Rosalie Parker
Talán az ember nem is hinné, hogy visszatérhet egy olyan helyre, ami a rossz, és a negatív dolgokkal, élethelyzetekkel hozható összefüggésbe. Hiszen mindenki elakarja kerülni, soha oda vissza nem térni.
Senki nem akarja meglátogatni azt a helyet, ahol baleset érte. Egy súlyos baleset.
Senki nem akarja meglátogatni azt a helyet, ahol esetleg elveszítette a családját, hozzátartozóját.
Sebeket feltépő, szíveket szaggató érzés ezeket újra meglátogatni. Újra átélni az akkor eseményeit.
Újra átengedni magunkat a fájdalomnak.
Senki nem akar olyan helyen lenni, amit nem szeret. Nem is szabadna ott lennünk. Olyan helyen kéne az összes embernek, egytől-egyig lennie, ami neki a legjobb, ahol nincs fájdalom, ahol nincs szenvedés.
De ilyen hely nincs.
Ilyen élet nincs.
Sajnos minden egyes embert érni fog keserűség. Ha akarjuk, ha nem. De talán így a jó, nem?
Erősebbek leszünk.
Megtanuljuk, hogy nem szabad naivnak lenni. Megtanuljuk, hogy bizony nem minden ember érdemli meg azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, nem mindenki kaphatja belőlünk a jót.
Erősebbek leszünk.
Megtanuljuk, hogy nem szabad naivnak lenni. Megtanuljuk, hogy bizony nem minden ember érdemli meg azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, nem mindenki kaphatja belőlünk a jót.
És mi sem mindig kaphatunk csupa jóságot, szeretetet.
Ugyanis ahhoz, hogy szivárványt lássunk, tűrnünk kell az esőt is..
Mennyire igazak ezek a szavak, és ha mélyen beleásunk az életünkben, akkor jövünk csak rá, hogy a mi életünket is ez a kis idézet jellemez.
A boldogságot nem árulják minden utcában, minden kis pékségben, vagy boltban. Azt saját magunknak kell meglelnünk, és igenis ki kell állni az igazunk mellett. Az ésszerűség keretein belül, szembe kell tudni szállni az emberek.
Nem hagyni, hogy megalázzanak, hogy kinevessenek. Nem szabad hagyni, hogy az ő rossz napjuk a mienkét is azzá tegyék...
Ha kiállunk magunkért, és nem csak nézünk ki a fejünkből, akkor láthatjuk meg a szivárványt.
A boldogságot, a reményt, a szeretetet, és mindent, amit jelent a szivárvány. Mert, ha szivárványt látunk, akkor színeket látunk. A színek pedig minden embert vidámmá tesznek, még ha csak egy röpke pillanatig is.
Én abban a pillanatban nem láttam szivárványt...
Akkor ott csak borús esőfelhőket láttam, amik hirdették a közeledő vihart.
Mert, akkor azt éreztem, hogy fordítva érvényes az én életemre ez az idézet.
Én elsőnek a szivárványt láttam, és csak utána az esőt..
Az ösztöneim vezettek idáig. Amikor Harry a más sokadik üzenetemre sem válaszolt, nem beszélve a hívásokról, tudtam, hogy cselekednem kell.
Meg kell tudnom megint miért nem veszi fel a telefont. Mi áll az egész mögött.
Hiszen mindig válaszol az üzeneteimre, amilyen gyorsan és hirtelen elment, megint az a rossz érzésem támadt...hogy titkol valamit.
Még mielőtt elutaztunk Clevedonba, és nem válaszolt a hívásaimra, már akkor motoszkált bennem egy olyan, hogy valamit rejteget. Akkor ugyanezt játszotta el, mint ma.
És több, mint valószínű, hogy akkor is ugyanazt csinálta, mint ma.
Harcolt.
Nem mertem belegondolni ennek az egésznek a végébe. Beültem az autóba, hogy elmehessek, és megkereshessem. Kezdtem a házánál, ahol természetesen nem volt senki..még egy villany sem égett, és a redőnyök is nappali állapotukban díszelegtek. Azaz fel voltak húzva.
Azután mentem el a fiúk házához, ilyen lesz, ami lesz alapon. Én nem akartam, hogy azt higgye, rányomulok, hogy minden lépéséről tudni akarok.
Én csak azt szeretném tudni, hogy egy-egy hirtelen eltűnésének mi az igazi oka. Miért lép le csak úgy, és ami még fontosabb. Miért nem veszi fel a telefonját?
Számos kérdés, ami Clevedon óta motoszkál bennem, és amikre már nagyon szeretnék válaszokat kapni.
A fiúk házába becsengettem, miután a kaputelefonon közöltem Liammel, hogy én vagyok az, Rosie, már nyitotta is ki nekem a kaput.
Beengedett a házba, ám én csak egy valamiért jöttem.
- Itt van Harry? - feltettem nekik a kérdést. Azaz Liamnek és Louisnak, mert más nem tartózkodott a nappaliban.
És volt egy olyan érzésem, hogy senki más nem nincs a házban. Legalábbis Harry nem.
Nincs.
Hangzott a válasz.
Akkor mégis hol lehet?
Mi van, ha baja esett? De, akkor már a kórház értesítette volna Harry családját. Ők pedig a fiúkat. A fiúk pedig engem. Vagy, ha nem is hívtak volna, akkor sem lennének ilyen nyugodtan idehaza..
- A házában nincsen? - vagy hazudok, vagy az igazat mondom. Viszont, ha az igazat mondom, akkor ők is idegesek lesznek, és ők is keresni kezdik Harryt...és, ha ott találunk rá, ahol sejtettem, hogy van...nos, az nem lenne túl jó.
Így hát inkább hazudtam.
- Még nem voltam ott. Gondoltam elsőnek idejövök. Megyek is, megnézem. - mosolyt erőltettem az arcomra, de gyorsan folytattam a mondatomat - azt hittem itt lesz, de akkor lehet a saját házában van. Nem is baj. Kocsikázok egyet. - kuncogtam. A fiúk nevetve öleltek meg, és kísértek ki. Elköszöntem tőlük, és beültem az autóba.
Akkor már tudtam hová kell mennem.
Ahol most vagyok.
Az állott, cigarettafüstös levegőben, a részeg, és ordibáló emberek között. Csakis itt lehet Harry.
Minden megáll egy pillanatra, több pillanatra, amikor meglátom őt a ketrecben. Kétségkívül csakis ő lehet az..a tetoválásai, a mozgása.
Újra itt van.
Harcol.
Pedig azt mondta, hogy nem fogja folytatni, hogy abbahagyja. És most mégis..
Az ellenfele sokkal nagyobb nála. Jó pár kilóval többet nyom és magasabb is Harrynél. A harag ellenére is féltem, ahogyan nézem, hogy az óriás felé magasodik.
Félelmetes.
De csak nekem.
Az embereket nem érdekli, hogy az a két ember a ringben valakiknek fontos, hogy van családjuk. Ezek az emberek csak azért vannak itt, hogy a fogadásokkal több pénz érje a markukat, vagy éppen elbukjanak mindent.
Viszont a ketrecben harcoló két embernek is tisztában kéne lennie azzal, hogy van családjuk, akik épségben várják őket haza. Azt nem tudom, hogy az óriásnak van-e családja. De Harrynek van, és nem értem mi viszi őt rá újra arra, hogy itt legyen.
Sokkal több pénze van, mint az itt összegyűlő embereknek összesen, és mégis harcol.
Kórházaknak adományozza azt a pénzt, ami megnyer, már ha megnyer, a meccs végén. De engem ez nem érdekel...mert anélkül is tudna adakozni, hogy ezt csinálja.
Szóval csak egyetlen kérdés van, amit fel kell tennem Harry Stylesnak. Miért ketrecharcol?
Újra.
Megálltam leghátul, és onnan figyeltem a küzdelmet. Ahogyan néztem a ketrecben harcoló két embert, olyan hányinger jött rám, hogy azt hittem ott helyben fogom kidobni a taccsot.
A szívem a torkomban dübörög, a gyomrom parányira zsugorodik, ahányszor Harryt eltalálja az ellenfele.
Nem bírtam. Kiakartam szabadulni.
Itt hagyni az egész helyet, és mintha mi sem történt volna hazamenni, és aludni.
De már nem tudtam volna elmenni innen. A lábaim a földbe gyökereztek, és eggyé váltak a talajjal.
Csak néztem őt. A barátomat.
Forogni kezdett velem az egész világ, és a levegő is még áporodottabb és büdösebb lett. Mintha a falak sokkal közelebb kerültek volna hozzám, mintha minden még élesebb lett volna az egész kócerájban.
Kiütötte az ellenfelét. Az óriás elterült, a bíró lefújta a meccset. Harry büszkén emelte magasba a kezeit.
És akkor meglátott engem.
Mereven a szemeibe néztem. Ziháltam. Melegem volt, és elegem is.
Csak kiakartam innen jutni.
A lábaim mintegy varázsütésre mozdultak meg, és tették meg gyors iramban a lépéseket. Egyiket a másik után. Egyiket a másik után.
Az emberek mintha eltűntek volna a szemem elől, és csak futottam és futottam. Csak az hajtott, hogy végre kijussak innen.
- Rosie! - kiáltotta egy túlságosan is ismerős hang. Egy hang, akinek a tulajdonosa percekkel ezelőtt kint volt a ringben, most pedig kint, a hidegben fut utánam.
- Állj meg! - természetes, hogy utolért. Mintha törvénybe lenne foglalva, hogy akinek nagyobb a lába az hamar eltudja kapni a kisebb lábú embereket. Mert amíg én megteszek két lépést, addig ő egyet. Sokkal előbb a célba ér.
Ahogyan most.
Harry keze a felkarom köré fonódott, és megállított a futásban. Ziháltam, és már a sírás határán voltam. Jobb lett volna, ha hagyja, hogy elfussak.
- Menj vissza, Harry. Megfogsz fázni. Izzadt vagy és még pluszban hideg van idekint. - húzódtam el tőle, így keze automatikusan vált le felkaromról.
- Kérlek, Rosie. Nem akarom, hogy elmenj. Kérlek. - kétségbeesett volt. Az arca tisztán tükrözte azt, hogy mennyire fél. Fél attól, hogy mi fog most következni.
Azonban még én sem tudtam, hogy mi a helyes lépés. Menni vagy maradni.
- Menj vissza, Harry. - ismételtem meg magam. Nem tudtam mit kéne mondani. Annyira össze voltam zavarodva.
- Nem megyek! - makacskodott, és újra megfogta a kezemet - én csak annyit kérek, hogy hallgass meg.
- Mégis mit hallgassak meg, mi? Azt, hogy megint ezt csinálod? - talán a feszültség, talán a stressz miatt, de magasabb lett a hangom.
- Annyit kérek, hogy várj meg, amíg felöltözök! És utána megbeszéljük. Elmegyünk hozzám.
- Miért akarnék elmenni hozzád?
- Ne makacskodj! Nem itt fogom elmondani mindenki előtt!
- Ó, na mi az? Hiba csúszott a gépezetbe mi? Nem gondoltad, hogy itt leszek!
- A rohadt életbe! Nem hát! - kiáltott fel. De nem ijedtem meg, nem is lehetne megijedni. Tudom, hogy soha nem bántana - annyit kérek.. - sóhajtott - hogy várj meg, és beszéljünk.
- Nem megyek oda vissza! Soha!
- Nem is kell. Csak szállj be a kocsidba, és várj meg.
Úgy, ahogyan valamelyik pillanatban, úgy most is csak beakartam feküdni az ágyba, és aludni. Nem csinálni mást, csak egy nagyot aludni, és mindent elfelejteni.
Hogy a barátom ketrecharcos.
Hogy soha az életben még csak nem is lett ketrecharcos.
Nem csinált semmilyen veszélyes sportot.
És hogy soha nem kezdte újra ezt az ipart..
De ez nem fikció, nem kitalált dolog és nem is álom. Ez a kemény valóság. Amit el kell fogadnunk, együtt kell vele élnünk.
De én nem tudom, hogy ezzel együtt-e tudnék élni.
Ha kiderül ez az egész, és a média lehozza a cikket, mindenféle bizonyítékkal alátámasztva, akkor Harrynek vége.
A karrierjét veszélybe sodorja, a rajongók teljesen más szemmel néznének rá.
Két, vagy három csoport alakulna ki a rajongói táborban.
1. Akik így is imádnák Harryt, sőt nagyon bejönne nekik, hogy Harry ketrecharcos.
2. Akik megundorodnának Harrytől, és elfordulnának tőle.
3. Akiket totálisan hidegen hagyna az egész, hogy Harry Styles mit csinál a szabadidejében.
De ezek csak a rajongók.
Akkor még ott vannak a családtagok, a barátok...akik, Anne kivételével, mit sem tudnak az egész helyzetről..
Nem tudják, hogy amikor Harry úgymond eltűnik pár napra, és nem veszi fel a telefont, akkor éppen valakivel harcol. Akkor éppen a ketrecben éli az életét, és amikor újra hazamegy, úgy jelenik meg, mintha mi sem történt volna.
Milyen érdekes, nem?
Sok emberről azt sem tudjuk, hogy ki ő, mit csinál.
Akiket ismerünk, azokról is kiderülhet, hogy valami olyasmit is csinálnak, amiről mi nem tudunk, és ha nem vesszük észre, vagy nem buktatja le magát, akkor talán soha az életben rá nem jöttünk volna. Aztán ott vannak azok, akik szinte a családtagjaink, és hirtelen kiderülhet, hogy hát hoppá; még sem ismerjük olyan jól, mint az hittük.
Harry családja, Robin, Gemma és Des. Harry barátai, Niall, Zayn, Louis és Liam, és a többiek.
Senki sem tudja.
Bele sem tudok gondolni, hogy mi lenne a véleményük erről az egészről. Kiakadnának? Vagy eltekintenének a hazugságoktól? Vagyis egy komoly hazugságtól?
Anne elég jól fogadta ahhoz képest, amennyire jól lehet az ilyet fogadni. De ő anya. Ő ott fog állni a fia mellett akkor is, ha az a legrosszabb dolgot követné el. Mert minden anyának ez a fő lételeme. Hogy a fiát, lányát védje meg egy életen át, és álljon ki mellette, akkor is, ha rosszat csinál.
Én ugyanezt tenném Lillyért. Bármibe is kerülne, én mindig megvédeném őt.
Ha Harry féltve őrzött titka egyszer napvilágot látna, Anne lenne az első számú személy, aki ott teremne, és védelmezően maga mögé utasítaná fiát.
Ő venné fel a harcot a paparazzokkal szemben, akik minden pillanatban Harryt fényképeznék, és kérdezgetnék.
Ő venné fel a harcot a világ ellen, akik a fiát akarják bántani.
Annyira belemerültem a gondolataimban, hogy már bent ültem az autómban, és hajtottam el arról a helyről, ami borzasztó, ami a rosszra emlékeztet.
Eljöttem Harry nélkül..
Feltépődtek a régi sebek...nem hagyhatom ezt. Nem bírom látni, hogy a fiú, akit szeretek újra ezt csinálja, pedig azt mondta, abbahagyja.
Mégsem tette.
Nem tudom miért jöttem el. Egyszerűen azt éreztem, hogy nekem nincs ott maradásom. Ha Harry beszélni akar, akkor azt ne egy mocskos hely parkolójában tegye. Akkor normálisan üljünk le beszélni.
Nincs energiám egy hosszú beszélgetéshez. Fáradt vagyok. Egész nap, azaz délután, mióta Harry gyorsan elment tőlünk, aggódtam. Aggódtam miatta. Egy telefonhívás, és ő már ott sincs.
Biztos Tom hívta, hogy meccs lesz. Ő pedig azonnal rá is ugrott az ajánlatra.
Lecserélt engem egy mocskos helyért.
De őszintén? Én sem tudom mit gondoljak. Csak kiakarom egy percre kapcsolni az agyamat, hogy senkire ne gondoljak. Semmire ne gondoljak.
A telefonom, amely a műszerfalon lévő tartóban pihent, életre kelt.
Harry.
Olvastam le a nevet a képernyőről, és nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy miért hív.
Otthagytam őt. Nem vártam meg. Még én magam sem tudom, hogy miért léptem le...vagy talán igen. Mert nem akartam ott lenni, nem akartam azokat a mocskos embereket látni, és tudni, hogy a barátom, aki egy csodálatos fiú, odatartozik.
Folyamatosan csörgött a telefonom. Az egyik lámpánál megálltam, és egy egyszerű mozdulattal lenémítottam. Elegem volt. Nem akartam többet hallgatni a csengőhangomat.
Félre álltam az egyik parkolóban, és hagytam magam lenyugodni. Mélyeket lélegeztem. Orron be, szájon ki. Orron be, szájon ki. Mély levegő Rosie.
Pittyegés.
Üzenetem érkezett. Megnyitottam.
Harry..
Nem írtam neki vissza erre sem..
Nem tudtam mit írni.. Szeret? Mégis lelép, amikor csak ez a hülye harc szóba kerül. Mégis hazudott. Mégis eltitkolta, hogy újra csinálja.
Szeret..
Tudom, érzem, hogy szeret, de akkor is rosszul esik, hogy nem mondta el.
Nem is tudom mennyi idő telhetett el, míg ott ültem az autómban a parkolóban.
Talán 1 óra. Vagy 1,5. Annál több nem. De az biztos, hogy ez alatt az idő alatt Harry több tucat üzenetet küldött. Mindhiába. Nem válaszoltam. Úgy fél órája hagyhatta abba, és azóta egy darab üzenetet nem kaptam.
Hazamentem. Az autóval beálltam a garázsba, majd a bejárati ajtóhoz sétáltam. Egy csokor tulipán fogadott a lépcsőn.
Harry..
Ki más lenne?
Felvettem a virágcsokrot, és bementem a házba. Miután levettem a kabátomat és a csizmámat, a kezembe vettem a tulipánokat, amikor kiesett belőle egy boríték. Nem az a kis üdvözlőlapos boríték, hanem az a rendes boríték.
Felsiettem a szobámba. Becsuktam az ajtót, leültem az ágyra. A csokrot magam mellé tettem, a borítékot fogtam a kezemben.
Rosie.
Állt a nevem rajta szépen írt betűkkel. Harry kézírása.
A szívem a torkomban dobogott. Mi van, ha elköszön, és szakít velem? Ha már soha többet nem találkozhatok vele?
Ha ilyen csúnyán elváltunk, és én hülye még meg sem vártam? Mi van, akkor ha megutált, amiért ilyen hülye voltam?
Mi van, ha egy életre elköszön tőlem?
Olvasni kezdtem a levelet.
Mennyire igazak ezek a szavak, és ha mélyen beleásunk az életünkben, akkor jövünk csak rá, hogy a mi életünket is ez a kis idézet jellemez.
A boldogságot nem árulják minden utcában, minden kis pékségben, vagy boltban. Azt saját magunknak kell meglelnünk, és igenis ki kell állni az igazunk mellett. Az ésszerűség keretein belül, szembe kell tudni szállni az emberek.
Nem hagyni, hogy megalázzanak, hogy kinevessenek. Nem szabad hagyni, hogy az ő rossz napjuk a mienkét is azzá tegyék...
Ha kiállunk magunkért, és nem csak nézünk ki a fejünkből, akkor láthatjuk meg a szivárványt.
A boldogságot, a reményt, a szeretetet, és mindent, amit jelent a szivárvány. Mert, ha szivárványt látunk, akkor színeket látunk. A színek pedig minden embert vidámmá tesznek, még ha csak egy röpke pillanatig is.
Én abban a pillanatban nem láttam szivárványt...
Akkor ott csak borús esőfelhőket láttam, amik hirdették a közeledő vihart.
Mert, akkor azt éreztem, hogy fordítva érvényes az én életemre ez az idézet.
Én elsőnek a szivárványt láttam, és csak utána az esőt..
Az ösztöneim vezettek idáig. Amikor Harry a más sokadik üzenetemre sem válaszolt, nem beszélve a hívásokról, tudtam, hogy cselekednem kell.
Meg kell tudnom megint miért nem veszi fel a telefont. Mi áll az egész mögött.
Hiszen mindig válaszol az üzeneteimre, amilyen gyorsan és hirtelen elment, megint az a rossz érzésem támadt...hogy titkol valamit.
Még mielőtt elutaztunk Clevedonba, és nem válaszolt a hívásaimra, már akkor motoszkált bennem egy olyan, hogy valamit rejteget. Akkor ugyanezt játszotta el, mint ma.
És több, mint valószínű, hogy akkor is ugyanazt csinálta, mint ma.
Harcolt.
Nem mertem belegondolni ennek az egésznek a végébe. Beültem az autóba, hogy elmehessek, és megkereshessem. Kezdtem a házánál, ahol természetesen nem volt senki..még egy villany sem égett, és a redőnyök is nappali állapotukban díszelegtek. Azaz fel voltak húzva.
Azután mentem el a fiúk házához, ilyen lesz, ami lesz alapon. Én nem akartam, hogy azt higgye, rányomulok, hogy minden lépéséről tudni akarok.
Én csak azt szeretném tudni, hogy egy-egy hirtelen eltűnésének mi az igazi oka. Miért lép le csak úgy, és ami még fontosabb. Miért nem veszi fel a telefonját?
Számos kérdés, ami Clevedon óta motoszkál bennem, és amikre már nagyon szeretnék válaszokat kapni.
A fiúk házába becsengettem, miután a kaputelefonon közöltem Liammel, hogy én vagyok az, Rosie, már nyitotta is ki nekem a kaput.
Beengedett a házba, ám én csak egy valamiért jöttem.
- Itt van Harry? - feltettem nekik a kérdést. Azaz Liamnek és Louisnak, mert más nem tartózkodott a nappaliban.
És volt egy olyan érzésem, hogy senki más nem nincs a házban. Legalábbis Harry nem.
Nincs.
Hangzott a válasz.
Akkor mégis hol lehet?
Mi van, ha baja esett? De, akkor már a kórház értesítette volna Harry családját. Ők pedig a fiúkat. A fiúk pedig engem. Vagy, ha nem is hívtak volna, akkor sem lennének ilyen nyugodtan idehaza..
- A házában nincsen? - vagy hazudok, vagy az igazat mondom. Viszont, ha az igazat mondom, akkor ők is idegesek lesznek, és ők is keresni kezdik Harryt...és, ha ott találunk rá, ahol sejtettem, hogy van...nos, az nem lenne túl jó.
Így hát inkább hazudtam.
- Még nem voltam ott. Gondoltam elsőnek idejövök. Megyek is, megnézem. - mosolyt erőltettem az arcomra, de gyorsan folytattam a mondatomat - azt hittem itt lesz, de akkor lehet a saját házában van. Nem is baj. Kocsikázok egyet. - kuncogtam. A fiúk nevetve öleltek meg, és kísértek ki. Elköszöntem tőlük, és beültem az autóba.
Akkor már tudtam hová kell mennem.
Ahol most vagyok.
Az állott, cigarettafüstös levegőben, a részeg, és ordibáló emberek között. Csakis itt lehet Harry.
Minden megáll egy pillanatra, több pillanatra, amikor meglátom őt a ketrecben. Kétségkívül csakis ő lehet az..a tetoválásai, a mozgása.
Újra itt van.
Harcol.
Pedig azt mondta, hogy nem fogja folytatni, hogy abbahagyja. És most mégis..
Az ellenfele sokkal nagyobb nála. Jó pár kilóval többet nyom és magasabb is Harrynél. A harag ellenére is féltem, ahogyan nézem, hogy az óriás felé magasodik.
Félelmetes.
De csak nekem.
Az embereket nem érdekli, hogy az a két ember a ringben valakiknek fontos, hogy van családjuk. Ezek az emberek csak azért vannak itt, hogy a fogadásokkal több pénz érje a markukat, vagy éppen elbukjanak mindent.
Viszont a ketrecben harcoló két embernek is tisztában kéne lennie azzal, hogy van családjuk, akik épségben várják őket haza. Azt nem tudom, hogy az óriásnak van-e családja. De Harrynek van, és nem értem mi viszi őt rá újra arra, hogy itt legyen.
Sokkal több pénze van, mint az itt összegyűlő embereknek összesen, és mégis harcol.
Kórházaknak adományozza azt a pénzt, ami megnyer, már ha megnyer, a meccs végén. De engem ez nem érdekel...mert anélkül is tudna adakozni, hogy ezt csinálja.
Szóval csak egyetlen kérdés van, amit fel kell tennem Harry Stylesnak. Miért ketrecharcol?
Újra.
Megálltam leghátul, és onnan figyeltem a küzdelmet. Ahogyan néztem a ketrecben harcoló két embert, olyan hányinger jött rám, hogy azt hittem ott helyben fogom kidobni a taccsot.
A szívem a torkomban dübörög, a gyomrom parányira zsugorodik, ahányszor Harryt eltalálja az ellenfele.
Nem bírtam. Kiakartam szabadulni.
Itt hagyni az egész helyet, és mintha mi sem történt volna hazamenni, és aludni.
De már nem tudtam volna elmenni innen. A lábaim a földbe gyökereztek, és eggyé váltak a talajjal.
Csak néztem őt. A barátomat.
Forogni kezdett velem az egész világ, és a levegő is még áporodottabb és büdösebb lett. Mintha a falak sokkal közelebb kerültek volna hozzám, mintha minden még élesebb lett volna az egész kócerájban.
Kiütötte az ellenfelét. Az óriás elterült, a bíró lefújta a meccset. Harry büszkén emelte magasba a kezeit.
És akkor meglátott engem.
Mereven a szemeibe néztem. Ziháltam. Melegem volt, és elegem is.
Csak kiakartam innen jutni.
A lábaim mintegy varázsütésre mozdultak meg, és tették meg gyors iramban a lépéseket. Egyiket a másik után. Egyiket a másik után.
Az emberek mintha eltűntek volna a szemem elől, és csak futottam és futottam. Csak az hajtott, hogy végre kijussak innen.
- Rosie! - kiáltotta egy túlságosan is ismerős hang. Egy hang, akinek a tulajdonosa percekkel ezelőtt kint volt a ringben, most pedig kint, a hidegben fut utánam.
- Állj meg! - természetes, hogy utolért. Mintha törvénybe lenne foglalva, hogy akinek nagyobb a lába az hamar eltudja kapni a kisebb lábú embereket. Mert amíg én megteszek két lépést, addig ő egyet. Sokkal előbb a célba ér.
Ahogyan most.
Harry keze a felkarom köré fonódott, és megállított a futásban. Ziháltam, és már a sírás határán voltam. Jobb lett volna, ha hagyja, hogy elfussak.
- Menj vissza, Harry. Megfogsz fázni. Izzadt vagy és még pluszban hideg van idekint. - húzódtam el tőle, így keze automatikusan vált le felkaromról.
- Kérlek, Rosie. Nem akarom, hogy elmenj. Kérlek. - kétségbeesett volt. Az arca tisztán tükrözte azt, hogy mennyire fél. Fél attól, hogy mi fog most következni.
Azonban még én sem tudtam, hogy mi a helyes lépés. Menni vagy maradni.
- Menj vissza, Harry. - ismételtem meg magam. Nem tudtam mit kéne mondani. Annyira össze voltam zavarodva.
- Nem megyek! - makacskodott, és újra megfogta a kezemet - én csak annyit kérek, hogy hallgass meg.
- Mégis mit hallgassak meg, mi? Azt, hogy megint ezt csinálod? - talán a feszültség, talán a stressz miatt, de magasabb lett a hangom.
- Annyit kérek, hogy várj meg, amíg felöltözök! És utána megbeszéljük. Elmegyünk hozzám.
- Miért akarnék elmenni hozzád?
- Ne makacskodj! Nem itt fogom elmondani mindenki előtt!
- Ó, na mi az? Hiba csúszott a gépezetbe mi? Nem gondoltad, hogy itt leszek!
- A rohadt életbe! Nem hát! - kiáltott fel. De nem ijedtem meg, nem is lehetne megijedni. Tudom, hogy soha nem bántana - annyit kérek.. - sóhajtott - hogy várj meg, és beszéljünk.
- Nem megyek oda vissza! Soha!
- Nem is kell. Csak szállj be a kocsidba, és várj meg.
Úgy, ahogyan valamelyik pillanatban, úgy most is csak beakartam feküdni az ágyba, és aludni. Nem csinálni mást, csak egy nagyot aludni, és mindent elfelejteni.
Hogy a barátom ketrecharcos.
Hogy soha az életben még csak nem is lett ketrecharcos.
Nem csinált semmilyen veszélyes sportot.
És hogy soha nem kezdte újra ezt az ipart..
De ez nem fikció, nem kitalált dolog és nem is álom. Ez a kemény valóság. Amit el kell fogadnunk, együtt kell vele élnünk.
De én nem tudom, hogy ezzel együtt-e tudnék élni.
Ha kiderül ez az egész, és a média lehozza a cikket, mindenféle bizonyítékkal alátámasztva, akkor Harrynek vége.
A karrierjét veszélybe sodorja, a rajongók teljesen más szemmel néznének rá.
Két, vagy három csoport alakulna ki a rajongói táborban.
1. Akik így is imádnák Harryt, sőt nagyon bejönne nekik, hogy Harry ketrecharcos.
2. Akik megundorodnának Harrytől, és elfordulnának tőle.
3. Akiket totálisan hidegen hagyna az egész, hogy Harry Styles mit csinál a szabadidejében.
De ezek csak a rajongók.
Akkor még ott vannak a családtagok, a barátok...akik, Anne kivételével, mit sem tudnak az egész helyzetről..
Nem tudják, hogy amikor Harry úgymond eltűnik pár napra, és nem veszi fel a telefont, akkor éppen valakivel harcol. Akkor éppen a ketrecben éli az életét, és amikor újra hazamegy, úgy jelenik meg, mintha mi sem történt volna.
Milyen érdekes, nem?
Sok emberről azt sem tudjuk, hogy ki ő, mit csinál.
Akiket ismerünk, azokról is kiderülhet, hogy valami olyasmit is csinálnak, amiről mi nem tudunk, és ha nem vesszük észre, vagy nem buktatja le magát, akkor talán soha az életben rá nem jöttünk volna. Aztán ott vannak azok, akik szinte a családtagjaink, és hirtelen kiderülhet, hogy hát hoppá; még sem ismerjük olyan jól, mint az hittük.
Harry családja, Robin, Gemma és Des. Harry barátai, Niall, Zayn, Louis és Liam, és a többiek.
Senki sem tudja.
Bele sem tudok gondolni, hogy mi lenne a véleményük erről az egészről. Kiakadnának? Vagy eltekintenének a hazugságoktól? Vagyis egy komoly hazugságtól?
Anne elég jól fogadta ahhoz képest, amennyire jól lehet az ilyet fogadni. De ő anya. Ő ott fog állni a fia mellett akkor is, ha az a legrosszabb dolgot követné el. Mert minden anyának ez a fő lételeme. Hogy a fiát, lányát védje meg egy életen át, és álljon ki mellette, akkor is, ha rosszat csinál.
Én ugyanezt tenném Lillyért. Bármibe is kerülne, én mindig megvédeném őt.
Ha Harry féltve őrzött titka egyszer napvilágot látna, Anne lenne az első számú személy, aki ott teremne, és védelmezően maga mögé utasítaná fiát.
Ő venné fel a harcot a paparazzokkal szemben, akik minden pillanatban Harryt fényképeznék, és kérdezgetnék.
Ő venné fel a harcot a világ ellen, akik a fiát akarják bántani.
Annyira belemerültem a gondolataimban, hogy már bent ültem az autómban, és hajtottam el arról a helyről, ami borzasztó, ami a rosszra emlékeztet.
Eljöttem Harry nélkül..
Feltépődtek a régi sebek...nem hagyhatom ezt. Nem bírom látni, hogy a fiú, akit szeretek újra ezt csinálja, pedig azt mondta, abbahagyja.
Mégsem tette.
Nem tudom miért jöttem el. Egyszerűen azt éreztem, hogy nekem nincs ott maradásom. Ha Harry beszélni akar, akkor azt ne egy mocskos hely parkolójában tegye. Akkor normálisan üljünk le beszélni.
Nincs energiám egy hosszú beszélgetéshez. Fáradt vagyok. Egész nap, azaz délután, mióta Harry gyorsan elment tőlünk, aggódtam. Aggódtam miatta. Egy telefonhívás, és ő már ott sincs.
Biztos Tom hívta, hogy meccs lesz. Ő pedig azonnal rá is ugrott az ajánlatra.
Lecserélt engem egy mocskos helyért.
De őszintén? Én sem tudom mit gondoljak. Csak kiakarom egy percre kapcsolni az agyamat, hogy senkire ne gondoljak. Semmire ne gondoljak.
A telefonom, amely a műszerfalon lévő tartóban pihent, életre kelt.
Harry.
Olvastam le a nevet a képernyőről, és nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy miért hív.
Otthagytam őt. Nem vártam meg. Még én magam sem tudom, hogy miért léptem le...vagy talán igen. Mert nem akartam ott lenni, nem akartam azokat a mocskos embereket látni, és tudni, hogy a barátom, aki egy csodálatos fiú, odatartozik.
Folyamatosan csörgött a telefonom. Az egyik lámpánál megálltam, és egy egyszerű mozdulattal lenémítottam. Elegem volt. Nem akartam többet hallgatni a csengőhangomat.
Félre álltam az egyik parkolóban, és hagytam magam lenyugodni. Mélyeket lélegeztem. Orron be, szájon ki. Orron be, szájon ki. Mély levegő Rosie.
Pittyegés.
Üzenetem érkezett. Megnyitottam.
Harry..
Rosie! Mégis hova tűntél? Eljöttem hozzátok, de itt sincs az autód! És a szobádban sem ég a villany!
Kérlek írj, hogy jól vagy-e!
H. xx
Vajon ő is látta az én üzeneteimet?
Vajon látta, amiket írtam neki, csak nem vette arra a fáradtságot, hogy visszaírjon? Legalább annyit, hogy igen. Jól vagyok. Semmi mást. Csak ennyit.
Talán nem kérdezgettem volna tovább. Persze megakartam volna tudni, hogy mi van vele, miért tűnt el, azaz miért lépett le olyan hirtelen, de tiszteletben tartottam volna, hogy nem akar róla beszélni.
De most ő írja az üzenetet, én pedig nem írok vissza. A Sors fintora...
Kérlek szépen írj már valamit! Nem tudom, hogy mi van veled. Mikor jössz haza? Vagy hol vagy. Rosie!
Szeretlek, komolyan! Szeretlek!
Harry. xx
Nem írtam neki vissza erre sem..
Nem tudtam mit írni.. Szeret? Mégis lelép, amikor csak ez a hülye harc szóba kerül. Mégis hazudott. Mégis eltitkolta, hogy újra csinálja.
Szeret..
Tudom, érzem, hogy szeret, de akkor is rosszul esik, hogy nem mondta el.
Nem is tudom mennyi idő telhetett el, míg ott ültem az autómban a parkolóban.
Talán 1 óra. Vagy 1,5. Annál több nem. De az biztos, hogy ez alatt az idő alatt Harry több tucat üzenetet küldött. Mindhiába. Nem válaszoltam. Úgy fél órája hagyhatta abba, és azóta egy darab üzenetet nem kaptam.
Hazamentem. Az autóval beálltam a garázsba, majd a bejárati ajtóhoz sétáltam. Egy csokor tulipán fogadott a lépcsőn.
Harry..
Ki más lenne?
Felvettem a virágcsokrot, és bementem a házba. Miután levettem a kabátomat és a csizmámat, a kezembe vettem a tulipánokat, amikor kiesett belőle egy boríték. Nem az a kis üdvözlőlapos boríték, hanem az a rendes boríték.
Felsiettem a szobámba. Becsuktam az ajtót, leültem az ágyra. A csokrot magam mellé tettem, a borítékot fogtam a kezemben.
Rosie.
Állt a nevem rajta szépen írt betűkkel. Harry kézírása.
A szívem a torkomban dobogott. Mi van, ha elköszön, és szakít velem? Ha már soha többet nem találkozhatok vele?
Ha ilyen csúnyán elváltunk, és én hülye még meg sem vártam? Mi van, akkor ha megutált, amiért ilyen hülye voltam?
Mi van, ha egy életre elköszön tőlem?
Olvasni kezdtem a levelet.
Drága Rosiem.
Nem is tudom mivel kezdjem a soraimat, miközben itt ülök a házatok előtt, több tucat üzenettel, és hívással a hátam mögött.
Megértem, hogy nem vetted fel a telefont, de azért reménykedtem abban, hogy reagálsz valamit az üzenetekre. Tudom...én sem írtam neked.
És tudom, hogy csalódtál bennem, tudom, hogy nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy abbahagyom..
Abbahagytam.
Teljesen őszintén mondom, vagyis írom, hogy abbahagytam. De nem tudtam végleg elszakadni tőle, és mondanám inkább úgy, hogy egy darabig befejeztem. Aztán Tom újra felkeresett, hogy lesz egy meccs, és megint mehetnék...nehezen fogadtam el.
De valami belül azt súgta, hogy menjek. És én mentem.
Amikor az elutazásotok előtt nem jelentkeztem, akkor is bunyóztam. Azért nem hívtalak fel, mert tudtam, hogy akkor elmondok mindent. Akkor vagy lebukok, ha hallasz furcsa hangokat, vagy a hangod hallatán elmondok mindent. Lehet ezt kellett volna tennem. Elmondanom az egészet, és nem hazudni, nem lelépni szó nélkül, és még csak egy nyavalyás üzenetet sem írni neked. Tudom, hogy szar dolgot műveltem, amiért nem válaszoltam az üzeneteidre, se ma, se akkor. Az elutazásotok előtt.
Bevallom, hogy láttam az üzeneteket, mindet egytől egyig, és már írtam is volna neked vissza, de nem tudtam...nem ment volna. Nem tudtam volna mit írni, akkor. De most tudok, és őszintén elakarok még neked mindent mondani. Hiszen tudom, hogy te vagy az a személy az életemben, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Aki nem árul el, aki nem okoz nekem csalódást.
Én mégis csalódást okoztam neked. Így kellett megtudnod. Egyáltalán azt sem tudom, hogy honnan tudtad, hogy ott leszek azon a helyen. De valószínű női megérzés vagy micsoda.
Nem bírom abbahagyni....hidd el, most is abba akartam hagyni. Útközben, mikor mentem a helyhez, azon gondolkodtam, hogy jó hülye vagyok, ha megcsinálom, ha elvállalom. De tudod jött megint az az érzés, hogy nekem ezt kell csinálnom. Ez engem felszabadít, és kiadhatom magamból a stresszt. És ahányszor abba akarom hagyni annyiszor akarom újra kezdeni. Hiszen amióta összejöttünk még csak gondolni sem gondoltam a ketrecharcra, a gondolataimat egy szépséges lány kötötte le, de aztán, amint Tom neve felvillan a telefonomon tudom miért hív, és azt is tudom, hogy nekem ott a helyem.
Elnyel a sötétség. Beránt magához, és bármit is próbálok csinálni, nem érek el vele semmit. Újra a ketrecharc rabjává válok. Azé a szörnyeteggé, aki abban leli örömét, hogy másokat megverhet. Tudom, elég durván hangzik, de így van. Én ezt élvezem. Pedig nagyon nem akarom élvezni. Nagyon véget akarok vetni ennek.
Tudom, hogy haragszol, amit meg is értek. Én csak egyet mondhatok neked.
Hogy komolyan abbahagyom.
Kitörlöm Tom telefonszámát, sőt telefonszámot cserélek, de...még egy meccset leakarok zavarni. Holnap este lesz. Egy nagyon komoly ellenféllel.
Azt még megakarom csinálni, és meg is fogom.
A te döntésed az, hogy mellettem fogsz-e állni. Ott leszel-e a ketrec mellett, és szurkolsz nekem?
A te döntésed.
De ígérem abbahagyom. Holnap estétől vége az egész ketrecharcnak. Örökre elfelejtjük azt a szót.
Ha úgy döntesz, hogy eljössz, akkor este 8 órára legyél a szokásos helyen.
Ha nem jössz el, megértem. De akkor is szeretném ezt veled megbeszélni, mert komolyan Rosalie Parker nagyon, nagyon szeretlek, és teljesen beléd szerettem!
Őszintén szeretlek.
Csók: a te néha hülye, és ostobaságokat művelő barátod.
Ui.: Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése