Harry Styles
Lelkiismeret-furdalás: "A legbelső igazságérzet megnyilvánulása kínzó, nyugtalanító érzés formájában, amikor önmagunk előtt sem tagadhatjuk le, hogy egy tettünk, megszólalásunk, megnyilvánulásunk, viselkedésünk helytelen volt; önmagunk elé tartott lelki tükör, amely saját helytelenségünkre figyelmeztet."
Kínzó...
Nyugtalanító..
Helytelen...
Talán a mostani lelkiállapotomra ezek voltak a legmegfelelőbb szavak. És ezek a szavak a lelkiismeret-furdalás jelentéséből adódtok, mert hogy én most azzal küzdök..illetve nem is csak azzal. Az egész testemet nyomja az az iszonyatosan rossz érzés, az, ami nem engedi, hogy levegőt vegyek, ami nem engedi, hogy élhessek. Ez az érzés ragaszkodik, bennünk marad, és csak kínkeserves órák után lehet tőle megszabadulni.
Azt akarom, hogy elteljenek ezek az órák. Hogy végre fellélegezhessek, és elmúljon ez a szar érzés..
Elegem van..mindenből.
Miért tud az ember két életet élni? Egyik nap még minden szép és jó, és a következő napon mintha már másnak a nyomorúságos életét élném, minden tönkre megy, és az életem a legszarabb vágányra siklik ki. Minden annyira nagyszerű volt Rosieval a nyaralásunk alatt. Hárman olyan jól éreztük magunkat. Most pedig? Mintha az életem egy teljes fordulatot vett volna a "ROSSZ" irányba, és arra haladnék, miközben a lelkiismeret-furdalás kormányoz engem..
Miközben ott ültem Rosiék házának a lépcsőjén, a hátam mögött rengeteg hívással, és üzenettel, amire barátnőm nem válaszolt, rájöttem, hogy mindent, amit lehet, elbasztam.
Talán ott csesztem el, amikor elmentem abba az edzőterembe...annyi, de annyi edzőterem van Londonba, de én nekem mindenképpen abba kellett elmennem. A legutolsó, Isten háta mögötti épületben lévő konditerembe..
De talán, ha jobban belegondolok egy fő oka volt annak, hogy odáig elmentem. Méghozzá az, hogy itt nem fog megtalálni senki...se a rajongók, se a paparazzók, se senki.
Nyugodtan edzhetek, nem kell attól tartanom, hogy félórán belül a képek fent lesznek a világhálón, és mindenki arról beszél, hogy Harry Styles mit csinál az edzőteremben.
Senki meg nem tudta, hogy hol töltöttem a napjaimat, hogy hol engedtem ki az életemmel járó stresszt és feszültséget. Nem is kerestek volna ott. A legutolsó konditeremben, ami megjegyezném egy elég jól felszerelt hely volt, csak nem éppen a legjobb környéken felépítve, soha nem kerestek volna.
Kivéve Rosiet, de ő követett...a paparazzókat nem érdekelte, hogy én hova megyek. Őket csak az a hír hajtotta, hogy engem egy nővel lássanak, és akkor elmondhassák, hogy barátnőm van. Mert bárki, akivel csak egy szót is váltok, az már a barátnőm.
Miközben az autóból vett papírral ott ültem a lépcsőn, azon gondolkodtam, hogy mit írjak Rosienak. Leírjam neki az érzéseimet? De azokkal rengeteg papírt tudnék betelíteni, és nem is levélben mondanám el neki az iránta táplált érzelmeimet.
A legegyszerűbb, ha azokat vetem a papírra, amik arról szólnak, hogy miért álltam be újra a ketrecbe..megérdemli, hogy tudja. Ő, aki soha, senkinek nem mondaná el legféltettebb titkomat, megérdemli a magyarázatot. És, ha nem hajlandó felvenni a telefont, akkor inkább leírom neki, ami az egész "újra ketrecharcos vagyok" cím alá tartozhat. Hogy mikor és hogyan...és hogy egyáltalán miért..
- "Drága Rosiem. Nem is tudom mivel kezdjem a soraimat... - és ez igaz is volt. Tényleg nem tudtam mit írjak neki. Annyival voltam tisztában, hogy elakarok neki mindent mondani. Hogy miért akartam újra belemenni ebbe az egészbe.
Csak elkezdeni volt nehéz. Utána a szavak egymás után dőltök belőlem, és íródtak papírra, hogy így Rosie is megérthesse mi van a fejemben, mit miért csinálok.
Őszintén vetettem papírra a gondolataimat, és azt akartam, hogy ő is érezze, hogy ezek a mondatok nem olcsó kifogások, ezek az igazi szavak.
Még tényleg lesz egy meccsem. Az utolsó. És utána mindennek vége.
Az életemet át kell irányítanom a másik vágányra vagy mindenki meg fog utálni. Nyugalomban szeretnék élni. Nem titkolózni senki előtt, és végre úgy sétálni az utcán, hogy nem kell attól félnem, hogy valaki rájön, hogy én voltam a ketrecben előző este.
Nem kell félnem a fiúktól, hogy lebukok előttük.
Nem fogok többet csalódást okozni a családomnak, akik anyu kivételével mit sem tudnak az egészről.
Anyu..
Ő vele kell beszélnem. Meg kell vele beszélnem az életem egy fontos lépését, és tudom, hogy csak ő tud rendes tanácsot adni nekem Az életem csak egy módon tud a helyére állni..
Az utolsó meccsemen lévő pénzt is jótékony célra fogom felhasználni. Abból a pénzből soha sem akarok semmit sem venni. Így legalább másoknak boldogságot tudok okozni azzal a bevétellel, amit én mocskos úton szereztem meg. De hát a lényeg az adományozás.
A futár pontosan a levél megírása után 3 perccel ott is volt Rosiék háza előtt azzal a csokor virággal, amit rendeltem tőlük, és pluszban egy borítékkal. A futárnak busás borravalót adtam, hiszen ilyenkor este elvállalta nekem a kiszállítást.
A csokrot a lépcsőre raktam, benne a borítékkal. Miután elrendeztem, odasétáltam az autómhoz, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a házra, és nem kellett attól félnem, hogy Rosie észreveszi a kocsimat, így hát tisztességesen távolról figyeltem, ahogyan gyönyörű barátnőm megérkezett a házukhoz, és felvette a lépcsőn lévő csokrot. Nem nézegette, nem is tűnt úgy mintha foglalkozna vele. Csak besétált a házba.
Úgyis tudta, hogy kitől van. Ki küldözgetne neki vagy a családjának este virágcsokrot? Csakis én lehetek...és mivel elbasztam a dolgokat, még jobban tudhatja, hogy az illető én voltam.
Sóhajtva hajtottam a fejemet a kormányra, és azt kívántam bárcsak minden másmilyen lenne. Ha nem kéne folyton menekülnöm a média elől, minden teljesen más lenne. Ha nem élnének rajtam piócaként. Ha nem akarnának tudni minden lépésemről..
Pár perc csendben ülésben az autóm vezetőülésében megtette azt a hatást, hogy rájöjjek; lépnem kell.
El kell kezdenem valahol véget vennem a ketrecharcnak. És a probléma megoldásához nem elég csak kivágni a fát. Az egész gyökeret el kell távolítani. Onnan kell kezdenem, ahol az egész elindult.
Elautóztam a közös házhoz, ám nem szálltam ki a kocsiból. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam azt a számot, akire most szükségem van. Akire most Rosie után szükségem. Aki, ha nincs is velem, akkor is segít, és támogat.
- Szia! - lelkes hangja hallatán mosoly húzódott ajkaimra. Mindig felvidít. És most a felvidítására szükségem is van.
- Szia, anyu. Úgy hiányzol! - most akarnám azt, hogy itt legyen mellettem, és szorosan megölelhessem. Mert attól,hogy fiú vagyok, szükségem van az édesanyámra.
- Te is hiányzol nekem! Minden rendben van, Harry?
- Nem tudom...
- Mi a baj?
- Megszegtem az ígéretemet..annyira sajnálom, anyu!
- Milyen ígéretet?
- Visszamentem ketrecharcolni... - megígértem neki, hogy abbahagyom. Megígértem neki, hogy ha ott fogok állni abban a rohadt ketrecben, vagyis az öltözőben, akkor felhívom..de nem hívtam.
Csend a vonal túl oldalán. Ha ezelőtt nem okoztam neki csalódást, akkor most igen.
- Miért? - kérdezte halkan.
- Ne haragudj... én.. én nem tudom. Nem bírom abbahagyni. Annyira felszabadít.
- De a boksz is felszabadítana. Azt mondtad felhívsz, ha újra megfordulna a fejedben! - emlékszik rá. Hát még szép, hogy emlékszik. Anyu sosem felejt el semmit sem.
- Tudom...hát persze, hogy tudom, de vissza kellett mennem.
- Mikor volt meccsed?
- Ma.. - tudtam, hogy azt várja, befejezzem, mert ő pedig azt tudta, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor a ketrec újra az én ütéseimtől volt mocskos - és még ezelőtt egyszer. Pár hete.
- Miért leled ebben örömödet? Mi a jó ebben neked?
- Az, hogy nem kell bujkálnom.
- Hogy érted? Sehol sem kell bujkálnod.
- Miért nem, anyu? Mindig mindenhova követnek az emberek. Még az edzőterembe is. És tudod milyen szar, amikor ott edzenél, de a rajongók fényképeket csinálnak rólad, miközben edzel? Ez nonszensz.
- Ez az életed velejáró. Nem tudsz mit csinálni, de lehet nem is találnának meg, ha elmennél egy normális edzőterembe.
- Mindig van egy olyan, aki tudja, hogy ki vagyok. Itt nem volt, mert azok, akik odajártak nem hallgattak One Directiont, azt sem tudták, hogy mi az. És megtudtam maradni csak egy harcosnak.
Anyu sóhajtott. Tudja, hogy igazam van.
- Harry, én megértem, hogy nehéz, de akkor sem ketrecharcolhatsz. Ez az egész egy nagy hülyeség.
- Még lesz egy meccsem.
- Hagyd abba ezt az egészet! - szinte megparancsolta, hogy hagyjam abba. Én pedig engedelmeskedek az utasításának, de..
- A holnapi meccs után abbahagyom.
- Már arra sem kéne elmenned.
- Az az utolsó, ígérem.
- Annyira ígéred, mint ezelőtt? - nem bántásból mondta, tudtam. Csak rá akart világítani arra, hogy a szavaknak súlya van. És megígértem neki, hogy abbahagyom. Mégsem tettem.
- Nem. Most meg is tartom a szavamat... anyu?!
- Féltelek csak Harry, semmi mást nem akarok csak hogy te boldog legyél.
- Tudom, nagyon jól tudom. - elmosolyodtam.
- Mit akartál mondani?
- Csak, hogy... - erőt vettem magamon, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog - emlékszel, amikor még beszéltünk egyik nap telefonon, és megosztottam veled egy dolgot, és te azt mondtad, hogy gondoljam át?
- Eldöntötted?
- Meg kell lépnem.. szükségem van rá.
- Tudom, de ne így, Harry. Ez nem megoldás. Attól ugyanúgy ott lesz minden és mindenki.
- De nem érdekel. Akkor sem fognak annyira foglalkozni velem.
- Ne tedd ezt..
- Muszáj, hiszen... - és elkezdtek belőlem ömleni a szavak, amelyeket már igaz anyunak elmondtam, de most újra megosztottam vele.
Megosztottam vele újra életem második lépésének a miértjeit, és azt hogy mit és hogyan tervezek azután.
Mindenből az utolsó. Főleg a ketrecharcból.
Anyu csak hallgatott, és hagyta, hogy kiöntsem a lelkemet. Elmondtam neki azt is, ami ma történt. Megértően azt tanácsolta, hogy üljek le és beszéljem át Rosieval a dolgokat. Érett felnőtt lány Rosie, lefog velem ülni, hogy elmondhassam neki a dolgokat. És megfogja érteni.
- Lehet nem is haragszik rád, csak sokkolta, hogy ott lát. - mondta anyu, mikor már kijelentettem neki, hogy biztosan elbasztam az egész kapcsolatomat ez miatt a ketrecharc miatt.
- Azt hittem ott marad... - suttogtam.
- Levegőre volt szüksége. Hagyd, hagy szellőztesse ki a fejét, vagy írj neki üzenetet. Hidd el, megfogod vele tudni beszélni a dolgokat.
- Így lesz szerinted?
- Ne legyen a nevem Anne, ha nem így lesz. - kuncogott, ami szomorúságomat pillanatok alatt derűvé változtatta.
- Ne haragudj.
- Sosem tudnék rád, rátok haragudni. Nagyon szeretlek Harry, és csak annyit kérek, hogy a fiúkkal is beszéld át a dolgot. Nem ez a megoldás a problémára.
- Ez miatt nem mehetek ki sehova, úgy hogy utána ne legyen ott a képem valamelyik közösségi oldalon, vagy éppen egy újságban.
- De a ketrecharcot ne emiatt okold!
- Nem hiszem, hogy bármikor is eszembe jutott volna verekedni, ha nincs ez az egész!
- Te szeretted volna ezt.
- De nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz!
- Tudom.. - sóhajtott - beszélj a fiúkkal, annyit kérek.
- Beszélek. Most. Itt vagyok a ház előtt, csak be kell mennem.
- Elmondasz nekik mindent teljesen őszintén?
- Teljesen őszintén. - komolyan is mondtam. Amint leülök a kanapéra a fiúk társaságában, azonnal elkezdem nekik elmondani a színtiszta igazságot.
Remélem megértik.
Remélem támogatnak engem.
És még jobban remélem, hogy nem fognak megutálni.
- Én itt vagyok. Bármikor felhívhatsz. - mondta anyu.
- Köszönöm. Nagyon szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek, és minden rendben lesz.
- Remélem. - elköszöntem anyutól, majd letettem a telefont.
Írtam gyorsan Rosienak egy üzenetet.
Elküldtem neki az üzenetet, de nem akartam elolvasni a válaszát. Még nem. Most be kell mennem oda a barátaimhoz, akik remélem, akkor is a barátaim maradnak, amikor kijövök a házból.
Beszívtam a levegőt, ami társult a bátorsággal, és persze a félelemmel. Kiszálltam a kocsiból, éppen akkor, amikor meghallottam a telefonom jellegzetes üzenetjelző hangját.
Rosie..
Biztosan ő írt vissza. De nem nézhetem meg. Most nem szabad magam arról lebeszélni, hogy őszintén elmondjak a legjobb barátaimnak mindent.
Mert valószínű, hogy ha elolvasnám az üzenetet, akkor az utam Rosiehoz vezetne, és nem a négy legjobb barátomhoz.
Bementem a házba. Levettem szépen, lassan a csizmámat, és a kabátomat.
- Harry. - vigyorgott Niall a kanapéról, aki éppen nyomta az Xbox-t.
- Nyerésre állok. - Louis annyira belemerül ilyenkor a játékban, hogy az sem zavarná, ha most mondanám ki nyíltan, amit akarok. Nem is figyelne rám. Elveszi ilyenkor a játék az eszét és a figyelmét.
- Sziasztok. - köszöntem nekik. Zayn mosolyogva húzódott arrébb a kanapén, hogy leülhessek mellé.
- Mizu, haver? - kérdezte.
- Mi van Rosieval és a nagyon cuki kislányával? - Liam vigyorogva nézett rám. Elmosolyodtam, majd válaszoltam.
- Jól meg vannak. De szeretnék veletek beszélni.
- Miről? - kérdezte Zayn.
- Louis állítsd meg a játékot. - mondta az említett személynek Liam, aki nehezen, de megnyomta a játékban a stop gombot.
Mindenki rám figyelt. Összeszedtem a lelki bátorságomat ahhoz, hogy kiterítsem a kártyáimat.
- Minden oké? - kérdezte Niall, aki igaz nem örült annak, hogy a játékot meg kellett szakítania, de mégis minden figyelmét nekem szentelte.
Mert látták rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban.
- Nem egyszerű, de arra kérlek titeket, hogy hallgassatok. És a legfontosabb, hogy értsetek meg.
- Miről van szó? - Louis állt hozzám mindig a legközelebb, mindig ő volt, akihez először fordultam, amikor bajban voltam, vagy amikor tanács kellett. És ő is mindig először hozzám fordult.
Aztán ez az évek folyamán megváltozott...ahogyan a barátságunk is.
- Nem azért nem mondtam el, mert nem bízok bennetek, vagy bármi ilyen, kérlek ne higgyétek ezt. Egyszerűen csak féltem elmondani..nem mertem. Nem akartam látni a reakciótokat, hogy mi vagyok én, és kivé válok. Fél éve kezdtem el. A sok stressz és feszültség annyira rám nehezedtek, hogy muszáj volt valamit kitalálnom. Elmentem egy edzőterembe, ami mindentől távol van, és nem kell attól félnem, hogy bárki is közszemlévé teszi az edzésemet. És akkor ott megtaláltam azt, amibe belekeveredtem. Nem, nem drogozok, se semmi. Tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de tényleg így van, és igaz minden szó. Én..ketrecharcolok. - kimondtam. Mindent kimondtam, miközben a fiúkra még csak rájuk sem néztem.
Nem mertem. Féltem a reakciójuktól, féltem mindentől. Féltem attól, hogy mit fognak szólni a következő vallomáshoz.
Felnéztem rájuk. Az arcukon döbbenet, és meglepettség. 4 év elég volt ahhoz, hogy kiismerjem őket, és most tisztán láttam, hogy nem undorodnak tőlem. Tisztán láttam, hogy a szavaim inkább csak ledöbbentették őket.
- Ez most komoly? - ha nem látom Liam arcát, csak hallom a hangját, akkor is tudtam volna, hogy alig fogja fel a szavaimat.
- Harry... - Niall vagy csak ennyit akar mondani, vagy nem találta a mondat befejezéséhez szükséges szavakat.
- Komolyan mondtam. Már fél éve ketrecharcolok, és élvezem. Felszabadít, levezethetem a stresszt. Ma is volt egy meccsem..
- Miért nem mondtad el nekünk? Azt hitted nem fogjuk megérteni? - állt fel Louis és járkálni kezdett a nappaliban. Hangja magasabb szintet ütött meg.
Ideges. És biztosan csalódott bennem.
- Igen. Tudom, hogy bíztok bennem, ahogyan azt is tudom, hogy mindent megosztunk egymással, de ez egy olyan dolog, amit nehezen értene meg bárki is. Gondoljatok bele - felálltam a kanapéról - az egyik legjobb haverotok ketrecharcol. Igen, nem mondtam el, de hát hogyan? Nem mertem. Nem akartam, hogy berágjatok rám.
- Hogy tudtad titokban csinálni? - kérdezte Zayn.
- Hazudtam nektek. - sóhajtottam - vagy azt mondtam, hogy találkozok valakivel vagy azt, hogy nem érek rá, vagy hogy nincs kedvem menni. És nem izéltetek. Amikor viszont azt mondtam, hogy egy lánnyal találkozok, aki barna hajú és barna szemű, akkor is ketrecharcoltam.
- De idehoztad Rosiet! - nézett rám nagy szemekkel Niall.
- Igen...mert..mert Rosie paparazz volt. Ne féljetek rólunk még csak nem is hallott. Rólam kellett kiderítenie valami szaftos pletykát, és követett, és megtalált a ketrecben..
- Paparazzo?
- Igen. - bólintottam - már nem, mert felmondott. Kellett neki a pénz, és imádott fotózni. Így hát ezt választotta. Nem talált munkát, mert mindenhova tapasztalat kellett. Ehhez a munkához pedig nem kellett sok dolog, csak hogy minél több kép készüljön valakiről.
- És téged lefényképezett?
- Igen, de nem adta oda senkinek. Elhozta hozzám, és beszámolt nekem mindenről. És mióta ismerem Rosiet azóta kétszer bunyóztam csak. De holnap lesz az utolsó meccsem.
- Honnan tudod, hogy mikor lesznek a meccsek? - Louis és Liam mindenre kíváncsi volt. Így a kérdések felváltva tőlük érkeztek.
- Tom mindig ír nekem, hogy hova és mikor menjek. Ő az edzőm. Nem is érdekli, hogy ki vagyok, maszk van rajtam, így senki nem fog felismerni, és London egyik legrosszabb környékén van ez a hely. Ezek az emberek nem ismerik a One Directiont.
- Mi van, ha lebuksz?
- Nem fogok. Holnap lesz az utolsó meccsem.
- Legalább jól szét szoktak verni az ellenfeleidet? - vigyorgott Niall.
Felnevettem, és bólintottam.
- Igyekezni szoktam, hogy ne tudjanak lábra állni. Nem szoktam senkit szinte megölni, csak megverem őket. Ha már látszik az egyik versenyzőn, hogy alig áll a lábán, akkor abba kell hagynunk.
- Elmondhattad volna... - sóhajtott Louis.
- Tudom, és sajnálom, de nem mertem.. Ne haragudjatok.
- Nem haragszunk. - Liam biztatóan rám mosolygott.
- Holnapi meccsre elmehetünk mi is? - kérdezte Zayn.
- Hát nem tartom jó ötletnek. Ne hogy valaki is rájöjjön, hogy kik vagytok.
- Igen, ez igaz.
- Ki tudott még róla Rosien kívül? - Liam kíváncsi volt minden kis részletre.
- Anyu.
- Mit szólt hozzá?
- Nem örült neki. Megígértette velem, hogy többet nem ketrecharcolok...persze én nem álltam a szavamat. Az előbb beszéltem vele. Nem haragszik. Csak most már tényleg kéri, hogy hagyjam abba.
- Nem láttalak verekedni - kezdte Zayn - de azért azt hagy kérjem Harry, hogy tényleg hagyd abba. Nehogy komolyabb bajod legyen.
- Holnapi az utolsó. Az utolsó.. - elgondolkodtam.
- Van valami még, igaz? - Niall rátapintott a lényegre. Ismer, tudja, hogy itt még nem áll meg a történet.
- Ahhoz, hogy valamitől megszabaduljunk nem elég kivágni az egész fát. Az egész gyökeret ki kell tépni. - mondtam el azt a mondatot, ami a legjobban kifejezi a helyzetemet.
Azt a helyzetet, amit megakarok lépni.
- Mi? - ráncolta a homlokát Niall.
- Shakespeare drámában fogsz szerepelni? Milyen bölcs lettél. - mondta Louis.
- Nem, nem szerepelek Shakespeare drámában. Ez a bölcsesség tőlem jött. Ezt viszont anyun kívül senki sem tudja, és csak azt szeretném, hogy megértsétek. És hogy támogassatok.
- Mondd csak.
- Fáradtak vagyunk, és feszültek. Hamarosan elkezdődnek a próbák, és újra megint ezekben az állapotokban leszünk mindannyian. Tudom, az én hibám volt a ketrecharc, mert én választottam, de csak azért, mert elegem volt, hogy az emberek mindenhova követnek. Hogy még egy edzőteremig is képesek eljönni, és hogy az ott lévők nem ám inkább kikapcsolnának, ott is engem fényképezgetnek, és rakják fel az internetre. Elegem van.
- Hova akarsz kilyukadni? - kérdezte Niall. Liamre néztem, aki mintha már tudta volna, hogy mi az, amit ki akarok hozni ebből az egészből.
Tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Minden gondunk a hírnévből fakad. Én is azért nem tudok normálisan élni, azért érzem magam minden egyes hülye újságcikk miatt szarul, mert már megint mindenkivel összehoz a média. Nem tudok úgy elmenni sehova, hogy ne akaszkodjanak rám az emberek. És valaki megérti, hogy távolságot akarok, de valaki követ, a nyomomban van, és mindent tudni akar rólam. Tudom, hogy az életünk nem lehet olyan, mint amilyen ezelőtt volt, és hogy ez volt az álmom. De nem tudtam, hogy az álmom azt jelenti, hogy az emberek megőrülnek, amikor meglátnak, és minden lépésemet úgy követik, mint a puli kutyák.
- Harry... - kezdte Louis, és tudtam, hogy már ő is tudja. Tudja azt, amit én nehéz szívvel hoztam meg.
- Nem. Ez a helyes döntés. Holnap lesz az utolsó meccsem. Azért mondtam, hogy az utolsó, mert ott fog véget érni az életemnek egy korszaka. Nem csak a ketrecharcé. Minden másé. Meg kell értenetek, hogy elegem van, amikor összehoznak egy csajjal, akivel csak barátok vagyunk. Elegem van abból, hogy azt mondják rám, hogy minden nővel csak játszok, pedig alig volt barátnőm. Mára már megerősödtem. De most van egy csodás lány az életemben. És én ezzel a lánnyal új életet akarok kezdeni. Ő a jó az életemben. Ő a minden.
- Harry...ezt nem teheted..gondold át. - kért Liam.
- Átgondoltam, Li. Ezt kell tennem. Kérlek, értsétek meg. Elfáradtam. Pihenni akarok. Nem újra, és újra elkezdeni az őrületet.
- Ez volt az álmod!
- És mindig is ez lesz. De, ha megvalósul egy álom, akkor azt sem akarjuk minden áron csinálni. Ilyen áron nagyon nehéz csinálni. Hiszen nézzük meg. Az egyik legjobb barátomat is ez miatt veszítettem el! - néztem Louisra - én csak kiakarom magam pihenni.
- Ezzel semmit nem oldasz meg. A média ott lesz a nyomodban. - folytattam Liam az ellenérvek felsorakoztatását.
- Csak egy ideig. Amíg megszokják a helyzetet. Utána minden normális lesz. Rengeteget gondolkodtam rajta, és csak anyunak mondtam el. Ő azt mondta, hogy beszéljem át veletek. Elmondtam nektek mindent. Ezt a döntést meg kellett hoznom.
- Mégis milyen döntést? Valaki mondja már el, hogy mi folyik itt. Csak én nem értem? - Niall kérdésére nem én, hanem Louis adta meg a választ.
- Harry kifog lépni a bandából.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre. ;)
Írjátok le, ne tartsátok magatokban. :D
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/
- "Drága Rosiem. Nem is tudom mivel kezdjem a soraimat... - és ez igaz is volt. Tényleg nem tudtam mit írjak neki. Annyival voltam tisztában, hogy elakarok neki mindent mondani. Hogy miért akartam újra belemenni ebbe az egészbe.
Csak elkezdeni volt nehéz. Utána a szavak egymás után dőltök belőlem, és íródtak papírra, hogy így Rosie is megérthesse mi van a fejemben, mit miért csinálok.
Őszintén vetettem papírra a gondolataimat, és azt akartam, hogy ő is érezze, hogy ezek a mondatok nem olcsó kifogások, ezek az igazi szavak.
Még tényleg lesz egy meccsem. Az utolsó. És utána mindennek vége.
Az életemet át kell irányítanom a másik vágányra vagy mindenki meg fog utálni. Nyugalomban szeretnék élni. Nem titkolózni senki előtt, és végre úgy sétálni az utcán, hogy nem kell attól félnem, hogy valaki rájön, hogy én voltam a ketrecben előző este.
Nem kell félnem a fiúktól, hogy lebukok előttük.
Nem fogok többet csalódást okozni a családomnak, akik anyu kivételével mit sem tudnak az egészről.
Anyu..
Ő vele kell beszélnem. Meg kell vele beszélnem az életem egy fontos lépését, és tudom, hogy csak ő tud rendes tanácsot adni nekem Az életem csak egy módon tud a helyére állni..
Az utolsó meccsemen lévő pénzt is jótékony célra fogom felhasználni. Abból a pénzből soha sem akarok semmit sem venni. Így legalább másoknak boldogságot tudok okozni azzal a bevétellel, amit én mocskos úton szereztem meg. De hát a lényeg az adományozás.
A futár pontosan a levél megírása után 3 perccel ott is volt Rosiék háza előtt azzal a csokor virággal, amit rendeltem tőlük, és pluszban egy borítékkal. A futárnak busás borravalót adtam, hiszen ilyenkor este elvállalta nekem a kiszállítást.
A csokrot a lépcsőre raktam, benne a borítékkal. Miután elrendeztem, odasétáltam az autómhoz, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a házra, és nem kellett attól félnem, hogy Rosie észreveszi a kocsimat, így hát tisztességesen távolról figyeltem, ahogyan gyönyörű barátnőm megérkezett a házukhoz, és felvette a lépcsőn lévő csokrot. Nem nézegette, nem is tűnt úgy mintha foglalkozna vele. Csak besétált a házba.
Úgyis tudta, hogy kitől van. Ki küldözgetne neki vagy a családjának este virágcsokrot? Csakis én lehetek...és mivel elbasztam a dolgokat, még jobban tudhatja, hogy az illető én voltam.
Sóhajtva hajtottam a fejemet a kormányra, és azt kívántam bárcsak minden másmilyen lenne. Ha nem kéne folyton menekülnöm a média elől, minden teljesen más lenne. Ha nem élnének rajtam piócaként. Ha nem akarnának tudni minden lépésemről..
Pár perc csendben ülésben az autóm vezetőülésében megtette azt a hatást, hogy rájöjjek; lépnem kell.
El kell kezdenem valahol véget vennem a ketrecharcnak. És a probléma megoldásához nem elég csak kivágni a fát. Az egész gyökeret el kell távolítani. Onnan kell kezdenem, ahol az egész elindult.
Elautóztam a közös házhoz, ám nem szálltam ki a kocsiból. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam azt a számot, akire most szükségem van. Akire most Rosie után szükségem. Aki, ha nincs is velem, akkor is segít, és támogat.
- Szia! - lelkes hangja hallatán mosoly húzódott ajkaimra. Mindig felvidít. És most a felvidítására szükségem is van.
- Szia, anyu. Úgy hiányzol! - most akarnám azt, hogy itt legyen mellettem, és szorosan megölelhessem. Mert attól,hogy fiú vagyok, szükségem van az édesanyámra.
- Te is hiányzol nekem! Minden rendben van, Harry?
- Nem tudom...
- Mi a baj?
- Megszegtem az ígéretemet..annyira sajnálom, anyu!
- Milyen ígéretet?
- Visszamentem ketrecharcolni... - megígértem neki, hogy abbahagyom. Megígértem neki, hogy ha ott fogok állni abban a rohadt ketrecben, vagyis az öltözőben, akkor felhívom..de nem hívtam.
Csend a vonal túl oldalán. Ha ezelőtt nem okoztam neki csalódást, akkor most igen.
- Miért? - kérdezte halkan.
- Ne haragudj... én.. én nem tudom. Nem bírom abbahagyni. Annyira felszabadít.
- De a boksz is felszabadítana. Azt mondtad felhívsz, ha újra megfordulna a fejedben! - emlékszik rá. Hát még szép, hogy emlékszik. Anyu sosem felejt el semmit sem.
- Tudom...hát persze, hogy tudom, de vissza kellett mennem.
- Mikor volt meccsed?
- Ma.. - tudtam, hogy azt várja, befejezzem, mert ő pedig azt tudta, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor a ketrec újra az én ütéseimtől volt mocskos - és még ezelőtt egyszer. Pár hete.
- Miért leled ebben örömödet? Mi a jó ebben neked?
- Az, hogy nem kell bujkálnom.
- Hogy érted? Sehol sem kell bujkálnod.
- Miért nem, anyu? Mindig mindenhova követnek az emberek. Még az edzőterembe is. És tudod milyen szar, amikor ott edzenél, de a rajongók fényképeket csinálnak rólad, miközben edzel? Ez nonszensz.
- Ez az életed velejáró. Nem tudsz mit csinálni, de lehet nem is találnának meg, ha elmennél egy normális edzőterembe.
- Mindig van egy olyan, aki tudja, hogy ki vagyok. Itt nem volt, mert azok, akik odajártak nem hallgattak One Directiont, azt sem tudták, hogy mi az. És megtudtam maradni csak egy harcosnak.
Anyu sóhajtott. Tudja, hogy igazam van.
- Harry, én megértem, hogy nehéz, de akkor sem ketrecharcolhatsz. Ez az egész egy nagy hülyeség.
- Még lesz egy meccsem.
- Hagyd abba ezt az egészet! - szinte megparancsolta, hogy hagyjam abba. Én pedig engedelmeskedek az utasításának, de..
- A holnapi meccs után abbahagyom.
- Már arra sem kéne elmenned.
- Az az utolsó, ígérem.
- Annyira ígéred, mint ezelőtt? - nem bántásból mondta, tudtam. Csak rá akart világítani arra, hogy a szavaknak súlya van. És megígértem neki, hogy abbahagyom. Mégsem tettem.
- Nem. Most meg is tartom a szavamat... anyu?!
- Féltelek csak Harry, semmi mást nem akarok csak hogy te boldog legyél.
- Tudom, nagyon jól tudom. - elmosolyodtam.
- Mit akartál mondani?
- Csak, hogy... - erőt vettem magamon, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog - emlékszel, amikor még beszéltünk egyik nap telefonon, és megosztottam veled egy dolgot, és te azt mondtad, hogy gondoljam át?
- Eldöntötted?
- Meg kell lépnem.. szükségem van rá.
- Tudom, de ne így, Harry. Ez nem megoldás. Attól ugyanúgy ott lesz minden és mindenki.
- De nem érdekel. Akkor sem fognak annyira foglalkozni velem.
- Ne tedd ezt..
- Muszáj, hiszen... - és elkezdtek belőlem ömleni a szavak, amelyeket már igaz anyunak elmondtam, de most újra megosztottam vele.
Megosztottam vele újra életem második lépésének a miértjeit, és azt hogy mit és hogyan tervezek azután.
Mindenből az utolsó. Főleg a ketrecharcból.
Anyu csak hallgatott, és hagyta, hogy kiöntsem a lelkemet. Elmondtam neki azt is, ami ma történt. Megértően azt tanácsolta, hogy üljek le és beszéljem át Rosieval a dolgokat. Érett felnőtt lány Rosie, lefog velem ülni, hogy elmondhassam neki a dolgokat. És megfogja érteni.
- Lehet nem is haragszik rád, csak sokkolta, hogy ott lát. - mondta anyu, mikor már kijelentettem neki, hogy biztosan elbasztam az egész kapcsolatomat ez miatt a ketrecharc miatt.
- Azt hittem ott marad... - suttogtam.
- Levegőre volt szüksége. Hagyd, hagy szellőztesse ki a fejét, vagy írj neki üzenetet. Hidd el, megfogod vele tudni beszélni a dolgokat.
- Így lesz szerinted?
- Ne legyen a nevem Anne, ha nem így lesz. - kuncogott, ami szomorúságomat pillanatok alatt derűvé változtatta.
- Ne haragudj.
- Sosem tudnék rád, rátok haragudni. Nagyon szeretlek Harry, és csak annyit kérek, hogy a fiúkkal is beszéld át a dolgot. Nem ez a megoldás a problémára.
- Ez miatt nem mehetek ki sehova, úgy hogy utána ne legyen ott a képem valamelyik közösségi oldalon, vagy éppen egy újságban.
- De a ketrecharcot ne emiatt okold!
- Nem hiszem, hogy bármikor is eszembe jutott volna verekedni, ha nincs ez az egész!
- Te szeretted volna ezt.
- De nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz!
- Tudom.. - sóhajtott - beszélj a fiúkkal, annyit kérek.
- Beszélek. Most. Itt vagyok a ház előtt, csak be kell mennem.
- Elmondasz nekik mindent teljesen őszintén?
- Teljesen őszintén. - komolyan is mondtam. Amint leülök a kanapéra a fiúk társaságában, azonnal elkezdem nekik elmondani a színtiszta igazságot.
Remélem megértik.
Remélem támogatnak engem.
És még jobban remélem, hogy nem fognak megutálni.
- Én itt vagyok. Bármikor felhívhatsz. - mondta anyu.
- Köszönöm. Nagyon szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek, és minden rendben lesz.
- Remélem. - elköszöntem anyutól, majd letettem a telefont.
Írtam gyorsan Rosienak egy üzenetet.
Ne haragudj. Sajnálom, amiért elcsesztem az egészet, és remélem, hogy elolvastad a levelemet. Most éppen készülök életem egyik legnehezebb beszélgetésére. Elmondom a fiúknak az igazat. Joguk van tudni. És még mást is, amiről neked nem beszéltem, de elsőnek a fiúkkal akartam megbeszélni, és tudom, hogy megérted, hogy elsőnek őket akartam beavatni.
Szeretnék még holnap veled beszélni, szóval, ha átjönnél hozzám, akár ma éjjel, akár holnap reggel, annak nagyon örülnék. Neked is elmondom, hogy milyen döntést hoztam. Csak arra kérlek, hogy, ha ma este jönnél, akkor írj előtte egy üzenetet, mert lehet, akkor még a fiúknál vagyok. Ha reggel jössz, csak csengess be.
Holnap van az utolsó meccsem.
Holnap mindent lezárok, Rosie.
Ígérem.
Szeretlek.
H. xx
Elküldtem neki az üzenetet, de nem akartam elolvasni a válaszát. Még nem. Most be kell mennem oda a barátaimhoz, akik remélem, akkor is a barátaim maradnak, amikor kijövök a házból.
Beszívtam a levegőt, ami társult a bátorsággal, és persze a félelemmel. Kiszálltam a kocsiból, éppen akkor, amikor meghallottam a telefonom jellegzetes üzenetjelző hangját.
Rosie..
Biztosan ő írt vissza. De nem nézhetem meg. Most nem szabad magam arról lebeszélni, hogy őszintén elmondjak a legjobb barátaimnak mindent.
Mert valószínű, hogy ha elolvasnám az üzenetet, akkor az utam Rosiehoz vezetne, és nem a négy legjobb barátomhoz.
Bementem a házba. Levettem szépen, lassan a csizmámat, és a kabátomat.
- Harry. - vigyorgott Niall a kanapéról, aki éppen nyomta az Xbox-t.
- Nyerésre állok. - Louis annyira belemerül ilyenkor a játékban, hogy az sem zavarná, ha most mondanám ki nyíltan, amit akarok. Nem is figyelne rám. Elveszi ilyenkor a játék az eszét és a figyelmét.
- Sziasztok. - köszöntem nekik. Zayn mosolyogva húzódott arrébb a kanapén, hogy leülhessek mellé.
- Mizu, haver? - kérdezte.
- Mi van Rosieval és a nagyon cuki kislányával? - Liam vigyorogva nézett rám. Elmosolyodtam, majd válaszoltam.
- Jól meg vannak. De szeretnék veletek beszélni.
- Miről? - kérdezte Zayn.
- Louis állítsd meg a játékot. - mondta az említett személynek Liam, aki nehezen, de megnyomta a játékban a stop gombot.
Mindenki rám figyelt. Összeszedtem a lelki bátorságomat ahhoz, hogy kiterítsem a kártyáimat.
- Minden oké? - kérdezte Niall, aki igaz nem örült annak, hogy a játékot meg kellett szakítania, de mégis minden figyelmét nekem szentelte.
Mert látták rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban.
- Nem egyszerű, de arra kérlek titeket, hogy hallgassatok. És a legfontosabb, hogy értsetek meg.
- Miről van szó? - Louis állt hozzám mindig a legközelebb, mindig ő volt, akihez először fordultam, amikor bajban voltam, vagy amikor tanács kellett. És ő is mindig először hozzám fordult.
Aztán ez az évek folyamán megváltozott...ahogyan a barátságunk is.
- Nem azért nem mondtam el, mert nem bízok bennetek, vagy bármi ilyen, kérlek ne higgyétek ezt. Egyszerűen csak féltem elmondani..nem mertem. Nem akartam látni a reakciótokat, hogy mi vagyok én, és kivé válok. Fél éve kezdtem el. A sok stressz és feszültség annyira rám nehezedtek, hogy muszáj volt valamit kitalálnom. Elmentem egy edzőterembe, ami mindentől távol van, és nem kell attól félnem, hogy bárki is közszemlévé teszi az edzésemet. És akkor ott megtaláltam azt, amibe belekeveredtem. Nem, nem drogozok, se semmi. Tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de tényleg így van, és igaz minden szó. Én..ketrecharcolok. - kimondtam. Mindent kimondtam, miközben a fiúkra még csak rájuk sem néztem.
Nem mertem. Féltem a reakciójuktól, féltem mindentől. Féltem attól, hogy mit fognak szólni a következő vallomáshoz.
Felnéztem rájuk. Az arcukon döbbenet, és meglepettség. 4 év elég volt ahhoz, hogy kiismerjem őket, és most tisztán láttam, hogy nem undorodnak tőlem. Tisztán láttam, hogy a szavaim inkább csak ledöbbentették őket.
- Ez most komoly? - ha nem látom Liam arcát, csak hallom a hangját, akkor is tudtam volna, hogy alig fogja fel a szavaimat.
- Harry... - Niall vagy csak ennyit akar mondani, vagy nem találta a mondat befejezéséhez szükséges szavakat.
- Komolyan mondtam. Már fél éve ketrecharcolok, és élvezem. Felszabadít, levezethetem a stresszt. Ma is volt egy meccsem..
- Miért nem mondtad el nekünk? Azt hitted nem fogjuk megérteni? - állt fel Louis és járkálni kezdett a nappaliban. Hangja magasabb szintet ütött meg.
Ideges. És biztosan csalódott bennem.
- Igen. Tudom, hogy bíztok bennem, ahogyan azt is tudom, hogy mindent megosztunk egymással, de ez egy olyan dolog, amit nehezen értene meg bárki is. Gondoljatok bele - felálltam a kanapéról - az egyik legjobb haverotok ketrecharcol. Igen, nem mondtam el, de hát hogyan? Nem mertem. Nem akartam, hogy berágjatok rám.
- Hogy tudtad titokban csinálni? - kérdezte Zayn.
- Hazudtam nektek. - sóhajtottam - vagy azt mondtam, hogy találkozok valakivel vagy azt, hogy nem érek rá, vagy hogy nincs kedvem menni. És nem izéltetek. Amikor viszont azt mondtam, hogy egy lánnyal találkozok, aki barna hajú és barna szemű, akkor is ketrecharcoltam.
- De idehoztad Rosiet! - nézett rám nagy szemekkel Niall.
- Igen...mert..mert Rosie paparazz volt. Ne féljetek rólunk még csak nem is hallott. Rólam kellett kiderítenie valami szaftos pletykát, és követett, és megtalált a ketrecben..
- Paparazzo?
- Igen. - bólintottam - már nem, mert felmondott. Kellett neki a pénz, és imádott fotózni. Így hát ezt választotta. Nem talált munkát, mert mindenhova tapasztalat kellett. Ehhez a munkához pedig nem kellett sok dolog, csak hogy minél több kép készüljön valakiről.
- És téged lefényképezett?
- Igen, de nem adta oda senkinek. Elhozta hozzám, és beszámolt nekem mindenről. És mióta ismerem Rosiet azóta kétszer bunyóztam csak. De holnap lesz az utolsó meccsem.
- Honnan tudod, hogy mikor lesznek a meccsek? - Louis és Liam mindenre kíváncsi volt. Így a kérdések felváltva tőlük érkeztek.
- Tom mindig ír nekem, hogy hova és mikor menjek. Ő az edzőm. Nem is érdekli, hogy ki vagyok, maszk van rajtam, így senki nem fog felismerni, és London egyik legrosszabb környékén van ez a hely. Ezek az emberek nem ismerik a One Directiont.
- Mi van, ha lebuksz?
- Nem fogok. Holnap lesz az utolsó meccsem.
- Legalább jól szét szoktak verni az ellenfeleidet? - vigyorgott Niall.
Felnevettem, és bólintottam.
- Igyekezni szoktam, hogy ne tudjanak lábra állni. Nem szoktam senkit szinte megölni, csak megverem őket. Ha már látszik az egyik versenyzőn, hogy alig áll a lábán, akkor abba kell hagynunk.
- Elmondhattad volna... - sóhajtott Louis.
- Tudom, és sajnálom, de nem mertem.. Ne haragudjatok.
- Nem haragszunk. - Liam biztatóan rám mosolygott.
- Holnapi meccsre elmehetünk mi is? - kérdezte Zayn.
- Hát nem tartom jó ötletnek. Ne hogy valaki is rájöjjön, hogy kik vagytok.
- Igen, ez igaz.
- Ki tudott még róla Rosien kívül? - Liam kíváncsi volt minden kis részletre.
- Anyu.
- Mit szólt hozzá?
- Nem örült neki. Megígértette velem, hogy többet nem ketrecharcolok...persze én nem álltam a szavamat. Az előbb beszéltem vele. Nem haragszik. Csak most már tényleg kéri, hogy hagyjam abba.
- Nem láttalak verekedni - kezdte Zayn - de azért azt hagy kérjem Harry, hogy tényleg hagyd abba. Nehogy komolyabb bajod legyen.
- Holnapi az utolsó. Az utolsó.. - elgondolkodtam.
- Van valami még, igaz? - Niall rátapintott a lényegre. Ismer, tudja, hogy itt még nem áll meg a történet.
- Ahhoz, hogy valamitől megszabaduljunk nem elég kivágni az egész fát. Az egész gyökeret ki kell tépni. - mondtam el azt a mondatot, ami a legjobban kifejezi a helyzetemet.
Azt a helyzetet, amit megakarok lépni.
- Mi? - ráncolta a homlokát Niall.
- Shakespeare drámában fogsz szerepelni? Milyen bölcs lettél. - mondta Louis.
- Nem, nem szerepelek Shakespeare drámában. Ez a bölcsesség tőlem jött. Ezt viszont anyun kívül senki sem tudja, és csak azt szeretném, hogy megértsétek. És hogy támogassatok.
- Mondd csak.
- Fáradtak vagyunk, és feszültek. Hamarosan elkezdődnek a próbák, és újra megint ezekben az állapotokban leszünk mindannyian. Tudom, az én hibám volt a ketrecharc, mert én választottam, de csak azért, mert elegem volt, hogy az emberek mindenhova követnek. Hogy még egy edzőteremig is képesek eljönni, és hogy az ott lévők nem ám inkább kikapcsolnának, ott is engem fényképezgetnek, és rakják fel az internetre. Elegem van.
- Hova akarsz kilyukadni? - kérdezte Niall. Liamre néztem, aki mintha már tudta volna, hogy mi az, amit ki akarok hozni ebből az egészből.
Tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Minden gondunk a hírnévből fakad. Én is azért nem tudok normálisan élni, azért érzem magam minden egyes hülye újságcikk miatt szarul, mert már megint mindenkivel összehoz a média. Nem tudok úgy elmenni sehova, hogy ne akaszkodjanak rám az emberek. És valaki megérti, hogy távolságot akarok, de valaki követ, a nyomomban van, és mindent tudni akar rólam. Tudom, hogy az életünk nem lehet olyan, mint amilyen ezelőtt volt, és hogy ez volt az álmom. De nem tudtam, hogy az álmom azt jelenti, hogy az emberek megőrülnek, amikor meglátnak, és minden lépésemet úgy követik, mint a puli kutyák.
- Harry... - kezdte Louis, és tudtam, hogy már ő is tudja. Tudja azt, amit én nehéz szívvel hoztam meg.
- Nem. Ez a helyes döntés. Holnap lesz az utolsó meccsem. Azért mondtam, hogy az utolsó, mert ott fog véget érni az életemnek egy korszaka. Nem csak a ketrecharcé. Minden másé. Meg kell értenetek, hogy elegem van, amikor összehoznak egy csajjal, akivel csak barátok vagyunk. Elegem van abból, hogy azt mondják rám, hogy minden nővel csak játszok, pedig alig volt barátnőm. Mára már megerősödtem. De most van egy csodás lány az életemben. És én ezzel a lánnyal új életet akarok kezdeni. Ő a jó az életemben. Ő a minden.
- Harry...ezt nem teheted..gondold át. - kért Liam.
- Átgondoltam, Li. Ezt kell tennem. Kérlek, értsétek meg. Elfáradtam. Pihenni akarok. Nem újra, és újra elkezdeni az őrületet.
- Ez volt az álmod!
- És mindig is ez lesz. De, ha megvalósul egy álom, akkor azt sem akarjuk minden áron csinálni. Ilyen áron nagyon nehéz csinálni. Hiszen nézzük meg. Az egyik legjobb barátomat is ez miatt veszítettem el! - néztem Louisra - én csak kiakarom magam pihenni.
- Ezzel semmit nem oldasz meg. A média ott lesz a nyomodban. - folytattam Liam az ellenérvek felsorakoztatását.
- Csak egy ideig. Amíg megszokják a helyzetet. Utána minden normális lesz. Rengeteget gondolkodtam rajta, és csak anyunak mondtam el. Ő azt mondta, hogy beszéljem át veletek. Elmondtam nektek mindent. Ezt a döntést meg kellett hoznom.
- Mégis milyen döntést? Valaki mondja már el, hogy mi folyik itt. Csak én nem értem? - Niall kérdésére nem én, hanem Louis adta meg a választ.
- Harry kifog lépni a bandából.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre. ;)
Írjátok le, ne tartsátok magatokban. :D
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése