54. rész ~ Sötétség

Harry Styles

Ordítás.

Fülledt levegő.

Tömeg.

Cigarettafüst.

Erő.

Vér.

Sebhelyek.

Ketrec.

Harc.

Csupa negatív jellemző, melyek meghatározzák az életemet. Melyek régóta meghatározzák az életemet.

Nem hagynak menekülni.

Akárhogyan próbálok kitörni, akárhogyan próbálok elmenekülni ezek elől, és kizárni őket az életem minden egyes momentumából, a legmesszebb száműzni őket, nem sikerül.

Kudarcot vallok újra, és újra. Amikor már azt mondom, hogy nem teszem, akkor is megteszem. 

Nem tudok szabadulni attól a csodálatos érzéstől, amit ad nekem ez az egész, amit átélhetek, amikor ott vagyok fent.

Mondhatják rám, hogy függő vagyok. Mondhatják, hogy abba kell hagynom.

De nem megy.

A barátnőmnek azt mondtam, abbahagyom. De ezt az ígéretemet folyamatosan megszegem.

Nem tudom betartani. Nem tudom abbahagyni. Még ő miatta sem.

Lehet, ha nagyon akarnám, és még jobban motivált lennék, akkor abbatudnám hagyni.

De akármilyen szörnyű is kimondani, nem mondanék le a barátnőm kedvéért sem erről az egészről. Nem tudnám abbahagyni a ketrecharcot.

Az életemmé vált. Meglehet az életem azon oldalává, ami a sötét és a gonosz megtestesítője, de ha ez által adhatom ki magamból a feszültséget, akkor miért ne?

Miért ne csinálhatná?

Miért tiltják el attól az embert, amit élvez?

Nem gyilkolok meg senkit. Nem végzi senki halottként a ketrecben. Aki oda beteszi a lábát az nagyon is tisztában van azzal, hogy a nap végén lehet törött karral, vagy törött lábbal, netalán törött bordával végzi.

Semmire sincs garancia.

Ami ott folyik, az csak azért történik, mert vannak olyan emberek, akiknek kell ez. Akiknek kell az adrenalin.

És ott megkapják. Nem érdekel minket, hogy hogyan fogunk kinézni a nap végén -mert bizony valakinek a meccs végén meg kell komolyabban sérülnie ahhoz, hogy véget érjen gy meccs -, minket csak az hajt, hogy felszabadulhassunk. Hogy az indulataink az ökleink, valamint lábaink nyomán távozzanak testünkből. 

- Kész vagy? - Tom jött be az öltözőmbe kopogás, és mindennemű figyelemfelkeltés nélkül, ami azt mutatná, hogy valaki beakar hozzám jönni.

De nem is számít. Itt nem érdekel, hogy kopognak-e vagy sem. Itt senki sem udvarias.

Sem a nézőtéren, sem a ketrecben.

- Igen. - egyszerű válasz, de mégsem.

Kész vagy Harry? Felkészültél a meccsre?

Igen.

Kész vagy Harry idegileg? 

Igen...

Kész vagy Harry arra, hogy újra eltitkold a barátnőd elől, aki számodra a legfontosabb személy jelzőt vette át az életedben, hogy mit csinálsz? 

Nem..

Pillantásom a telefonomra siklik, ami 20:12 percet mutat. 

20:10 perckor jött egy újabb üzenet Rosietól.

Harry itt még mindig Rosie. Biztosan látod, hogy én küldtem az üzenetet, de azért leírtam még a nevemet. Minden oké? Mivel olyan hirtelen elmentél, nem tudtam, hogy mi lett veled.

Remélem rendben vagy.

Szeretlek!

Szeretlek..

Mindegyik üzenete után odaírta ezeket a szavakat. Milyen kis egyszerű szavak külön-külön. De ha összerakjuk őket, akkor egy hatalmas egészet kapunk.

Egy hatalmas, komoly jelentőséggel bíró mondatot.

Nem dobálózok ezzel a szóval. Nem mondtam volna soha az életemben senki olyannak, akit ismerek mondjuk 1 hónapja. Még a baráti társaságomban sem mondom szinte senkinek.

Először is, mert nem szoktam a nyakukba borulni, és azt mondani nekik, hogy szeretlek. Ez amolyan lányos dolog

Másodszor pedig, mert teljesen felesleges egy barátnak azt mondani, hogy szeretlek. De ez a lányoknál megint másik dolog. Amíg én a barátaimat tisztelem, és foglalkozok velük, addig nincs gond.

De, ha ennek az ellenkezője fent áll, azaz keveset foglalkozok velük, akkor elgondolkoznék azon, hogy tényleg szeretem-e őket.

Nem szoktam csak úgy lányoknak sem mondogatni ezeket a szavakat.

Csak az anyukámnak és a nővéremnek. Senki másnak.

No, meg már az én csodaszép barátnőmnek. Rosienak.

Tudom, hogy azt mondtam, hogy senki olyannak nem mondtam ki a Szeretlek-et, akit ismerek 1 hónapja.

De Rosie más.

Ő felrúg minden kibaszott szabályt, amit én az életem során figyelemmel kísértem.

Vele minden új értelmet nyer, és minden egyes dolog új megvilágításba kerül. 

Ő valami teljesen mást, valami teljesen újat hoz ki Harry Styles lényéből. 

Belőlem.

Bár már az ilyen helyzetekben elgondolkodok azon, hogy tényleg én vagyok Harry Styles?

Mindenki egy vicces, kedves, cuki fiúnak ismert meg. És, ha most látnának azok az emberek?

Egyből más lenne a véleményük.

Látnának itt tréning nadrágban, félmeztelenül, fáslival mind a két kezemen. A mellkasom még lassan emelkedik és süllyed, de amikor már újra itt leszek bent, a mérkőzés után, zihálni fogok.

Melegem lesz.

A fülem zúgni fog.

És több, mint valószínű, hogy vérezni fog valamelyik testrészem. Jobbik esetben csak az orrom. 

És, ha Rosie látna? Ő vajon mit szólna?

Megértené? 

Megkérne, hogy hagyjam abba?

Vagy teljesen kiakadna és elhagyna?

Nem tudom hogyan döntene...nem tudom hogyan viselkedne ebben a helyzetben. Egy megértő lányról van szó, aki a lénynek nem tudna ártani. De, amikor közölném vele, hogy újra a ketrecben vagyok, pedig azt mondtam, hogy abbahagyom... akkor?

Akkor nem tudom..

De talán a szörnyű lelkiismeret furdalásom eltűnne végleg, megkönnyebbülnék.

Felszabadulna a lelkemet marcangoló szarság...
Délután 15:30 perckor érkezett Rosietól az első SMS. Miután eljöttem tőlük.
Váratlanul.

Szia. 

Gondoltam megkérdezem (ha már nem veszed fel a telefont), hogy minden rendben van?

Szeretlek.

Rosie xx

Nem írtam vissza neki.

Nem lettem volna arra képes, hogy hazugságot írjak neki.

Persze, Rosie minden rendben.

Talán ez lett volna a legnagyobb hazugság...hiszen semmi sincs rendben. Amikor már úgy éreztem, hogy feltudok jönni, és letudom győzni az örök ellenségemet, mindig visszaránt a mélybe. Le, a legmélyebbre, hogy még csak esélyem se legyen feljönni.

De talán sikerülhet. Talán Rosie segíthet, hogy megszabaduljak ettől. Megszabaduljak a legnagyobb ellenségemtől.

A sötétségtől. 

Mivel nem akartam neki hazudni, így inkább a némaságot választottam.

De ő kitartóan küzdött. Hívott engem, nem olyan sokszor, hanem óránként olyan háromszor, négyszer. 

És küldött még egy üzenetet. 

18:44. Rosie.

Harry! Kérlek. Miért kellett elmenned? Azt mondtad itt alszol. 

Válaszolj. Csak annyit, hogy minden rendben van-e veled.

Megint ezt csinálod.. megint nem írsz vissza. Mi a baj?

Ne feledd. Én veled vagyok. 

Szeretlek. 

Mindig megnéztem a telefonomat. Tudtam, hogy csak ő ír, de én akkor is elolvastam, amiket írt. 

Önmarcangolás, szívfájdítás. Ki minek nevezi. Én erő gyűjtésnek..

És a második üzeneténél tudtam, hogy mire gondolt. Arra, amikor nem jelentkeztem egy egész napon keresztül, pedig megígértem neki.

Nem léptem le szó nélkül, csak hirtelen.

- Ma velem alszol, igaz? - kérdezte Rosie, miközben a kanapén ültünk és egy romantikus vígjátékot néztünk, amit ő úgy szeret.

Én pedig mivel őt szeretem, így belementem.

- Igen. - mosolyogva pusziltam meg. A telefonom a zsebemben életre kelt, és biztosított egy aláfestő zenét a filmben lévő szerelmespár majdnem csókjának. 

Amint megláttam a nevet a kijelzőn azonnal felálltam a kanapéról, és arrébb mentem. 

Eltudtam képzelni Rosie hogy néz rám a hirtelen felpattanásom után.

- Mi az? - szóltam bele a készülékbe.

- Hello harcosom. Ma lesz egy meccs. Este.

- Mikor?

- Fél 9-kor. Eljössz? Edzhetnénk még egyet. Gondolom már el vagy tunyulva. - nevetett a vonal másik végén lévő Tom.

- Nem, nem felejtettem el.

- Ó, szóval akkor jössz? - vigyorog. Tudtam, hogy vigyorog.

- Hányra kell ott lennem?

- Hát, amint lehet. Edzünk még. Az ellenfeled nem kis termet. Eléggé profi a szakmában.

- Majd meglátjuk azt. Megyek is.

- Itt várlak.

Nem foglalkoztam azzal, hogy elköszönjek tőle. Mindjárt úgyis találkozok vele.

Azonban van egy kis gond...Rosie..

- Minden rendben? - kérdezte, miközben azokkal a gyönyörű barna, őzike szemeivel vizslatott engem. Ennek a csodás teremtménynek kell hazudnom..

- Persze, de most el kell mennem. 

- Hova?

- Megyek. - felvettem a csizmámat, és a kabátomat. Visszasiettem Rosiehoz. Lilly a másik oldalán aludt, mivel elnyomta őt a film.

- De muszáj? És estére visszajössz?

- Szeretlek. - nyomtam egy csókot a szájára, és kisiettem az ajtón.

Akkor már tudtam, hogy nem fogok visszamenni este hozzá.

Én is Szeretlek..

Kezdtem el pötyögni a telefonom kijelzőjét, melyek minden egyes gomb lenyomása után egy értelmes mondatot hoztak össze. 
De arra már nem tudtam magam rávenni, hogy elküldjem. Pedig csak ennyit kellett volna írnom, és még mellé azt, hogy jól vagyok, mert biztosan ideges. Én pedig tudom, hogy ideges, de mégsem teszek az ellen, hogy megnyugodjon..
Sőt..még fokozom is a dolgokat.
Elolvasom az üzeneteit, és nem írok vissza. Milyen barát vagyok?
Szörnyű..a sötétségben leragadt szörnyű alak.
Nem csodálnám, ha Rosienak nem kellenék.
- Akkor gyere. - Tom eddig az ajtóban várt rám. Talán megunta, hogy nem mozdulok meg, csak a telefonomat bámulom, mint egy hülye gyerek.
De az is vagyok...egy idióta, aki szórakozik a barátnőjével. A barátnőjével, aki nem érdemli meg. 
De, ha Rosie rájön, hogy mit művelek még mindig, akkor kiakad.
Bár lehet meglepődnék, ha nem is dühöngene, és semmi. Csak annyit mondana, hogy megértem Harry, semmi baj. Segítek ezen túljutni.
Hiszen Rosie annyira kedves. Akkor velem miért ne lenne az?
Végül nem írok semmit. Se egy kis szót, se semmit. 
Jobb ez így. 
Azonban ő még küld nekem egy üzenetet pont, akkor, amikor elakarom rakni.
Büszkeségből, vagy talán makacsságból, de elolvasom.

Ne érjünk el oda, ahová ezelőtt, kérlek. Akkor megígérted, hogy írni fogsz, vagy bármi. Már olyan régen elmentél tőlem. Mi az, ami miatt olyan nagyon hirtelen elmentél?

Mi az, ami miatt elrohantál, se szó, se beszéd? Még a kérdésemre sem válaszoltál.

Nem mondtad el hová mész. Van valami másik nő? Bár azt kétlem, de ha igen, akkor mondd el.

Mit titkolsz, Harry?

Nincs Szeretlek.
Nincs csók a végén a neve mellett.
Felhúzta magát, amiért nem válaszolok neki.
Egy pillanatra megfordult a fejemben ebben a percben, hogy abbahagyom, és visszamegyek hozzá, hogy elmondhassam neki, hogy a karjaiban lehessek.
Végre lekerül rólam ez a nyomás, aminek a nehezebb részét nem a hátamon cipelem, hanem a szívemen.
De azonban ez az ötlet, hogy befejezem, ez az egész, ami megfordult a fejemben egy pillanatra, olyan gyorsan el is illan.
Le kell zavarnom ezt a meccset. Muszáj lesz olyan energiát, erőt és talán dühöt is belevinnem, ami elfeledteti velem, hogy valahol Londonban vár engem a barátnőm.
Ki kell zárnom az agyamból Rosiet. Most nincs itt, és nem is lesz.
- Már konferálnak fel. - Tom sürgető hangja olaj volt az amúgy is eléggé tüzeskedő, hangulatingadozó szívemre.
Akármennyire is nem akartam, rákiabáltam.
- A kurva életbe, fejezd már be! 
Tom először olyan meglepődött arcot vágott, mintha embert életében nem hallott még volna káromkodni. Aztán azt a meglepődést átvette egy vigyor.
- Ezt vérmérsékletet is hozd a ketrecben. Siess. - vigyorgott, és kiment az öltözőből, hogy újra magamra maradjak.
Rosie. 
Megbántás.
Csalódás.
Szerelem.
Szeretet.
Rosie.
Ezek a szavak ismétlődtek a fejemben újra, és újra.
Nem bírtam.
Befogtam a fülemet, hogy egyszer s mindenkorra kizárjam t a hangokat a fejemből. Hogy megszabaduljak tőlük. De nem sikerült.
Csakis ezeket a szavakat hallottam.

Csalódást okoztál Rosienak..
Megutál téged..
- Nem! Nem! Nem! - üvöltöttem, és amilyen erővel csak bírtam, a közelemben lévő széket a földhöz vágtam. De itt nem álltam meg. A szék lábait megfogtam, és addig vertem őket a padlóhoz, amíg azok már tényleg a legkisebb formájukat öltötték.
Utálom magam. Elegem van.
Visszaakarok menni a nyaralásra. Vissza oda, ahol minden csodálatos volt.
Elszabadulni ebből a városból, hogy a sötétség ne húzhasson le, ne ragadhasson magával.
Mert ahányszor az közelít felém, megadom neki magam. Nem próbálok menekülni.
Nem próbálok magam elől menekülni.
Belerúgtam a szék legkisebb részleteibe, amik fel-le pattogtak a földön, mielőtt megtalálták a végső helyüket. Elszórva ebben a kis egérlyuknyi öltözőben. 
Ziháltam. Kapkodtam a levegőt. Olyan szintű adrenalin zubogott a testemben, hogy ha perceken belül nem verhetem meg az ellenfelemet, akkor mást fogok összetörni.
És én most nem vágyom másra csakis arra, hogy annak a rohadéknak, aki az ellenfelem lesz, eltörjem a gerincét, szilánkosra törhessem a lábát, és vért kényszeríthessek ki az orrán.
Nem fogom kímélni. Nem érdemli meg. Ő is ugyanolyan romlott, mint én. Ha nem romlottabb.

Már az ajtóban álltam, amikor Tom felkonferált.
Leszartam az egészet. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy az öklöm mindjárt ellenfelem mocskos arcában lesz. De nem akkor lesz igazán mocskos.
Majd akkor, ha több vér lesz az arcán, mint tiszta bőrfelület. És, ha rajtam múlik. Egy kis bőrfelülete sem marad tisztán.

A maszk az arcomon, a fásli  a kezemen, amit nehezen, de feltekertem magamnak. Nem kellett Tom segítsége. Senki segítsége sem kellett volna..annak örülnék, ha Rosie lenne itt velem. Támogatna, és szurkolna.
Őt akarom..
AZ emberek őrjöngtek, kiabáltak, egyesek fütyültek, miközben odasétáltam a ketrechez. Bántotta a fülemet a hangzavar, de mégis feltüzelt ez az egész őrjöngés. 
Nekem szurkolnak. Miattam (is) vannak itt. 
És ez kell nekem. Bár tudom, hogy a rengeteg feszültséggel is képen lennék az ellenfelemet pillanatok alatt kiütni. 
A bíró elindította a mérkőzést. 
Ellenfelem, Vasember, ahogyan ő nevezteti magát a ring közepéig előre jött, és közvetlenül előttem állt meg. 
Vigyorogva néztem rá, próbáltam vele a tekintetemből sugallni, hogy nincs itt helyes, és így is úgy is vesztesként kerül ki innen.
Vasember állán vadul rángatóztak az izmok, a szemei pedig vadul villogtak.
Megszólalt a gong, én pedig nem haboztam. Azonnal támadtam. Teljes erővel engedtem szabadjára a dühöt, a feszültséget, amit ezen a faszfejen vezettem le. 
Vasember hátratántorodott, aztán igyekezett védeni magát vagy éppen engem megrúgni, de nem hagytam neki időt semmire. Két ököllel ütöttem, hogy a földre dönthessem.
Fantasztikus érzés szállt meg, hiszen tudtam, hogy nem kell magam visszafogni. Annyira élveztem, hogy eláraszt az a tiszta adrenalin, hogy elfeledkeztem magamról, és Vasember elkerülve az ütésemet, egy jobb horoggal vágott vissza.
Az ütései sokkal erősebbek voltak, és kimértebbek, mint az eddigi ellenfeleimé.
Valahányszor, amikor sikerült megütnie csak még több adrenalin áradt szét a testemben, és éreztem, hogy az eddig is erős ütéseim, még erősebbek és keményebbek lesznek.
Igyekezett a földre teperni, de ahogyan jó pár próbálkozása, úgy ez sem sikerült.
Ide-oda csapkodott, én viszont számtalanszor eltaláltam öklömmel a fejét, fülét és a halántékát.
A nemrég még fehér fásli már vérvörös lett az öklömön, de fájdalmat nem éreztem, csak azt a hatalmas mennyiségű energiát, ami felszabadult a testemből.
Tom és a bíró ráncigáltak le ellenfelemről, mivel megszólalt a gong, ami a menet végét jelezte.
Kifújtam magam, ittam egy kortyot, aztán amint újra megszólalt a gong azonnal támadtam, de ezúttal sokkal jobban vigyáztam, hogy elkerüljem az ütéseit, és jóval erősebb ütéseket vigyek be neki.
Egyszer-kétszer erősen átfogott a karjával és próbált megharapni, vagy térdével ágyékon rúgni, azonban ilyenkor csak ellöktem és még keményebben vertem be neki.
A harmadik menetben Vasember már alig állt a lábán, ököllel vágott oda nekem, vagy éppen rúgott, de egyszer sem érte el a célját. Már fogytán volt az ereje. Ahogyan az enyém is.
Elfáradtam, ezért hosszabb szüneteket tartottam az ütések között. 
Vasember behúzott még egyet, és a második ütését is sikerült volna véghez vinnie, ha nem állítom meg. Mivel már beakartam fejezni az egészet, így nekifogtam, hogy a padlóra küldjem. Minden erőmet összeszedve elhajoltam a térde elől, majd könyökkel egyenesen az orrába vágtam. Hátrabicsaklott a feje, a szeme a mennyezetre meredt, botorkált még pár lépést, aztán a földre rogyott.
A közönség őrjöngött, és már-már fülsüketítően rossz volt a hangzavar.
A bíró megvizsgálta ellenfelemet, majd odajött hozzám és magasba emelte a kezemet.
Akármennyire is volt fogytán az erőm, energiát vettem, és nagy vigyorral az arcomon fogadtam az emberek kiabálását. 
Kiütöttem még egy férget.
Magasba emelt kezekkel ünnepeltettem magam a közönséggel, és figyeltem őket, akik mind egytől-egyik fütyültek és tapsoltak.
Engem ünnepeltek.
Kivéve egyet a terem hátuljában.
Egy barna, őzikeszemű lányt.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre!! :)
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/