Számos kérdés, ami Clevedon óta motoszkál bennem, és amikre már nagyon szeretnék válaszokat kapni.
A fiúk házába becsengettem, miután a kaputelefonon közöltem Liammel, hogy én vagyok az, Rosie, már nyitotta is ki nekem a kaput.
Beengedett a házba, ám én csak egy valamiért jöttem.
- Itt van Harry? - feltettem nekik a kérdést. Azaz Liamnek és Louisnak, mert más nem tartózkodott a nappaliban.
És volt egy olyan érzésem, hogy senki más nem nincs a házban. Legalábbis Harry nem.
Nincs.
Hangzott a válasz.
Akkor mégis hol lehet?
Mi van, ha baja esett? De, akkor már a kórház értesítette volna Harry családját. Ők pedig a fiúkat. A fiúk pedig engem. Vagy, ha nem is hívtak volna, akkor sem lennének ilyen nyugodtan idehaza..
- A házában nincsen? - vagy hazudok, vagy az igazat mondom. Viszont, ha az igazat mondom, akkor ők is idegesek lesznek, és ők is keresni kezdik Harryt...és, ha ott találunk rá, ahol sejtettem, hogy van...nos, az nem lenne túl jó.
Így hát inkább hazudtam.
- Még nem voltam ott. Gondoltam elsőnek idejövök. Megyek is, megnézem. - mosolyt erőltettem az arcomra, de gyorsan folytattam a mondatomat - azt hittem itt lesz, de akkor lehet a saját házában van. Nem is baj. Kocsikázok egyet. - kuncogtam. A fiúk nevetve öleltek meg, és kísértek ki. Elköszöntem tőlük, és beültem az autóba.
Akkor már tudtam hová kell mennem.
Ahol most vagyok.
Az állott, cigarettafüstös levegőben, a részeg, és ordibáló emberek között. Csakis itt lehet Harry.
Minden megáll egy pillanatra, több pillanatra, amikor meglátom őt a ketrecben. Kétségkívül csakis ő lehet az..a tetoválásai, a mozgása.
Újra itt van.
Harcol.
Pedig azt mondta, hogy nem fogja folytatni, hogy abbahagyja. És most mégis..
Az ellenfele sokkal nagyobb nála. Jó pár kilóval többet nyom és magasabb is Harrynél. A harag ellenére is féltem, ahogyan nézem, hogy az óriás felé magasodik.
Félelmetes.
De csak nekem.
Az embereket nem érdekli, hogy az a két ember a ringben valakiknek fontos, hogy van családjuk. Ezek az emberek csak azért vannak itt, hogy a fogadásokkal több pénz érje a markukat, vagy éppen elbukjanak mindent.
Viszont a ketrecben harcoló két embernek is tisztában kéne lennie azzal, hogy van családjuk, akik épségben várják őket haza. Azt nem tudom, hogy az óriásnak van-e családja. De Harrynek van, és nem értem mi viszi őt rá újra arra, hogy itt legyen.
Sokkal több pénze van, mint az itt összegyűlő embereknek összesen, és mégis harcol.
Kórházaknak adományozza azt a pénzt, ami megnyer, már ha megnyer, a meccs végén. De engem ez nem érdekel...mert anélkül is tudna adakozni, hogy ezt csinálja.
Szóval csak egyetlen kérdés van, amit fel kell tennem Harry Stylesnak. Miért ketrecharcol?
Újra.
Megálltam leghátul, és onnan figyeltem a küzdelmet. Ahogyan néztem a ketrecben harcoló két embert, olyan hányinger jött rám, hogy azt hittem ott helyben fogom kidobni a taccsot. 
A szívem a torkomban dübörög, a gyomrom parányira zsugorodik, ahányszor Harryt eltalálja az ellenfele.
Nem bírtam. Kiakartam szabadulni.
Itt hagyni az egész helyet, és mintha mi sem történt volna hazamenni, és aludni.
De már nem tudtam volna elmenni innen. A lábaim a földbe gyökereztek, és eggyé váltak a talajjal.
Csak néztem őt. A barátomat.
Forogni kezdett velem az egész világ, és a levegő is még áporodottabb és büdösebb lett. Mintha a falak sokkal közelebb kerültek volna hozzám, mintha minden még élesebb lett volna az egész kócerájban. 
Kiütötte az ellenfelét. Az óriás elterült, a bíró lefújta a meccset. Harry büszkén emelte magasba a kezeit.
És akkor meglátott engem.
Mereven a szemeibe néztem. Ziháltam. Melegem volt, és elegem is.
Csak kiakartam innen jutni.
A lábaim mintegy varázsütésre mozdultak meg, és tették meg gyors iramban a lépéseket. Egyiket a másik után. Egyiket a másik után. 
Az emberek mintha eltűntek volna a szemem elől, és csak futottam és futottam. Csak az hajtott, hogy végre kijussak innen.
- Rosie! - kiáltotta egy túlságosan is ismerős hang. Egy hang, akinek a tulajdonosa percekkel ezelőtt kint volt a ringben, most pedig kint, a hidegben fut utánam.
- Állj meg! - természetes, hogy utolért. Mintha törvénybe lenne foglalva, hogy akinek nagyobb a lába az hamar eltudja kapni a kisebb lábú embereket. Mert amíg én megteszek két lépést, addig ő egyet. Sokkal előbb a célba ér.
Ahogyan most.
Harry keze a felkarom köré fonódott, és megállított a futásban. Ziháltam, és már a sírás határán voltam. Jobb lett volna, ha hagyja, hogy elfussak. 
- Menj vissza, Harry. Megfogsz fázni. Izzadt vagy és még pluszban hideg van idekint. - húzódtam el tőle, így keze automatikusan vált le felkaromról.
- Kérlek, Rosie. Nem akarom, hogy elmenj. Kérlek. - kétségbeesett volt. Az arca tisztán tükrözte azt, hogy mennyire fél. Fél attól, hogy mi fog most következni.
Azonban még én sem tudtam, hogy mi a helyes lépés. Menni vagy maradni.
- Menj vissza, Harry. - ismételtem meg magam. Nem tudtam mit kéne mondani. Annyira össze voltam zavarodva.
- Nem megyek! - makacskodott, és újra megfogta a kezemet - én csak annyit kérek, hogy hallgass meg.
- Mégis mit hallgassak meg, mi? Azt, hogy megint ezt csinálod? - talán a feszültség, talán a stressz miatt, de magasabb lett a hangom.
- Annyit kérek, hogy várj meg, amíg felöltözök! És utána megbeszéljük. Elmegyünk hozzám.
- Miért akarnék elmenni hozzád?
- Ne makacskodj! Nem itt fogom elmondani mindenki előtt!
- Ó, na mi az? Hiba csúszott a gépezetbe mi? Nem gondoltad, hogy itt leszek!
- A rohadt életbe! Nem hát! - kiáltott fel. De nem ijedtem meg, nem is lehetne megijedni. Tudom, hogy soha nem bántana - annyit kérek.. - sóhajtott - hogy várj meg, és beszéljünk.
- Nem megyek oda vissza! Soha!
- Nem is kell. Csak szállj be a kocsidba, és várj meg. 
Úgy, ahogyan valamelyik pillanatban, úgy most is csak beakartam feküdni az ágyba, és aludni. Nem csinálni mást, csak egy nagyot aludni, és mindent elfelejteni.
Hogy a barátom ketrecharcos.
Hogy soha az életben még csak nem is lett ketrecharcos.
Nem csinált semmilyen veszélyes sportot.
És hogy soha nem kezdte újra ezt az ipart..
De ez nem fikció, nem kitalált dolog és nem is álom. Ez a kemény valóság. Amit el kell fogadnunk, együtt kell vele élnünk.
De én nem tudom, hogy ezzel együtt-e tudnék élni.
Ha kiderül ez az egész, és a média lehozza a cikket, mindenféle bizonyítékkal alátámasztva, akkor Harrynek vége.
A karrierjét veszélybe sodorja, a rajongók teljesen más szemmel néznének rá.
Két, vagy három csoport alakulna ki a rajongói táborban.
1. Akik így is imádnák Harryt, sőt nagyon bejönne nekik, hogy Harry ketrecharcos.
2. Akik megundorodnának Harrytől, és elfordulnának tőle.
3. Akiket totálisan hidegen hagyna az egész, hogy Harry Styles mit csinál a szabadidejében.
De ezek csak a rajongók.
Akkor még ott vannak a családtagok, a barátok...akik, Anne kivételével, mit sem tudnak az egész helyzetről..
Nem tudják, hogy amikor Harry úgymond eltűnik pár napra, és nem veszi fel a telefont, akkor éppen valakivel harcol. Akkor éppen a ketrecben éli az életét, és amikor újra hazamegy, úgy jelenik meg, mintha mi sem történt volna.
Milyen érdekes, nem?
Sok emberről azt sem tudjuk, hogy ki ő, mit csinál.
Akiket ismerünk, azokról is kiderülhet, hogy valami olyasmit is csinálnak, amiről mi nem tudunk, és ha nem vesszük észre, vagy nem buktatja le magát, akkor talán soha az életben rá nem jöttünk volna. Aztán ott vannak azok, akik szinte a családtagjaink, és hirtelen kiderülhet, hogy hát hoppá; még sem ismerjük olyan jól, mint az hittük.
Harry családja, Robin, Gemma és Des. Harry barátai, Niall, Zayn, Louis és Liam, és a többiek. 
Senki sem tudja.
Bele sem tudok gondolni, hogy mi lenne a véleményük erről az egészről. Kiakadnának? Vagy eltekintenének a hazugságoktól? Vagyis egy komoly hazugságtól?
Anne elég jól fogadta ahhoz képest, amennyire jól lehet az ilyet fogadni. De ő anya. Ő ott fog állni a fia mellett akkor is, ha az a legrosszabb dolgot követné el. Mert minden anyának ez a fő lételeme. Hogy a fiát, lányát védje meg egy életen át, és álljon ki mellette, akkor is, ha rosszat csinál. 
Én ugyanezt tenném Lillyért. Bármibe is kerülne, én mindig megvédeném őt.
Ha Harry féltve őrzött titka egyszer napvilágot látna, Anne lenne az első számú személy, aki ott teremne, és védelmezően maga mögé utasítaná fiát.
Ő venné fel a harcot a paparazzokkal szemben, akik minden pillanatban Harryt fényképeznék, és kérdezgetnék. 
Ő venné fel a harcot a világ ellen, akik a fiát akarják bántani.
  Annyira belemerültem a gondolataimban, hogy már bent ültem az autómban, és hajtottam el arról a helyről, ami borzasztó, ami a rosszra emlékeztet.
Eljöttem Harry nélkül..
Feltépődtek a régi sebek...nem hagyhatom ezt. Nem bírom látni, hogy a fiú, akit szeretek újra ezt csinálja, pedig azt mondta, abbahagyja.
Mégsem tette. 
Nem tudom miért jöttem el. Egyszerűen azt éreztem, hogy nekem nincs ott maradásom. Ha Harry beszélni akar, akkor azt ne egy mocskos hely parkolójában tegye. Akkor normálisan üljünk le beszélni.
Nincs energiám egy hosszú beszélgetéshez. Fáradt vagyok. Egész nap, azaz délután, mióta Harry gyorsan elment tőlünk, aggódtam. Aggódtam miatta. Egy telefonhívás, és ő már ott sincs. 
Biztos Tom hívta, hogy meccs lesz. Ő pedig azonnal rá is ugrott az ajánlatra.
Lecserélt engem egy mocskos helyért.
De őszintén? Én sem tudom mit gondoljak. Csak kiakarom egy percre kapcsolni az agyamat, hogy senkire ne gondoljak. Semmire ne gondoljak. 
A telefonom, amely a műszerfalon lévő tartóban pihent, életre kelt.
Harry.
Olvastam le a nevet a képernyőről, és nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy miért hív.
Otthagytam őt. Nem vártam meg. Még én magam sem tudom, hogy miért léptem le...vagy talán igen. Mert nem akartam ott lenni, nem akartam azokat a mocskos embereket látni, és tudni, hogy a barátom, aki egy csodálatos fiú, odatartozik.
Folyamatosan csörgött a telefonom. Az egyik lámpánál megálltam, és egy egyszerű mozdulattal lenémítottam. Elegem volt. Nem akartam többet hallgatni a csengőhangomat. 
Félre álltam az egyik parkolóban, és hagytam magam lenyugodni. Mélyeket lélegeztem. Orron be, szájon ki. Orron be, szájon ki. Mély levegő Rosie.
Pittyegés.
Üzenetem érkezett. Megnyitottam.
Harry..

Rosie! Mégis hova tűntél? Eljöttem hozzátok, de itt sincs az autód! És a szobádban sem ég a villany!

Kérlek írj, hogy jól vagy-e!

H. xx

Vajon ő is látta az én üzeneteimet?

Vajon látta, amiket írtam neki, csak nem vette arra a fáradtságot, hogy visszaírjon? Legalább annyit, hogy igen. Jól vagyok. Semmi mást. Csak ennyit.

Talán nem kérdezgettem volna tovább. Persze megakartam volna tudni, hogy mi van vele, miért tűnt el, azaz miért lépett le olyan hirtelen, de tiszteletben tartottam volna, hogy nem akar róla beszélni.

De most ő írja az üzenetet, én pedig nem írok vissza. A Sors fintora...

Kérlek szépen írj már valamit! Nem tudom, hogy mi van veled. Mikor jössz haza? Vagy hol vagy. Rosie!

Szeretlek, komolyan! Szeretlek!

Harry. xx

Nem írtam neki vissza erre sem..
Nem tudtam mit írni.. Szeret? Mégis lelép, amikor csak ez a hülye harc szóba kerül. Mégis hazudott. Mégis eltitkolta, hogy újra csinálja.
Szeret..
Tudom, érzem, hogy szeret, de akkor is rosszul esik, hogy nem mondta el.
  Nem is tudom mennyi idő telhetett el, míg ott ültem az autómban a parkolóban.
Talán 1 óra. Vagy 1,5. Annál több nem. De az biztos, hogy ez alatt az idő alatt Harry több tucat üzenetet küldött. Mindhiába. Nem válaszoltam. Úgy fél órája hagyhatta abba, és azóta egy darab üzenetet nem kaptam. 
Hazamentem. Az autóval beálltam a garázsba, majd a bejárati ajtóhoz sétáltam. Egy csokor tulipán fogadott a lépcsőn.
Harry..
Ki más lenne?
Felvettem a virágcsokrot, és bementem a házba. Miután levettem a kabátomat és a csizmámat, a kezembe vettem a tulipánokat, amikor kiesett belőle egy boríték. Nem az a kis üdvözlőlapos boríték, hanem az a rendes boríték.
Felsiettem a szobámba. Becsuktam az ajtót, leültem az ágyra. A csokrot magam mellé tettem, a borítékot fogtam a kezemben.
Rosie.
Állt a nevem rajta szépen írt betűkkel. Harry kézírása.
A szívem a torkomban dobogott. Mi van, ha elköszön, és szakít velem? Ha már soha többet nem találkozhatok vele?
Ha ilyen csúnyán elváltunk, és én hülye még meg sem vártam? Mi van, akkor ha megutált, amiért ilyen hülye voltam?
Mi van, ha egy életre elköszön tőlem? 
Olvasni kezdtem a levelet.

Drága Rosiem.

Nem is tudom mivel kezdjem a soraimat, miközben itt ülök a házatok előtt, több tucat üzenettel, és hívással a hátam mögött.

Megértem, hogy nem vetted fel a telefont, de azért reménykedtem abban, hogy reagálsz valamit az üzenetekre. Tudom...én sem írtam neked.

És tudom, hogy csalódtál bennem, tudom, hogy nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy abbahagyom..

Abbahagytam.

Teljesen őszintén mondom, vagyis írom, hogy abbahagytam.  De nem tudtam végleg elszakadni tőle, és mondanám inkább úgy, hogy egy darabig befejeztem. Aztán Tom újra felkeresett, hogy lesz egy meccs, és megint mehetnék...nehezen fogadtam el.

De valami belül azt súgta, hogy menjek. És én mentem. 

Amikor az elutazásotok előtt nem jelentkeztem, akkor is bunyóztam. Azért nem hívtalak fel, mert tudtam, hogy akkor elmondok mindent.  Akkor vagy lebukok, ha hallasz furcsa hangokat, vagy a hangod hallatán elmondok mindent. Lehet ezt kellett volna tennem. Elmondanom az egészet, és nem hazudni, nem lelépni szó nélkül, és még csak egy nyavalyás üzenetet sem írni neked. Tudom, hogy szar dolgot műveltem, amiért nem válaszoltam az üzeneteidre, se ma, se akkor. Az elutazásotok előtt. 

Bevallom, hogy láttam az üzeneteket, mindet egytől egyig, és már írtam is volna neked vissza, de nem tudtam...nem ment volna. Nem tudtam volna mit írni, akkor. De most tudok, és őszintén elakarok még neked mindent mondani. Hiszen tudom, hogy te vagy az a személy az életemben, akiben feltétel nélkül megbízhatok.  Aki nem árul el, aki nem okoz nekem csalódást.

Én mégis csalódást okoztam neked. Így kellett megtudnod. Egyáltalán azt sem tudom, hogy honnan tudtad, hogy ott leszek azon a helyen. De valószínű női megérzés vagy micsoda.

Nem bírom abbahagyni....hidd el, most is abba akartam hagyni. Útközben, mikor mentem a helyhez, azon gondolkodtam, hogy jó hülye vagyok, ha megcsinálom, ha elvállalom. De tudod jött megint az az érzés, hogy nekem ezt kell csinálnom. Ez engem felszabadít, és kiadhatom magamból a stresszt. És ahányszor abba akarom hagyni annyiszor akarom újra kezdeni. Hiszen amióta összejöttünk még csak gondolni sem gondoltam a ketrecharcra, a gondolataimat egy szépséges lány kötötte le, de aztán, amint Tom neve felvillan a telefonomon tudom miért hív, és azt is tudom, hogy nekem ott a helyem.

Elnyel a sötétség. Beránt magához, és bármit is próbálok csinálni, nem érek el vele semmit. Újra a ketrecharc rabjává válok. Azé a szörnyeteggé, aki abban leli örömét, hogy másokat megverhet. Tudom, elég durván hangzik, de így van. Én ezt élvezem. Pedig nagyon nem akarom élvezni. Nagyon véget akarok vetni ennek. 

Tudom, hogy haragszol, amit meg is értek. Én csak egyet mondhatok neked. 

Hogy komolyan abbahagyom.

Kitörlöm Tom telefonszámát, sőt telefonszámot cserélek, de...még egy meccset leakarok zavarni. Holnap este lesz. Egy nagyon komoly ellenféllel. 

Azt még megakarom csinálni, és meg is fogom.

A te döntésed az, hogy mellettem fogsz-e állni. Ott leszel-e a ketrec mellett, és szurkolsz nekem?

A te döntésed.

De ígérem abbahagyom. Holnap estétől vége az egész ketrecharcnak. Örökre elfelejtjük azt a szót. 

Ha úgy döntesz, hogy eljössz, akkor este 8 órára legyél a szokásos helyen. 

Ha nem jössz el, megértem. De akkor is szeretném ezt veled megbeszélni, mert komolyan Rosalie Parker nagyon, nagyon szeretlek, és teljesen beléd szerettem!

Őszintén szeretlek.

Csók: a te néha hülye, és ostobaságokat művelő barátod.

Ui.: Szeretlek. 

Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/

54. rész ~ Sötétség

Harry Styles

Ordítás.

Fülledt levegő.

Tömeg.

Cigarettafüst.

Erő.

Vér.

Sebhelyek.

Ketrec.

Harc.

Csupa negatív jellemző, melyek meghatározzák az életemet. Melyek régóta meghatározzák az életemet.

Nem hagynak menekülni.

Akárhogyan próbálok kitörni, akárhogyan próbálok elmenekülni ezek elől, és kizárni őket az életem minden egyes momentumából, a legmesszebb száműzni őket, nem sikerül.

Kudarcot vallok újra, és újra. Amikor már azt mondom, hogy nem teszem, akkor is megteszem. 

Nem tudok szabadulni attól a csodálatos érzéstől, amit ad nekem ez az egész, amit átélhetek, amikor ott vagyok fent.

Mondhatják rám, hogy függő vagyok. Mondhatják, hogy abba kell hagynom.

De nem megy.

A barátnőmnek azt mondtam, abbahagyom. De ezt az ígéretemet folyamatosan megszegem.

Nem tudom betartani. Nem tudom abbahagyni. Még ő miatta sem.

Lehet, ha nagyon akarnám, és még jobban motivált lennék, akkor abbatudnám hagyni.

De akármilyen szörnyű is kimondani, nem mondanék le a barátnőm kedvéért sem erről az egészről. Nem tudnám abbahagyni a ketrecharcot.

Az életemmé vált. Meglehet az életem azon oldalává, ami a sötét és a gonosz megtestesítője, de ha ez által adhatom ki magamból a feszültséget, akkor miért ne?

Miért ne csinálhatná?

Miért tiltják el attól az embert, amit élvez?

Nem gyilkolok meg senkit. Nem végzi senki halottként a ketrecben. Aki oda beteszi a lábát az nagyon is tisztában van azzal, hogy a nap végén lehet törött karral, vagy törött lábbal, netalán törött bordával végzi.

Semmire sincs garancia.

Ami ott folyik, az csak azért történik, mert vannak olyan emberek, akiknek kell ez. Akiknek kell az adrenalin.

És ott megkapják. Nem érdekel minket, hogy hogyan fogunk kinézni a nap végén -mert bizony valakinek a meccs végén meg kell komolyabban sérülnie ahhoz, hogy véget érjen gy meccs -, minket csak az hajt, hogy felszabadulhassunk. Hogy az indulataink az ökleink, valamint lábaink nyomán távozzanak testünkből. 

- Kész vagy? - Tom jött be az öltözőmbe kopogás, és mindennemű figyelemfelkeltés nélkül, ami azt mutatná, hogy valaki beakar hozzám jönni.

De nem is számít. Itt nem érdekel, hogy kopognak-e vagy sem. Itt senki sem udvarias.

Sem a nézőtéren, sem a ketrecben.

- Igen. - egyszerű válasz, de mégsem.

Kész vagy Harry? Felkészültél a meccsre?

Igen.

Kész vagy Harry idegileg? 

Igen...

Kész vagy Harry arra, hogy újra eltitkold a barátnőd elől, aki számodra a legfontosabb személy jelzőt vette át az életedben, hogy mit csinálsz? 

Nem..

Pillantásom a telefonomra siklik, ami 20:12 percet mutat. 

20:10 perckor jött egy újabb üzenet Rosietól.

Harry itt még mindig Rosie. Biztosan látod, hogy én küldtem az üzenetet, de azért leírtam még a nevemet. Minden oké? Mivel olyan hirtelen elmentél, nem tudtam, hogy mi lett veled.

Remélem rendben vagy.

Szeretlek!

Szeretlek..

Mindegyik üzenete után odaírta ezeket a szavakat. Milyen kis egyszerű szavak külön-külön. De ha összerakjuk őket, akkor egy hatalmas egészet kapunk.

Egy hatalmas, komoly jelentőséggel bíró mondatot.

Nem dobálózok ezzel a szóval. Nem mondtam volna soha az életemben senki olyannak, akit ismerek mondjuk 1 hónapja. Még a baráti társaságomban sem mondom szinte senkinek.

Először is, mert nem szoktam a nyakukba borulni, és azt mondani nekik, hogy szeretlek. Ez amolyan lányos dolog

Másodszor pedig, mert teljesen felesleges egy barátnak azt mondani, hogy szeretlek. De ez a lányoknál megint másik dolog. Amíg én a barátaimat tisztelem, és foglalkozok velük, addig nincs gond.

De, ha ennek az ellenkezője fent áll, azaz keveset foglalkozok velük, akkor elgondolkoznék azon, hogy tényleg szeretem-e őket.

Nem szoktam csak úgy lányoknak sem mondogatni ezeket a szavakat.

Csak az anyukámnak és a nővéremnek. Senki másnak.

No, meg már az én csodaszép barátnőmnek. Rosienak.

Tudom, hogy azt mondtam, hogy senki olyannak nem mondtam ki a Szeretlek-et, akit ismerek 1 hónapja.

De Rosie más.

Ő felrúg minden kibaszott szabályt, amit én az életem során figyelemmel kísértem.

Vele minden új értelmet nyer, és minden egyes dolog új megvilágításba kerül. 

Ő valami teljesen mást, valami teljesen újat hoz ki Harry Styles lényéből. 

Belőlem.

Bár már az ilyen helyzetekben elgondolkodok azon, hogy tényleg én vagyok Harry Styles?

Mindenki egy vicces, kedves, cuki fiúnak ismert meg. És, ha most látnának azok az emberek?

Egyből más lenne a véleményük.

Látnának itt tréning nadrágban, félmeztelenül, fáslival mind a két kezemen. A mellkasom még lassan emelkedik és süllyed, de amikor már újra itt leszek bent, a mérkőzés után, zihálni fogok.

Melegem lesz.

A fülem zúgni fog.

És több, mint valószínű, hogy vérezni fog valamelyik testrészem. Jobbik esetben csak az orrom. 

És, ha Rosie látna? Ő vajon mit szólna?

Megértené? 

Megkérne, hogy hagyjam abba?

Vagy teljesen kiakadna és elhagyna?

Nem tudom hogyan döntene...nem tudom hogyan viselkedne ebben a helyzetben. Egy megértő lányról van szó, aki a lénynek nem tudna ártani. De, amikor közölném vele, hogy újra a ketrecben vagyok, pedig azt mondtam, hogy abbahagyom... akkor?

Akkor nem tudom..

De talán a szörnyű lelkiismeret furdalásom eltűnne végleg, megkönnyebbülnék.

Felszabadulna a lelkemet marcangoló szarság...
Délután 15:30 perckor érkezett Rosietól az első SMS. Miután eljöttem tőlük.
Váratlanul.

Szia. 

Gondoltam megkérdezem (ha már nem veszed fel a telefont), hogy minden rendben van?

Szeretlek.

Rosie xx

Nem írtam vissza neki.

Nem lettem volna arra képes, hogy hazugságot írjak neki.

Persze, Rosie minden rendben.

Talán ez lett volna a legnagyobb hazugság...hiszen semmi sincs rendben. Amikor már úgy éreztem, hogy feltudok jönni, és letudom győzni az örök ellenségemet, mindig visszaránt a mélybe. Le, a legmélyebbre, hogy még csak esélyem se legyen feljönni.

De talán sikerülhet. Talán Rosie segíthet, hogy megszabaduljak ettől. Megszabaduljak a legnagyobb ellenségemtől.

A sötétségtől. 

Mivel nem akartam neki hazudni, így inkább a némaságot választottam.

De ő kitartóan küzdött. Hívott engem, nem olyan sokszor, hanem óránként olyan háromszor, négyszer. 

És küldött még egy üzenetet. 

18:44. Rosie.

Harry! Kérlek. Miért kellett elmenned? Azt mondtad itt alszol. 

Válaszolj. Csak annyit, hogy minden rendben van-e veled.

Megint ezt csinálod.. megint nem írsz vissza. Mi a baj?

Ne feledd. Én veled vagyok. 

Szeretlek. 

Mindig megnéztem a telefonomat. Tudtam, hogy csak ő ír, de én akkor is elolvastam, amiket írt. 

Önmarcangolás, szívfájdítás. Ki minek nevezi. Én erő gyűjtésnek..

És a második üzeneténél tudtam, hogy mire gondolt. Arra, amikor nem jelentkeztem egy egész napon keresztül, pedig megígértem neki.

Nem léptem le szó nélkül, csak hirtelen.

- Ma velem alszol, igaz? - kérdezte Rosie, miközben a kanapén ültünk és egy romantikus vígjátékot néztünk, amit ő úgy szeret.

Én pedig mivel őt szeretem, így belementem.

- Igen. - mosolyogva pusziltam meg. A telefonom a zsebemben életre kelt, és biztosított egy aláfestő zenét a filmben lévő szerelmespár majdnem csókjának. 

Amint megláttam a nevet a kijelzőn azonnal felálltam a kanapéról, és arrébb mentem. 

Eltudtam képzelni Rosie hogy néz rám a hirtelen felpattanásom után.

- Mi az? - szóltam bele a készülékbe.

- Hello harcosom. Ma lesz egy meccs. Este.

- Mikor?

- Fél 9-kor. Eljössz? Edzhetnénk még egyet. Gondolom már el vagy tunyulva. - nevetett a vonal másik végén lévő Tom.

- Nem, nem felejtettem el.

- Ó, szóval akkor jössz? - vigyorog. Tudtam, hogy vigyorog.

- Hányra kell ott lennem?

- Hát, amint lehet. Edzünk még. Az ellenfeled nem kis termet. Eléggé profi a szakmában.

- Majd meglátjuk azt. Megyek is.

- Itt várlak.

Nem foglalkoztam azzal, hogy elköszönjek tőle. Mindjárt úgyis találkozok vele.

Azonban van egy kis gond...Rosie..

- Minden rendben? - kérdezte, miközben azokkal a gyönyörű barna, őzike szemeivel vizslatott engem. Ennek a csodás teremtménynek kell hazudnom..

- Persze, de most el kell mennem. 

- Hova?

- Megyek. - felvettem a csizmámat, és a kabátomat. Visszasiettem Rosiehoz. Lilly a másik oldalán aludt, mivel elnyomta őt a film.

- De muszáj? És estére visszajössz?

- Szeretlek. - nyomtam egy csókot a szájára, és kisiettem az ajtón.

Akkor már tudtam, hogy nem fogok visszamenni este hozzá.

Én is Szeretlek..

Kezdtem el pötyögni a telefonom kijelzőjét, melyek minden egyes gomb lenyomása után egy értelmes mondatot hoztak össze. 
De arra már nem tudtam magam rávenni, hogy elküldjem. Pedig csak ennyit kellett volna írnom, és még mellé azt, hogy jól vagyok, mert biztosan ideges. Én pedig tudom, hogy ideges, de mégsem teszek az ellen, hogy megnyugodjon..
Sőt..még fokozom is a dolgokat.
Elolvasom az üzeneteit, és nem írok vissza. Milyen barát vagyok?
Szörnyű..a sötétségben leragadt szörnyű alak.
Nem csodálnám, ha Rosienak nem kellenék.
- Akkor gyere. - Tom eddig az ajtóban várt rám. Talán megunta, hogy nem mozdulok meg, csak a telefonomat bámulom, mint egy hülye gyerek.
De az is vagyok...egy idióta, aki szórakozik a barátnőjével. A barátnőjével, aki nem érdemli meg. 
De, ha Rosie rájön, hogy mit művelek még mindig, akkor kiakad.
Bár lehet meglepődnék, ha nem is dühöngene, és semmi. Csak annyit mondana, hogy megértem Harry, semmi baj. Segítek ezen túljutni.
Hiszen Rosie annyira kedves. Akkor velem miért ne lenne az?
Végül nem írok semmit. Se egy kis szót, se semmit. 
Jobb ez így. 
Azonban ő még küld nekem egy üzenetet pont, akkor, amikor elakarom rakni.
Büszkeségből, vagy talán makacsságból, de elolvasom.

Ne érjünk el oda, ahová ezelőtt, kérlek. Akkor megígérted, hogy írni fogsz, vagy bármi. Már olyan régen elmentél tőlem. Mi az, ami miatt olyan nagyon hirtelen elmentél?

Mi az, ami miatt elrohantál, se szó, se beszéd? Még a kérdésemre sem válaszoltál.

Nem mondtad el hová mész. Van valami másik nő? Bár azt kétlem, de ha igen, akkor mondd el.

Mit titkolsz, Harry?

Nincs Szeretlek.
Nincs csók a végén a neve mellett.
Felhúzta magát, amiért nem válaszolok neki.
Egy pillanatra megfordult a fejemben ebben a percben, hogy abbahagyom, és visszamegyek hozzá, hogy elmondhassam neki, hogy a karjaiban lehessek.
Végre lekerül rólam ez a nyomás, aminek a nehezebb részét nem a hátamon cipelem, hanem a szívemen.
De azonban ez az ötlet, hogy befejezem, ez az egész, ami megfordult a fejemben egy pillanatra, olyan gyorsan el is illan.
Le kell zavarnom ezt a meccset. Muszáj lesz olyan energiát, erőt és talán dühöt is belevinnem, ami elfeledteti velem, hogy valahol Londonban vár engem a barátnőm.
Ki kell zárnom az agyamból Rosiet. Most nincs itt, és nem is lesz.
- Már konferálnak fel. - Tom sürgető hangja olaj volt az amúgy is eléggé tüzeskedő, hangulatingadozó szívemre.
Akármennyire is nem akartam, rákiabáltam.
- A kurva életbe, fejezd már be! 
Tom először olyan meglepődött arcot vágott, mintha embert életében nem hallott még volna káromkodni. Aztán azt a meglepődést átvette egy vigyor.
- Ezt vérmérsékletet is hozd a ketrecben. Siess. - vigyorgott, és kiment az öltözőből, hogy újra magamra maradjak.
Rosie. 
Megbántás.
Csalódás.
Szerelem.
Szeretet.
Rosie.
Ezek a szavak ismétlődtek a fejemben újra, és újra.
Nem bírtam.
Befogtam a fülemet, hogy egyszer s mindenkorra kizárjam t a hangokat a fejemből. Hogy megszabaduljak tőlük. De nem sikerült.
Csakis ezeket a szavakat hallottam.

Csalódást okoztál Rosienak..
Megutál téged..
- Nem! Nem! Nem! - üvöltöttem, és amilyen erővel csak bírtam, a közelemben lévő széket a földhöz vágtam. De itt nem álltam meg. A szék lábait megfogtam, és addig vertem őket a padlóhoz, amíg azok már tényleg a legkisebb formájukat öltötték.
Utálom magam. Elegem van.
Visszaakarok menni a nyaralásra. Vissza oda, ahol minden csodálatos volt.
Elszabadulni ebből a városból, hogy a sötétség ne húzhasson le, ne ragadhasson magával.
Mert ahányszor az közelít felém, megadom neki magam. Nem próbálok menekülni.
Nem próbálok magam elől menekülni.
Belerúgtam a szék legkisebb részleteibe, amik fel-le pattogtak a földön, mielőtt megtalálták a végső helyüket. Elszórva ebben a kis egérlyuknyi öltözőben. 
Ziháltam. Kapkodtam a levegőt. Olyan szintű adrenalin zubogott a testemben, hogy ha perceken belül nem verhetem meg az ellenfelemet, akkor mást fogok összetörni.
És én most nem vágyom másra csakis arra, hogy annak a rohadéknak, aki az ellenfelem lesz, eltörjem a gerincét, szilánkosra törhessem a lábát, és vért kényszeríthessek ki az orrán.
Nem fogom kímélni. Nem érdemli meg. Ő is ugyanolyan romlott, mint én. Ha nem romlottabb.

Már az ajtóban álltam, amikor Tom felkonferált.
Leszartam az egészet. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy az öklöm mindjárt ellenfelem mocskos arcában lesz. De nem akkor lesz igazán mocskos.
Majd akkor, ha több vér lesz az arcán, mint tiszta bőrfelület. És, ha rajtam múlik. Egy kis bőrfelülete sem marad tisztán.

A maszk az arcomon, a fásli  a kezemen, amit nehezen, de feltekertem magamnak. Nem kellett Tom segítsége. Senki segítsége sem kellett volna..annak örülnék, ha Rosie lenne itt velem. Támogatna, és szurkolna.
Őt akarom..
AZ emberek őrjöngtek, kiabáltak, egyesek fütyültek, miközben odasétáltam a ketrechez. Bántotta a fülemet a hangzavar, de mégis feltüzelt ez az egész őrjöngés. 
Nekem szurkolnak. Miattam (is) vannak itt. 
És ez kell nekem. Bár tudom, hogy a rengeteg feszültséggel is képen lennék az ellenfelemet pillanatok alatt kiütni. 
A bíró elindította a mérkőzést. 
Ellenfelem, Vasember, ahogyan ő nevezteti magát a ring közepéig előre jött, és közvetlenül előttem állt meg. 
Vigyorogva néztem rá, próbáltam vele a tekintetemből sugallni, hogy nincs itt helyes, és így is úgy is vesztesként kerül ki innen.
Vasember állán vadul rángatóztak az izmok, a szemei pedig vadul villogtak.
Megszólalt a gong, én pedig nem haboztam. Azonnal támadtam. Teljes erővel engedtem szabadjára a dühöt, a feszültséget, amit ezen a faszfejen vezettem le. 
Vasember hátratántorodott, aztán igyekezett védeni magát vagy éppen engem megrúgni, de nem hagytam neki időt semmire. Két ököllel ütöttem, hogy a földre dönthessem.
Fantasztikus érzés szállt meg, hiszen tudtam, hogy nem kell magam visszafogni. Annyira élveztem, hogy eláraszt az a tiszta adrenalin, hogy elfeledkeztem magamról, és Vasember elkerülve az ütésemet, egy jobb horoggal vágott vissza.
Az ütései sokkal erősebbek voltak, és kimértebbek, mint az eddigi ellenfeleimé.
Valahányszor, amikor sikerült megütnie csak még több adrenalin áradt szét a testemben, és éreztem, hogy az eddig is erős ütéseim, még erősebbek és keményebbek lesznek.
Igyekezett a földre teperni, de ahogyan jó pár próbálkozása, úgy ez sem sikerült.
Ide-oda csapkodott, én viszont számtalanszor eltaláltam öklömmel a fejét, fülét és a halántékát.
A nemrég még fehér fásli már vérvörös lett az öklömön, de fájdalmat nem éreztem, csak azt a hatalmas mennyiségű energiát, ami felszabadult a testemből.
Tom és a bíró ráncigáltak le ellenfelemről, mivel megszólalt a gong, ami a menet végét jelezte.
Kifújtam magam, ittam egy kortyot, aztán amint újra megszólalt a gong azonnal támadtam, de ezúttal sokkal jobban vigyáztam, hogy elkerüljem az ütéseit, és jóval erősebb ütéseket vigyek be neki.
Egyszer-kétszer erősen átfogott a karjával és próbált megharapni, vagy térdével ágyékon rúgni, azonban ilyenkor csak ellöktem és még keményebben vertem be neki.
A harmadik menetben Vasember már alig állt a lábán, ököllel vágott oda nekem, vagy éppen rúgott, de egyszer sem érte el a célját. Már fogytán volt az ereje. Ahogyan az enyém is.
Elfáradtam, ezért hosszabb szüneteket tartottam az ütések között. 
Vasember behúzott még egyet, és a második ütését is sikerült volna véghez vinnie, ha nem állítom meg. Mivel már beakartam fejezni az egészet, így nekifogtam, hogy a padlóra küldjem. Minden erőmet összeszedve elhajoltam a térde elől, majd könyökkel egyenesen az orrába vágtam. Hátrabicsaklott a feje, a szeme a mennyezetre meredt, botorkált még pár lépést, aztán a földre rogyott.
A közönség őrjöngött, és már-már fülsüketítően rossz volt a hangzavar.
A bíró megvizsgálta ellenfelemet, majd odajött hozzám és magasba emelte a kezemet.
Akármennyire is volt fogytán az erőm, energiát vettem, és nagy vigyorral az arcomon fogadtam az emberek kiabálását. 
Kiütöttem még egy férget.
Magasba emelt kezekkel ünnepeltettem magam a közönséggel, és figyeltem őket, akik mind egytől-egyik fütyültek és tapsoltak.
Engem ünnepeltek.
Kivéve egyet a terem hátuljában.
Egy barna, őzikeszemű lányt.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre!! :)
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/