12. rész ~ Beszélgetés

Rosalie Parker

- Hello. Rosalie ugye? -felocsúdtam az előttem álló fiú hangjától. Teljesen elvesztem a gondolataimban, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy mindjárt mindent el kell neki mondanom. Ez nehezebb lesz, mint hittem.
- Ugh. Igen. Te pedig Harry. - néztem az arcát és feltűnt valami. A szája fel volt repedve egy kis részen. Ha nem tudom, hogy miért, valószínű azt hinném, hogy valakivel összetűzésbe keveredett. Ami nagyrészt igaz is, mert verekedett, de harc szinten. És nem azért, mert valaki bele kötött.
- Igen. Gyere be. - félre fordította az arcát, hogy ne tudjam tovább bámulni, én pedig beléptem az előtérbe. Megvártam, amíg becsukja az ajtót, majd előre ment, én pedig minden lépését követtem, hogy beérhessek a házába. A nappaliba vezetett, ami elég tágas volt és otthonos. 
Egy lila kanapé volt a falnál, amiket vajszínű díszpárnák díszítettek. A kanapé mellett mind a két oldalon egy-egy fehér fotel, valamint a kanapéval szemben a falon pedig egy nagy TV. A TV alatti szekrényen pedig DVD-k sokasága sorakozott. 
- Hát.. ő. Nem igazán engedek be idegeneket a lakásomba, és lehet jobb lett volna, mondjuk elmennünk egy kávézóba vagy valahova. - nézett rám, és közben a kanapéra mutatott, hogy nyugodtan foglaljak helyét. Nem csak neki kínos ez az egész, hanem nekem is. Hogy is gondoltam, hogy idejövök? De már itt vagyok és beengedett. Ahogyan mutatta helyet foglaltam a kanapén, majd ő is mellém ült, persze megtartotta a tisztességes távolságot.
-  Tudom, hogy idiótának tűntem, amiért ide állítottam azzal, hogy beszélnem kell veled, de tényleg beszélnem kell veled egy fontos dologról, és tényleg fogalmam sem volt, hogy ki vagy. Nem vagyok rajongó. Pár napja hallgattam meg a zenéteket. - ontottam magamból a szavakat, hogy szemtől-szemben is elmondhassam neki, hogy tényleg nem rajongó vagyok, aki mindjárt önmagából kikel és a nyakába ugrik, majd odakötözi egy székhez, és szabad hozzáférhetősége lesz Harry Styles házához, és magához Harry Styleshoz is. 
- Arra rájöttem, hogy nem vagy rajongó, mert akkor már sikoltoztál volna, amikor meghallottad a hangomat. - nevetett fel, de abba is hagyta, mert megrándult az oldala, és a kezével oda is kapott. Biztosan tegnap megütötték ott.
- Minden rendben? - tanulmányoztam az arcát, és vártam a válaszára. Nem hiszem, hogy egy ember ilyen hirtelen abba tudja hagyni a nevetést, és közben még az oldalát is megfogja. Persze tudom, hogy nem fogja azt mondani, hogy á, persze. Csak tegnap harcoltam! De legalább valamit hazudhat. 
- Persze, minden oké. - mosolygott, de tudtam, hogy nem mondd igazat, de még nem mondom el neki, hogy tudom. Össze kell szednem a bátorságomat, hogy elmondjam neki, hogy bizony tudom a titkát.
- Volt már olyan, hogy becsengettek hozzád? - tértem vissza arra a témára, amit az előbb is említett. Azaz, hogy ha rajongó lettem volna, akkor sikítottam volna. Most vagy megszokta már a rajongók reakcióját, amikor meglátják őket, vagy saját tapasztalatból mondja.
- Igen. Akadt már párszor. Becsengetnek, én pedig beleszólok, hogy igen? És hirtelen nem hallok semmit, csak zihálást. De komolyan. És nem szólalnak meg. Az elején azt hittem, hogy átverik a fejemet, de aztán amikor megint megkérdeztem, hogy ki az, akkor meg csak egy sikítást hallottam. És akkor tudtam, hogy ők rajongók. Meg persze elkezdik mondani, hogy mennyire szeretnek és hogy vegyem el őket feleségül. - nem tehettem róla, de elnevettem magam. Elég vizuális típus vagyok és magam elé képzeltem, hogy Harry beszél a telefonba és egyszer csak valaki sikítani kezd.
- Bocsi, csak hát ez így elég vicces volt. De gondolom neked nem az.
- Az elején jót nevettem rajta, de mostanában megváltoztak a rajongók. Úgy értve, hogy sokkal többet szeretnének. Mármint, hogy nem elég nekik az autogram meg a kép. Ha tehetnék bemásznának hozzám az autóba.
- Ezelőtt nem volt ilyen?
- De igen, volt. De rosszul fejeztem ki magam. Azt hittem, hogy felfognak nőni. Mert régebben is mindig beakartak hozzánk mászni, és most is. Meg, hogy annyian ott vannak a hotel előtt és esélytelen a kocsihoz odajutni. - gondolkozott el, és ahogyan figyeltem őt, láttam, hogy valami eszébe jutott. Egy rossz emlék, gondolom én, de az arckifejezése nagyon megváltozott.
- Nem igazán kísértelek titeket figyelemmel, sőt nem is hallottam rólatok, de a rajongók annyira extázisba esnek, ha meglátnak titeket, hogy muszáj nekik minél közelebb férkőzniük hozzátok. Hiszen ki tudja mikor lesz arra lehetőségük, hogy találkozzanak veletek?
- Ebben igazad van, de ez akkor sem mentség! Ha higgadtak lennének és odajönnének, hogy kérnek egy képet és aláírást akkor előbb adnánk. De így, hogy megőrülnek, így a testőrök is azonnal menekítenek minket ki. 
- És nem tudtok nekik autogramot adni. - vontam le a következtetést a mondatából és egyáltalán nem irigylem. Ott van mondjuk 30 rajongó, akik mind őket akarják megérinti, képet készíteni velük, de lényegében azt akarják, hogy észrevegyék őket. És arra az a legjobb módszer, ha előre tolakodnak, lökdösődnek és a kedvencüket nem hagyják mozogni. Azért sajnálom a fiúkat. Hiszen ők szeretik a rajongóikat és akkor ők pedig úgymond nyomulnak. Mindenki lassítana, előrébb célra vezetné őket.
- Pedig szeretnénk, mert tudjuk, hogy milyen nehéz velünk találkozni, de sokszor ő miattuk nem tudunk nekik autogramot adni. Ha könyvdedikálás van, akkor szépen sorba állnak, mindenkinek aláírjuk a könyvet, készítünk képet és kész. Ha ez megvalósulhatna a szálloda előtt, hogy mindenki sorba áll és nem kezd el tolongani, amint szabad hozzánk a pálya, na, az jó lenne. 
- Most mondhatnám, hogy megértem, de szerintem ezt csak azok értik, akik ebben benne vannak, azaz ti. De azért nagyon sajnálom, hogy néha így viselkednek. És nem szokott nektek bajotok lenni?
- Nem. - mosolyogva nézett rám, de fogalmam sincs, hogy miért. Hiszen semmi olyat nem mondtam, ami mosolygásra késztethette volna. De sokszor nem kell arra magyarázat, hogy mosolygunk, szóval ráhagytam.
- Egyedül laksz ebben a házban? Már, ha nem vagyok indiszkrét! - néztem körbe a házba, majd a Harryre. Én tényleg nem akarok piócának tűnni, hogy rámászok, vagy éppen hogy nyomulok, mert nem nyomulok csak muszáj összeszednem magam az előtt, mielőtt a lényegre rátérnénk.
- Nem vagy indiszkrét. - kuncogott, mire én elmosolyodtam- egyedül lakok itt, de nem mindig ám. A bandatársaimmal együtt lakok innen kicsit messzebb. Csak most itt vagyok. Mindegyikünknek van saját háza, és sokszor vagyunk ott.
- Nem rossz egyedül lakni? Én a szüleimmel lakom - és a lányommal. Tettem hozzá magamban, de ezt hangosan nem fogom kimondani- és mondjuk eléggé unatkoznék, ha egyedül kéne laknom. Pláne egy ilyen nagy házban. - mutattam körbe. Igaz, a nappali nem volt túl nagy, de maga a ház nagyon nagy. És egyedül egy ilyen nagy házban? Inkább nem.
- Sokszor meglátogatnak a szüleim és a barátaim is jönni szoktak. De csak néha vagyok itt, és ha nem vagyok itt, akkor 4 fiúval lakok együtt és ott nem vagyok egyedül. - mosolygott.
- Igen, ez igaz, csak én nem tudnék egy akkora házban egyedül lakni. De úgy hogy vannak barátaim, akikhez átmehetek, úgy oké. - magyaráztam és még mindig mosolygott. Komolyan kezd zavarni, hogy ennyire mosolyog, de azért el kell mondanom, hogy aranyos a mosolya. Olyan kisfiús.
- Udvariatlan vagyok. Kérsz valami inni valót? De még mindig nem mondtad el, hogy mit is akarsz tőlem! - állt fel.
- Hát tényleg komoly dologról van szó, és még nem tudom hogyan hozzam fel. - nevettem el magam kínomban. Mert érzem, hogy ha ő visszajön az italokkal, akkor muszáj elmondanom az ittlétem okát- egy pohár vizet kérek.
- Hozom is. - és ezzel a mondattal már ment is ki gondolom én a konyhába. Addig, amíg ő a konyhában tartózkodott, körbenéztem a nappaliban. A polcokon képek hevertek és több képen szerepelt Harry egy nővel és egy lánnyal. A hölgy biztosan az anyukája. A lány pedig a barátnője? Vagy a testvére? Azt tudom, hogy van egy nővére, de azt nem tudom hogyan néz ki. Bár, ha jobban megnézem a képet eléggé hasonlít rá. Mivel nem akartam udvariatlannak tűnni, így inkább visszaültem a kanapéra.
Így is csak ide állítok hogy beszélni szeretnék vele, és csodálom, hogy egyáltalán beengedett.
- Parancsolj. - tért vissza Harry a nappaliba és nyújtotta felém a pohár vizet, amit én egy "köszönöm" után elvettem, és belekortyoltam.
- Tényleg csak pár napja hallottál rólunk? - kérdezte Harry, miközben ő is beleivott a vízébe.
- Igen. Azelőtt nem hallottam rólatok. Nem igazán néztem TV-t az elmúlt időkben. 
- És tetszett a zenénk? - vigyorogva nézett rám. Nevetve ráztam meg a fejemet az arckifejezése láttán. És még mielőtt azt hitte volna, hogy ezt a válaszára mondtam, gyorsan válaszoltam.
- Igen, tetszett. Nem vagytok rosszak. - mosolyogtam őszintén. És a válasz is őszinte volt. Noha csak pár számot hallottam tőlük, de nekem azok is tetszettek. Elég ügyesek.
- Köszi. - mosolyogva nézett rám, megint azzal a kisfiús mosolyával. És én ezt a mosolyt lefogom törölni az arcáról.- és akkor miért is jöttél el hozzám? Nem ismerlek. Valami régen látott rokon lánya vagy?
- Nem. Legalább is nem tudok róla. - kuncogtam. Nagyon durva lenne, ha kiderülne, hogy rokonok vagyunk és ez a rokon tudja Harry titkát. Jó kínosak lennének azok a családi találkozások ez után a beszélgetés után. 
