76. rész ~ Pokol

Rosalie Parker

- Szia, Em. Rosie vagyok. 

- Nem mondod? - nevetett a vonal túlsó végén lévő lány, aki a harmadik csörgésre már fel is vette a telefont, így nem hagyott időt arra, hogy aggódjak. - Képzeld. Kiírja a telefon a nevedet. Milyen menő, nem? 

- Haha. - megforgattam a szemeimet - az okoska. 

- Hát, ha gondolod le is tehetem a telefont!

- Ne! - mondtam hangosabban a szokásosnál.

- Gondoltam. - kezdett nevetni Emily - na, mondjad mért hívtál?

- Mi újság? Lilly hogy van?

- Ó, hát minden oké... Dean! Vedd már le a gyereket a szekrény tetejéről! - mondta kiabálva legjobb barátnőm. A szemeim kitágultak.

- Mi? - kiáltottam - mit csináltok vele?

Emily olyan hangosan kezdett nevetni, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől, de gyorsan vissza is raktam, ne hogy lemaradjak bármilyen szóról, amit kiejt a száján lányommal kapcsolatban.

- Jaj, Rosie. Hát azt hiszed, hogy felrakjuk a szekrény tetejére? Dehogyis. Maximum kirakjuk aludni. 

- Emily! - szóltam rá.

- Jól van, oké, de olyan vicces. - kuncogott - nyugodj meg. Minden rendben van velük. Éppen ebédet csinálnak. 

- A gyerekmunkát a törvény bünteti!

- De a törvény nem lát be az ablakon. - vigyorgott. Túl ismerem ahhoz Emilyt, hogy tudjam most éppen egy hatalmas vigyor van az arcán. 

- Nagyon vicces vagy. - sóhajtottam.

- Minden oké a kis csajszival. Deannel ebédet csinálnak.

- Te nem segítesz nekik?

- Minek? Kihasználom, hogy a pasim tud, és akar is főzni. 

- Kihasználod őt!
- Ezt mondom én is! - nevetett.

Kuncogni kezdtem. A testem teljesen ellazult. 

Bár mit vártam? Anya, és apa után Lilly Dean és Emily kezében van a legjobb helyen. 

- Ne aggódj. Minden okés. Ha szeretnétek Harryvel még kettesben maradni, akkor nyugodtan itt aludhat még Lilly. 

- Nem tudom. Megbeszélem Harryvel.

- Jaj! Nektek is szükségetek van a "teljesen elengedhetem magam szexre"!

- Emily! - elpirultam. Végül is igaza volt. Harryvel tegnap délután és este is eléggé elengedtük magunkat. Egyáltalán nem finomkodott, ami nagyon, nagyon tetszett nekem. 

- Ez egészséges. - nevetett - éljétek csak a nemi életet.

- Oké-oké. Inkább mondd meg Lillynek, hogy puszilom, és Harry is. 

- Átadom. De a telefont nem adom oda neki, mert most éppen benne vannak Deannel a tészta gyúrásba. 

- Mit csináltok ebédre? 

- Pizzát! Egészséges pizzát. 

- Egészséges pizzát?

- Teljes kiőrlésű lisztből van. 

- Ó, hát köszönöm, hogy figyelsz a kislányom egészségére. 

- Nehogy azt mondd, hogy hizlalom őt. 

Nevetni kezdtem. - Sosem mondanám azt.

- Oké, mert a desszert nutellás muffin lesz. 

- Na, ez aztán az egészséges életmód. Egy egészséges pizza, aztán a töménytelen cukor. 

- Nem is lesz töménytelen. A tésztába nem lesz cukor, csak a nutella fogja az ízt adni. 

- Így máris jobb. 

- A nutella finooom! - nyújtotta el az "o" betűket, így hatásosabbá téve azt, hogy mennyire finom az a bizonyos mogyorókrém. 

- Tudooom. - utánoztam őt. 

- Na, most inkább leteszem, mert segítenem kell nekik. Lilly teljesen tészta maradványos. 

- Oké. Mosd le a kezét.

- Azt akarom. Na, szia te anyatigris. - kuncogott.

- Szia, te teljesen egészségtelenül egészséges barátnőm. 

- Nutellás muffin nagyon finom!
- Hozzatok majd nekünk is. 

- Ha marad... - kuncogott - szia, Rosie. 

- Maradjon. Szia, Emily. 

Emily nevetését hallottam mielőtt a vonal megszakadt volna, és a fülemben már csak sípolást hallottam. 

A telefonomat fent hagytam az éjjeli szekrényen, majd lesétáltam a nappaliba. Harry ott ült a kanapén, az arcát a tenyerébe temetve. 

Odasiettem hozzá, leültem mellé.

- Héj. Mi a baj? - tenyeremet a hátára csúsztattam, és végig simítottam rajta. 

Megfeszült a teste. Lassan elvette a kezét az arca elől, és rám nézett. 

A szemeiben olyan fájdalom, és értetlenség ült, hogy a szívem elfacsarodott.

Mi történt ebben az időben, amíg én fent voltam? 

Valakivel beszélt?

- Harry. Kérlek, mondj valamit. - nem tudtam mért ül így itt, azt meg pláne nem, hogy miért feszült meg, amikor mellé ültem, és megérintettem. 

- Mit? - suttogott. Megrázta a fejét, és előre meredt. 

- Valami baj történt? Mért ülsz így itt?

- Hogyan Rosie?

- Szomorúan, és...nem tudom. Fájdalmasan. 

- Mert fáj a szívem. 

- Miért? 

- Megtudtam valamit, amit jó lett volna, ha nem tudok meg, de kíváncsi voltam. És talán jobb is, hogy megtudtam. 

Értetlenül néztem rá. Semmit nem értettem abból, amit mond. 

- Mit tudtál meg?

- Hogy, akit szeretsz, ő okozza a legnagyobb fájdalmat neked. De milyen érdekes nem? - keserűen felnevetett - tényleg, akiben megbízol, akinek az életedet odaadnád, és nem beszélve arról, hogy akit a legjobban szeretsz, az tud téged a legjobban megsérteni. - nézett újra rám, talán sokkal több fájdalommal a szemében. 

- Kiről beszélsz? Ki bántott meg téged, Harry? 

- Senki sem bántott meg. Hanem valakiben csalódtam, hatalmasat. Mint amekkorát még soha, senkiben. 

- De mondd már el, hogy mi történt! Ne csak utalgass. 

- Tessék. - a háta mögé nyúlt, ahonnan elővett pár darab papírt, és elém rakta - olvasd csak el. 

Homlokomat ráncolva vettem el a lapokat, amin az egyiken csak képek voltak, a másikakon pedig szöveg is. A lapon két kép volt. Mintha Harry lett volna rajtuk. 

Elolvastam a szövegeket.

Megdermedtem, a levegő is kiszorult a tüdőmből.

KisRózsa...

Az én vagyok..

Én...

Én készítettem Harryről azokat a képeket?

Én írtam róla a cikket?

- Na, most már érted miről beszélek? 

- Harry...ez..

- Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy a hülye volt barátod csak hazudik, és egy szó sem egész arról, ami le van írva! Nem írtál rólam ilyeneket! Mondd azt!

- Martin adta?

- Igen ő! Igaz vagy sem Rosie?

Erre mit lehet mondani? 

Ha hazudok, akkor egész életemben lelkiismeret furdalásom lesz, és ha majd valamikor elmondom neki, akkor ez a rossz érzés szét fog szaggatni..

De, ha most elmondom az igazat, akkor...akkor nem tudom mi lesz.

- Nem tudtam, hogy te vagy az! Komolyan! - fakadtam ki. Az igazat mondtam. Tényleg nem tudtam, hogy Harry az. 

- Miről beszélsz? 

Felálltam, és közelebb léptem hozzá. De ő felemelte a kezét azt jelezve, ne menjek közelebb. Megtört a szívem, és elkezdtem elmondani neki a teljes igazságot. 

- Christopher, Martin apja, ugye a volt főnököm kiadott egy munkát, amivel nagyon sokat kereshettem. Lilly még pici volt, kellett egy csomó pelenka, hiszen egy nap egy kisbaba rengeteg koszos pelenkát használ el. Ahogyan nőtt, tudtam, hogy úgy lesz még több dologra szükségünk. Hetente kellett vennem a babaruhákat, akkor amikor kinőtte a babakádat azt is kellett neki vennem, babakocsit, hiszen azt is kinőtte, és az rengeteg pénz. Christopher tudta, hogy van egy lányom, ahogyan azt is, hogy nehéz eltartanom. Anyáékat nem akartam ezzel terhelni. Segítettek mindenben, de egy babakocsi drága, és nem akartam, hogy ők vegyék be, pedig megvették volna. De nekem akkor is kellett a pénz. Nem akartam a lányomat anyáék pénzéből felnevelni. 

- Folytasd. - bólintott Harry. 

Engedelmeskedtem és folytattam. 

- Felajánlott nekem egy munkát. Gyűjtsek valakiről képeket olyan helyzetből, ahonnan nem jöhet ki jól. Mondta, hogy menjek ide, és ide. Ott volt egy fiú, aki kijött egy szállodából, és őt kellett lefényképeznem. 

- Engem. - mondta Harry hidegen. 

- De nem tudtam, hogy te vagy az! Én nem tudtam kiről kell képeket csinálnom, és riportot írnom. Persze, kérdezgettem, hogy ki az, de nem is figyeltem rá. Nem érdekelt. Sajnos csak a pénz lebegett a szemeim előtt. Mondták a nevedet, ki vagy te, de be a fülemen, aztán ki a fülemen. 
- Csak a pénzt nézted?
- Igen. De te is ezt tetted volna! Mindenki! A gyerekedért csinálnád semmi másért. Csak az ő boldogsága lebegne a szemed előtt, és sajnos én csak így tudtam pénzhez jutni. 
- Így? - nevetett fel - hogy közben bemocskolod azt, akit szeretsz?
- Mi? De még akkor nem is ismertelek! - néztem rá tágra nyílt szemekkel.
- Jó, oké ez igaz. 
- Akkor meg? Miről beszélsz? Még nem is ismertelek akkor!
- Mindegy. - megrázta a fejét - akkor sem mentség arra, hogy valakivel ilyet művelj!
- Tudom, de kellett a pénz!
- Ennyire, hogy így bemocskolj? Mennyit adott neked? - emelte feljebb a hangját.

- Eleget ahhoz, hogy Lillynek mindent megtudjak venni. 
- Mégis mennyit adott? 1 millió fontot?
- Nem! Nem olyan sokat. 
- Akkor? Mért pont én? - hangja már teljesen mély volt. Mintha nem is Harry állt volna velem szemben. 
- Mert sok pénzt hozott!
- Annyit, hogy bemocskolj egy ártatlan embert. 
- Nem ismertelek még akkor! - mondtam el neki újra.
- De, amikor elmesélted az életedet, akkor ezt a részt valahogyan elfelejtetted mondani. "Ó, Harry. Amúgy miattam keserítették meg az életedet!" - kiabált. 
- Ne kiabálj, kérlek! - halkan beszéltem hozzá. A könnyeimet vissza kellett nyelnem. Nem hagyhattam, hogy lásson sírni. 
Erősnek kellett lennem. 
- Miért ne? Tudod, hogy akkor én mennyire szenvedtem? Hogy az utcán is jöttek utánam a paparazzik, akik azt kiabálták, hogy nőfaló vagyok, minden nőt csak megdugok, és ezt miattad! - hangja betöltötte az egész házat. A szívemet pedig újra és újra összefacsarta.
- Ne mondd ezt, Harry. - közelebb léptem hozzá. 
- Mit ne mondjak? Az igazat?
- Én csak a lányom miatt tettem. Kellett a pénz!
- Akkor kerestél volna egy rendes munkát! - kezdett gúnyosan nevetni.
- Nem találtam! - csattantam fel. Nem bírtam a nevetését, és a lenéző nézését.
Ez nem az én szerelmem volt!
- Persze. Aki keres az talál is. Inkább csak nem akartál munkát találni. Ez úgyis jó, aztán majd valamikor véget vetek ennek. Ó, mondjuk akkor, amikor lesz egy barátom, aki szerez nekem egy jó munkát!
- Nem! Nem gondoltam ezt. - kiáltottam fel - hogy gondolhatod ezt rólam? Nem vagyok haszonleső!
- Az a baj Rosalie, hogy én már nem tudom mit gondoljak rólad... - teste megereszkedett, az eddigi feszült testtartása eltűnt.
Ott állt előttem egy összetört fiú. Akit én törtem össze. Az eddigi szépet, én romboltam le. 
- Ne mondd ezt.. - hangom elcsuklott, miközben közelebb sétáltam hozzá.
- Ne érj hozzám. Nem tudom most mit csináljak...
- Semmit sem tudtam rólad. Nem is emlékeztem arra a cikkre, annyira nem érdekelt az egész!
- Nem érdekelt, de mégis tönkretetted egy ember életét.. Az enyémet. A barátodét.
- Kérlek.. - kifolytak a könnyeim. A szívem összeszorult, ahogyan próbálta ezt a rengeteg rossz érzést kiszabadítani belőle, hogy csak a jó maradjon. 
- Nem tudom... - beletúrt a hajába sokkal erősebben, mint szokott, mert az arca megrándult. Legszívesebben megöleltem volna. De nem tehettem. Ellökött magától. 
- Nem gondoltam volna ezt rólad.. - suttogott.
- Régen volt. Nem tudtam ki vagy. Nem emlékeztem rád.
- Mért nem te mondtad el? Mért attól a fasztól kellett megtudnom?
- Nem emlékeztem rád. Nem tudtam, hogy rólad írtam a cikket. Christopher meg szerintem már el is felejtette. Neki mindig az volt a lényeg, hogy sok pénzt kapjon.
- Amint látszik neked is.. - nézett mélyen, fájdalommal telve a szemeimbe. 
Nyeltem egyet.
"Erősnek kell lenned, Rosie. Meg kell neki mutatnod, hogy szereted!"
- De én szeretlek...
- Tudom. - halkan beszélt - de most azt sem tudom mit érezzek. A pokolban érzem magam. Az okozott nekem szenvedést, akit szeretek. 
- De ez már egy régi cikk.. - könyörögve néztem rá. Már a könnyeim sem csak potyogtak. Már sírtam. Féltem, hogy elveszítem ezt a fiút egy régi hülyeségem miatt.
Féltem, hogy az, akit mindennél jobban szeretek elmegy.
Elmegy és talán sosem jön vissza.
- Nem is zavart volna, ha mással csinálod ezt...de velem tetted. 
- Nem ismertelek még akkor...
- Akárhányszor elmondhatod, ez nem változtat azon, hogy hatalmasat csalódtam benned. Mit titkolsz még?
- Semmit! - néztem a szemeibe őszintén.
- Vagy megint lesz valami, amit majd Martintól kell megtudnom?
- Csak tönkre akar minket tenni!
- Sikerült neki. 
- Ne engedjük neki, hogy örüljön, amiért szétmentünk. - odaléptem elé, és könyörögtem neki. - Ne Harry. Ezt az örömet ő sem kaphatja meg. - sírtam. És akkor még jobban sírni kezdtem, amikor Harry eltolt maga elől. Olyan hidegen, mint amilyennek még sosem láttam. 
- Gondolkodnom kell.. - újra hajába túrt, amit legszívesebben most összebújva én túrnék neki, hogy aztán lassan simogathassam. 
De ő elindult az ajtó felé. Utánasiettem, és megfogtam a karját.
- Ne menj el. - sírva kérleltem - nem emlékeztem rá! Hülye voltam, de csak a lányomat néztem!
- Nem érdekel. Akkor is tönkretetted az életemet. - elrántotta a kezét a kezeim közül - el kell mennem most. 
- Ne menj. - nyúltam újra a kezéért, de ő megállított. Felvette a csizmáit, majd a kabátját. 
- Hagyj, Rosie elmenni. 
- Nem akarom hagyni! - zokogtam. Fájdalom suhant át az arcán, de hamar visszatért a keménysége.
Nem hagyta, hogy lássam, éppen a poklok-poklát éli meg. Hogy, ha engedte volna talán én még jobban összetörtem volna. 
- De hagyj. - kinyitotta az ajtót.
- Ne! Visszajössz vagy mi? 
- Nem tudom. - nézett az utcára, ahol ott állt az autója, amit tegnap este idehozott. - Nem tudom, Rosie. 
- Ne menj el! Ne hagyj itt! Beszéljük meg.
- Nincs mit ezen megbeszélni. El kell mennem. 
- Gyere majd vissza! - könyörgő hangom hallatán láttam, ahogyan egész teste megfeszül. Megrázta a fejét remélem csak tehetetlenségében.
- Nem tudom, Rosie. - suttogta, és kisétált az ajtón.
Nem mentem utána, nem kiabáltam utána. 
Csak hagytam őt kisétálni, aztán beszállni az autójába, hogy elhajtson. 
Értelmetlen lett volna. Nem győztem meg, hogy maradjon, és nem is tudtam, mit mondhatnék neki. Mit mondhattam volna, ami maradásra bírja? 
Semmit.
Tanácstalan voltam. Becsuktam az ajtót, aztán lecsúsztam a fal mentén a földre. Sírtam, fájt a szívem. Rohadtnak éreztem magam.
Egy lány voltam, aki pokollá tette egy fiú életét. 
 "tönkretetted az életemet"
" én már nem tudom mit gondoljak rólad"

" akit szeretsz, ő okozza a legnagyobb fájdalmat neked"
Harry szavai beleégtek a fejembe, és folyamatosan, mintha egy megállíthatatlan szalag lett volna, ismétlődtek a szavak a fejembe. 

 "tönkretetted az életemet"
" én már nem tudom mit gondoljak rólad"

" akit szeretsz, ő okozza a legnagyobb fájdalmat neked"
Mindenben igaza volt...én okoztam neki a legnagyobb fájdalmat. Miattam ment tönkre az élete. Miattam zaklatták őt, és vágtak a fejéhez mocskos dolgokat. 
Én voltam, aki ezt a lavinát elindítottam.
Én, aki ott ültem a házunk padlóján, sírva, összetört szívvel és egy kis reménnyel, hogy a szerelme visszatalál hozzá....
....azonban még 1 óra múlva is ugyanott ültem. 
Egyedül.