74. rész ~ Levél

Harry Styles

A napok és a hetek úgy száguldottak előre, mint egy gyorsvonat, ami megálló érintése nélkül halad végig a síneken, és az ember nem lát mást belőle csak a sorban elhaladó fákat, bokrokat, természetet, és hát magát az életet. 

Nem mondhatom, hogy semmire nem volt időm a rengeteg próba, turné fotózás, és minden ehhez köthető dolog mellett, de azért tényleg kevés volt az  idő, amit esetleg Rosieval tölthettem volna. 

Nem panaszkodott.

Nem hisztizett, mert esetleg nem tölthetünk együtt egy teljes napot, hiszen megértette, hogy nekem ez a munkám, a kötelezettségem, aminek eleget kellett folyamatosan tennem. No, meg ő neki is elkezdődtek a fotós munkálatok. Calvin, az egyik fotósunk lett Rosie társa, aki segít neki eligazodni a turnézás hosszú folyamatában, hiszen nem csak arról szól az egész, hogy odaállok, és elkattintok pár képet.

- Ezeknek a képeknek át kell adniuk azt az érzést, amit a rajta szereplő emberek éreztek a fotó készítésének pillanatában. Át kell adnod a szomorú, és a boldog pillanatokat is. Mindent, ami ahhoz kell, hogy a rajongók jobbnál, jobb képekkel gazdagodhassanak. - mondta Calvin Rosienak a legelső találkozásuk napján, ami az egyik zenekari próba után történt meg. 

Rosie hallgatott a mi fotósunkra és már a próbák alatti fotózáson próbálta elkapni az olyan pillanatokat, amiknek nagy jelentősége lehet annak, aki a képet megnézi. 

Elég jól csinálta azt kell mondjam.

Calvin, a fiúk, és még a turnémenedzserünk is dicsérte Rosiet, akinek a kezdeti nehézségek után sikerült belerázódnia az egészbe. 

Az elején még feszengett, meg kellett szoknia az új helyszínt, és a helyzetet, de aztán, ahogyan teltek az órák, és a napok, ő úgy lett még felkészültebb, és még elszántabb.

Akarta ez a munkát.

Láttuk rajta, hogy teljes átéléssel csinálja. 

De félt is.

Hiszen most még csak a stáb előtt állt, nem volt rajta nagy nyomás. De hamarosan egy nagy stadionban kell állni, a színpad mellett, vagy éppen előtt, körülötte a rajongókkal, akik sikítanak, kiabálnak, és minden egyéb tevékenységet űznek, amihez nem éppen párosíthatnám a halk jelzőt. 

- Izgulok. - hajtogatta Rosie, amikor egy fárasztó nap után elmentünk hozzájuk, Lillyt elaltattuk, megvacsoráztunk, aztán bebújtunk az ágyba. 

- Elhiszem. Én is izgulok. Jó, tudom, tudom, én másként izgulok, de hidd el, hogy az is szerepet játszik most ebben az érzésben, hogy te is ott leszel, így még nagyobb lesz rajtam a nyomás. 

- Miért? - állát megtámasztotta a mellkasomon, és úgy nézett fel rám gyönyörű, barna szemeivel.

- Jól akarok teljesíteni. Még jobban, mint eddig. Szeretném azt érezni, hogy a barátnőm, aki ott áll, és nem mellesleg minket fényképez, büszke rám, amiért annyi ember előtt énekelek. Mindig is egy nagyobb dolog akkor énekelni, ha ott vannak a szüleink, családunk, de most hogy még te is ott leszel, úgy aztán megint másabb lesz az egész. - néztem végig rá, ő pedig csak nézett engem, és próbálta befogadni az információkat az agyába. 

- Én mindenhogyan büszke vagyok rád. Nem láttalak még élesben színpadon, a videókat, amit a videócsatornán láttam, azokat nem számítjuk, hiszen az nem élő, nem érzem át az egész koncertnek a hangulatát, de tudom, nagyon jól tudom Harry, hogy bármit csinálsz is, én nagyon büszke leszek rád. - mosolygott.

- Nem akarok semmit sem elcseszni ott fent a színpadon..

- Mit csesznél el? - nevetett fel - ha elesel, vagy bénázol az engem sohasem zavarna, mivel minden munkának van olyan része, amikor elrontjuk azt. Hidd el, Harry én így is - úgy is büszke vagyok, és leszek is rád. 

 Annyira szeretetteljesen nézett rám, hogy a szívemet elárasztotta az a bizonyos kellemes melegség, amiről mindenki beszélhet. 

Akárhogy is. 

Rosie a szépségével, bájával, intelligenciájával totálisan levett a lábamról.  

- Jaj, bébi. Te vagy nekem a mindenem. - öleltem magamhoz még szorosabban, mint egy plüss macit a gyerekek egy viharos éjszakán. - Köszönöm, hogy az életembe cseppentél.

- Köszönöm, hogy ketrec harcoltál. - csókolta meg meztelen vállamat, majd a fejét a mellkasomra fektette, és úgy bújt hozzám szorosan.

- Te pedig felkutattál, azt köszönöm. - mosolyogva kezdtem simogatni puha haját.

- Képet kellett szolgáltatnom a főnökömnek. Martin apjának köszönhető az egész.

- Nem hittem volna, hogy leszek valamiért is hálás annak a családnak. - nevettem - de érted igenis nagyon hálás lehetek. 

- Martin apja a sok rossz mellett legalább valami jót is tett az életemben. 

- Nagyon jót. - mosolyogva pusziltam meg. 

- Határozottan nagyon jót. - még így oldalról is láttam, amint ajkai egy széles vigyorra húzódnak. 

Nevetve öleltem még jobban a karjaim közé, és reméltem, hogy ez a szerelem, és ezek az érzelmek soha, de soha nem múlnak el.

Akármennyire is elcsépelt, én Rosieval akarom leélni az egész életemet!

A próbák után, amikor visszamentünk Rosiékhoz, vagy éppen hozzánk, tényleg próbáltuk az agyunkat kikapcsolni, és semmi mással nem foglalkozni csak magunkkal, valamint Lillyvel.

A kislány minél több figyelmet követelt tőlem, hiszen már nem tölthettünk együtt annyi időt, mint eddig. Amikor este odamentem hozzájuk a próba után, ő már szinte ment aludni, de még egy kis játék, és éneklés belefért az esti elalvás előtt. 

- Nagyon ragaszkodik hozzád. - Kate mosolyogva nézett rám, amikor egyik nap a nappalijuk kanapéján ültünk és beszélgettünk. 

Tudtam, hogy nem hazudik.

Lilly tényleg úgy tekintett rám, mint az apukájára, hiszen az esetek nyolcvan százalékában már az "Apa" nevet mondta nekem, és nem Harry-t. 

De nem bántam.

Hogyan is bánhattam volna?

A világ legszebb szavát mondták nekem. Apa. 

Még ha Lilly nem is a vér szerinti lányom, akkor is melengette a szívemet, amikor úgy szólított, és még közben hozzám is bújt. 

Már tudtam mit éreznek az apák, akikhez odabújik a kislányuk, és rájuk néz azokkal az ártatlan gyerek szemekkel, amiknek nem lehet ellenállni, és csak öleled, és öleled őt.

És ezeket nem csak képzeltem. Ezek meg is történtek. 

Lilly számos alkalomkor odabújt hozzám, vagy éppen követelte, hogy ne anyukája bújjon oda hozzá, amíg elalszik, hanem én. 

Persze nekem ez ellen nem volt semmi kifogásom, kivéve Rosiet, aki mindig duzzogva figyelte, ahogyan a lánya "kikosarazza" őt. 

Én csak vigyorogtam, és örömmel teljesítettem Lilly ama kérését, hogy "Apa bújj mellém!"

- Igen, és ez nagyon jó. - Katere mosolyogtam, aki már egyszer mondta nekem, hogy soha jobb apukát nem kívánhatott volna az unokájának. 

Mondom sem kell, hogy meghatódtam. 

Ki ne hatódna meg ezután a kijelentés után?

Főleg egy olyan fiú, aki még érzelgős is. Mert én pontosan egy lelkizős személyiség vagyok, még ha a média nem is titulálna engem annak.

- Mint már régebben is mondtam, te vagy a legjobb apa Lillynek. Nem baj, hogy nem vér szerint, de aki mindig ott van vele, meghallgatja őt, engedi a kislánynak, hogy rajta lógjon, az tényleg egy apuka. Mert az apák ilyenek. Sok mindent kibírnak a lányuk boldogságáért. - mosolyogva nézett Kate Georgera, aki magához ölelte egy szem lányát, és puszit nyomott a homlokára. 

- Szeretlek. - mondta George Rosienak, aki apukájához bújt, és úgy viszonozta a hasonlóan érzett érzéseit. 

- Én is nagyon szeretlek téged. 

Ez az, amit majd egyszer én is átakarok élni, és nem is érdekelne, ha az az egyszer mondjuk egy év múlva lenne.

Jó lenne egy kisbaba. Rosieval közös gyerekünk. Lilly testvére. 

Hogy a két gyerekem bújjon oda hozzám reggelente, Lilly vigyázzon a kistestvérére és nekem is számtalan ilyen élményben legyen részem, mint most Georgenak van. 

A feltétel nélküli szeretetben. 

- George nagyon jó apa. - néztem az említett férfira, akinek időközben kibújt a karjából a lánya, így felém tudott fordulni. 

- Ne szerénykedj Harry. Én vagyok a legjobb apa. - nevetett fel, amire Rosie megforgatta a szemeit, Kate pedig kuncogott. - Mért nem így van?  - nézett George a lányára.

- De igen! - nevetett Rosie apja tekintete láttán.

- Akkor meg! Nem is adjuk lejjebb. - vigyorgott a férfi. 

Nevettünk ezen, de mégis tudtuk, hogy igaza van. George tényleg a legjobb apa, persze csak az én két apám után. Na, jó. Apáim után. Hiszen ketten vannak. Robin is az apám, még ha nem is az igazi, de akkor is egy nagyon jó ember, akire úgy tekintek, mint az igazi apámra, Desre. 

George, Des, Robin. 

Ők a minták a "Legjobb apa" kategóriában számomra. 

- Tudjuk, hogy majd te is jó apa leszel. - Kate a vállamra tette a kezét, és megszorította azt finoman.

Elmosolyodtam. Őszintén. 

- De az még odébb van. - kuncogott mellettem Rosie.

- Miért? - néztem rá - én benne lennék hogy akár kilenc hónap múlva jöjjön a gyerek. 

- De én még nem. - Rosie tágra nyílt szemekkel nézett rám - az még korai. 

- Tudom, de imádom a babákat.. - sóhajtottam fel.

- Igen, ezt nagyon jól tudom, de még ne akarj ilyen rövid együtt járás után gyereket. Várjunk még. 

- Várunk. De ne sokáig, oké?

- Oké. - mosolygott rám barátnőm, én pedig csókot nyomtam telt, rózsaszín ajkaira.

Lehet más hülyének nézne, amiért ennyire gyereket akarok, de hát egy kisbaba nagyon aranyos, és az ÉN gyerekem lenne!

Az enyém és Rosié, ami csodálatos lenne.

Tudom, nagy felelősség, és minden, de van pénzem, amin megtudok mindent venni neki, szeretetet rengeteget kapna a nap minden percében, és tényleg megtennék mindent, hogy a legjobb apuka legyek a világon.  

Elkényeztetném. 

De ezek még korai gondolatok. Majd talán később, és igaza van mindenkinek. Ráérünk még. De én akkor is akarok már egy kisbabát!

- Na, mi van haver? Visszatértél a romantikából? - Niall vigyorgott, mint a vadalma, amikor beléptem az első próbámra, ami pontosan akkor történt, amikor Martinnal találkoztam.
- Csodálatos romantikából. - vigyorogva húztam fel a szemöldökömet, amolyan "Ne irigykedj, Horan!" stílusban. 
- A kis Harry fiú megtalálta a nagy Ő-t. - nevetett. 
- Csak nem irigy vagy? - vigyorogva néztem rá továbbra is. 
- Nem vagyok irigy! - duzzogni kezdett.
- Tudjuk, igen. - Liam felnevetett és megveregette szőke barátunk vállát.
Rám nézett.
- Milyen volt Párizs? - kérdezte.
- Nagyon jó. - mosolyogtam - annyira jól éreztük magunkat!
- Azt el is hiszem. Mégiscsak Párizsról beszélünk. Miket csináltatok?
- A perverz részleteket hagyd ki. - Zayn tanácsa nevetéssel párosulva hangzott el tőle. 
- Haha. - megforgattam a szemeimet - higgyétek el. A nemi életembe nem kaptok betekintést.
- Ezt örömmel halljuk. - nevetett. 

- Na, de most komolyan. Miket csináltatok?
- Sétáltunk, várost néztünk, megkóstoltuk a francia ízeket, voltunk színházban, voltunk Disneyland-ben. 
- Minden olyan program, ami elengedhetetlen a francia fővárosban.
- Így van. - mosolyogtam Zayn állításán.
Milyen igaza volt. 
Aki eljut Franciaországba annak feltétlenül meg kell néznie a nevezetességeket, természetesen a legtöbben az Eiffel-toronyra kíváncsiak. Ha nem is szeretik a csigát, mint én sem szeretem, de egy croissant-nak szerintem senki sem tudna nemet mondani. Színház pedig nincs kőbe vésve, sőt azt bármelyik városban meglehet tenni, hogy elmegy az ember, és megnéz egy darabot, de ez Párizsban, Rosie gyönyörű estélyiben csak hab volt a tortán.
És az elmaradhatatlan Disneyland. 
Mint mondtam. Elmaradhatatlan. 

- De most ugye tudod, hogy gőzerővel kell próbálnod? - Louis rám nézett. Úgy intézte felém a szavakat - most már sajnáljuk, de barátnő csak este lesz. - vigyorgott.
- A legjobb időben. - vigyorogtam, mire ők felnevettek.
- Ehhez a füleim nincsenek felkészülve! - Niall a két fülére tapasztotta a tenyereit.
Nevetni kezdtem.
- Ne félj, nem fogom elmondani, hogy mit művelünk az ágyban, vagy a ház bármely pontján. - vigyorogtam rá.
- Megrontod azt a lányt! - nevetett fel Liam. 
- Én? Ő engem! Tudjátok mikre rá nem vesz?
- Nem akarjuk tudni. - emelte fel a kezeit Niall.
- Kezdjük a próbát szerintem. - Zayn zárta le a beszélgetést ezzel, mire mindannyian követtük az "utasítását" és a zenekar elé állva, a mikrofonjainkat megfogva dalról-dalra haladtunk az énektanárunk segítségével. 

Amikor egyik nap, a turné előtt pár nappal, és a születésnapom után egy nappal sétáltam, kivételesen délután és nem este, Rosiék háza felé egy ismeretlen autó állt előttük. 
Legalábbis én eddig még nem láttam ezt az autót.
Mi van, ha vendégek vannak náluk? Bár akkor Rosie biztosan felhívott volna. 
De mi van, ha elfelejtette?
Mi van, ha az a George gyerek az?
Lassabban sétáltam a ház felé, hogy minél jobban szemügyre tudjam venni az autót, aminek a tulajdonosa a volán mögött ült.
Biztosan nem vendégek, mert nem ült volna kint az illető az autóban..
Ahogyan egyre közelebb értem, annál jobban rajzolódott ki a vezető oldalon ülő személy alakja, aki nem George volt.
Martin..
Már megint!
Pedig azóta fel sem bukkant, mióta megállított, amikor Rosiéktól elmentem a próbára. Azóta semmit nem hallottunk róla, most pedig itt volt, és az autóban ült. 
Talán Rosie elküldte, de ez a féreg nem volt hajlandó elmenni?
Kiszállt az autóból, amint meglátott, majd odasétált elém. 
- Tudtam, hogy idefogsz jönni. - vigyorogva mért végig egy lesajnáló tekintettel.
Ó, könyörgöm. Kinek hiszi ez magát?
- Te már megint mit keresel itt? 
- Téged vártalak.
- Minek? Mit akarsz tőlem? - néztem vele farkasszemet.
- Csak egy kis ajándékot hoztam neked. - húzott elő a kabátjából egy fehér valamit, amit ahogyan jobban megnéztem, rájöttem, hogy egy boríték. 
- Mégis miféle ajándékot adhatnál te nekem? - húztam fel a szemöldökömet.
- Aminek nagyon örülnél. - nevetett - ó, hát így utólag is boldog születésnapot. Jól telt?
- Nem hiszem, hogy van egy kis közöd is hozzá. 
- Gondoltam megkérdezem, hogy Rosie milyen ajándékot adott neked.
- Csak ismételni tudom magam. Nem hiszem, hogy van hozzá közöd.
- Jaj, hát csak érdeklődtem. - nevetése ugyanolyan idegesítő volt, mint akkor, amikor megvárt a ház előtt. 
- Kopj le. Nem kíváncsi rád senki. - indultam volna el a kapu felé, ha ő nem siet gyorsan elém és állja utamat. 
- Pedig örülnék, ha találkozhatnék a lányommal.
- Álmodban. - nevettem.
- De akkor is. Ez a tiéd. - nyújtotta újra felém a borítékot, amely olyan vakítóan fehér volt, hogy erős késztetést kellett magamra vennem, hogy ne vegyem el.
- Mi van benne?
- Egy levél. Ne félj nem bomba. - nevetett - gyilkos nem vagyok. Csak szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy ki is valójában Rosie, és ahhoz el kéne ezt olvasnod. 
- Nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre!
- Ez nem hülyeség! - jobban felém tolta a borítékot - egy levél, és a hozzá tartozó bizonyíték. Akármennyire is féregnek tűnök, nem hazudok. Komolyan. - Nem tudtam mit megyek. Szívem szerint elvettem volna a levelet.
Ki ne vette volna el? Mindenkit hajt a kíváncsiság, mindenkit érdekel mi van benne!
Mert, ha nem nézzük meg, akkor soha életünkben nem jövünk rá arra mit tartogatott nekünk az a boríték. 
Döntöttem, és elvettem Martintól a borítékot. Éppen hogy kezdtem kibontani, amikor megállított.
- Ne itt olvasd el. Bent, vagy otthon. Ahol nem zavarnak.
- Hagyjuk inkább. - nyújtottam neki vissza.
- Nem-nem! - lépett hátrébb - olvasd el, és hidd el, hálás leszel még nekem. 
- Ha leakarod járatni Rosiet, akkor...
- Nem akarom! Csak leírtam benne valamit, aminek biztosan nagyon örülnél. 
- Ha hazugság, vagy lejárató hadművelet esküszöm, hogy annyira elverlek, hogy a saját apád nem fog megismerni!
- Nyugalom. - nevetett - nem járatom le. - odasétált a kocsijához - csak az igazság, ezt ne feledd el. Teljes igazság. - beült a autójába, és elhajtott onnan, pedig még kérdeztem volna pár dolgot. 
Például, hogy pontosan mi van a levélben. 
De valahogyan éreztem, hogy ahhoz ki kell nyitnom a borítékot, amiben benne van a teljes igazság.
Mégis milyen igazság? Rosie mindent elmondott nekem.
Vagy mégsem mindent?
Sóhajtva raktam a borítékot a belső zsebembe, és mentem be a házba, ahol barátnőm már várt rám, nem tudva azt, hogy a barátjának a zsebében lapul a "teljes igazság"



Itt is a következő rész! Remélem tetszett, annak pedig nagyon örülnék, ha hagynátok véleményeket! :)
Facebook csoport, ahová nyugodtan csatlakozhattok: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/