- Annyira boldog vagyok! - nevetve öleltem még jobban magamhoz Rosie vizes testét. Még jobban érezni akartam teste melegét, és őt is. Még jobban magamhoz akartam szorítani, még ha ez már egyenlő lett volna a lehetetlenséggel.
Az, hogy boldog vagyok, el sem mondja igazából, hogy mi érzek.
Boldogság?
Öröm?
Nem.
Ez ezeknél sokkal, de sokkal jobb. Sokkal, de sokkal mámorítóbb érzés.
Ez inkább a szerelem, és a szerelemmel együtt jön az is, hogy az ember kicsattan a bőréből.
Mint, amit én is érzek most Rosie mellett. Legszívesebben agyon puszilgatnám, ölelgetném. És egész nap vigyorognék. Sőt. Egész életemben. A szívem repes a boldogságtól, és annyira kellemesen boldog érzés járja át a testemet, amilyet még egyszer sem éreztem.
Ezt is Rosie váltja ki belőlem.
Ő éri el azt, hogy olyat érezzek, amit még soha. Mert tudom, hogy ilyet még nem éreztem.
Mellette olyan kivirult vagyok. Mint, amikor a hideg, havas, fagyos tél után, jön a kellemes, virágokkal borított tavasz.
Tél voltam Rosie előtt.
Tavasz vagyok Rosie mellett.A belsőmben minden kinyílt, minden friss lett, minden újra feléledt. Főként a szívem.Végre van akiért doboghat. Végre van, akinek megmutathatom, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy szeressek valakit, és méltó vagyok arra, hogy szeressenek.
Rosie nevetve kulcsolta szorosan nyakam köré karjait.
- Ezt az elmúlt pár percben már sokszor elmondtad. - kuncogott. Az arcát elrejtette a nyakamba. Amikor kifújta a levegőt, ami közvetlenül a bőrömön haladt végig egész testemen, megremegtem.
- Tudom, és még rengetegszer elfogom mondani. - vigyorogva fogtam kezeim közé arcát, és nyomtam egy csókot ajkaira - ez az igazság, szépség. A legboldogabb ember vagyok a világon! Senki sem veheti el a boldogságomat. - nyomtam egy puszit az orra hegyére.
- Nem is fogja, Harry. - mosolyogva húzta végig mutatóujját az arcom élén.
- Tudom. - elmosolyodtam - csak tudom, hogy milyen érzés egyedül lenni, és azt is, hogy az embereket néha zavarja, ha boldog vagyok.. - felsóhajtottam.
- Héj. Most ne foglalkozz se a paparazzókkal, se a rajongókkal, se senkivel. Most tudod kivel foglalkozz csak? - kíváncsian húztam fel a szemöldökömet. Elmosolyodott, és úgy válaszolt.
- Csakis velünk, Harry. Senki mással.
Széles mosoly ült ki az arcomra, majd jó szorosan magamhoz öleltem.
- Annyira jó, hogy befurakodtál az életembe. - csókot hintettem feje búbjára.
- Mi az, hogy befurakodtam? - nézett rám elképedve.
Nevetve néztem rá, és bosszús arckifejezése láttán még hangosabban nevettem.
- Jó értelemben furakodtál be. - pusziltam meg - jöttél és mindent felforgattál.
- Nem bánod, ugye?
- Soha nem bánnám, Rosie. - simogatni kezdtem csípőjét.
- Mert tudod én sem bánom, hogy az életem részévé váltál.
- Ezt örömmel hallom, mert tudod bele kell törődnöd abba, hogy most már ez a felállás változatlan lesz. - vigyorogtam rá.
- Felállás? - húzta fel szemöldökét.
- Hogy mindig is az életed része akarok lenni!
Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete, és hirtelen semmit sem tud mondani.
- Tudom, hogy mit gondolsz, de én annyira nagyon jól érzem magam veled, és 20 évesen tudom, hogy még korai kijelenteni, de én tényleg úgy érzem, hogy melletted akarok maradni. Melletted és Lilly mellett. Mind a kettőtök mellett.
- Harry.. - suttogott Rosie. Tudtam, hogy éppen most emészti a szavaimat.
- Komolyan gondolom, Rosie, hogy én mellettetek akarok maradni. És nem üres szavak ezek, amikkel sokan dobálóznak, hanem ígéretek. Őszintén mondom, hogy én veled szeretnék maradni. Ha magam elé képzelem a jövőt, akkor téged képzellek el. Nem mást. Csakis téged.
- Ó, Harry. - szorosan átölelt, miközben arcát elrejtette nyakam hajlatában.
Nem szóltam semmit.
Hagytam, hogy a szavak, melyek az elmúlt percekben elhagyták számat, szépen beleivódjanak az emlékezetébe és mindent elraktározzon.
Örökre.
- Te nem akarsz velem sokáig együtt lenni? - kérdeztem halkan. Bevallom a hangom mögött ott rejtőzködött a szomorúság.
Mi van, ha ő nem akar velem hosszú távú kapcsolatot? Ha ő csak egy kis ideig szeretne velem lenni?
Én azt nem akarom. Akkor már inkább egyedül öregszem meg, de nekem csakis Rosie kell! Soha, senki más!
- Mi? Harry ne gondolj ilyenekre. Csak nem szeretek annyira előretervezni, mert félek, hogy megütöm a bokámat.
- Szóval azt hiszed, hogy elhagynálak, vagy bármi ilyen?
- Nézd, Harry. Vannak nálam ezerszer, sőt milliószor szebb lányok. Nem csodálnám, ha megakadna valamelyiken a szemed.
- Már megakadt egyen. Rajtad. - néztem a szemeibe - és lehetnek nálad akármennyiszer szebb lányok, nekem akkor is csak te kellesz. Nem kellenek répaevő csajok. Nekem a kalóriaevő lány kell, aki nem szégyell előttem enni. Egészségesen táplálkozunk, de azért egyszer, kétszer bűnözünk. És én nekem nem kell olyan lány, akivel egész nap csak nulla kalóriás ételeket eszek.
- Szóval csak a kaja miatt vagy velem?
- Neem. - felnevettem - ah..
Rosie nevetni kezdett.
- Oké, oké értem.
- Akkor figyelj rám. - kezeim közé fogtam az arcát - Nekem. Csak. Te. Kellesz. Senki. Más. És. Soha. Nem. Is. Fog. Más. Kelleni. - szótagoltam neki lassan a szavakat, hogy biztosan mindegyik elérje azt a célt, amit elakartam érni.
Hogy Rosie felfogja. Én teljesen komolyan beszélek.
- Szeretlek. - fűztem még hozzá azt a három kicsi szót, ami már önmagában is hatalmas jelentéssel bír.
Sosem dobálóztam ezzel a szóval. Nem mondtam ki olyannak, aki iránt nem éreztem azt. Nem éreztem szerelmet iránta. Az teljesen más, ha valaki jól érzi magát a másik fél mellett, szeret vele lenni. Az még nem szerelem.
Az lesz a szerelem, ha valaki mellől majd el sem akar mozdulni. És az a tudat, hogy esetleg hónapokra el kell tőle válnia, megrémíti és inkább ezt a gondolatot elűzi az agya legkisebb zugába, hogy még csak gondolni se kelljen rá, egészen addig a pillanatig, amikor már közeledik a búcsúzkodás.
Tudom, hogy én hamarosan újra elkezdem a turnézást. Tudom, hogy hamarosan elkezdődnek a próbák, és kevesebbet fogom Rosiet látni.
Amit nem akarok.
Nem akarok nélküle annyi időt tölteni, nélkülük annyi időt eltölteni.
Előző barátnőm esetében ez nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy majd ha lesz ideje nekem, és neki is, akkor meglátogatjuk egymást. Nem mondom, hogy nem kedveltem, mert igenis kedveltem, és jól éreztem magam vele, de nem volt szerelem. Messze sem volt az az érzés, ami Rosie mellett.
- Nem akartalak megbántani. - Rosie ajkai közül egy halk sóhaj szaladt ki. Kíváncsian figyeltem őt - komolyan veled akarok lenni. Csakis veled. Csak tudod nem akarom, hogy veled is koppanjak, mert nem akarok! Én veled akarok lenni. Sokáig. Élvezni melletted az életet, fiatalnak lenni. Tudom, hogy van egy lányom, de ő mellette is tudok még fiatal lenni. Csak félek, hogy elhagysz.
- Akkor minden rendben lesz nem? Félelem nélkül élhetsz. - simítottam meg a homlokát, majd az orrát.
Mélyen szemeimbe nézett. De olyan nézéssel, ami miatt a gatyámba bújtatott farkam megrándult.
Ez a nő.. egyszer totálisan kifog készíteni.
- Akkor igen. - elmosolyodott - és Lilly?
- Mi van vele?
- Nem zavar téged? Mi ketten vagyunk. Én és a kislányom.
- Amivel én tisztában is vagyok. Tudom, hogy neked van egy tündéri lányod, akit imádok. Annyira elbűvölő, és mint már régebben is mondtam. Ha ismertelek volna már régebben, amikor Lillyt vártad, akkor mindenben ott álltam volna melletted. Segítettem volna neked. Nem viccből mondtam, hanem mert úgyis gondoltam.
- Hogy lehetséges ez? - sóhajtott.
Értetlenül néztem rá. Nem értettem, hogy miért kérdezi ezt.
- Micsoda?
- Az, hogy megkaptalak téged. Elfogadod az életemet úgy, ahogyan az van. Elfogadod Lillyt, nem ítélsz el. Ez csak egy álom? - nevetett - mert, ha igen, akkor soha, de soha nem akarok felébredni.
Elmosolyodtam. Hosszú csókot leheltem Rosie ajkaira.
- Nem álom. Nem fogsz úgy felkelni, hogy ez az egész nem történt meg. Ha pedig mégis álom lenne, amit kétlek, akkor tudod hol lakok. Csak csengess be. - vigyorogva néztem rá, és kacsintottam egyet.
Megrázta nevetve a fejét.
- És akkor mit mondanék? Hogy bocs Harry, veled álmodtam, mégpedig azt, hogy rájöttem a titkodra, és lassan egymásba szerettünk?
- Miért ne? - nevettem.
- Kicsit sem néznél hülyének. - kuncogott Rosie. Odahúzott a medence lépcsőjéhez. Még mielőtt leülhetett volna, megállítottam. Leültem a lépcső egyik fokára, Rosiet pedig az ölembe húztam. Átölelt a derekamnál. Az oldala simult a mellkasomhoz.
Mosolyogva simítottam tenyeremet a combjára.
- Nem néznélek hülyének. - folytattam a beszélgetést, amit eddig állva folytattunk, de most, hogy már kényelmesen elhelyezkedtünk, folytathatom.
- Ó, persze. - nevetett. Egy kicsit hátra hajtotta a fejét. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne csókoljam meg nyaka puha bőrét.
- Na, jó. Biztosan nem néznélek normálisnak. - kuncogtam.
- Kösz. - nevetve nézett rám.
- Az előbb mondtad, hogy nem néznélek normálisnak!
- Igen, de attól neked nem kéne megerősítened, hogy nem néznél normálisnak! - kérte ki magának. Vigyorogva csókoltam meg telt ajkait.
- Valld be, bébi. Ha én állítanék oda az ajtód elé, hogy hát, te, Rosie. Veled álmodtam. És most itt vagyok, mert gondoltam megkereslek. Te sem néznél normálisnak engem.
Egy pillanatig elgondolkodott.
- Hát nem. Határozottan azt mondanám, hogy jól van. Ez a srác sem normális. Kihívnám rád a pszichiátriát. - nevetett fel hangosan.
Összeszűkült szemekkel néztem rá.
- Valószínűleg követném a példádat, ha te bukkannál fel az ajtóban. Bár, lehet azt gondolnám, hogy ó, hát ez is csak egy rajongó. Aztán rád csuknám az ajtót.
- Rám csuknád az ajtót? - száját eltátotta. Én csak vigyorogni tudtam.
- Hát lehetséges. Őszintén van pár nagyon, hogy is fogalmazzak, őrült rajongónk, aki mindent megtenne, csak hogy a házunkba férkőzzön.
- De én csak becsengetnék.
- És azt mondanád, hogy Harry. Álmomban már láttalak. - röhögtem a saját poénomon. Rosie elsőnek nem értette, aztán végül leesett neki, és ő is nevetni kezdett.
- Olyan hülye vagy. - rázta meg a fejét. Karjait a nyakam köré fonta. - De ez nem csak egy álom. Tényleg itt vagyunk.
- Boldogan, és szerelemben. - egészítettem ki mosolyogva. A csípőjére kezdtem nonfiguratív mintákat rajzolni. Tetszett a reakció, amit kiváltottam a testéből.
- Ez a varázslat sosem fog elszállni, ugye? - nem nézett rám. A mellkasomra rajzolt motívumok jobban felkeltették az érdeklődését. Vagy inkább nem akart rám nézni.
- Nem, soha! - emeltem fel fejét az állánál fogva és néztem mélyen a szemeibe - ne félj, Rosie. Nem fog elmúlni. Tudom, hogy mit érzel. Érzem, hogy ugyanazok az érzések kavarognak benned, mint bennem. És innen tudom, hogy ennek nem lesz vége!
- Csak élvezzük a pillanatokat.
- Így van. Minden pillanatot élvezni fogunk, amit együtt töltünk.
- De te turnéra is mész... - kezdte, azonban nem engedtem, hogy befejezze. Mutatóujjamat az ajkaira tettem.
- Arról volt szó, hogy élvezzük a pillanatokat. Nem arról, hogy előresietünk az időben.
- Tudom. - halványan elmosolyodott.
- Akkor meg? De hidd el, ha turnéra is megyek, megoldjuk. És, ha nem találkozunk sokszor, akkor sem fogok senki másnál kikötni. Csakis nálad.
- Hogy is volt az, hogy nem sietünk előre az időben? - húzta fel tökéletesen ívelt szemöldökét.
Nevetve ráztam meg a fejemet, és nyomtam ajkaimat lágyan az ajkaira, hogy egy érzelmes csókba hívjam őt.
Tudom, hogy nem régóta vagyunk együtt, és hogy nem szabad annyira előrehaladni, de azt is tudom, hogy Rosie számomra az a lány, akiben megtaláltam mindent, ami a másik felemben meg kell hogy legyen.
Humoros.
Kedves.
Hatalmas szíve van.
És szeret engem.
Mert érzem, hogy szeret. Tudom, hogy az érzései, amiket elmond nekem, azok tiszták és őszinték.
Különben nem ölelne így magához. Ilyen ragaszkodóan.
Nem puszilna meg csak úgy random. Olyan édesen.
És nem csókolna úgy, ahogyan.
Szerelmesen és érzelmekkel telve.
Az, hogy boldog vagyok, el sem mondja igazából, hogy mi érzek.
Boldogság?
Öröm?
Nem.
Ez ezeknél sokkal, de sokkal jobb. Sokkal, de sokkal mámorítóbb érzés.
Ez inkább a szerelem, és a szerelemmel együtt jön az is, hogy az ember kicsattan a bőréből.
Mint, amit én is érzek most Rosie mellett. Legszívesebben agyon puszilgatnám, ölelgetném. És egész nap vigyorognék. Sőt. Egész életemben. A szívem repes a boldogságtól, és annyira kellemesen boldog érzés járja át a testemet, amilyet még egyszer sem éreztem.
Ezt is Rosie váltja ki belőlem.
Ő éri el azt, hogy olyat érezzek, amit még soha. Mert tudom, hogy ilyet még nem éreztem.
Mellette olyan kivirult vagyok. Mint, amikor a hideg, havas, fagyos tél után, jön a kellemes, virágokkal borított tavasz.
Tél voltam Rosie előtt.
Tavasz vagyok Rosie mellett.A belsőmben minden kinyílt, minden friss lett, minden újra feléledt. Főként a szívem.Végre van akiért doboghat. Végre van, akinek megmutathatom, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy szeressek valakit, és méltó vagyok arra, hogy szeressenek.
Rosie nevetve kulcsolta szorosan nyakam köré karjait.
- Ezt az elmúlt pár percben már sokszor elmondtad. - kuncogott. Az arcát elrejtette a nyakamba. Amikor kifújta a levegőt, ami közvetlenül a bőrömön haladt végig egész testemen, megremegtem.
- Tudom, és még rengetegszer elfogom mondani. - vigyorogva fogtam kezeim közé arcát, és nyomtam egy csókot ajkaira - ez az igazság, szépség. A legboldogabb ember vagyok a világon! Senki sem veheti el a boldogságomat. - nyomtam egy puszit az orra hegyére.
- Nem is fogja, Harry. - mosolyogva húzta végig mutatóujját az arcom élén.
- Tudom. - elmosolyodtam - csak tudom, hogy milyen érzés egyedül lenni, és azt is, hogy az embereket néha zavarja, ha boldog vagyok.. - felsóhajtottam.
- Héj. Most ne foglalkozz se a paparazzókkal, se a rajongókkal, se senkivel. Most tudod kivel foglalkozz csak? - kíváncsian húztam fel a szemöldökömet. Elmosolyodott, és úgy válaszolt.
- Csakis velünk, Harry. Senki mással.
Széles mosoly ült ki az arcomra, majd jó szorosan magamhoz öleltem.
- Annyira jó, hogy befurakodtál az életembe. - csókot hintettem feje búbjára.
- Mi az, hogy befurakodtam? - nézett rám elképedve.
Nevetve néztem rá, és bosszús arckifejezése láttán még hangosabban nevettem.
- Jó értelemben furakodtál be. - pusziltam meg - jöttél és mindent felforgattál.
- Nem bánod, ugye?
- Soha nem bánnám, Rosie. - simogatni kezdtem csípőjét.
- Mert tudod én sem bánom, hogy az életem részévé váltál.
- Ezt örömmel hallom, mert tudod bele kell törődnöd abba, hogy most már ez a felállás változatlan lesz. - vigyorogtam rá.
- Felállás? - húzta fel szemöldökét.
- Hogy mindig is az életed része akarok lenni!
Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete, és hirtelen semmit sem tud mondani.
- Tudom, hogy mit gondolsz, de én annyira nagyon jól érzem magam veled, és 20 évesen tudom, hogy még korai kijelenteni, de én tényleg úgy érzem, hogy melletted akarok maradni. Melletted és Lilly mellett. Mind a kettőtök mellett.
- Harry.. - suttogott Rosie. Tudtam, hogy éppen most emészti a szavaimat.
- Komolyan gondolom, Rosie, hogy én mellettetek akarok maradni. És nem üres szavak ezek, amikkel sokan dobálóznak, hanem ígéretek. Őszintén mondom, hogy én veled szeretnék maradni. Ha magam elé képzelem a jövőt, akkor téged képzellek el. Nem mást. Csakis téged.
- Ó, Harry. - szorosan átölelt, miközben arcát elrejtette nyakam hajlatában.
Nem szóltam semmit.
Hagytam, hogy a szavak, melyek az elmúlt percekben elhagyták számat, szépen beleivódjanak az emlékezetébe és mindent elraktározzon.
Örökre.
- Te nem akarsz velem sokáig együtt lenni? - kérdeztem halkan. Bevallom a hangom mögött ott rejtőzködött a szomorúság.
Mi van, ha ő nem akar velem hosszú távú kapcsolatot? Ha ő csak egy kis ideig szeretne velem lenni?
Én azt nem akarom. Akkor már inkább egyedül öregszem meg, de nekem csakis Rosie kell! Soha, senki más!
- Mi? Harry ne gondolj ilyenekre. Csak nem szeretek annyira előretervezni, mert félek, hogy megütöm a bokámat.
- Szóval azt hiszed, hogy elhagynálak, vagy bármi ilyen?
- Nézd, Harry. Vannak nálam ezerszer, sőt milliószor szebb lányok. Nem csodálnám, ha megakadna valamelyiken a szemed.
- Már megakadt egyen. Rajtad. - néztem a szemeibe - és lehetnek nálad akármennyiszer szebb lányok, nekem akkor is csak te kellesz. Nem kellenek répaevő csajok. Nekem a kalóriaevő lány kell, aki nem szégyell előttem enni. Egészségesen táplálkozunk, de azért egyszer, kétszer bűnözünk. És én nekem nem kell olyan lány, akivel egész nap csak nulla kalóriás ételeket eszek.
- Szóval csak a kaja miatt vagy velem?
- Neem. - felnevettem - ah..
Rosie nevetni kezdett.
- Oké, oké értem.
- Akkor figyelj rám. - kezeim közé fogtam az arcát - Nekem. Csak. Te. Kellesz. Senki. Más. És. Soha. Nem. Is. Fog. Más. Kelleni. - szótagoltam neki lassan a szavakat, hogy biztosan mindegyik elérje azt a célt, amit elakartam érni.
Hogy Rosie felfogja. Én teljesen komolyan beszélek.
- Szeretlek. - fűztem még hozzá azt a három kicsi szót, ami már önmagában is hatalmas jelentéssel bír.
Sosem dobálóztam ezzel a szóval. Nem mondtam ki olyannak, aki iránt nem éreztem azt. Nem éreztem szerelmet iránta. Az teljesen más, ha valaki jól érzi magát a másik fél mellett, szeret vele lenni. Az még nem szerelem.
Az lesz a szerelem, ha valaki mellől majd el sem akar mozdulni. És az a tudat, hogy esetleg hónapokra el kell tőle válnia, megrémíti és inkább ezt a gondolatot elűzi az agya legkisebb zugába, hogy még csak gondolni se kelljen rá, egészen addig a pillanatig, amikor már közeledik a búcsúzkodás.
Tudom, hogy én hamarosan újra elkezdem a turnézást. Tudom, hogy hamarosan elkezdődnek a próbák, és kevesebbet fogom Rosiet látni.
Amit nem akarok.
Nem akarok nélküle annyi időt tölteni, nélkülük annyi időt eltölteni.
Előző barátnőm esetében ez nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy majd ha lesz ideje nekem, és neki is, akkor meglátogatjuk egymást. Nem mondom, hogy nem kedveltem, mert igenis kedveltem, és jól éreztem magam vele, de nem volt szerelem. Messze sem volt az az érzés, ami Rosie mellett.
- Nem akartalak megbántani. - Rosie ajkai közül egy halk sóhaj szaladt ki. Kíváncsian figyeltem őt - komolyan veled akarok lenni. Csakis veled. Csak tudod nem akarom, hogy veled is koppanjak, mert nem akarok! Én veled akarok lenni. Sokáig. Élvezni melletted az életet, fiatalnak lenni. Tudom, hogy van egy lányom, de ő mellette is tudok még fiatal lenni. Csak félek, hogy elhagysz.
- Akkor minden rendben lesz nem? Félelem nélkül élhetsz. - simítottam meg a homlokát, majd az orrát.
Mélyen szemeimbe nézett. De olyan nézéssel, ami miatt a gatyámba bújtatott farkam megrándult.
Ez a nő.. egyszer totálisan kifog készíteni.
- Akkor igen. - elmosolyodott - és Lilly?
- Mi van vele?
- Nem zavar téged? Mi ketten vagyunk. Én és a kislányom.
- Amivel én tisztában is vagyok. Tudom, hogy neked van egy tündéri lányod, akit imádok. Annyira elbűvölő, és mint már régebben is mondtam. Ha ismertelek volna már régebben, amikor Lillyt vártad, akkor mindenben ott álltam volna melletted. Segítettem volna neked. Nem viccből mondtam, hanem mert úgyis gondoltam.
- Hogy lehetséges ez? - sóhajtott.
Értetlenül néztem rá. Nem értettem, hogy miért kérdezi ezt.
- Micsoda?
- Az, hogy megkaptalak téged. Elfogadod az életemet úgy, ahogyan az van. Elfogadod Lillyt, nem ítélsz el. Ez csak egy álom? - nevetett - mert, ha igen, akkor soha, de soha nem akarok felébredni.
Elmosolyodtam. Hosszú csókot leheltem Rosie ajkaira.
- Nem álom. Nem fogsz úgy felkelni, hogy ez az egész nem történt meg. Ha pedig mégis álom lenne, amit kétlek, akkor tudod hol lakok. Csak csengess be. - vigyorogva néztem rá, és kacsintottam egyet.
Megrázta nevetve a fejét.
- És akkor mit mondanék? Hogy bocs Harry, veled álmodtam, mégpedig azt, hogy rájöttem a titkodra, és lassan egymásba szerettünk?
- Miért ne? - nevettem.
- Kicsit sem néznél hülyének. - kuncogott Rosie. Odahúzott a medence lépcsőjéhez. Még mielőtt leülhetett volna, megállítottam. Leültem a lépcső egyik fokára, Rosiet pedig az ölembe húztam. Átölelt a derekamnál. Az oldala simult a mellkasomhoz.
Mosolyogva simítottam tenyeremet a combjára.
- Nem néznélek hülyének. - folytattam a beszélgetést, amit eddig állva folytattunk, de most, hogy már kényelmesen elhelyezkedtünk, folytathatom.
- Ó, persze. - nevetett. Egy kicsit hátra hajtotta a fejét. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne csókoljam meg nyaka puha bőrét.
- Na, jó. Biztosan nem néznélek normálisnak. - kuncogtam.
- Kösz. - nevetve nézett rám.
- Az előbb mondtad, hogy nem néznélek normálisnak!
- Igen, de attól neked nem kéne megerősítened, hogy nem néznél normálisnak! - kérte ki magának. Vigyorogva csókoltam meg telt ajkait.
- Valld be, bébi. Ha én állítanék oda az ajtód elé, hogy hát, te, Rosie. Veled álmodtam. És most itt vagyok, mert gondoltam megkereslek. Te sem néznél normálisnak engem.
Egy pillanatig elgondolkodott.
- Hát nem. Határozottan azt mondanám, hogy jól van. Ez a srác sem normális. Kihívnám rád a pszichiátriát. - nevetett fel hangosan.
Összeszűkült szemekkel néztem rá.
- Valószínűleg követném a példádat, ha te bukkannál fel az ajtóban. Bár, lehet azt gondolnám, hogy ó, hát ez is csak egy rajongó. Aztán rád csuknám az ajtót.
- Rám csuknád az ajtót? - száját eltátotta. Én csak vigyorogni tudtam.
- Hát lehetséges. Őszintén van pár nagyon, hogy is fogalmazzak, őrült rajongónk, aki mindent megtenne, csak hogy a házunkba férkőzzön.
- De én csak becsengetnék.
- És azt mondanád, hogy Harry. Álmomban már láttalak. - röhögtem a saját poénomon. Rosie elsőnek nem értette, aztán végül leesett neki, és ő is nevetni kezdett.
- Olyan hülye vagy. - rázta meg a fejét. Karjait a nyakam köré fonta. - De ez nem csak egy álom. Tényleg itt vagyunk.
- Boldogan, és szerelemben. - egészítettem ki mosolyogva. A csípőjére kezdtem nonfiguratív mintákat rajzolni. Tetszett a reakció, amit kiváltottam a testéből.
- Ez a varázslat sosem fog elszállni, ugye? - nem nézett rám. A mellkasomra rajzolt motívumok jobban felkeltették az érdeklődését. Vagy inkább nem akart rám nézni.
- Nem, soha! - emeltem fel fejét az állánál fogva és néztem mélyen a szemeibe - ne félj, Rosie. Nem fog elmúlni. Tudom, hogy mit érzel. Érzem, hogy ugyanazok az érzések kavarognak benned, mint bennem. És innen tudom, hogy ennek nem lesz vége!
- Csak élvezzük a pillanatokat.
- Így van. Minden pillanatot élvezni fogunk, amit együtt töltünk.
- De te turnéra is mész... - kezdte, azonban nem engedtem, hogy befejezze. Mutatóujjamat az ajkaira tettem.
- Arról volt szó, hogy élvezzük a pillanatokat. Nem arról, hogy előresietünk az időben.
- Tudom. - halványan elmosolyodott.
- Akkor meg? De hidd el, ha turnéra is megyek, megoldjuk. És, ha nem találkozunk sokszor, akkor sem fogok senki másnál kikötni. Csakis nálad.
- Hogy is volt az, hogy nem sietünk előre az időben? - húzta fel tökéletesen ívelt szemöldökét.
Nevetve ráztam meg a fejemet, és nyomtam ajkaimat lágyan az ajkaira, hogy egy érzelmes csókba hívjam őt.
Tudom, hogy nem régóta vagyunk együtt, és hogy nem szabad annyira előrehaladni, de azt is tudom, hogy Rosie számomra az a lány, akiben megtaláltam mindent, ami a másik felemben meg kell hogy legyen.
Humoros.
Kedves.
Hatalmas szíve van.
És szeret engem.
Mert érzem, hogy szeret. Tudom, hogy az érzései, amiket elmond nekem, azok tiszták és őszinték.
Különben nem ölelne így magához. Ilyen ragaszkodóan.
Nem puszilna meg csak úgy random. Olyan édesen.
És nem csókolna úgy, ahogyan.
Szerelmesen és érzelmekkel telve.
Csodálatos, ismét.
VálaszTörlésAnnyira, de annyira tökéletesen és gyönyörűen írod le mind két fél érzéseit, hogy szabályosan már fáj. ❤
Imádom ezt a blogot, csodás vagy. ❤
Siess a következővel.