53. rész ~ Az első találkozás

Rosalie Parker

- Ő nincsen Lilly életében. Igazából még soha nem is látta a lányát. - ez volt az a mondat, ami arra késztetett, hogy álljak meg, és ne lépjek be a szobába.

- A szüleivel, de amúgy igen. - ráncoltam a homlokomat. Kivel beszélhet Harry? Ki az, akinek elmondja ezt? A családja, azaz Anne, Robin és Gemma tudják, hogy van egy lányom, ahogyan azt is, hogy az apja nem is ismeri a lányát.

Minden kis részletet tudnak, mert én őszintén elmondtam nekik mindent, hogy semmi ne álljon annak az útjába, hogy rendesen megismerhessenek.

Ahogyan azt is tudják, hogy paparazzo vagyok, vagyis voltam.. Míg Anne már tudja én és a fia megismerkedésének a történetét, addig Gemma és Robin mit sem sejtenek róla.

Csak annyit tudnak, hogy mi volt a munkám. Ahogyan azt is már tudják, hogy nem csinálom azt tovább.

Hogy ott hagytam az állásomat, és egy olyan munkát keresek, amit az életem további részében örömmel végezhetek.

Mert mindenkinek az legyen a munkája, ami a hobbija, akkor lehet igazán szeretni azt, amit csinálunk.

Én ezért akarok fotózni. Mert, akkor azt dolgozhatnám, amit imádok csinálni.

- Mert nem tudtam mit szólnátok.

Pár másodperc múlva folytatta.

- Elviszem majd. Nagyon aranyos, és cuki.

Hova akarja vinni a lányomat? Apukájával beszélhet? Desel? Ő neki esetleg most mondta el, hogy van barátnője, aki történetesen anyuka. És még mielőtt édesapja teljesen meghökken, hogy a fia egy nála jóval idősebb nővel jött össze - ami nem az első eset lenne -, Harry megnyugtatja, hogy egy vele egyidős lány az, aki a barátnője. 

Aki fiatalon lett anyuka.

Lehet elmondta ezeket az édesapjának. Már, ha persze vele beszél. 

De várjunk csak...

Azt mondta Harry, hogy nem tudja mit szólnának. Azaz többesszámot használt.

Bár, akkor is mondhatja az apukájának, mert az apukájának ott van a párja, és Harry vele is nagyon jól kijön. 

- Itt van velünk. Hárman jöttünk. 

Csak sejtem, hogy az illető valamit Lilly hollétéről kérdezhetett, amire Harry ezekkel a szavakkal felelt.

- Így van. Mert már akkor el kellett volna mondanom. Nem szégyellem Lillyt, csak féltem, hogy nem fogadjátok jól.

Nos, igen.

Meg is hiszem, hogy akárki, akivel Harry beszél nem biztos, hogy olyan jól fogadta volna Lilly hírét. Azaz, hogy nekem ő van.

Megérteném. 

Az egyik nagynénikém például majdnem elájult, azaz nyugodtan képzeljétek el, hogy teljesen elfehéredett, és sokkos állapotba került, miután elmondtuk anyuval és apuval nekik, hogy kisbabám lesz.

Fiatal voltam, tudom. De hát nem az ő gyereke vagyok, és anyáék támogattak mindenben. 

De Ellen nénikém valahogyan teljesen elfordult tőlünk. Ő az az embertípus, akinek az életében semmi rossz nem történhet, mert akkor az emberek róla, vagy éppen az ő családjáról fognak pletykálni.

Ha már valaki is róla beszél, akkor csak jókat. Soha egyetlen rossz szót se halljon mástól saját magáról.

Mint, amikor a férje, Paul bácsi elhagyta, mert már nem bírta a zsörtölődését, és a számonkéréseit, azzal a szöveggel jött mindenkinek, hogy megcsalta őt a férje egy fiatalabb nővel, akinek több pénze van, nagyobb didkói, és kerekebb feneke.

De erről szó sem volt.

Csak akkor így mindenki Ellen nénit sajnálta. Paul bácsit pedig utálta.

Egészen addig, amíg Paul vissza nem ment a volt felesége lakására, hogy a maradék ruháit összeszedje.

Ugyanis akkor egy nő a társaságból, akivel Ellen néni összeül minden második napon, megállította a bácsikámat az utcán, és minden csúnya, ide nem illő trágár szavakkal illette. Ezt még én, anyu és apu is hallottuk, amikor elmentünk Ellen nénit meglátogatni. Aztán kiborult a bili.

Paul "kirángatta" Ellen nénit a házból, és dühösen kérte számon az utcán, hogy miért mond olyanokat. Ellen néni hebegve-habogva magyarázott valamit, aztán bácsikám elmondta az igazságot. Azt, hogy Ellen néni állandóan megkövetelte, hogy ő legyen a középpontban, hogy mindig minden róla szóljon. És azt is elmondta Paul, hogy amikor nem ért haza időben tőlünk, Ellen néni azonnal ráförmedt, hogy mégis hogyan képzeli hogy éjjel 11 óra után ér haza, és nincs otthon pontosan tízóranullanullakor. 

És mivel Ellen néni barátnője tudta pontosan, hogy milyen a barátnője, nem kell mondanom, hogy azonnal megváltozott a véleménye...Paul bácsi javára.

- Én is, amikor megtudtam. 

Harry hangja után azonnal visszatértem a valóság csodálatos, néha szörnyű világába.

Újra figyelemmel hallgattam Harry hangját.

- Igen. Nagyon közvetlen, és barátságos. - igaz nem láttam barátomat miközben beszélt, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Ha valaki beszél és mosolyog, azt lehet hallani, mivel akkor a hangja lágyabb lesz, és vidámabb.

- Szeretem őt.

Mármint kit?

Lillyt? Vagy engem?

- Szeretjük egymást. Annyira más ő.

Elmosolyodtam.

Harry már rólam beszél. Nyilvánvalóan.

- Mint nekem Rosie, még ha korai is ezt mondani.

Olyan jó lenne, ha hallhatnám, amit a másik fél a vonal túlsó végén mond. Mert, akkor úgy igazán megérteném.

De az, hogy csak Harry mondatait hallom nem az igazi.

Nem szeretek hallgatózni, de most valahogy megszegtem azt a fogadalmamat, hogy nem fogok soha hallgatózni. Lillynek is ezt fogom tanítani. De ő most lent van,  és mesét néz a nappaliban, elfeküdve a kanapén. 

Én pedig fent. Ráérek még előtte példát mutatni. 

Harry nevetése hallatszott a szobában, melyet kint, a szoba falaink kívül is tökéletesen hallottam. Nevetése mosolyt csalt az arcomra.

Nem tudom kivel beszélhetett, de minden egyes kis mondata megmelengette a szívemet, amit ő egyetlen kis mosollyal is eltud érni.

Ő olyat vált ki belőlem, amit senki más. De főleg boldoggá tesz. Mérhetetlenül boldoggá. 

- Rosie.. - egy hang szólalt meg előttem, melynek tulajdonosának a száján ezelőtt nevetés hallatszott. Azelőtt pedig beszéd.

Most pedig itt áll előttem, és úgy érzem magam, mint aki valami rosszat tett és lebukott.

De hát valahogyan így is volt, nem? Nem nevezném annyira rossznak, hogy kihallgattam a beszélgetését, bár nem szabadott volna..és most pedig lebuktam.

- Mióta állsz itt? - mivel semmit nem mondtam, azóta a pár másodperc óta, mióta megszólított, így feltett egy egyszerű kérdést.

De mennyire egyszerű kérdés ez?

Ha nem érezném magam olyan szarul, amiért kihallgattam a beszélgetését, akkor csak simán azt mondanám, hogy nem olyan régóta.

De mivel lelkiismeret furdalásom van, amiért beleütöttem az orromat, ha mondhatom így, olyanba, ami én rám nem tartozik, így már nem is egyszerű a válasz erre az egyszerű kérdésre.

De, ha a kettő verziót vegyítem, akkor talán nem lehet baj..nem fog rám megharagudni.

- Nem olyan régóta, de esküszöm, hogy nem akartam hallgatózni, és sajnálom is. Csak megálltam, és hallgattam, amit mondasz..nem szabadott volna, tudom, de sajnálom. Komolyan.

- Nem haragszol? - kérdése meglepett és egyben érthetetlenné tette számomra az egészet.

Már én miért is haragudnék rá?

Nem ő hallgatózott, hanem én.

Az arcomra kiülő értetlenkedést fokozta a szemöldök ráncolásom, mely nyomatékosította Harry számára azt, hogy én nem értem miért kérdezte azt, amit kérdezett.

- Amit mondtam..

- Mit mondtál? Nem értelek, Harry. Semmi olyat nem mondtál, ami miatt meg kéne rád haragudnom.

- Én azt hittem, hogy haragszol, amiért nem szóltam eddig a fiúknak Lillyről.

- Szóval velük beszéltél?

- Igen. Elsőnek anyuval, mert ő hívott. És mondta, hogy mondjam el a fiúknak azt, hogy van egy kislányod. Jobb, ha ők is tudják, és elmondtam nekik. Nem akarom, hogy azt hidd, szégyellem Lillyt, mert nem..

  És itt belé fojtottam a szót, ugyanis tudtam, hogy ha hagyom, hogy folytassa, akkor nem áll le, és magyarázkodni kezd a semmiért.

- Harry! Elég. - nevetni kezdtem - nem haragszok. Én éppen attól féltem, hogy te fogsz rám haragudni, amiért itt álltam az ajtóban. 

- Nem, nem haragszok. - sóhajtott fel megkönnyebbülten - komolyan azt hittem, hogy haragszol rám. - magához húzott, egy szoros ölelésbe. 

Karjaimat a dereka köré fontam, és nyomtam egy lágy csókot a vállára.

- Dehogyis. - mosolyogva néztem fel tökéletes arcára - és mit szóltak a fiúk?

- Elsőnek ledöbbentek, de semmi bajuk nem volt. Nem voltak előítéleteik. Semmi. Zayn mondta, hogy milyen köcsög az a srác, hogy nem ismeri a saját lányát. És szeretnék megismerni.

- Lillyt? - meglepődtem. Nem hittem volna, hogy Harry legjobb barátai, akik már-már testvérként funkcionálnak az életében, megakarják ismerni Lillyt. 

- Igen. - mosolyogva nézett rám - szeretik a gyerekeket. Szóval mit szólnál, ha hazamennénk, akkor elmennénk hozzájuk?

- Komolyan gondolod?

- A legkomolyabban! Imádni fogják Lillyt. 

- Jó ötlet?

- Ne aggodalmaskodj. - nevetve nyomott egy csókot a számra - minden rendben lesz.

- Oké, rendben. - sóhajtottam.

Semmi bajom nincs a fiúkkal, ne értsetek félre. Csak nem akarom, hogy más legyen a véleményük rólam.

Hazudtam nekik, vagyis hát eltitkoltam előlük az életem egyik legnagyobb dolgát. Az életem legnagyobb csodáját.

De hát mit is gondolok? Miért kellett volna nekik elmondanom? Nem volt kötelességem a fiúkat beleavatni minden egyes kis részletbe az életem kapcsán. Hiszen csak egyszer találkoztam velük. 

Nem kell, hogy rosszul érezzem magam. Ők megértőek, és egyáltalán nem haragszanak rám. Már miért is haragudnának? Nagyon jól tudják, hogy nem vagyok nekik köteles mindent magamról elmondani. 

- Anya! - kiabált Lilly lentről. Hirtelen megrezzentem, és megijedtem, hogy valami baja esett. De nem.

Ez nem volt jajveszékelős kiáltás, mint amikor elesett vagy egyebek.

- Menjünk le. - fogta meg kezemet, és levezetett a nappaliba. Lilly ugyanúgy ott feküdt a kanapén. Odasétáltam, és leültem mellé.

- Itt vagyok kis szépség. - simogattam meg a haját. Felült, és hozzám bújt. Tekintetét a mellettünk álló fiúra vezette.

- Harry. - mosolygott szélesen. Kimászott az ölemből, felállt a kanapéra, és odalépett Harryhez. Kis kezeit barátom felé nyújtotta, aki vigyorogva értette a célzást, és vette karjaiba Lillyt.

- Na, mi az? - nyomott Harry egy puszit Lilly fejére.

- Éhes. - Lilly átölelte Harryt a nyakánál, és fejét a vállára hajtotta.

- Éhes vagy?

- Igen. - bólintott Lilly Harry kérdésére.

- Csináltam palacsintát. Ehetünk. Azért is mentem fel, hogy szóljak neked. - mosolyogva figyeltem őket. 

Annyira aranyosak voltak így. Ha valaki látná őket, akkor azt mondanák, hogy apa és lánya.

Én viszont tudom, hogy ez sajnos nem így van. Pedig Lillynek lenne a legjobb apukája a világon.

És tudom..ha Harryvel nagyon komoly lesz a kapcsolatunk, akkor egy napon ő lesz Lilly apukája. De azt viszont tudom, hogy Lilly már most úgy tekint Harryre, mint az apukájára.

- Akkor együnk. - indult meg Harry karjaiban Lillyvel.

Én pedig csak mosolyogva néztem a számomra két fontos személyt, és követtem őket be a konyhába. 

~ Valahol Londonban. Egy tökéletes, boldog nyaralás                                   eltelte után ~

- Minden rendben lesz, bébi. - Harry nevetett mellettem a vezetőülésben, miközben a fiúk háza felé tartottunk. 

Hátul Lilly üldögélt, és nézegetett ki az ablakon, hogy szemügyre vehesse a mellettünk elhaladó Londoni tájat. 

Ideges voltam. Izgultam.

Pedig Harry az elmúlt napokban, mint amikor a nyaralásunkon voltunk, mint itthon, már többször elmondta, hogy nem kell semmitől sem tartanom. A fiúk már alig várják, hogy megismerjék Lillyt. 

Én mégis izgultam. 

- Tudom, csak akkor is.. - sóhajtottam. Harry megfogta a kezemet, és a combjára tette. Simogatni kezdte a kézfejemet.

- Nyugodj meg. Már nagyon várnak minket.

- Próbálok megnyugodni. De majd, ha már ott leszünk, és látom, hogy minden rendben, akkor megnyugszok. 

- Rendben. - felemelte a kezemet, és egy puszit nyomott rá.

- Szeretlek Harry. - mosolyogva néztem rá.

Széles, boldog mosoly húzódott ajkaira. A gödröcskéi, amik annyira ellenállhatatlanná teszik, előbukkantak az őszinte mosolyától.

- Szeretlek Rosie! - nyomott még egy puszit a kézfejemre, amit azután vissza helyezett a combjára.

Nem szóltunk semmit.

Lilly és én a tájat figyeltük. Harry pedig az utat előttünk. De még mindig ott volt az arcunkon az a boldog mosoly. 

Akkor jöttem rá, hogy nincs mitől félnem. Ez a találkozó nem sülhet el rosszul.

- Itt vagyunk! - alighogy beértünk a lakásba, és minden felesleges ruhadarabtól, azaz sapkától, kabáttól, cipőtől, megszabadultunk, Harry elkiabálta magát, hogy a házban tartózkodók biztosan felfigyeljenek arra, hogy mi itt vagyunk. 

Lilly furcsán nézett Harryre. Gondolom hirtelen érte a kiabálás, hiszen még soha, senki nem kiabált mellette. 

Beljebb mentünk a házba, és utunk a nappaliba vezetett. Egy helyiségből jött ki az egyik srác, aki ha minden igaz, Liam. 

Barátságos mosolyát mutatta felénk, amit tudtam, hogy igazi. Nem megjátszott. Tényleg örül annak, hogy itt vagyunk.

- Sziasztok. - köszönt nekünk mosolyogva. Harryt megölelte, majd engem is egy meleg öleléssel köszöntött.

- Szia. 

- Rosie. Jó téged újra látni, főleg már ennek a bongyor hajúnak a barátnőjeként. - vigyorogva nézett ránk Liam. Vigyorogni tudtam csak. Rájöttem, hogy amióta először találkoztam velük azóta rengeteg minden történt. 

- És ő pedig.. - guggolt le Lilly elé, aki csak mosolyogva, enyhén megilletődve nézte Liamet.

- Lilly. - fejezte be Harry, és adta meg Liam számára a legfontosabb információt lányomról. A nevét.

- Szia Lilly. Liam  vagyok. - mosolygott rá Liam.

Lilly elmosolyodott, és akkor már mind a hárman tudtuk, hogy nyert ügye van Liamnek.

- Szia. - köszönt lányom gyermeki hangján, amitől Liamnek még szélesebb lett a mosolya.

- Itt vagyunk! - jelentek meg a nappaliban a One Direction hiányzó tagjai.

Megölelték Harryt, majd megöleltek engem, végül pedig mind a hárman szélesen vigyorogva guggoltak le Lilly elé.

- Hát szia. - vigyorgott Niall, és megfogta Lilly kezét - Niall vagyok.

- Megijeszted. - súgta neki Louis, mire Niall meglökte a vállát. Lilly felkacagott, Niall arcára még szélesebb vigyor ült ki, és még egyszer meglökte Louist.

Lilly még hangosabban kacagott.

- Na, szép. Az teszi boldoggá, ha vernek engem. - játszotta a sértődöttet Louis - megverem Niallt, jó? - kérte lányom beleegyezését.

- Ne. - rázta a fejét Lilly. Louis eltátotta a száját.

- Ő bánthat engem, de én nem őt?

- Igen. - bólintott kuncogva Lilly.

- Hát milyen világban élünk? - csapott finoman Louis a lábára, így hangot is adva a sértődöttségének.

Mindannyian nevetni kezdtünk.

- Hát, haver. Én vagyok a nyerő. - vigyorgott Niall, és felvette Lillyt a karjaiba - nagyon cuki vagy. Már most imádlak! - nyomott egy nagy puszit a karjaiban tartott kislány arcára. 

- Na, jó, akkor én is hagy mutatkozzak be. Szia, kishölgy. Zayn vagyok. - mosolygott a fekete hajú fiú Lillyre. Lilly őt nézte, és mint eddig mindegyik fiúnál, széles mosoly terült el arcán. 

- Űbercuki vagy! - vigyorgott Louis - kit zavar, hogy Niall lett a kedvenced. Átmeneti állapot. 

- Nem, nem. Ez a gyönyörűség engem imád! 

- Na, add csak ide. - vette ki Zayn, Niall kezéből Lillyt. Lilly átölelte Zaynt a nyakánál - nem fél.

- Hogy, ha biztonságban érzi magát, akkor nem. - mosolyogtam. 

- Itt biztonságban vagy. - mosolygott Liam, és megsimogatta Lilly kezét. 

- Főztünk ebédet. Lillynek is csináltunk finomat. - húzta ki magát büszkén Louis.

- Akkor nem lesz sokáig Lilly biztonságban. - nevetett Harry. Mind a négy fiú csúnyán nézett rá. Én és Lilly is csak nevettünk.

- Finomat főztünk!

- Mint mindig. - nevetett Harry továbbra is.

- Naa. Biztosan jó lett. - keltem a fiúk védelmére, akik elismerően húzták ki magukat.

Zayn már elindult Lillyvel a karjaiban a konyhába. Lilly nem nézett hátra, hogy ellenőrizzen engem. 

Biztonságban érezte magát.

Tudtam, hogy ez a nap nagyon, nagyon jól fog alakulni.

A fiúk szívébe lopta magát Lilly. És biztosra veszem, hogy Lilly oda meg vissza van a fiúkért.

Aranyosak, kedvesek és viccesek. Ez az, ami mosolyt csal Lilly arcára.

- Rosie bármikor vigyázunk rá! - szakított ki gondolatmenetemből Niall - ha elakartok menni bárhová, akkor nálunk lehet, nyugodtan!

- Elkényeztetjük! Annyira cuki. - vigyorgott Louis, miközben Rosie kis copfjával játszott. 

- Vigyázhattok rá, ha úgy lesz, de nem olyan sokáig.

- Elsőnek pár órákat, aztán itt aludhat. - Liam átvette Louis túlbuzgó szerepét.

De, ahogyan mondtam. Elbűvölte Lilly a fiúkat. 

- Na, majd megbeszéljük. - mosolyogtam. 

- Oké. Szereztünk etetőszéket. Szóval ebédelhetünk! 

A fiúk sürögni-forogni kezdtek a konyhában, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan elképzelték. 

Én rosszra számítottam, de mégis nagyon jó napnak nézünk elébe.

A fiúk arra számítottak, hogy rosszat főztek, de nagyon finom lett az étel.

Ebéd közben is ment a beszélgetés főleg a fiúk és Lilly között. Én és Harry, mint külső szemlélők figyeltük az eseményeket. 

- Szeretlek. - suttogta a fülembe. A gerincemen végig futott az a csodálatos érzés.

Ránéztem mosolyogva.

- Szeretlek. - suttogtam, és apró puszit leheltem az arcára, majd a tekintetemet visszafordítottam a fiúk felé, ahol Louis éppen egy vékony szelet párolt répát egyensúlyozott az orrán. Amikor az lepottyant, Lilly kacagott.

És ahhoz, hogy újra, és újra hallhassa Louis ezt hangot, újra, és újra rátette az orrára a répát.

Akkor jöttem rá, hogy a lányom ennél jobb társaságba nem is kerülhetett volna. 

Lilly