71. rész ~ Visszatérő múlt

Rosalie Parker

- Szia, Emily. - Harry lábai között ültem, amikor a telefonom jellegzetes csengőhangja kezdte betölteni az amúgy csendes hotel szobánkat, hiszen Harryvel semmi mást nem csináltunk, csak pihentünk. Úgy igazából. Ültem a lábai között miközben ő a hasamnál ölelt magához és a világ összes témájáról tudtunk beszélgetni. 

Nem róla. Nem rólam. Hanem mindenféle másról. 

Ez a tökéletes pihenés, a szerelmemmel.

- Rosie. Most olvastam egy cikket, amiben rólatok írnak. Gondoltam érdekelne téged. Elküldjem? - szerintem semmi újat nem írt a másik újság sem, így szerintem teljesen felesleges lett volna, hogy Emily is megmutassa, amiben rólunk írnak. Így hát, úgy feleltem;

- Nem kell. Tudom, hogy van ilyen cikk. 

- Komolyan? - enyhe döbbenet csengett a hangjában - olvastad is?

- Hát, persze. - kuncogtam, és lassan simogatni kezdtem Harry kézfejét.

- Komolyan nem értelek. Nem fog zavarni, hogy az egész világ rájön, hogy te és Harry együtt vagytok? Hogy te vagy Harry Styles barátnője?

- Nem, mert már tudják. - feleltem habozás nélkül. Emily nem él nagy közösségi életet, így biztosan nem látta az Instagram posztot, és szerintem az elmúlt fél órában, amióta Harry kirakta azt a képet, egyik újság internetes felületét sem nyitotta meg.

- Mi? - hangja magasabban hangzott a szokottnál - ezt hogy érted?

- Ahogy mondom. - nevettem fel - tudják már az emberek, ugyanis Harry posztolt egy képet instagramra. 

- Mégis milyen képet? - motoszkálást hallottam - Dean, add a telefonodat, vagy sürgősen lépj bele az Instagramba! Ó, tudod mi? Add inkább! - homlok ráncolva néztem magam elé, hiszen már nem hallottam semmit, de aztán pontosan egy szempillantás alatt újra meghallottam egy hangot. Ami sokkal mélyebb és férfiasabb volt. Biztosan nem Emily az.

- Megőrült. - Dean vette át Emily helyét.

- Nem őrültem meg, csak muszáj megnéznem! - Emily hangja törte meg Dean és az én beszélgetésemet. 

- Tudjuk, tudjuk. Nézd csak. 

- De nem találom. - morgott legjobb barátnőm. Vagyis volt, legújabb legjobb barátnőm. Még mindketten tudjuk, hogy a bizalomnak, az én részemről, sokkal erősebbnek kell lennie ahhoz, hogy tényleg mindent, úgy, ahogyan régen megoszthassak vele. 

Mert az életem nem minden momentumát mondom el neki, csak tényleg egy párat. Ő is tudta, hogy nem lesz könnyű visszakapnia a belé vetett bizalmamat azok után, amiket csinált.

- Mégiscsak nekem kellett volna csinálnom. - nevetett Dean - megkeressem? - ez határozottan Emilynek szólt. 

- Nem kell. - morgott - de mi a felhasználó neve?

- Csak kezd el írni a nevét, hogy Harry Styles. Ez nem nagy tudomány. - mondta neki Dean. 

- Jól van hapsikám, de én nem lógok egész nap az instagramon. 

- Én sem. - vágott vissza Dean Emilynek - csak hát használom az eszemet, és tudom, hogy úgyis megtalálja a keresett személyt, ha csak a nevét írom be.

- Na, akkor csináld. - egy kis motoszkálás, és újra Emily volt a telefonban - itt vagyok. Ez a pupák megkeresi.

- Ha még egyszer pupáknak hívsz, akkor neked meg sem mutatom a képet!

- Keresd, és mutasd!

- Berezeltél, mi? - Dean hangján még telefonon keresztül is hallatszott a vigyorgás. 

- Inkább mutasd azt a képet!

- Parancsolj. - én pedig csak a telefont a fülemhez tartva hallgattam őket, és vártam a pillanatot, amikor végre Emily meglátja a képet.

Rövid sikítás. 

Meglátta.

- Jóságos ég! Rólad posztolt egy képet! - Emily túlbuzgósága még régebben is sok helyzetben megjelent.

- Igen. - mosolyogtam, és amikor Harry megpuszilta az arcomat, még szélesebb lett a mosolyom.

- Mennyire aranyos. - Emily lágy hangja csak arra utalhatott, hogy éppen elolvadt a kép, és a kép címe láttán, pedig semmi olyan "extra cuki" nincs benne. 

- És akkor most a fotósokkal mi lesz? - kérdezte barátnőm, amikor kisebb hallgatás után nem válaszoltam neki. Elhúzódtam Harry szájától, rávigyorogtam, majd válaszoltam.

- Mi lenne velük?

- A nyomotokban lesznek. 

- Egészen addig, amíg nem találnak mást, amint csámcsoghatnának az emberek. - Harryvel ezt átbeszéltük pont azután, miután kiposztolta rólam a képet, és ő mondta ezt. "Nyugalom, szépséges Rosiem. A média csak addig lesz velünk elfoglalva, amíg nem válaszolunk a kérdéseikre, és nem találnak más témát, amivel foglalkozhatnak."

Amikor megkérdeztem, hogy de mondjuk, akkor mi lesz, ha nem találnak más témát, akkor pedig tömören, és röviden ennyit mondott; " Találni fognak. Mindig találnak. "

És mivel én is benne voltam ebben a munkában, én is megtapasztaltam azt, hogy egy izgalmas kis pletyka csak addig foglalkoztatja a fotósokat, riportereket, amíg nem találnak más sebezhető alanyt. Meg sem fordulhatna az a fejemben, hogy nem lesz nekik más ropogtatni-való hírük, hiszen ők mindig találnak valami újat.

- Ebben igazad van. - mondta Emily - de akkor is legyetek óvatosak. Ezek vérszívók!
- Köszönöm..

- Jaj, nem! - kiáltott fel - nem úgy értettem! Te meg már amúgy sem vagy az, és soha nem is voltál olyan. 

Nem szólaltam meg. Tudtam, hogy én is egy voltam azok közül, még ha nem is voltam annyira rossz, mint a többi.

De megváltoztam, és bármennyit is fizetnének, már sosem térnék vissza ehhez a munkához. Megtaláltam a tökéletes munkát Harry által. 

- Sajnálom. - sóhajtott Em - komolyan nem úgy értettem. 

- Tudom. - elmosolyodtam - tudom, nagyon jól. 

A vonal másik végén lévő lány kifújta a levegőt. 

- Ne haragudj, oké? Tudom, hogy minél előbb találni fogsz magadnak egy klassz munkát. 

- Nem haragszok.

- Komolyan?

- Persze. És már találtam egy klassz munkát. - fordultam Harryhez hátra, és rávigyorogtam. Nevetve csókolta meg a számat.

- Milyen munka?

- A One Direction turnéján lehetek fotós! - ez az egész mindig hihetetlen örömmel tölt el. Harryvel utazgatni, és nem kell várnom hónapokat, amíg hazajön? 

Ez maga a valóra vált álom!

- Komolyan? - Emily sikítása most sokkal hosszabb, és sokkal hangosabb volt, mint ezelőtt. A készüléket sajnos már későn tudtam eltartani a fülemtől, így azt eredményezte Emily sikítása, hogy a jobb fülem sípolni kezdett a magas frekvenciájú hangjától. 

Vártam egy kicsit, amíg minden helyre kerül a hallójáratomban, csak azután mertem újra a telefont a fülemre rakni.

- Igen. Elfogadtam Harry ajánlatát. Hazamegyünk, és akkor majd mindent elintézünk. - kuncogtam, és még jobban Harry hátának dőltem, aki így még szorosabban ölelt magához. 

- Ez annyira jó hír! Úgy örülök, hogy az életed így rendbe jött. 

- Hát annak én, elhiheted. 

- Egy nagyszerű barátod van, és most már egy jó kis állásod is. Van egy csodaszép, és okos kislányod. 

- Én vagyok a világ legszerencsésebb embere! - vigyorogtam.

- Számból vetted ki a szót. - nevetett, és hallottam a hangján a büszkeséget.

Tudtam, hogy büszke rám, amiért így rendben tudtam hozni az életemet. 

- Mikor is kezdődik az a turné? - kérdezte Emily.

- Februárban.

- Az mindjárt itt van!

- Igen. Harryék elkezdenek próbálni, amint hazaérünk, de a fiúk már elkezdték.

- Harry nélkül?

- Igen. Így is örülhetünk, hogy elengedtek minket Párizsba. 

- Február mindjárt itt van. 

- Igen, pont ezért. 

- Szarjátok le. Pihenjetek.

- Azt csináljuk. - elnevettem magam a szóhasználatán.

- Nem zavarlak tovább. Élvezzétek a pihenést. Üdvözlöm Harryt.

- Átadom. Én pedig Deant.

- Dean üdvözöl Rosie. 

- Én is üdvözlöm őt. - hallottam az említett fiú hangját. 

- Remélem hallottad.

- Igen. - mosolyogtam - Szia.

- Szia, Rosie. - mielőtt letette volna, dobott egy puszit a telefonba, de aztán már csak a vonal sípolását hallottam, miszerint a másik fél letette a készüléket. 

Telefonomat félre raktam, és oldalasan beleültem Harry ölébe, így sokkal jobban tudtam hozzá bújni. 

- Örült annak, hogy velünk jöttök? - fonta derekam köré újra a kezeit.

- Igen, nagyon. - mosolyogtam - örül neki, hogy az életem visszatért a rendes kerékvágásba. 

- Gondolt itt mindenre, igaz?

- Igen. - felnéztem rá - Martin, a paparazzi munka, minden. 

- Mindenkinek helyre jön az élete, ha tesz érte. De, ha csak tehetetlenül ül a seggén, akkor nem változik semmi. 

- De igen. Az hogy sajnáltatja magát.

- Te nem sajnáltattad magad.

- Mert én sosem voltam olyan. - mondtam - én inkább tettem a jövőmért, mint hogy siránkozzak, mert rossz az életem, pedig tudnék érte tenni, csak nincs bátorságom, de közben meg nagy a szám. 

- Mindenki tudna változtatni bármin, ha nagyon akarna.

- De  mégse akarnak, ha csak a szájuk nagy. 

- Az tud járni pár embernek. - nevetett Harry.

- Feleslegen. - vigyorogtam. 

Harry nevetve nyomott egy csókot a számra. - Olyan bunkók vagyunk. - mondta vigyorogva.

- Csak az igazságot mondjuk. 

- Minden embernek el kéne ezt mondani. 

- Aki nem akar változtatni a jövőjén, annak akárhányszor ellehet mondani, akkor sem fog változtatni. 

- Ebben igazad van. De te akartál, és sikerült is. - nyomott egy puszit a homlokomra.

- Mert tudtam, hogy sikerülni fog.

- Sikerült, és én büszke vagyok rád. - mosolyogva megcsókolt. Amikor elhúzódott, a fejemet a mellére hajtottam.

- Nem akarok hazamenni..

- Hozzuk ide Lillyt, és maradjunk itt. - felelte Harry.

- Biztos neki is nagyon tetszene. - mosolyogtam, de nem volt az az őszinte mosoly.

- Hiányzik, igaz? - ölelt szorosabban magához Harry. 

- Nagyon. Olyan messze van tőlem. 

- Hamarosan hazamegyünk. - puszilt meg.

- Tudom.

- Jó helyen van.

- A lehető legjobb helyen van, anyáékkal. 

- Ezt kell nézned, szépségem. - mosolygott - ők vigyáznak rá, és persze Dean és Emily is. Sokan foglalkoznak vele, és figyelik őt. 

- Tudom, csak hiányzik. - mosolyodtam el szomorkásan.

- A lányodról van szó, teljesen normális a hiánya, de neked is kell a kikapcsolódás. 

- Élvezem is a kikapcsolódást, nagyon szeretek veled lenni.

- Jaj, bébi. Imádom a veled töltött perceket. - mosolyogva túrt a hajamba.

- Szeretlek. - elmosolyodtam, és közelebb hajoltam az arcához.

- Nagyon szeretlek. - mosolygott, majd megadta, amire vágytam. 

Hozzám hajolt, ajkai tökéletesen ráilleszkedtek ajkaimra, majd lassan, és érzékien kezdett csókolni, amit én azonnal viszonoztam is, karjaimat szorosan a nyaka köré fonva. 

****

- Végre itthon! - suttogtam vigyorogva, amikor már a házunk kapuja álltunk. A bőröndömmel együtt halkan bementünk a házba, ahol az előszobában mindent lepakoltunk. 
- Csodálatos pihenés volt. - Harry magához húzott, és édes csókot nyomott a számra, amitől megremegtek a lábaim.
Hozzáfogok én szokni ahhoz, hogy ilyen hatással van rám? Szerintem nem. 
- Egyetértek. - mosolyogva öleltem át a nyakánál, majd egy hosszabb csókolózásba kezdtünk, ám rájöttünk, hogy ezt nem szabad folytatni, így amikor már éppen még jobban belemerültünk volna, elhúzódtunk egymástól. 
- Úgy szeretlek. - suttogta a fülembe, és megcsókolta a fülem alatti érzékeny kis pontomat. 
A gyomrom szaltót vetett, és meg kellett fogódzkodnom az oldalában, hogy biztos lábakon tudjak megállni. 
- Menjünk be. - Harry ellépett tőlem, és kézen fogott. Lassan besétáltunk a nappaliba. Lilly, apu és Dean a földön ültek és játszottak, míg anyu Emily társaságában a kanapén foglalt helyet. 
Lilly, mint, aki megérezte, hogy valakik állnak mögötte, hátrafordult, és amint megpillantott minket, a szemei felcsillantak, felpattant a földről, és miközben azt kiabálta, hogy "Anya", rohant oda hozzám. Leguggoltam, és szorosan a karjaimba zártam.
- Annyira hiányoztál. - suttogtam neki halkan a fülébe, miközben kezemmel kis hátát simogattam.
- Te is nekem. - mondta halkan, és szorosan bújt hozzám.
Nem tehettem róla. A szemeim megteltek könnyel, és hagytam kifolyni őket, hiszen minek titkoljam, hogy sírok?
Hiányzott a lányom, és most végre itt van velem, és magamhoz ölelhetem. 
Felálltam, Lillyt  felvettem az ölembe.
- Apa! - nézett lányom Harryre, aki elsőnek meglepődött a néven, de aztán boldog mosollyal az arcán vette át tőlem Lillyt, és nyomott nagy puszit az arcára.
- Jó voltál, ugye? - kérdezte Lillytől.
- Igen. - válaszolta lányom.
Anyáékat szorosan megöleltem, miközben Harry és Lilly bizalmas beszélgetést folytattak le. 
- De jó, hogy újra itthon vagytok! - anyu azzal a szokásos, szoros anyai öleléssel jutalmazott meg. Mosolyogva öleltem szorosan, és hintettem puszit az arcára.
- Nagyon jó volt a pihenés, de jó már végre itthon lenni. 
- A francia levegő azért mégsem brit levegő. - apu vigyorogva ölelt meg. Szorosan bújtam karjaiba. 
- Milyen volt? 
- Nagyon jó. - válaszolta Harry, ki közben megölelte anyut, majd amikor én elhúzódtam aputól, őt is üdvözölte. Emily és Dean  is köszöntöttek minket. 
- Remélem hoztatok ajándékot! - vigyorgott Emily.
- Természetesen. - nevettem fel - ajándék nélkül mertünk volna haza állítani?
- Megbosszultuk volna!
- De elsőnek pakoljatok le. - Dean szembe szállt barátnője ajándékmániájával. 
- Megyünk is. - Lilly arcára nyomott sok puszi után, Harryvel felmentünk a szobámba és lepakoltuk a bőröndömet. Az ő cuccát a reptérről hazafelé lepakoltuk nála, és csak utána jöttünk hozzánk, ahová Harry hozott magának váltóruhát, hiszen az én legnagyobb örömömre itt alszik. 
Vissza lementünk a nappaliba, Lilly odafutott hozzánk, és Harry felvette a karjaiba. 
- Minden rendben? - kérdeztem a kanapén ülő személyektől, akik amint leértünk a helyiségbe abbahagyták a sutyorgást. Anyu arcán aggodalom ült ki. 
- Valami történt? - kérdeztem újra, de már máshogyan. Nem tudtam mire gondoljak. Lillyvel nem lehetett semmi baj, hiszen itt van velünk, teljesen egészségesen. 
- Rosie.. - kezdte apu, és én azon nyomban megfeszültem, a szívem pedig feszíteni kezdett.
Nem tudom micsoda, de történt. Túl komolyak mind a négyen. Apu is, aki aztán nem szokott olyan komoly lenni, most neki is olyan az arca, mintha a világ legrosszabb hírét akarná elmondani nekem. 
- Mi a baj? - a hangom megremegett, a szívem sokkal gyorsabban vert a mellkasomba, és féltem, hogy nem hallom meg, amit mondani akarnak. 
- Nem biztos, hogy baj-e. - mondta Emily. Ha már ő is tudja, akkor biztosan baj, csak azt akarják, hogy megnyugodjak, ami nem fog sikerülni.
- Mondjátok már! - szóltam rájuk kicsit hangosabban. Nem volt szándékos, de csak húzták az időt, és ezt utáltam mindig is. Miért nem lehet kerek-perec elmondani, mi a baj? Miért kell elsőnek az a körítés, hogy "Ne ijedj meg...", "Nem biztos, hogy baj..", és társaik. Csak simán el kell mondani a történést, és akkor nem idegeskedik annyira az az illető, akinek elmondják. 
De összeteszem a kezemet, amiért leültem, mivel attól, amit most anyu elmondott, nem biztos, hogy megbírtam volna állni. - Martin visszajött Londonban. - mondta, miközben szemét le nem vette rólam. Megfeszült az egész testem a név hallatán, és nagyon reméltem, hogy csak egy olcsó kis vicc az egész, mert akkor megbocsájtom nekik, de ezzel nem jó játszani. Harry a név hallatán megmerevedett mellettem. Tudta, hogy ki ez a fiú. Hallotta már párszor a nevét ahhoz, hogy megjegyezze.
Azt hittem csak egy vicc. Hogy anyu, és a többiek csak át akarnak verni, de biztosan nem.
Túl komoly volt ahhoz az arcuk, hogy vicceljenek..
Túlságosan félve néztek rám, várva a reakciómat. De nem tudtam mit mondani. 
Mit mondhatnék?
Örülök, mert nem történt baleset, senki nem került kórházba. Féltem, hogy ilyesmi történt, vagy hogy Lillyvel volt valami, amíg mi nem voltunk itthon.
De szerencsére nem. Csak a múlt tért vissza...ami lehet, kísérteni fog...