- Azt nem kérdezem hogy honnan tudod a címemet. De újságíró vagy? Mert, ha igen, akkor hát adok interjút, de a menedzseremmel beszélned kellett volna. Addig nem jöhet le a cikk. Mert általában velük szoktak beszélni, és nem eljönnek hozzám. 
- Nem vagyok újságíró, sem egy eltitkolt rokon. Én csak.. - és most értem el arra a pontra, hogy nem tudom mit mondjak. Eljöhettem volna holnap és végig gondolhattam volna az egészet, hogy mit mondok neki. Esetleg le is írhattam volna egy lapra és felolvashattam volna. Biztosan hülyén nézett volna rám, de legalább egy összeszedett szöveggel készültem volna. 
Ideges vagyok.
Most kezdtem el nagyon idegeskedni.
Eddig minden rendben volt, hiszen nagyon jól elbeszélgettünk, de most?! Most már arról van szó, hogy ki vagyok én és hogy miért vagyok itt.
Ahogyan néztem ezt a fiút, és ahogyan beszélgettem vele tudtam, hogy soha nem adhatom ki a titkát. Nem tehetem tönkre az életét.
Olyan aranyos fiú és közvetlen. Sosem akarna senkinek sem rosszat, nem?
Én pedig, ha felfedem a titkát, akkor neki akarok rosszat!
De nem volt velem bunkó, pedig elküldhetett volna a fenébe, de nem tette.
Most sem támadott le. Megkínált üdítővel, jól elbeszélgettem vele.

"És te ennek a fiúnak tetted volna tönkre az életét!"

Kiabálta a belső hangom és én őszintén elszégyelltem magam. Nem vagyok én ilyen. Mindenkinek a jót akartam csak egész életemben.
Ennek a fiúnak is csak jót akartam. 

- Te csak? Igen? - kérdezte Harry, hiszen láthatta, hogy egyhamar nem fogok megszólalni. Ó, ha tudná, hogy mit akarok...
- Én csak egy egyszerű lány vagyok, aki megtudott valamit.. - sóhajtottam és figyeltem őt. Összeráncolt homlokkal nézett rám. Nem értette, hogy miről beszélek.
- Mit tudtál meg? Valamit, aminek a One Directionhöz van köze?
- Hát...nem. Hozzád van köze. - néztem a szemeibe és tudtam, hogy itt a pillanat. El kell neki mondanom- tudom, hogy ketrecharcos vagy! - a szavakat nagyon gyorsan ejtettem ki a számon, de tudom hogy megértette.
Látom rajta, hogy megértette. Az arcán értetlenség majd pánik futott át, és mint aki nem érti miről beszélek, teljesen nyugodtan ült, de eltudtam képzelni, hogy belül mi zajlik le benne.
- Nem tudom miről beszélsz. Milyen ketrecharc? - a homlokát ráncolva nézett rám, de, ha nem láttam volna a saját szememmel hogy abba a raktárba ment, vagy ha más mondta volna, akkor azonnal bocsánatot kérnék, de tudtam, hogy ez igaz. Ő tényleg ketrecharcos.
- Harry láttalak. - a táskámból elővettem a borítékot, amiben benne volt a két darab kép, amit tegnap készítettem. Átadtam neki ezeket a képeket. 
Alaposan megnézte a képeket és rám nézett.
- Ez nem bizonyít semmit! Nem is látszik az arcom! - dobta le a képeket az asztalra.
- Láttam, hogy bementél abba a raktárba. Aztán este pedig ott voltál a ketrecben vagy mi az! Igaz, maszk volt rajtad, de a tetoválásaidat megismertem. 
- Bárkinek lehetnek olyan tetoválásai!
- Ó, hát persze. Nem hinném, hogy van még egy fiú, akinek ugyanott, ugyanolyan tetoválásai vannak, mint neked. 
- Mit akarsz? Pénzt? Mennyit kérsz? - állt fel és ment oda egy fiókhoz, ahonnan kivett egy tömböt- mennyi pénz kell neked, hogy ne beszélj senkinek erről? - akkor az, amit kivett a fiókból az a csekk könyve volt.
- Jesszusom! Nem kell a pénz! - én is felálltam, hogy a szemeibe nézve tudjak beszélni - semennyi sem kell!
- Akkor mi kell azért, hogy senkinek ne mondd el? Ezt te nem érted! Muszáj ezt csinálnom! - nézett rám könyörgően, és az egész fiú olyan sebezhető volt. Nem tudta, hogy nekem nem az a célom, hogy ezt mindenkinek elmondjam. De azért vagyok itt, hogy beszéljek vele.
- Harry. Én nem fogom elmondani ezt senkinek. Ismétlem senkinek! - a szemeibe nézve mondtam végig a mondatot, és az utolsó szót nyomatékosítottam- Tudom, hogy nem hiszed el, de hidd el, nem fogok neked rosszat csinálni. Mert nem fogom hagyni, hogy az életed miattam tönkre menjen! Én azért jöttem ide, hogy tudd, légy óvatosabb. Mert, ha nem én tudom meg elsőnek, hanem egy gonosz paparazzi, akkor az mára már a címlapok hasábján van.
- Komolyan nem mondod el senkinek? De mi a biztosíték arra, hogy nem adod ki a titkomat?
- Én vagyok a biztosíték és az hogy van valaki az életemben, akinek sosem akarnék rosszat! Lehet ez most neked nem elég, de megígérem, hogy ezt a titkot én nem mondom el senkinek! Nem vagyok rossz ember. 
- Nagyon szar lenne, ha mindenki megtudná ezt..senki sem tudja ezt a titkot, Rosalie. Csak te. - nézett mélyen a szemeimbe. Csak te. Visszhangzott a fejemben ez a két szó. Csak én tudom a titkát.
Az én felelősségem, hogy senki ne is tudja meg.
Ez egy hatalmas nagy felelősség. 
- Még a barátaid sem tudják?
- Senki! Se a szüleim, se a családom, se a barátaim. Senki. Soha nem mondtam volna el senkinek. Mindenki undorodna tőlem. - sóhajtott és visszaült a kanapéra. A teste meggörnyedt.
- Nem undorodnának tőled. Csak sokkolná őket, de a te életed. Ha nem akarod elmondani, akkor ne mondd el nekik. - én is visszaültem a kanapéra, csak egy kicsit közelebb hozzá.
- Valószínűleg a családom kérdőre vonna, hogy ezt miért csinálom. A fiúk pedig csalódnának bennem, hiszen mindent elmondunk egymásnak. És egy ilyen komoly dolgot nem osztok meg velük. Szörnyű barát vagyok... - az arcát a kezébe temetve, rázta meg a  fejét.
- Héj. Nem vagy ezért rossz barát! A rossz barátok nem itt kezdődnek, én már csak tudom. Biztosan van a többi fiúnak is olyan titka, amit nem mondd el nektek, és ez így normális. Nem fogod minden titkodat elmondani a barátaidnak. Lehet elmondod a szüleidnek, vagy magadban tartod. De azért, mert nem mondod el nekik a legnagyobb titkodat, az még nem tesz téged rossz baráttá. - beszéltem hozzá teljesen őszintén. A rossz barátok azok, akik elhagynak a nehéz időkben, de ebbe nem akartam bele menni. Ez róla szól, nem rólam. Nem akarom, hogy kérdezősködjön. 
Rám emelete zöld szemeit, amik csillogtak. Istenem. Annyira rossz volt őt így látni. Egy hatalmas titok nyomta a hátát, amivel egyedül kellett megbirkóznia. Nem mondhatta el senkinek, mert félt bárkivel is ezt megosztani. 
- Nem akartam én ezt csinálni, csak bele kerültem. - nem akartam semmit sem kérdezni, vagy mondani. Hagytam, hogy mondja, amit mondani akart. Én meghallgatom őt-  mondták az edzőteremben, ahol edzettem, hogy van ilyen ketrecharc. Hallottam már erről, de nem tudtam elképzelni, hogy én ezt csináljam, így nem is foglalkoztam vele. De, amikor a turné, és a sok dolog összegyűlik muszáj levezetnem a feszültséget. És felkerestem a Tomot, aki ajánlotta nekem a ketrecharcot, elmentem egy edzésre, majd kipróbáltam. És annyira megteltem energiával, adrenalinnal és kitudtam magamból adni a feszültséget, hogy muszáj volt tovább csinálnom. Amikor itthon voltam, akkor jártam edzésekre és később már meccsekre is. Néha-néha részt veszek egy-egy meccsen és ennyi. A Tom meg sem engedi, hogy sokszor, hogy sokáig ott maradjak. Van, amikor még többet akarok, de nem engedi. 
- Nem akarja, hogy túlterheld magad? - szólaltam meg először, mióta elkezdte mondani, hogy miért vágott ebbe az egészbe bele. Megértem valamilyen szinten, hogy muszáj volt neki ebbe belevágnia, mivel nagyon stresszes életet él, és ha meg akar nyugodni, akkor csak így tud.
- Igen. Sosem engedte. Akármennyire is makacs voltam, és ütöttem volna még a zsákot, nem engedte. Kell a testemnek a pihenés. Mindig ezt mondja, és tudom, hogy igaza van. Csak jót akar nekem. 
- És nem gondoltál arra, hogy abbahagyod? 
- De igen. Csak nem tudom, hogy mikor hagyjam abba. Még magam sem tudtam, hogy meddig akarom ezt csinálni, csak azt tudtam, hogy akarom csinálni. De lehet itt abba kéne hagynom. Te rájöttél. Ki tudja egy paparazzi mikor jön rá?! - tárta szét a karjait. Ha tudná, hogy én egy paparazzi vagyok, aki igaz utálja a munkáját, de abból él, hogy a híres emberekről kompromittáló képet készítsen...
- De hogyan jöttél rá? Honnan tudtad, hogy ott leszek?

"Az őszinteség előrébb vezet, Rosie!"


Suttogta a hang belülről. El kéne neki mondanom, hogy hogyan tudtam meg a titkát? Hogy hogyan kerültem oda? Éppen most fogadott a bizalmába, én pedig máris tönkreteszem ezt. De finoman is eltudom neki mondani. Nem is biztos, hogy mérges lesz. Hajrá én!
- Követtelek. Reggel idejöttem a házadhoz és vártam rád. Reméltem, hogy kijössz és utánad mehetek. 
- Hogy mi? - nagy szemekkel nézett rám- Miért követtél?
- Mert ezt kellett tennem! - mondtam halkan. Nem bírtam a szemeibe nézni. Egy szörny vagyok. Elvállaltam ezt a munkát. Bele egyeztem, hogy követem őt. Pedig nem lett volna muszáj!
- Hogy érted, hogy ezt kellett tenned? Paparazzi az apukád, aki felkért, hogy nyomozz utánam, vagy mi? - nevetett én pedig nem tudtam mit csinálni, csak nézni őt. Nem az apukám kért fel, hanem más. 
Tudtam, hogy megértette. Mert azonnal eltűnt a mosoly az arcáról, és nagy szemekkel nézett rám.
- Rohadtul nem vagy paparazzi, ugye? - állt fel és a hangja sokkal erőteljesebben csengett. Nem hittem, hogy ilyen hangja is tud lenni. Az erőteljesség plusz a mély hangja. Hátborzongató.
- De nem vagyok én rossz, Harry! Komolyan mondom, hogy azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogy nem mondom el senkinek sem a titkodat! - álltam fel és könyörgően néztem rá. Nem akarom, hogy megutáljon engem!
- A paparazzi mindegyike undorító! És még volt képed idejönni? Jesszusom, én pedig elmondtam neked mindent! Hogy lehettem ilyen hülye! - a hajába túrt, és arrébb sétált. Miközben belerúgott a fotelbe.
- Veled akartam beszélni erről! Senkinek sem mondtam el, senkinek nem is fogom elmondani. Bízhatsz bennem!
- Nem bízok benned! Paparazzi vagy. Akinek csak a pénz kell! Soha a büdös életben nem fog titeket az érdekelni, hogy minket kikészítetek! 
- De én nem vagyok ilyen! - csuklott el a hangom. Én tényleg nem vagyok ilyen. De ezt ő honnan is tudná? Nem ismer engem. De akkor is rosszul esik, hogy általánosít, és engem is bele vesz a rossz paparazzik kalapba.
- Biztosan te is ugyanolyan vagy, mint a többi! Most megtudtad a titkomat és rohanhatsz mindenkihez! De ne feledd, túl jó ügyvédeim vannak! Te fogod megütni a bokádat. 
- De nem mondom el a titkodat senkinek sem! - kifolytak a könnyeim. Nem vagyok érzelgős, de talán most jött rajtam ki az, hogy ezt a munkát csinálom. Hogy az embereket figyelem, és adom el a képeket. Hogy mennyire undorító is ez a munka. 
A könnyeim folyamatosan hullottak az arcomra. Nem tudtam abba hagyni a sírást.
- Ó, persze! Sírj csak! -nevetett fel- azt hiszed, hogy megfog rajtad esni a szívem? Hát nagyon nem! Ugyanolyan undorító vagy, mint a többi kollégád. 
- Nem vagyok olyan! Értsd meg! Komolyan, nem mondom el senkinek!
- Jaj, Rosalie! Ne etess ilyenekkel. De hogyan tudsz te ilyen munkát csinálni? Első ránézésre egy nagyon aranyos lány vagy, aztán kiderül, hogy undorító, amit csinálsz! Más embernek a nyomora okoz neked örömöt! Hát gratulálok. Minden tiszteletem a tiedé, hogy ilyen munkád van!
- Nem tudod, hogy miért csinálom ezt a munkát! Nem tudod, hogy miért kell ezt a munkát csinálnom! - letöröltem a könnyeimet, és összehúzott szemekkel néztem rá.
- Semmit sem kell! Ha valamit nem akarsz csinálni, akkor azt nem kell! Csak nem tudsz kiállni saját magadért ezért vagy gyenge ember! Eszetlen liba vagy, aki nem ért máshoz, csak ehhez!
- Olyan bunkó vagy! - felkaptam a táskámat a vállamra- tudod nem kéne senkit sem megítélned addig, amíg nem tudod, hogy mit miért csinál!
- Jaj, ne gyere ezzel! Ha valami komoly oka van annak, hogy ezt kell csinálnod, akkor változtass rajta! Á, de minek is magyarázom ezt neked? Fel sem fogod mit mondok, ahogyan a többi fotóstársad sem!
- Nem vagyok hülye! Felfogom, amit mondasz! - hangosabban beszéltem már a kelleténél- de tudod mit? -elindultam kifelé- a titkodat visszanézheted holnap a magazinok címlapján! Mert gondoskodni fogok arról, hogy minden magazin címlapon hozza le! És én pedig a sok pénzt megkapom a titkodért! Most mondhatod, hogy ugyanolyan vagyok, mint ők!
   Zártam le a beszélgetést és azonnal kisiettem a nappaliból, majd az előtéren át, kimentem az ajtón, és kifutottam a kapun, amit becsaptam magam mögött. Az autómba ültem, és elindultam Christopher irodájához.
Eddig voltam kedves.
Ne beszéljen velem így az az ember, akihez azért jöttem, hogy beszéljek vele. 
Nem érdekel ezentúl ő. Magamat fogom nézni.
És elmondom Christophernek az igazat. 
Ő pedig leközli a képeket.
Készülj Harry Styles. Az egész világ megtudja, hogy ketrecharcos vagy!