Jó olvasást! :)
Puszi: Szandi. ♥
- Rosalie. - meztelen hátamat lassan simogatta a mellettem fekvő fiú. Titokban már fent voltam, de nem akartam megmozdulni. Csak pihenni akartam még a karjaiban. Elfelejteni azt a tudatot, hogy hamarosan találkozok a családjával.
Találkozom a barátom családjával...
Jóságos ég..
- Fent vagy már, igaz? - kuncogása visszhangzott a fülemben. Hajamra egy lágy puszit nyomott, miközben ujjai nem álltak meg a hátam simogatásával.
- Nem.. - motyogtam.
- És akkor azt mondd meg, hogy ki beszél most, ha nem az én csodaszép barátnőm? - felnevetett, és lágy csókot hintett a homlokomra.
- Nem tudom, de azt igen, hogy a barátnőd még alszik. - nyomtam meg a barátnőm szót, a csodaszép jelző nélkül.
- Nekem csodaszép barátnőm van. Kívül-belül az.
- Nem teszel hirtelen kijelentéseket? - kinyitottam a szemeimet, és ránéztem.
- Soha. Már az első pillanatban az volt rólad a véleményem, hogy csodaszép vagy. Most legalább már kimondhatom.
- Eddig miért nem mondhattad ki?
- Mert nem mertem. Féltem, hogy máshogy értelmezed, hiszen akkor még nem voltak irántad ilyen érzéseim, és az első találkozásunknál azt mondom, hogy ó, milyen szép vagy, akkor nem biztos hogy normálisnak titulálsz. - felnevetett.
- Honnan veszed, hogy amúgy normálisnak tituláltalak? - felhúzott szemöldökkel néztem rá, de közben nagyon nehéz volt visszatartani a feltörő nevetésemet.
- Hát ezzel most nagyon megbántottál. - tette szívére tenyerét, és közben eljátszotta a hattyúk halálát. Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Bolond vagy. - kuncogtam, és megpusziltam a vállát.
- Szóval nem normálisnak nevezel, és még bolondnak is? Ez 2 perc alatt 2 sértés. - húzta fel az orrát.
- Bocsánatot kérek, amiért megsértettem az érzékeny lelkedet. - ajkaim lefele görbültek, így biztosítottam arról, hogy szavaim tényleg komolyan hangzanak.
- Nehéz megbocsátanom.. - elfordította a fejét. Nevetve magam köré fontam a takarót, és hozzá hajoltam.
- Naa. Nem olyan nehéz megbocsátani. - felé hajoltam. Lassan rám nézett. Végig mért a szemeivel. Szerencsére a takaró takarja előle meztelen melleimet.
- Adnod kell valamit, ahhoz hogy megbocsássak.
- Mit szeretnél?
- Mondjuk a tegnapból egy kis ismétlést? - vigyorgott szemtelenül, és maga alá fektetett. Szorosan tartottam magam előtt a takarót, hogy még csak esélye se legyen lehúzni rólam.
- Nem, nem lehet. Készülődnünk kell. Hamarosan indulunk.
- Még csak 8 óra van. 10-kor indulunk. - panaszkodott.
- Ne legyél ennyire kanos. -
- Melletted csak az tudok lenni. Főleg, ha tudom, hogy a takaró alatt a meztelen testedet találom. - végig nézett rajtam, miközben nyelvét lassan végigszántotta alsó ajkán.
- Nem, nem lehet. Készülődnünk kell. Hamarosan indulunk.
- Még csak 8 óra van. 10-kor indulunk. - panaszkodott.
- Ne legyél ennyire kanos. -
- Melletted csak az tudok lenni. Főleg, ha tudom, hogy a takaró alatt a meztelen testedet találom. - végig nézett rajtam, miközben nyelvét lassan végigszántotta alsó ajkán.
Elpirultam, és még jobban magamra húztam a takarót.
- Fel kell kelnünk. - sóhajtottam, és jóleső borzongás futott végig a testemen, amikor megcsókolta a nyakamat.
- Fél óra bőven elég. - suttogta a bőrömbe, miközben nyakamat tovább csókolgatta.
- Harry. Álljunk le. - sóhajtottam, és egy picit eltoltam magamtól.
- De nem akarok. Belőled sosem elég. - nézett a szemeimbe.
Minden ilyen kijelentésével eléri, hogy még jobban elpiruljak. De türtőztetnem kell magam. Nem adhatom meg neki újra magam, akármennyire is szeretném..
- Lesz még mindenre időnk, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy mindjárt rosszul leszek..
- Miért? Fáj valamid? - aggódva nézett rám, és megfogta a homlokomat, abban a hiszemben, hogy hátha lázas vagyok.
- Nem. - elmosolyodtam - csak ideges vagyok, hiszen találkozok a családoddal.
- Oh. - kifújta a levegőt, és csókot nyomott a homlokomra. Mellém feküdt, és a mellkasára vont - ne aggódj, nem lesz baj. Kedvelni fognak.
- Honnan tudod? - átöleltem a derekánál. Fejemet a mellkasára hajtottam.
- Mert tudom. - felnevetett - és azt is tudom, hogy feleslegesen aggódsz. Hidd el, ha tudnám, hogy nem fognak kedvelni, vagy hogy előítéletesek veled szemben, akkor nem vinnélek el.
- És mi van, ha mégsem fognak kedvelni, ha meglátnak? - tudom, hogy sokat aggódok, de nem tudom magamból elzavarni azt a képet, hogy Harry családja lenéz engem, mert én csak egy "sima" lány vagyok.
- Jaj, Rosie. - sóhajtott fel. És bár nem láttam, de nagyon jól sejtettem, hogy csodaszép zöld szemeit megforgatta. - Ne aggódj már mindig mindenen ennyit. Csak haladj az árral.
- Azt csinálom!
- Nem. Te éppen teljesen paranoiás vagy. Én ismerem a családomat vagy te? - az állam alá nyúlt és kérte, hogy nézzek rá. Teljesítettem a kérését.
- Te. - suttogtam. Hiszen igaza van. Csak akkor is félek...és szerintem mindenki félne, izgulna az én helyemben.
- Na, hát akkor. Ne legyél butus. Ne hidd azt, hogy nem fogsz nekik tetszeni. Miért ne kedvelnének téged? Mi olyan van benned, ami miatt azt mondanák nekem, hogy "Harry. Ez a lány nem hozzád való!"?
- Nem tudom.. - igazából tudtam, és szerintem Harry is sejthette, hogy mi áll az egész félelmem okában.
Lilly.
A kislányom.
Én vele vagyok egy csapatban. Nem működünk külön-külön. Harry ezt pedig tudja, és szerencsére nagyon jól kijön Lillyvel, és elfogadja, hogy nekem van egy lányom.
De már az első percben elfogadta. Igaz, nem hitte el, azonban elfogadta, és Lillyvel tökéletes összhangban vannak.
Na, de mi van a szüleivel és a nővérével?
Elvégre tudtommal Harry sosem mondott nekik olyat, hogy a barátnőmnek lánya van.
Mert, hogy nem volt neki ilyen barátnője.
Sőt. Alig volt neki barátnője.
- Ne aggódj. Lillyvel sem lesz semmi bajuk. Szerintem anyu örült is volna, ha elvisszük. Imádja a gyerekeket.
- Jó, de Lilly az én lányom. A barátnőd lánya.
- Tudom. Ő is tudja. És nem zavarja. Tudja az egész történetet, és inkább felnéz rád, amiért egyedül képes vagy egy kislányt felnevelni. Hidd el, ők nem ítélnek el ezért téged.
- Remélem, ha odaérünk sem fognak nagyon rosszul fogadni.
- Na, jó. Ha még egyszer azt mondod, hogy félsz, mert nem fognak kedvelni, vagy bármi ehhez kapcsolódót, akkor venned kell nekem Milky Way-t. Ahányszor ilyen baromságokat beszélsz, annyiszor kell venned nekem Milky Way-t.
Elképedtem.
Ő most zsarol engem?
- Nem játszol tisztességesen! - néztem rá felháborodva - és ha még mondjuk tízszer elmondom, hogy mi van, ha nem fognak kedvelni, akkor 10 csokit kell vennem neked?
- Telitalálat, Rosalie. - vigyorgott szélesen.
- És, ha nem veszek? - felhúztam a szemöldökömet.
- Akkor megtalálom annak a módját, hogy megbüntesselek. És higgy nekem, amikor azt mondom, hogy akkor azt fogod kívánni, bárcsak megvetted volna a csokikat. - vigyorgott továbbra is.
- Hogy érted?
- Majd megtudod. De inkább vedd meg a csokikat majd!
- Inkább nem is fogom azt kérdezni, hogy tetszeni-e fogok a családodnak.
- 1 csoki máris a markomat üti. Ez könnyű lesz! - nevetett fel hangosan.
Elképedtem. Kimeresztettem a szemeimet és úgy néztem rá.
- De most nem is mondtam. Vagyis mondtam, de csak úgy, hogy nem fogom megkérdezni.. - haraptam el a mondat végét, hogy még csak esélye se legyen egy újabb csokit bezsebelnie.
- Nem baj! De akkor is mondtad. - vigyorgott - száz csokinál megállok. - nevetett, és felült az ágyban. Lábait lerakta a földre. Beletúrt a hajába, ami csapzott és kócos volt.
Szerepet játszottam abban, hogy ilyen a haja.
Éjjel minden mennyiségben abba túrtam bele. Más a takarót markolja. Én a barátom haját.
De remélem, hogy nagyobb számban az éjjeli mocorgása tette ilyen zilált állapotba a haját.
Bár van egy sejtésem, hogy az elkövető inkább én voltam, mint a párna...
- Mi az? - kérdezte, amikor hátrafordult, és látta, hogy őt nézem.
- Semmi..
- Aha.. Mondd el. Miért bámultál engem annyira? Tudom, hogy szexi vagyok meg dögös, de ilyen feltűnően ne bámulj, mert még a végén zavarba jövök. - nevetni kezdett.
- Haha. - megforgattam a szemeimet.
Felmászott az ágyra. Elhelyezkedett felettem. Túlságosan közel hajolt hozzám.
- Az éjjel még nem ezt mondtad, amikor szanaszét túrtad a hajamat. - suttogta a nyakamba, engem pedig a lassú, érzéki hangjától kirázott a hideg.
A gerincemen futott végig az a bizonyos borzongás.
Tudta, hogy mire gondoltam, amikor őt néztem. Látta, hogy a haját néztem.
Azt pedig, hogy honnan jött rá mi jár a fejemben, meg sem akarom tudni..
- Mivel ideges vagy, én pedig éhes, így nem fogok beléd hatolni. De, ha még pár másodpercig feletted fekszek ez a takaró sem tud a szextől megvédeni. - megnyalta a nyakamat, mire nekem egy jóleső nyögés szakadt fel a torkomból.
Elhúzódott tőlem.
- Kibírom.. - sóhajtott - bár nem ételre vagyok éhes.. - tekintete mohón pásztázta végig a testemet - de most az étellel kell az éhségemet enyhítenem. - megsimította a takaróba csavart testemet, és felállt.
Jóságos ég...
Már csak ezzel a pár mondatával annyira felizgat, hogy képes lennék neki azt mondani, hogy "Akkor itt vagyok! Egyél meg!"
De nem tehetem.
Bármennyire is szeretném ezt mondani, és bármennyire is nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy kimondjam, tudom, hogy nem csak fél órát lennénk pluszban az ágyban.
Hanem jóval többet..
Hiszen tegnap éjjel sem elégedtünk meg egymással egyszer..
Tegnap több volt, mint fél óra. Sokkal több.
És ma is ugyanaz lenne, ha beadnám a derekamat.
- Jó legyél, oké? - nyomtam apró puszikat Lilly arcára, aki a kapuban állt nagyszüleivel, hiszen kikísértek minket az autóhoz.
- Jó. - mosolygott, és nyomott egy nagy puszit az arcomra, majd ellépett tőlem.
- Rosie. Nem lesz baja. - nevetett apu - és amúgy is. Lilly egy nagyon jó lány.
Amióta Harryvel kimentünk a szobából, szinte csak ölelgetem a lányomat, aki az elején még cukin hozzám bújt, és mosolygott, most már biztos, hogy az agyára megyek.
Amikor felmentem vele a szobájába, hogy felöltöztessem, akkor megkérdeztem tőle, hogy nem neheztel-e rám, amiért elmegyek.
Egyértelmű volt a válasza.
Nem.
Lilly nem egy magának való gyerek. Ő olyan, hogy meg van nélkülem. Ha elmegy valahova, akkor is jól érzi magát, ha nem vagyok ott. Csak legyen valaki vele ott, akit ő ismer, aki egy támasz neki.
Mint a nagyszülei például.
És én most rájuk hagyom Lillyt.
Szóval nagy baj nem lesz. Sőt semmilyen.
- Tudom. - sóhajtottam, és még egyszer szorosan magamhoz öleltem Lillyt, majd elengedtem és apró megcsókoltam a homlokát - nagyon szeretlek. Sietek!
- Szeretlek! - mondta ki ezeket a szavakat, nekem a szívem pedig elolvadt.
Újra és újra elolvad, amikor kimondja. Nem tisztán, de pont ez teszi őt cukivá.
És ettől tudok mindig elérzékenyülni.
De valószínű mindig elfogok érzékenyülni, ha a lányom kimondja nekem azt, hogy "Szeretlek"
- Induljatok, és vigyázzatok magatokra. - mosolyogva ölelt meg anyu, majd elhúzódott - küldj egy üzenetet, ha odaértetek.
- Rendben. - mosolyogva öleltem magamhoz aput, aki szorosan viszonozta a gesztusomat.
- Vigyázzatok magatokra. - megpuszilta az arcomat, és ellépett tőlem.
- Igen, hozom neked a játékot. - Harry nevetve ölelte meg Lillyt, aki szélesen mosolyogva viszonozta a fiú ölelését.
Látszik, hogy kedveli Harryt, és ez fordítva is igaz.
Lilly egy puszit nyomott Harry arcára. Harry elmosolyodott, és ő is megpuszilta Lillyt, majd felállt.
- Jó legyél ám. - nézett rá szigorúan, de vigyorogva. Lilly kacagva bólintott és megfogta Anyu kezét.
Én pedig rászántam magam, hogy beüljek az autóba, és végre elinduljunk.
Integettem még kis családomnak, aztán a figyelmemet az útra szenteltem.
- Jól vagy? - fordult felém Harry, amikor már elhagytuk az autókkal túlzsúfolt várost, és rátértünk az autópályára.
Egészen eddig Harry inkább az utat figyelte, és manőverezett a többi autós között.
- Igen. - elmosolyodtam - tudom, hogy nem lesz semmi baja.
- A szüleid kezében jó helyen van. Ne aggódj. - mosolygott, és kezét a kezemre rakta. Összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem fogok. - mosolyogva figyeltem az ujjainkat. Lassan a hüvelykujjammal simogatni kezdtem a bőrét.
- Akkor dőlj hátra és élvezd az utat. - az ajkához emelete a kezeinket, és egy lágy puszit nyomott a kézfejemre.
Ahogyan kérte, elhelyezkedtem és élveztem a csendet.
A nyugalmat.
Azt, hogy Harryvel vagyunk csak ketten, miközben az autó kerekei gyors iramban forognak alattunk.
Beszélgettünk, és nevettünk.
Amit minden pár csinálni szokott.
Sok órás autóút után megérkeztünk Holmes Chapelbe. A kijelentésemnek a tábla is tanúbizonyságot ad, amin a városka neve helyezkedik el
- Ha gondolod, megállhatunk egy boltnál, hogy megtudd nekem venni a csokikat. - Harry hangja térített vissza abba a valóságba, amit már nem a táblák uralnak.
Ezt a valóságot már az egyre inkább növekvő feszültség uralja.
Feszültség és idegesség, amiatt, hogy hamarosan találkozok Harry családjával.
És ezt nem csak magamba mondtam el..
Az út során többször hoztam szóba az aggodalmaimat, és kérdeztem meg, hogy biztosan tetszeni fogok-e a családjának.
Bármilyen a családjával kapcsolatos említés, kivéve az hogy hogyan vannak, mikor ismerték meg egymást a szülei, és egyebek, 1 darab Milky Way csokit jelent Harrynek.
Nos, elég bőkezű leszek vele, ugyanis ez nyolc darabot jelent szám szerint.
Nyolcszor csúszott ki "illegális" formában a családja a számon.
- Haha. - megforgattam a szemeimet - majd megkapod azokat a csokikat!
- Oké, rendben. De ne feledd, időközönként duplázódik. - vigyorgott.
- Mi az, hogy duplázódik? - kimeresztettem a szemeimet.
- Hogy ha egy hét után sem veszed, akkor már tizenhat darabot kell venned. - vigyora még szélesebb és még szarházibb lett.
- Ne félj. Időben megkapod azokat a csokikat.
- Határidőt annak a függvényében tartsd be, hogy duplázódik a nyereményen.
- Jól van, értettem. - sóhajtottam - nagyon aljas vagy.
- Semmi aljasság nincs bennem. - nevetett, majd leállította a motort.
- Miért álltunk meg? - ráncoltam a homlokomat.
- Mert megérkeztünk. - kicsatolta az övét, miközben nevetett.
Ó, basszus...
- Biztos?
- Mi biztos? - ráncolta a homlokát.
- Hát, hogy megérkeztünk?
- Rosie. - felnevetett - csak tudom hol lakik a családom.
- És, ha elköltöztek?
- Akkor szóltak volna.
- Jó, oké, csak izgulok. - sóhajtottam fel.
- Elhiszem. - közelebb csúszott hozzám, és ezzel párhuzamosan engem is húzott jobban magához. - De minden rendben lesz. Imádni fognak téged. - megsimította az arcomat, én pedig automatikusan bújtam jobban a tenyerébe.
- Oké, menjünk. - elmosolyodtam, és megpusziltam a tenyerét - készen állok!
- Ez a beszéd. - vigyorgott, és hosszú csókot nyomott az ajkaimra.
Kiszálltunk az autóból, Harry pedig kivette a csomagjainkat. Megfogtam a kis bőröndömet, ő pedig az ő táskáját, és az ajtóhoz sétáltunk.
A ház kívülről egy egyszerű téglalakás, de tudom, hogy belül ennél jóval több van.
Rengeteg emlék azokról az időkről, amikor a gyerekek kisebbek voltak. Rengeteg emlék a sok nevetésről, mosolygásról, sírásról.
Minden, ami ebben a házban történt, hozzájárult, hogy Harry Styles az legyen, aki.
Mert tudom, vagyis szeretném tudni, hogy bent melegség vár.
De, ahogyan Harryt elnézem, aki mosolyogva, szeretetteljesen lép be a házba, tudom, hogy így van.
Ez a ház maga a családi fészek. Ez az, ahol a két Styles gyerekből Gemmából, és Harryből érett felnőtt lett.
Itt kezdték el a hosszú utazásukat.
A szüleik segítségével, akik a mai napig támogatják őket.
Mert ez a szülők dolga. Támogatni a végsőkig a gyereket.
Most pedig itt állok az előszobába, megszabadulva a cipőmtől és a kabátomtól.
Harry megfogta a kezemet, és behúzott a nappaliba.
- Harry! - jött ki egy fekete hajú, kedves arcú, barátságos mosolyú Hölgy a konyhából.
Az anyukája..
Szorosan magához ölelte egyetlen, rég nem látott fiát.
Igaz, Harry volt itthon valamikor, de szerintem egy anyának az sosem elég. Pláne úgy, hogy alig látja a fiát.
Anne szorosan, mosolyogva öleli magához Harryt, aki ugyanolyan ragyogással viszonozza Édesanyja tettét.
Látszik, hogy ennek a fiúnak mennyi mindent jelent az anyukája. Hogy milyen fontos neki.
Talán még sosem láttam egyetlen egy fiút sem, aki ilyen boldogan, szeretetteljesen öleli át az első számú nőt az életében.
Elhúzódtak egymástól, Anne letörölte a könnyeit, amik előbukkantak, miközben Harryt ölelte.
Felém fordult.
A szemeimbe nézett.
Hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy örül nekem vagy inkább visszaküldene oda, ahonnan jöttem...
Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz :)
https://www.facebook.com/groups/796459580475553/
- Fel kell kelnünk. - sóhajtottam, és jóleső borzongás futott végig a testemen, amikor megcsókolta a nyakamat.
- Fél óra bőven elég. - suttogta a bőrömbe, miközben nyakamat tovább csókolgatta.
- Harry. Álljunk le. - sóhajtottam, és egy picit eltoltam magamtól.
- De nem akarok. Belőled sosem elég. - nézett a szemeimbe.
Minden ilyen kijelentésével eléri, hogy még jobban elpiruljak. De türtőztetnem kell magam. Nem adhatom meg neki újra magam, akármennyire is szeretném..
- Lesz még mindenre időnk, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy mindjárt rosszul leszek..
- Miért? Fáj valamid? - aggódva nézett rám, és megfogta a homlokomat, abban a hiszemben, hogy hátha lázas vagyok.
- Nem. - elmosolyodtam - csak ideges vagyok, hiszen találkozok a családoddal.
- Oh. - kifújta a levegőt, és csókot nyomott a homlokomra. Mellém feküdt, és a mellkasára vont - ne aggódj, nem lesz baj. Kedvelni fognak.
- Honnan tudod? - átöleltem a derekánál. Fejemet a mellkasára hajtottam.
- Mert tudom. - felnevetett - és azt is tudom, hogy feleslegesen aggódsz. Hidd el, ha tudnám, hogy nem fognak kedvelni, vagy hogy előítéletesek veled szemben, akkor nem vinnélek el.
- És mi van, ha mégsem fognak kedvelni, ha meglátnak? - tudom, hogy sokat aggódok, de nem tudom magamból elzavarni azt a képet, hogy Harry családja lenéz engem, mert én csak egy "sima" lány vagyok.
- Jaj, Rosie. - sóhajtott fel. És bár nem láttam, de nagyon jól sejtettem, hogy csodaszép zöld szemeit megforgatta. - Ne aggódj már mindig mindenen ennyit. Csak haladj az árral.
- Azt csinálom!
- Nem. Te éppen teljesen paranoiás vagy. Én ismerem a családomat vagy te? - az állam alá nyúlt és kérte, hogy nézzek rá. Teljesítettem a kérését.
- Te. - suttogtam. Hiszen igaza van. Csak akkor is félek...és szerintem mindenki félne, izgulna az én helyemben.
- Na, hát akkor. Ne legyél butus. Ne hidd azt, hogy nem fogsz nekik tetszeni. Miért ne kedvelnének téged? Mi olyan van benned, ami miatt azt mondanák nekem, hogy "Harry. Ez a lány nem hozzád való!"?
- Nem tudom.. - igazából tudtam, és szerintem Harry is sejthette, hogy mi áll az egész félelmem okában.
Lilly.
A kislányom.
Én vele vagyok egy csapatban. Nem működünk külön-külön. Harry ezt pedig tudja, és szerencsére nagyon jól kijön Lillyvel, és elfogadja, hogy nekem van egy lányom.
De már az első percben elfogadta. Igaz, nem hitte el, azonban elfogadta, és Lillyvel tökéletes összhangban vannak.
Na, de mi van a szüleivel és a nővérével?
Elvégre tudtommal Harry sosem mondott nekik olyat, hogy a barátnőmnek lánya van.
Mert, hogy nem volt neki ilyen barátnője.
Sőt. Alig volt neki barátnője.
- Ne aggódj. Lillyvel sem lesz semmi bajuk. Szerintem anyu örült is volna, ha elvisszük. Imádja a gyerekeket.
- Jó, de Lilly az én lányom. A barátnőd lánya.
- Tudom. Ő is tudja. És nem zavarja. Tudja az egész történetet, és inkább felnéz rád, amiért egyedül képes vagy egy kislányt felnevelni. Hidd el, ők nem ítélnek el ezért téged.
- Remélem, ha odaérünk sem fognak nagyon rosszul fogadni.
- Na, jó. Ha még egyszer azt mondod, hogy félsz, mert nem fognak kedvelni, vagy bármi ehhez kapcsolódót, akkor venned kell nekem Milky Way-t. Ahányszor ilyen baromságokat beszélsz, annyiszor kell venned nekem Milky Way-t.
Elképedtem.
Ő most zsarol engem?
- Nem játszol tisztességesen! - néztem rá felháborodva - és ha még mondjuk tízszer elmondom, hogy mi van, ha nem fognak kedvelni, akkor 10 csokit kell vennem neked?
- Telitalálat, Rosalie. - vigyorgott szélesen.
- És, ha nem veszek? - felhúztam a szemöldökömet.
- Akkor megtalálom annak a módját, hogy megbüntesselek. És higgy nekem, amikor azt mondom, hogy akkor azt fogod kívánni, bárcsak megvetted volna a csokikat. - vigyorgott továbbra is.
- Hogy érted?
- Majd megtudod. De inkább vedd meg a csokikat majd!
- Inkább nem is fogom azt kérdezni, hogy tetszeni-e fogok a családodnak.
- 1 csoki máris a markomat üti. Ez könnyű lesz! - nevetett fel hangosan.
Elképedtem. Kimeresztettem a szemeimet és úgy néztem rá.
- De most nem is mondtam. Vagyis mondtam, de csak úgy, hogy nem fogom megkérdezni.. - haraptam el a mondat végét, hogy még csak esélye se legyen egy újabb csokit bezsebelnie.
- Nem baj! De akkor is mondtad. - vigyorgott - száz csokinál megállok. - nevetett, és felült az ágyban. Lábait lerakta a földre. Beletúrt a hajába, ami csapzott és kócos volt.
Szerepet játszottam abban, hogy ilyen a haja.
Éjjel minden mennyiségben abba túrtam bele. Más a takarót markolja. Én a barátom haját.
De remélem, hogy nagyobb számban az éjjeli mocorgása tette ilyen zilált állapotba a haját.
Bár van egy sejtésem, hogy az elkövető inkább én voltam, mint a párna...
- Mi az? - kérdezte, amikor hátrafordult, és látta, hogy őt nézem.
- Semmi..
- Aha.. Mondd el. Miért bámultál engem annyira? Tudom, hogy szexi vagyok meg dögös, de ilyen feltűnően ne bámulj, mert még a végén zavarba jövök. - nevetni kezdett.
- Haha. - megforgattam a szemeimet.
Felmászott az ágyra. Elhelyezkedett felettem. Túlságosan közel hajolt hozzám.
- Az éjjel még nem ezt mondtad, amikor szanaszét túrtad a hajamat. - suttogta a nyakamba, engem pedig a lassú, érzéki hangjától kirázott a hideg.
A gerincemen futott végig az a bizonyos borzongás.
Tudta, hogy mire gondoltam, amikor őt néztem. Látta, hogy a haját néztem.
Azt pedig, hogy honnan jött rá mi jár a fejemben, meg sem akarom tudni..
- Mivel ideges vagy, én pedig éhes, így nem fogok beléd hatolni. De, ha még pár másodpercig feletted fekszek ez a takaró sem tud a szextől megvédeni. - megnyalta a nyakamat, mire nekem egy jóleső nyögés szakadt fel a torkomból.
Elhúzódott tőlem.
- Kibírom.. - sóhajtott - bár nem ételre vagyok éhes.. - tekintete mohón pásztázta végig a testemet - de most az étellel kell az éhségemet enyhítenem. - megsimította a takaróba csavart testemet, és felállt.
Jóságos ég...
Már csak ezzel a pár mondatával annyira felizgat, hogy képes lennék neki azt mondani, hogy "Akkor itt vagyok! Egyél meg!"
De nem tehetem.
Bármennyire is szeretném ezt mondani, és bármennyire is nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy kimondjam, tudom, hogy nem csak fél órát lennénk pluszban az ágyban.
Hanem jóval többet..
Hiszen tegnap éjjel sem elégedtünk meg egymással egyszer..
Tegnap több volt, mint fél óra. Sokkal több.
És ma is ugyanaz lenne, ha beadnám a derekamat.
*****
- Jó legyél, oké? - nyomtam apró puszikat Lilly arcára, aki a kapuban állt nagyszüleivel, hiszen kikísértek minket az autóhoz.
- Jó. - mosolygott, és nyomott egy nagy puszit az arcomra, majd ellépett tőlem.
- Rosie. Nem lesz baja. - nevetett apu - és amúgy is. Lilly egy nagyon jó lány.
Amióta Harryvel kimentünk a szobából, szinte csak ölelgetem a lányomat, aki az elején még cukin hozzám bújt, és mosolygott, most már biztos, hogy az agyára megyek.
Amikor felmentem vele a szobájába, hogy felöltöztessem, akkor megkérdeztem tőle, hogy nem neheztel-e rám, amiért elmegyek.
Egyértelmű volt a válasza.
Nem.
Lilly nem egy magának való gyerek. Ő olyan, hogy meg van nélkülem. Ha elmegy valahova, akkor is jól érzi magát, ha nem vagyok ott. Csak legyen valaki vele ott, akit ő ismer, aki egy támasz neki.
Mint a nagyszülei például.
És én most rájuk hagyom Lillyt.
Szóval nagy baj nem lesz. Sőt semmilyen.
- Tudom. - sóhajtottam, és még egyszer szorosan magamhoz öleltem Lillyt, majd elengedtem és apró megcsókoltam a homlokát - nagyon szeretlek. Sietek!
- Szeretlek! - mondta ki ezeket a szavakat, nekem a szívem pedig elolvadt.
Újra és újra elolvad, amikor kimondja. Nem tisztán, de pont ez teszi őt cukivá.
És ettől tudok mindig elérzékenyülni.
De valószínű mindig elfogok érzékenyülni, ha a lányom kimondja nekem azt, hogy "Szeretlek"
- Induljatok, és vigyázzatok magatokra. - mosolyogva ölelt meg anyu, majd elhúzódott - küldj egy üzenetet, ha odaértetek.
- Rendben. - mosolyogva öleltem magamhoz aput, aki szorosan viszonozta a gesztusomat.
- Vigyázzatok magatokra. - megpuszilta az arcomat, és ellépett tőlem.
- Igen, hozom neked a játékot. - Harry nevetve ölelte meg Lillyt, aki szélesen mosolyogva viszonozta a fiú ölelését.
Látszik, hogy kedveli Harryt, és ez fordítva is igaz.
Lilly egy puszit nyomott Harry arcára. Harry elmosolyodott, és ő is megpuszilta Lillyt, majd felállt.
- Jó legyél ám. - nézett rá szigorúan, de vigyorogva. Lilly kacagva bólintott és megfogta Anyu kezét.
Én pedig rászántam magam, hogy beüljek az autóba, és végre elinduljunk.
Integettem még kis családomnak, aztán a figyelmemet az útra szenteltem.
- Jól vagy? - fordult felém Harry, amikor már elhagytuk az autókkal túlzsúfolt várost, és rátértünk az autópályára.
Egészen eddig Harry inkább az utat figyelte, és manőverezett a többi autós között.
- Igen. - elmosolyodtam - tudom, hogy nem lesz semmi baja.
- A szüleid kezében jó helyen van. Ne aggódj. - mosolygott, és kezét a kezemre rakta. Összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem fogok. - mosolyogva figyeltem az ujjainkat. Lassan a hüvelykujjammal simogatni kezdtem a bőrét.
- Akkor dőlj hátra és élvezd az utat. - az ajkához emelete a kezeinket, és egy lágy puszit nyomott a kézfejemre.
Ahogyan kérte, elhelyezkedtem és élveztem a csendet.
A nyugalmat.
Azt, hogy Harryvel vagyunk csak ketten, miközben az autó kerekei gyors iramban forognak alattunk.
Beszélgettünk, és nevettünk.
Amit minden pár csinálni szokott.
Sok órás autóút után megérkeztünk Holmes Chapelbe. A kijelentésemnek a tábla is tanúbizonyságot ad, amin a városka neve helyezkedik el
- Ha gondolod, megállhatunk egy boltnál, hogy megtudd nekem venni a csokikat. - Harry hangja térített vissza abba a valóságba, amit már nem a táblák uralnak.
Ezt a valóságot már az egyre inkább növekvő feszültség uralja.
Feszültség és idegesség, amiatt, hogy hamarosan találkozok Harry családjával.
És ezt nem csak magamba mondtam el..
Az út során többször hoztam szóba az aggodalmaimat, és kérdeztem meg, hogy biztosan tetszeni fogok-e a családjának.
Bármilyen a családjával kapcsolatos említés, kivéve az hogy hogyan vannak, mikor ismerték meg egymást a szülei, és egyebek, 1 darab Milky Way csokit jelent Harrynek.
Nos, elég bőkezű leszek vele, ugyanis ez nyolc darabot jelent szám szerint.
Nyolcszor csúszott ki "illegális" formában a családja a számon.
- Haha. - megforgattam a szemeimet - majd megkapod azokat a csokikat!
- Oké, rendben. De ne feledd, időközönként duplázódik. - vigyorgott.
- Mi az, hogy duplázódik? - kimeresztettem a szemeimet.
- Hogy ha egy hét után sem veszed, akkor már tizenhat darabot kell venned. - vigyora még szélesebb és még szarházibb lett.
- Ne félj. Időben megkapod azokat a csokikat.
- Határidőt annak a függvényében tartsd be, hogy duplázódik a nyereményen.
- Jól van, értettem. - sóhajtottam - nagyon aljas vagy.
- Semmi aljasság nincs bennem. - nevetett, majd leállította a motort.
- Miért álltunk meg? - ráncoltam a homlokomat.
- Mert megérkeztünk. - kicsatolta az övét, miközben nevetett.
Ó, basszus...
- Biztos?
- Mi biztos? - ráncolta a homlokát.
- Hát, hogy megérkeztünk?
- Rosie. - felnevetett - csak tudom hol lakik a családom.
- És, ha elköltöztek?
- Akkor szóltak volna.
- Jó, oké, csak izgulok. - sóhajtottam fel.
- Elhiszem. - közelebb csúszott hozzám, és ezzel párhuzamosan engem is húzott jobban magához. - De minden rendben lesz. Imádni fognak téged. - megsimította az arcomat, én pedig automatikusan bújtam jobban a tenyerébe.
- Oké, menjünk. - elmosolyodtam, és megpusziltam a tenyerét - készen állok!
- Ez a beszéd. - vigyorgott, és hosszú csókot nyomott az ajkaimra.
Kiszálltunk az autóból, Harry pedig kivette a csomagjainkat. Megfogtam a kis bőröndömet, ő pedig az ő táskáját, és az ajtóhoz sétáltunk.
A ház kívülről egy egyszerű téglalakás, de tudom, hogy belül ennél jóval több van.
Rengeteg emlék azokról az időkről, amikor a gyerekek kisebbek voltak. Rengeteg emlék a sok nevetésről, mosolygásról, sírásról.
Minden, ami ebben a házban történt, hozzájárult, hogy Harry Styles az legyen, aki.
Mert tudom, vagyis szeretném tudni, hogy bent melegség vár.
De, ahogyan Harryt elnézem, aki mosolyogva, szeretetteljesen lép be a házba, tudom, hogy így van.
Ez a ház maga a családi fészek. Ez az, ahol a két Styles gyerekből Gemmából, és Harryből érett felnőtt lett.
Itt kezdték el a hosszú utazásukat.
A szüleik segítségével, akik a mai napig támogatják őket.
Mert ez a szülők dolga. Támogatni a végsőkig a gyereket.
Most pedig itt állok az előszobába, megszabadulva a cipőmtől és a kabátomtól.
Harry megfogta a kezemet, és behúzott a nappaliba.
- Harry! - jött ki egy fekete hajú, kedves arcú, barátságos mosolyú Hölgy a konyhából.
Az anyukája..
Szorosan magához ölelte egyetlen, rég nem látott fiát.
Igaz, Harry volt itthon valamikor, de szerintem egy anyának az sosem elég. Pláne úgy, hogy alig látja a fiát.
Anne szorosan, mosolyogva öleli magához Harryt, aki ugyanolyan ragyogással viszonozza Édesanyja tettét.
Látszik, hogy ennek a fiúnak mennyi mindent jelent az anyukája. Hogy milyen fontos neki.
Talán még sosem láttam egyetlen egy fiút sem, aki ilyen boldogan, szeretetteljesen öleli át az első számú nőt az életében.
Elhúzódtak egymástól, Anne letörölte a könnyeit, amik előbukkantak, miközben Harryt ölelte.
Felém fordult.
A szemeimbe nézett.
Hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy örül nekem vagy inkább visszaküldene oda, ahonnan jöttem...
Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz :)
https://www.facebook.com/groups/796459580475553/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése