Elsőnek a rész elején megakarom veletek osztani az örömemet!
Aminek az oka az, hogy több, mint 10 000 oldalmegjelenítésnél jár a blog!
Nagyon köszönöm Nektek, hogy olvassátok a történetemet! ♥
Legszívesebben sosem hagynám abba, és csak írnám, és írnám, de ennek is eljön majd a vége. Amit még nem tudom mikor lesz, de nem mostanában. ;)
Köszönöm még egyszer!
És itt is van a következő rész, Harry bébi szemszögéből. :)
Jó olvasást!
Puszi: Szandi. ♥
- Lassan nálad lesz a fél ruhatáram. - vigyorogva néztem barátnőmre, aki épp az előbb végzett a tusolással, és a fürdőszobából már az én ruháimban lépett ki.
- Ha odaadod nekem, akkor igen. - nevetett, és ruháját, ami a tegnapi randevúnkon rajta volt, gondosan összehajtotta, és az alkarjára fektette.
- Ó, nem. Tenned kell azért, hogy az én ruháimat birtokolhasd. - vigyorogtam szemtelenül. Elpirult, így azonnal tudtam, hogy tudja milyen piszkos gondolataim támadtak, ami által elérheti, hogy az én ruháim hozzá kerüljenek.
- És, ha visszahozom azokat, amik nálam vannak?
- Az úgy nem működik. Azokért is kell valamit tenned, és gondolom a randinkra nem fogsz nagy táskával jönni. - vigyorogva néztem rá. Nagyon jól tudom, hogy beletrafáltam abba, amibe azt hitte nem fogok. Egy kisebb táskát hozott eddig magával a két randevúnkra, amibe épp hogy csak belefér a telefonja, meg gondolom az iratai, és talán még a pénztárcája. Bár azon sem lepődnél meg, ha ezeken kívül még egy csomó minden beleférne abba a kis, téglalap alakú táskába.
- Na, jó menjünk. - zavarában nem tudott mást mondani. Felkapta a kis táskáját.
Nevetve mentem oda hozzá, és nyomtam egy csókot a homlokára.
Összeszedtük a cuccainkat, és már mentünk is Rosiék házához, hogy Lillyvel tudjak beszélni.
Remélem elengedi az anyukáját velem..
Mosolyt csalt az arcomra a tudat, hogy egy 2 éves kislánytól fogok engedélyt kérni, hogy Rosie eljöhessen velem Gemma diplomaosztójára..
- Mi az? - feltűnt Rosienak a kis mosolyom, de csak megráztam a fejemet, miszerint semmi, és koncentráltam tovább a vezetésre. Barátnőm visszafordította fejét az előttünk elhaladó, épületekre, zöld környezetekre.
Barátnőm..
Még én magam sem tudtam hogyan fog végződni a reggel. Mint ahogyan a randinkat, úgy ezt is szépen elterveztem, minden egyes apró kis momentumot feljegyeztem.
A virágos, akitől rendeltem a rózsákat, tudta, hogy ha hívom őt, akkor azonnal el kell indítania a szállítmányt, és amint leértem a nappaliba, fent hagyva Rosiet a szobámban, már hívtam is őt, ő pedig azonnal intézkedett.
5 perc alatt már a futár a házamban volt, és ahogyan előre meg volt beszélve, elhelyezte a rózsákat. Megvoltam elégedve a munkájával, hiszen pontosan ugyanúgy nézett ki a nappali, ahogyan én azt megálmodtam.
Busás borravalóval kedveskedtem a futárnak, akit a mai nap folyamán még igénybe veszek, hiszen Rosiék házába el kell vinni a virágokat. Rosieval közöltem, hogy körülbelül mire ér oda a futár, aki azonnal azt kérdezte, hogy hova fogja rakni azt a rengeteg szál rózsát.
Kedves úriember gyanánt csak annyit mondtam, hogy okos lány vagy, megoldod.
Most pedig már a barátnőm. Tegnap még csak álmodtam róla, hogy igent mond arra, hogy legyen a barátnőm, most pedig már nem csak álom, hanem valóság.
Nem vallottam még soha, senkinek szerelmet. Nem is terveztem, hogy mit fogok mondani.
A szavak csak ömlöttek belőlem. Mintha valaki megszállta volna a testemet, és a nyelve meg sem állt volna a szavak forgatásával.
Nem volt hiába a sok szó, amik a végén mondatokká formálódtak. Elérték a kívánt hatást.
Rosie boldog könnyei láttán tudtam, hogy megérintettem a szívét, és ez volt a célom.
És nem csak akkor volt az a célom, hanem mindig az is lesz. Megérinteni ennek a lánynak a szívét. Vigyázni rá, óvni, tisztelni és szeretni.
Eljön az a nap, amikor könnyen fogjuk kiejteni a szánkon azt a három szót, ami komoly jelentéssel bír..
Leparkoltam Rosiék háza előtt. Miután mind a ketten kiszálltunk az autóból, megnyomtam a kis gombot a kulcscsomón, ami biztosítja, hogy az autó megfelelően le legyen zárva, már mentünk is az ajtóhoz.
Mivel Rosie itt lakik, így egyből benyitott. Amíg levette a kabátját, megfogtam a kezében lévő ruháját. Zokniban jött, akármennyire is elleneztem a dolgot. De elmondása szerint nem akart magassarkúban tipegni. És igaza van. Csak az autóig kellett mezítláb mennie. És a házuknál is csak az ajtóig kell oda mennie. De akkor is... Szimplán nem akarom, hogy felfázzon.
Hagyta, hogy levegyem a csizmámat, addig megfogta a ruháját. Amint a kabátomat is levettem, már be is mentünk a nappaliba.
A ruháját a kanapéra rakta. Valahonnan a házból hangokat lehet hallani, azonban én nem még csak megtippelni sem tudtam volna honnan származik a zaj forrása. De, amikor meghallottam az evőeszközök csörömpölését, azonnal tudtam, hogy Rosie kis családja a konyhában tartózkodik.
- Sziasztok! - mondta hangosabban Rosie, hogy a családtagjai meghallják hazatérését. Nem is kell sokat várnunk, és egy cuki kislány futott ki a konyhából, hatalmas vigyorral az arcán.
Édesanyja leguggolt elé, Lilly pedig a karjaiba futott. Mosolyogva ölelte át lányát, aki szorosan fonta Rosie nyaka köré karjait.
- Anya!
- Szia, szépség. - nyomott Rosie apró puszikat Lilly arcára.
- Rosie. - jött ki Kate a konyhából. Megállt, amikor észrevett engem. Elmosolyodott - Szia, Harry.
- Szia. - mosolyogva köszöntem neki.
Lilly felnézett rám.
- Har! - vigyorogva sietett oda hozzám, én pedig azonnal felvettem a karjaimba. Lábait a oldalam mellett lógatta le. A nyakamnál ölelt át.
- Szia kis cukiság. - mosolyogva nyomtam puszit az arcára, ő pedig felkuncogott. Nem tudtam, hogy a megszólítás miatt, vagy a puszi miatt.
De örömmel tölt el a tudat, hogy nem csak anyukáját nyertem meg magamnak.
- Jó voltál? - kérdezte Lillytől Rosie. A kislány nagyot bólintott és nagymamájára nézett, mintha tőle várná a megerősítést a válaszával kapcsolatban.
- Ő mindig jó kislány. - válaszolta Kate. Rosie vigyorogni kezdett.
- Akárcsak anyukája. - válaszolta.
Aha, mint anyukája...tudnék mesélni dolgokat, amik nem éppen jó kislányként tüntetik fel Rosiet, de ezeket megtartom magamnak.
Jó kislány..persze.
Vigyorogva néztem Rosiera, aki kerülte a pillantásomat..nagyon jól tudta..
- Jól van, kislányom. Ennyire ne szállj el magadtól. - nevetett Kate.
- Megjöttél Rosie? - csatlakozott hozzánk a nappaliban George, Rosie édesapja. Meglepődött, amiikor észrevett engem. Gondolom rám nem számított.
Nos, ez hosszú lesz...
Leraktam Lillyt a karjaimból.
- Jó napot Mr. Parker. - nyújtottam felé a kezemet. Mivel ő még nem adta meg az engedélyt arra, hogy tegezzem, így nem is próbálkozok. Maradok a hivatalos formánál.
Elfogadta a kézfogásomat, és kezet ráztunk.
- Hello, Harry. - köszönt, és meglepődtem, hogy emlékszik a nevemre. Rendben, Rosie biztos elmondta tegnap nekik, hogy velem vacsorázik, de azt hittem direkt nem fog engem a nevemen szólítani..hát tévedtem.
- Reggeliztetek már? - kérdezte Kate. Szerintem érezte, hogy itt jó lesz közbeszólni még mielőtt férje elkezd kérdezősködni.
- Igen. - Rosie elmosolyodott - Harry készített reggelit.
- Tudsz főzni? - kérdezte mosolyogva Kate. George érdeklődve figyelt engem.
- Igen. Jó, azt nem mondom, hogy profi szakács vagyok, de azért ezt meg azt tudok készíteni. - szerencsére Anyu elég sok mindent megtanított nekem, amit tudok kamatoztatni a főzőtudományomba.
- Omlettet remekül készíti! - mondta Rosie vigyorogva.
- Hát, akkor majd egyszer megmutathatnád milyen omlettet tudsz készíteni. - George mondatát nem tudtam hogyan értelmezzem. Ez gúny vagy puszta igazság?
A halvány mosolya az arcán elárulta, hogy tényleg komolyan gondolja.
Hű.
Wow.
Elmosolyodtam.
Legyél jófiú és még ne szállj el magadtól!
Nem fogok!
- Harry, maradsz ebédre? - Rosiera néztem, hiszen nem tudom, hogy ő szeretné-e, ha élnék anyukája lehetőségével. Mosolyogva bólintott egyet.
- Nagyon szívesen maradnék. - mosolyogtam, majd Rosiehoz léptem, és megpusziltam az arcát. Elpirult a tettemtől, én pedig csak próbáltam visszafogni a vigyorgásomat.
Úgyis meg kell tudnia a családjának, hogy együtt vagyunk.
- Miről maradtunk le? - kérdezte George. Rosieval összenéztünk, és mind a ketten tudtuk, hogy el kell nekik mondanunk.
Jobban mondva. Ő fogja elmondani. Én csak a csendes megfigyelő leszek.
- Harryvel hivatalosan is együtt vagyunk. - mosolygott Rosie.
Anyukája szélesen elmosolyodott és mind a kettőnket szorosan megölelgetett.
- Tudtam, hogy már komolyra fordulnak a dolgok. Annyira örülök nektek. Legyetek boldogok. - mosolygott ránk, és férjére nézett.
Lilly nem igazán tudta, hogy mi folyik itt. Neki szerintem már az első pillanatban barát és barátnő voltunk. Bár nem mintha tudná, hogy ez mit jelent.
George minket nézett. Nyeltem egy nagyot. Ó jaj..
- Gratulálok. - elmosolyodott - de viszont Harry szeretnék veled beszélni.
És megint... ó, jaj.
- Apu..
- Nem, Rosie. Szeretnék beszélni Harryvel. Ez szerintem teljesen normális dolog. - nézett lányára komolyan.
Rosie belátta, hogy apukájának igaza van és sóhajtva bólintott egyet.
- Akkor gyertek, kimegyünk a konyhába.
Kate, a lányával és az unokájával együtt ment be a konyhába. Lilly anyukája kezét fogva ment, miközben hátra nézett rám és rámosolygott.
Mintha azt mondaná: "Ne félj, Harry. Semmi baj nem lesz"
Mosolyogva néztem őt.
Milyen őszinte szeretet van a szemében, még felém is, pedig engem nem régóta ismer. De megkedvelt, én pedig őt.
Tudom, hogy nagyon jól kifogok jönni vele. Bár még vele is van egy kis beszélgetésem.
- Üljünk le. - intett a fejével a kanapé felé.
Leültünk egymás mellé a kényelmes ülőalkalmatosságon. Természetesen megtartottuk a kellő távolságot. De talán, ha mellém ült, akkor csak nem lesz gond, nem?
- Nem kertelek, Harry. Nem akarom, hogy megbántsd a lányomat! - nézett mélyen a szemeimbe.
Még egy apa sem ült így le velem beszélgetni. Nem mintha sok barátnőm lett volna. De egyiknek az apja sem mondta el nekem a véleményét a lányával való kapcsolatáról.
De őszintén nem igazán találkoztam a barátnőim szüleivel.
Rosie ebben az első. Az ő szüleivel találkoztam először, és itt az idő, hogy az apukájának elmondjam mit is érzek a lány iránt.
Őszintén. Mélyen.
- Mr. Parker, eszembe nem jutna megbántani Rosiet. Ahogyan egyetlen egy nőt sem, aki az életemben van. Gondolok itt édesanyámra, a nővéremre valamint a barátaimra. Tudom, hogy most azt gondolja, persze, ezt csak úgy mondja, de nem. Nekem elég nehéz olyan lányt találni, aki őszinte velem, aki nem csak azért van velem, aki vagyok, nem a hírességet látja bennem. Nehéz olyan társat találni, aki engem akar megismerni. Az igazi énemet. Mert, igen, számtalan lány örülne, ha a barátja lennék, de ezek a lányok tudnának rám úgy nézni, mint egy rendes fiúra, és nem arra, aki a kedvenc bandájukban énekel? Meglehet. De elég nehéz határvonalat húzni a kettő között. Rosie pedig nem is ismert minket. Semmit nem tudott rólunk, csak megtudott rólam valamit, és megismert.
- Akkor sem szeretném, ha megbántanád. Nem úgy viselkedik veled, mint egy sztárral, de te se viselkedj vele rosszul.
- Soha nem tenném. Nem tudom mennyi ideig leszünk együtt, de remélem, hogy nagyon sokáig. Tudja, én már belefáradtam abba, hogy egyedül legyek. Hogy a média, a sajtó, mindenki, aki nem ismer azt mondja, hogy egy nőcsábász vagyok, és csak azért kellenek a lányok. Pedig ez nem így van. Hiszen alig volt még kapcsolatom. Sosem fektetem meg a lányokat és dobom el őket. Az nem én vagyok.
- Miért mondják ezt rád?
- Nem tudom.. - sóhajtottam, hiszen ez egy elég fájdalmas téma nekem, de beszélek róla olyanoknak, akikben tudom, hogy megbízhatok. És akármennyire is keményszívű hozzám Rosie apja, tudom, hogy megbízhatok benne - vagyis elkönyvelt a sajtó engem a One Direction rossz fiújaként. Én voltam az, aki az ágyába csábítsa a nőket, akár az idősebbeket is, majd mindegyiket eldobja, és soha többet nem foglalkozik velük. Még az X Faktorban egy nálam jóval idősebb nővel voltam együtt, és innen jöttek azok a pletykák, hogy én bukom az idősebb nőkre. Aztán, amint megláttak engem egy lánnyal máris azt kezdték beszélni, hogy én lefektetem őket, és mindegyikkel egytől-egyig éltem nemi életet. Mint mondtam tisztelem a nőket, és soha nem tennék ilyet. Az édesanyám és az édesapám elváltak, amikor én még gyerek voltam. A nővéremmel együtt édesanyámmal laktunk tovább. Ő nevelt fel engem. Láttam, hogy miként próbál száz százalékban teljesíteni anyaként, dolgozó emberként és háziasszonyként a nap 24 órájában. És én sosem fogom neki elfelejteni azt, hogy miközben engem és a nővéremet, Gemmát nevelte, dolgozott, és vezette a háztartást. Soha nem panaszkodott, nekünk nem. Szeretett minket, és mindent próbált nekünk megadni. Soha nem hisztiztünk, hogy nekünk ez meg ez kell, de mindig megvette nekünk, amit szerettünk volna. Ha nem is, akkor amikor megláttuk, de utána egy pár héttel igen, és még nagyobb volt az öröm. Gyerekként, akkor azt hittük, hogy anyu elfelejtette és mire már megemésztjük, hogy nem kapjuk meg a játékot, akkor egyszer csak anyu beállított, és átadta mind a kettőnknek a játékokat. Később rájöttük, hogy nem elfelejtette, hanem félre tett mindig egy kis pénzt. Nem voltunk szegények, mindig rendszeresen étkeztünk és anyu mindent megvett nekünk, és magának is. De főleg nekünk.
Utoljára Rosienak meséltem ezekről a dolgokról, és nem is hittem volna, hogy egy idegennek még így eltudom mesélni. De George más volt. Ő a lányát nézte, és tudtam, hogy muszáj elmondanom neki mindent, ha azt akarom, hogy úgy nézzen rám, mint a felesége. Rendes, fiatal férfiként.
- Nehéz lehetett neked apa nélkül - George együtt érző hangja visszahozott közénk. Elillant a kis buborék, amiben a múlt képkockái villantak fel.
- Igen. Hiányzott az édesapám a napokból. Hiányzott, hogy focizzon velem, hiányzott, hogy leülhessek vele beszélgetni, és elmondjam neki, hogy tetszik az a lány, aki előttem ül az órán. Hiányzott nekem az édesapám. De tartottuk a kapcsolatot, és találkoztunk is. Igaz, ő Manchesterben lakott, de sokszor utaztunk el hozzá mi is. Anyuval nem nehezteltek egymásra. Igaz, a válás előtt sokat veszekedtek, de leültek, megbeszélték és tudták, hogy meg kell hozni a helyes lépést. És a mai napig jó a kapcsolatuk. Azóta édesanyám már újra férjhez ment Robinhoz, akivel már jó hosszú ideje együtt vannak. Robin tényleg olyan nekem, mint a második apám, és hát az is. Nagyon jól tudok vele beszélgetni, és bármikor, amikor nehéz a dolgom, vagy csak egy beszélgetésre vágyom, nyugodtan hívhatom. Ezért is szeretem őt. - elmosolyodtam. Robin egy fantasztikus férfi. Anyukám nem is találhatott volna jobb férfit maga mellé. - Soha nem próbált meg édesapám helyére lépni, mert tudta, hogy ez nem lehetséges. Tisztában volt azzal, hogy apukám csak egy van, de ő tud felém úgy nyitni, hogy elérje, őt is hasonlóképen szeressem, mint a vér szerinti apámat. És elérte.
George mosolyogva hallgatta a mondandómat, és egyszer nem szólt közbe. Nem tudom mit gondol most, de én tudom, hogy megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, hogy kiönthetem neki a szívemet, még ha esetleg nem is leszünk szoros barátok. Bár remélem jól kifogok vele jönni.
- Sejtem, hogy ezt nem szoktad csak úgy bárkinek elmondani.
- Egyáltalán nem. - megráztam a fejemet - ezekről csak a legjobb barátaim, és Rosie tud. Valamint most maga.
- Miért mondtad el ezeket nekem?
- Valahogy úgy éreztem, sima szavakkal, miszerint, "nem uram, nem fogom megbántani a lányát", nem fogom elérni, hogy elhiggye, amit mondok. De talán, ha elmesélem életem eme részét, akkor másként fog rám nézni. Eszembe nem jutott, hogy sajnáltassam magam. Ha ezt akarnám, akkor higgye el, előbb elmondtam volna. Csak szeretném, hogy ha látná, nem fogom megbántani a lányát. Mint édesanyámat, mint a nővéremet tisztelem, és becsülöm. Sosem lennék képes egy lányt bántani.
- És, ha szakítani fogsz vele?
- Az a véleményem, ha valami nem működik, azt ne erőltessük. De nem érzem úgy, hogy Rosieval ne működne ez a kapcsolat. Olyan érzéseket kezdtem el iránta táplálni, ami eddig sosem fordult elő. Levett a lábamról, azokkal a gyönyörű barna szemeivel, melyekkel néha olyan őzike szemeket tud formálni, hogy bármit is akar, beadom a derekamat. Szeretem hallgatni, ahogyan beszél, ahogyan formálja a szavakat. Nagyon boldog vagyok vele, és azt akarom, hogy ő is ugyanolyan boldog legyen velem.
Elmosolyodott, de mielőtt szólni tudott volna, folytattam.
- Édesanyám mindig azt mondja, hogy normális egy kapcsolatban, ha veszekednek az emberek, és hát valljuk be, igaza van. Nem lehet egy kapcsolat olyan, mint a méz, olyan édes minden pillanatban. A veszekedések azért kellenek, hogy erősítse a kapcsolatot. Tudom, hogy ha Rosieval veszekednék, akkor azt megtudnánk beszélni, mert mind a ketten érett felnőttek vagyunk, akik képesek megbeszélni a gondjaikat. Anyu még azt is szokta mondani, hogy ha valakivel veszekszem, akkor ne feküdjek le úgy, hogy haragban vagyunk. És merjünk bocsánatot kérni.
- Igazad van anyukádnak. - mosolyogva nézett rám.
Elmosolyodtam. Igen. Anyunak mindig igaza van.
- Ahhoz, hogy szivárványt lássunk, tűrnünk kell az esőt.
Ezt is anyu mondta, és mennyire igaza van. Ha boldogok akarunk lenni, akkor el kell viselnünk egy-egy veszekedést, mert utána ugyanolyan boldogság vár ránk.
George szemében látszott a tisztelet. De irántam vagy Anyu iránt?
Mosolygott.
Ami gondolom jó jel.
- Van egy lánya, Rosienak. - nem értettem a mondatát. Hiszen most olyan dolgot közölt velem, amit már tudtam. Ha pár héttel ezelőtt mondja, valószínű lemegyek hídba, de most már tudom, és nem veszem furcsán, hogy most már a barátnőmnek titulált lánynak van egy kislánya.
- Tudom. - bólintottam.
- Elfogadod őt is? - ó, szóval itt akart kilyukadni.
- Igen, persze. - elmosolyodtam - Lilly egy nagyon aranyos kislány. Okos, őszinte, aranyos és nagyon cuki. A szívembe lopta magát, mint az édesanyja. Nem is tudom, hogy hogyan nem képes arra az apja, hogy legalább megkeresse. El sem tudja képzelni az a féreg, hogy milyen kincs a lánya.
- Mert egy idióta azért. - megforgatta a szemeit, és közelebb hajolt hozzám - már, amikor Rosie áradozott róla, akkor nem volt szimpatikus. Olyan beképzelt, majompofájúnak tartottam. És hát nem hazudtolta meg magát. Tényleg az volt, és a mai napig az! Nem is baj, hogy Lilly nem ismeri az apját. Ilyen idióta apa nem kell neki.
Majdnem felnevettem, amikor azt mondta, hogy majompofájú. De igaza van. Bár még nem láttam ezt a gyereket, de neki addig a jó. Több, mint valószínű, hogy kapna pár árnyalatot az arca.
Lillynél pedig elfogom érni, hogy úgy nézzen rám, mint egy édesapára. Még, ha ez most akár hirtelen kijelentésnek tűnhet, de szeretném, ha Lilly megszeretne. Nem azt kérem, hogy hívjon apának, csak annyit, hogy kedveljem meg.
- Már most nagyon kedvel téged, Lilly. - George mintha belelátott volna a fejembe. Mosolyogva nézett rám. Elmosolyodtam, és tudtam, hogy igaza van. Lilly megkedvelt engem, ahogyan én is őt.
- Még úgyis van vele egy kis beszélgetésem. - kuncogtam, hiszen már alig várom azt a beszélgetést.
- Lillyvel? - kérdezte csodálkozva a mellettem ülő férfi.
- Igen. Szeretném Rosiet pár nap múlva elvinni a nővérem diplomaosztójára. Csak annyi lenne, hogy mennénk egyik nap, ott aludnánk nálunk, és másik nap hazajönnénk. Rosie azt mondta, hogy nem akarja itt hagyni Lillyt, de a családom még nem tudja, hogy Rosienak van egy lánya. Nem akartam úgy elmondani nekik, hogy Rosieval nem beszéltem meg, hogy el mondhatom-e vagy sem.
Bólintott, miszerint folytassam.
- Szeretném, ha Rosie megismerné a családomat.
- És Lillytől kérsz engedélyt? - felnevetett.
- Igen, hiszen remélem elengedi az édesanyját.
- Biztos lehetsz benne, hogy elmondja. De tisztelem benned, hogy először is, nem mondtad el úgy a családodnak, hogy Rosieval ne beszélted volna meg. Másodszor pedig örülök, hogy Lillyt megkérdezed elmehet-e veled Rosie. - mosolygott, én pedig bólintottam egyet.
- Most már tudom, hogy nem vagy te egy rossz srác. Az a lényeg, hogy a lányomat végre boldognak láthassam.
- Annak fogja, ezt megígérhetem. - teljesen őszintén mondtam ki a szavakat.
- Elhiszem. - mosolygott, és felállt - szólok Lillynek, hogy beszélni akarsz vele.
- Rendben, köszönöm. - elmosolyodtam.
- Ó, és Harry.
- Igen?
- Szólíts Georgenak. - mosolygott és besétált a konyhába.
Vigyorogva dőltem hátra a kanapén, majd fel is ültem.
Nyugi, Harry. Majd akkor örülj, ha biztos nem lát senki. Bár tudom, hogy nehéz lesz azt a bárgyú vigyort letörölni a képedről. Most már minden rendben lesz. Rosie apja is kedvel téged!
Szerencsére megkedvelt, én pedig semmi olyat nem fogok tenni, amivel ezt a bizalmat, amit kiérdemeltem, elveszíthetem.
Apró lábdobbánosok jelzik, hogy Lilly megérkezett a nappaliba. Odafutott hozzám, és mellém ült a kanapéra.
- Szia. - ejtette ki hibátlanul ezt az egy szót. Igaz, még csak 2 éves, de már most nagyon szépen ki tud ejteni szavakat. Látszik, hogy anyukája foglalkozik vele.
- Szia, Lilly. - mosolyogtam rá, ő pedig az ölembe fészkelte magát. Először meglepődtem, de aztán magamhoz öleltem. Tudtam, hogy ez a kislány megfog engem kedvelni.
- Szeretnék tőled valamit kérdezni. - néztem rá, ő pedig kíváncsi szemekkel figyelt engem, így folytattam - szeretném anyukádat elvinni oda, ahol én lakok. A testvéremnek lesz a diplomaosztó ünnepsége és szeretném, ha anyukám velem jelenne meg ott.
Jó, egy 2 éves biztosan nem tudja, hogy mi az a diplomaosztó, de azt biztosan tudja, hogy mi az az ünnep.
Ő okos lány. Még szép, hogy tudja.
- Jó. - mosolyogva nézett rám.
- Nem baj, ha elviszem anyukádat? - kérdeztem meglepődve. Ilyen hamar belement, hogy elraboljam anyukáját?
- Nem. - megrázta a fejét - Játék!
- Játék? - ráncoltam a homlokomat. Nem értettem. Milyen játék? - Játszani akarsz?
- Nem. Játék! - megrázta a fejét, hogy nyomatékosítsa nem játszani akar. És akkor esett le! Ő zsarol engem!
- Akkor engeded el anyukádat, ha hozok neked játékot? - eltátottam a számat, ő pedig hangosan felkacagott és egy nagyot bólintott.
- Milyen furfangos vagy! És, ha nem hozok neked játékot? - húztam fel a szemöldökömet. Gyorsan válaszolt, hogy mi lesz, akkor ha mégsem veszek neked ajándékot.
- Anya, nem. - jelentette ki.
- Anya nem mehet velem akkor? - kérdeztem rá.
- Igen! - kuncogott.
Felháborodva néztem rá, majd hirtelen magam mellé fektettem a kanapéra és csiklandozni kezdtem. Hangosan kacagva ficánkolt alattam. Nevetni kezdtem én is. Öröm volt nézni, és hallani, hogy ilyen jóízűen, őszintén nevet.
Kinek nem ível felfelé a szája, ha meghall egy kisgyereket nevetni?
- Jó, rendben. - lassan elengedtem - kapsz egy játékot. Szóval akkor eljöhet velem anyukád?
- Igen. - mosolygott, de még kisebb kuncogások kicsúsztak a száján. Felült, én pedig magamhoz öleltem, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Köszönöm. Boldoggá fogom tenni anyukádat, megígérem Lilly. - mondtam neki, ő pedig szép szemeivel az én szemeimet nézte, aztán olyat mondott, amiről tudtam, hogy nem kell toldalék mögé, nem kell tovább gondolni.
Kimondott egy szót, amit úgy, ahogy mondta, kell érteni.
- Boldog! - mosolygott rám, én pedig még inkább magamhoz öleltem őt. Kis kezeit körém fonta, és belebújt a karjaimba.
Rosie állt a nappali ajtajában, csillogó szemekkel.
Mosolyogva nézett minket, figyelte, ahogyan a barátja és a lánya öleli egymást.
A tekintetéből és az apró biccentéséből tudtam, hogy lánya a színtiszta igazat közölte velem.
Rosie boldog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése