75. rész ~ KisRózsa

Harry Styles

- Apa! - amint beértem az ajtón, Lilly már futott is felém, és időt sem hagyva arra, hogy kabátomat, vagy csizmámat levegyem, a nyakamba ugrott. 
Kuncogva öleltem magamhoz, és puszit nyomtam az arcára. 
- Jó voltál ma is? - felegyenesedtem, hogy levehessem a kabátomat, de ő biztosra akar menni, hogy nem tűnök el, vagy nem lépek meg, így átölelt a lábamnál, ezért elég jól kellett ahhoz manővereznem, hogy a kabátomat felakasszam a fogasra, ami jóval többnyire volt tőlem, mint egy kartávolság. 
- Igen! - nézett fel rám. Rámosolyogtam, óvatosan lefejtettem a kezeit a lábamról, és gyorsan a cipőimtől is megszabadultam.
Lillyt felvettem a karjaimba.
- Nem fárasztottad ki anyát? - böktem meg a homlokát, mire ő felkuncogott, és egy nagyot bólintott.
- De igen. - mondta gyermeki vigyorral az arcán.
- Szép munka. - vigyorogtam rá, és felé tartottam a tenyeremet, amibe ő  kis csattanással illesztette apró tenyerét. 
- Harry! - Rosie ott állt a nappali ajtajában, és minket figyelt. Ó, jaj. El sem mertem képzelni, hogy mióta állhatott ott. 
- Szia, bébi! - vigyorogva, Lillyvel a karjaimban mentem oda hozzá, de ő a kezét megemelve mutatta, hogy ne tovább.
Felhúzta szépen ívelt szemöldökét. 
- Nincs bébi. Miket tanítasz te a lányomnak? - bevallom rosszul esett, amikor Rosie azt mondta, hogy "lányomnak". Nem azzal volt a gond, hogy ezt mondja, hanem azzal, hogy nem úgy használja azt a szót, hogy "lányunknak".
Többesszámban.
Amikor először észrevettem magamon azt, hogy valamiféle negatív érzés fog el azután a szó Rosie általi használata után, felhívtam anyut, aki azt mondta, szerinte annyira megszoktam már, hogy Lilly Apának hív, hogy már én is a lányomnak tekintem őt. Ebből kifolyólag pedig rosszul érint, amikor azt mondja Rosie, hogy a "lányomat", vagy a "lányomnak", vagy a "lányomért".
Szóval mindig csak az ő lánya. 
De sosem a mi lányunk. Ami igaz is, hiszen Lilly nem a vér szerinti lányom, de mégis úgy érzem, hogy én szeretem őt a legjobban anyukája után. És azt is nagyon jól tudtam, hogy ő pedig engem szeret a legjobban anyukája után. 
Kölcsönös a szeretet. 
De akkor nem érdemlem meg, hogy egyszer azt halljam, hogy a "lányunk"?
- Hm? - Rosie jobban kihúzta magát, ahogyan engem kémlelt a szemeivel. Annyira elbambultam és elgondolkodtam, hogy nem tudtam hirtelen mit is kérdezett. Mire vár annyira. De aztán rájöttem.
- Mit tanítasz te a lányomnak? - kérdése újra visszhangzott a fejemben, ahogyan valaki a kérdést az agyam hátsó szegletéből előre lökte, hogy válaszolni tudjak.
- Miért? - újra megtaláltam a hangomat, újra tudtam kérdezni tőle. 
Próbáltam elhessegetni a fejemből ezeket a hülye gondolatokat, persze nem olyan könnyen.
- Mert azt mondtad neki, hogy szép munka, amiért kifárasztott engem. - húzta fel újra a szemöldökét.
Kiűztem egy időre a gondolatot a fejemből. 
Elvigyorodtam.
- Igen, mert az is. Őstehetség ez a lány. -  néztem a karjaimban tartott kislányra, aki kuncogva figyelte anyukáját. 
- Persze, és engem lefáraszt.
- Tényleg lefárasztott? - őszintén elvigyorodtam.
- Igen. - nézett rám nagy szemekkel - mintha belebújt volna a kisördög. - megcsiklandozta Lilly hasát, aki hangosan felkacagott. - Egész nap rohangált, és próbált mindent, de komolyan mindent elérni. Majdnem összefirkálta a falat, a dohányzóasztalt össze is firkálta. És akkor még makacskodott az evésnél is.
- Ügyes vagy. - nevetve nyomtam egy puszit a karjaimban tartott kislány arcára.
- Ne biztasd! - nézett rám csúnyán Rosie.
- Oké-oké. - leraktam Lillyt, és a fülébe súgtam - anyu morci. 
Lilly anyukájára nézett, majd kuncogni kezdett úgy, hogy a tenyerét a szája elé rakta.
- Igen. Morci. - suttogta, én pedig elvigyorodtam, hiszen a lehető legcukibban mondta ki a morci szót. 
- Mojci. - hangzott Lilly szájából a szó. 
- Nem vagyok az! - bosszankodott Rosie, de ahogyan látta, hogy mi milyen jót vigyorgunk az egész helyzeten, elnevette magát. - Jól van. Ne nézzetek így. Inkább menjetek kezet mosni, és együnk! Éhes vagy, nem? - nézett rám.
- Nagyon! - felegyenesedtem.
- Akkor menj kezet mosni, még mielőtt meggondolom magam és éheztetlek. - mutatóujjával a fürdőszoba irányába mutatott. Lilly már rohant is a fürdőbe, én azonban Rosiehoz léptem, és magamhoz húztam testét.
- Mostanában éheztetsz is. - néztem a szemeibe - nem sokat kapok belőled. 
Arca pirosabb színt kapott, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Ma este. Lilly Deanéknél alszik.
- Komolyan? - elcsodálkoztam, hiszen nem is említette.
- Igen. Ma mondták, hogy elvinnék Lillyt holnap egy kicsit csavarogni, meg vásárolni. Ha elmegyünk a turnéra, akkor alig látják, így legalább velük lesz.
- Értem. - elmosolyodtam, és lágyan megcsókoltam a száját - és a szüleid?
- Barátaikkal mennek el színházba, de már most elmentek hozzájuk.
- Miénk a ház? - annyi minden jutott eszembe, amit az üres a ház címszó alatt lehetett érteni. Vigyorogni kezdtem, hiszen akár a lakás bármely pontján neki eshetek barátnőmnek, akinek még csak a hangját sem kell majd visszafogni.
Sikíthat, kiabálhat. Nem hallja senki.
- Csakis a miénk. - suttogta a nyakamba, aminek hatására jóleső borzongás futott végig egész testemen. Megmarkoltam Rosie oldalát. 
- Ne kísérts. Még itt van Lilly. - arcát a kezeim közé fogtam, és forró csókot leheltem szájára. Megdöbbenve nézett rám. 
- De hamarosan jönnek érte. Azért együnk.
- És a desszertet későbbre hagyjuk. - vigyorogva megmarkoltam a fenekét, majd besiettem a fürdőbe Lillyhez, akinek segítettem a kézmosásban, majd miután én is kezet mostam, kimentünk a konyhába, ahol Rosie tartózkodott, és mivel semmilyen segítségre nem szorult így leültetett minket az asztalnál, és felszolgálta az ételt.
- Milyen volt a próba? - kérdezte Rosie, miután már mindegyikünk pár falat étellel gazdagodott a gyomrában. 
- Fárasztó, de legalább már vége. 
- Nem lesz több?
- Nem. - megráztam a fejemet - majd, ha odaérünk a stadionhoz, az első helyszínre, akkor még próbálunk. Élesben is elnyomjuk, de egyenlőre ennyi.
- Szóval akkor most velem leszel? - Rosie szélesen elmosolyodott, és amikor igennel feleltem a kérdésére, mosolya még szélesebb lett. 
- Akkor sokat pihenünk?
- Nagyon sokat. Holnap kezdjük is.
- Alig várom! - szélesen mosolygott. Odahajolt hozzám, és cuppanós puszit nyomott az arcomra.
Én rámosolyogtam, Lilly pedig kuncogni kezdett. 
- Na, mit kuncogsz? - néztem rá, mire ő csak megvonta a vállát.
- Semmit. 
- Mondd csak. - felé fordultam a székemmel.
- Kaja puszi. - kuncogott, és a szempillái alól nézett rám - fúj.
- Szóval az fúj, hogy anya puszit adott nekem, miután evett?
- Igen. - kuncogott.
- Én is ettem. - odaguggoltam Lilly mellé - szóval most te is kapsz kaja puszit! - vigyorogva hajoltam oda hozzá és az arcára sok-sok puszit hintettem.
Lilly felsikított, és nevetve próbált tőlem elhúzódni, de ez nem igazán jött neki össze az etetőszéknek hála. 
- Nem menekülsz. - vigyorogtam, és még egy utolsó, kaja puszit nyomtam arcára, majd felegyenesedtem - most már te is kaptál kaja puszit!
- Fúj! - Lilly a tenyerét az arcára szorította, és letörölte a puszikat.
Nevetve ültem vissza a helyemre.
- Fúj, Lilly. - vigyorogtam rá, ő pedig kicsúfolt.
- Héj! - néztem rá nagy szemekkel, mire ő kacagni kezdett.
Rosie nevetve rázta a fejét. 
- A két gyerek. 
- Csak Lilly a gyerek!
- És apa! - mutatott rám kis mutatóujjával.
A szívemet még mindig ugyanúgy melengette az az egy szó, amit tudtam, hogy hatalmas szeretettel és őszinteséggel mondd ki.
- Mind a ketten azok vagytok. Te is - nézett Lillyre Rosie - és apa is. - rám emelte barna szemeit, amik tele voltak lágysággal és szeretettel.
Rosiera mosolyogtam, és megfogtam a kezét az asztal felett.
- De most fejezzük be az ebédet, mert mindjárt jön Dean és mentek el.
- Juhú! - Lilly felkiáltott, és ahogyan mi, ő is elfogyasztotta az étele maradékát.

- Jaj, olyan nehéz elválni tőle. - Rosie egy kis csüggedtséggel az arcán sétált vissza a nappaliba, miután Dean és Emily elvitték Lillyt.
- Hamarosan úgyis mindennap együtt lesztek. - lehúztam magamhoz a kanapéra, ő pedig engedelmesen nem mellém ült, hanem az ölembe. Az egész oldala az én mellkasomhoz simult, a fejét a vállamra hajtotta.
Köré fontam a karjaimat. 
- Tudom, de csak veled is akarok majd lenni, kettesben. Akkor Lillyt hová rakjuk? - felegyenesedett, hogy rám tudjon fókuszálni. 
- Két szobás lakosztályban fogunk aludni mindegyik városban. Egyik szobában mi, a másikban pedig Lilly. Ha pedig idegen helyen nélküled nem tud aludni, akkor Lou majd néha-néha vigyáz rá, ha mi kettesben akarunk lenni. 
- Szerintem elfog lenni a szobában, mert szeret máshol aludni. Volt egy idő, amikor nem, de most hogy Deanéknél is sokat van, így azért már hozzászokott. Mindig azt mondja, hogy ő nagylány. - mosolyodott el Rosie.
- Mert tényleg az. - nyomtam egy puszit az arcára. 
- Ez a baj. - sóhajtott - olyan hamar felnőtt.
- Még csak három éves lesz. - nevettem - még a te kislányod marad.
- De már akkor sem olyan kis picike, pár hetes kis csöppség. 
- Majd csinálunk egy utánpótlást. - vigyorogtam rá, majd odahajoltam a nyakához, és csókot nyomtam a bőrére. Láttam, hogy nagyon is tetszett neki a cselekedetem, de eltolta a fejemet a nyakától.
- De még nem most.
- Miért? Jól megvagyunk, nem? - kérdeztem.
- Igen, de Harry egy kisbaba hatalmas felelősség..
- Tudom. De imádom a babákat, és tudom, hogy te lennél a legcsodálatosabb anya, ahogyan már most is az vagy, én pedig beletanulnék. A pénz nem akadály, lehetnek akár hármas ikreink is.
- Na, azt azért nem. - nevetett - de még olyan rövid ideje vagyunk együtt.
- Igazad van. - sóhajtottam - csak tényleg olyan jó lenne egy közös baba, hiszen szeretjük egymást, akkor miért ne?
- Nagyon szeretjük egymást, de az idő, amit eddig együtt töltöttünk, azaz a három hónap még elég kevés.
- De a kisbabának kell kilenc hónap, hogy megszülessen, szóval addigra pontosan egy éve együtt leszünk.
- És mi van ha közbe jön valami? - nézett rám félve. Homlokomat ráncoltam, hiszen nem értettem, hogy mire utal. De aztán leesett.
- Miért szakítanánk? Boldogok vagyunk!
- Tudom, de annyi pár boldog, és mégis szétmennek. 
- De mi van nem vagyunk olyan, mint a többi. - fogtam kezeim közé arcát, és mélyen a szemeibe néztünk - ne is hasonlítsd magunkat másokhoz. Én pedig nem vagyok olyan, mint az a féreg, aki elhagyott téged. 
- Héj. Tudom. - követte a mozdulataimat és ő is megfogta az arcomat. Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcom egy pontját. - Nem is hasonlítottalak hozzá. 
- De akkor sem leszünk olyan, mint a többi pár, vagy van valami, amiről tudnom kéne?
- Mi? Dehogyis! - megforgatta a szemeit - nem titkolok semmit, és ezt te is nagyon jól tudod, hiszen mindent tudsz rólam. 
- Tudom. - szájon pusziltam - csak én tényleg nem akarok olyan lenni, mint a többi pár.
- Nem is leszünk, Harry. De egy kisbaba több együtt töltött hónapot követel, és nem mellesleg te most turnézol. Nem is lenne időd rá, és gondolom nem azt akarod, hogy az egész terhességem alatt rohangáljak.
- Nem. Igazad van. Csak tényleg nagyon akarok babát. - a homlokomat az övének döntöttem.
- Lesz is, megígérem, csak még várjunk. Miért siessünk?
- De én sosem hagylak el téged, ha ettől félnél. Én nem vagyok Martin.
- Te totálisan nem vagy olyan, mint ő. 
- Nem hát. Ő egy csődtömeg volt az ágyban, én viszont rengeteg, fantasztikus, intenzív orgazmust tudok neki adni. - ledöntöttem a kanapéra, ami olyan hirtelen érte, hogy felsikított. 
Elvigyorodtam, és elhelyezkedtem felette. 
- Szóval akkor talán most meg is mutathatom, hogy mi mindent tudok. - lassan hozzányomtam a csípőmet. Felsóhajtott, hajamba túrt, és lehúzta a fejemet az övéhez.
- Alig várom. - olyan érzékien mondta ki, hogy a farkam megrándult a nadrágomban, és éreztem, hogy most azonnal, itt a kanapén kell Rosienak esnem.
Nem húztam az időt. Keményen megcsókoltam, és kikapcsoltam az agyamat. Nem volt se levél, se Martin, se a turné. Csak én és Rosie, miközben szenvedélyesen ostromoltam a testét, és bebizonyítottam neki, hogy ezerszer jobb vagyok minden téren, mint az a faszfej.
  A csodálatos délután és este után, amikor nem csak a kanapén, hanem a konyhában is egymásnak estünk, jobbnak láttunk, ha letusolunk, ugyanis mind a ketten már-már úsztunk az izzadtságban, Rosie pedig már ragadt. 
A jóleső zuhany után mind a ketten felöltözve feküdtünk be Rosie ágyába, és csak csendesen öleltük egymást. Akaratlanul is a fejembe mászott a kabátomban tartott levél gondolata, és Martin szavai. 
"Csak szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy ki is valójában Rosie..."
"Olvasd el, és hidd el, hálás leszel még nekem.."
"Nem járatom le..."
"Csak az igazság, ezt ne feledd el. Teljes igazság."
Össze voltam teljesen zavarodva. 
Mi van, ha nem hazudik, és tényleg valamit tud Rosieról, amit eddig barátnőm nekem nem mondott el?
De mi van, ha hazudik? Bár megmondtam neki, hogy akkor megverem, és ehhez tartom is magam. Szerintem tudta, hogy komolyan beszélek, amikor megfenyegettem. Lehet már el is utazott, mert az egész egy kamu. 
- Minden rendben? - Rosie, akiről azt hittem már elaludt, barna szemeivel engem figyelt.
- Persze. - ránéztem - aludj csak.
- Olyan gondterheltnek tűnsz.
- Csak fáradt vagyok, de én is alszok. - elmosolyodtam, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Jó éjszakát. - elmosolyodott.
- Jó éjt, Rosalie. - a mellkasomra húztam őt,  legalább addig sem láthatta, hogy a homlokomat ráncolva gondolkodtam az egész boríték témán.
 Reggel, alig pár óra alvás után óvatosan kiszálltam Rosie mellől, és lementem a konyhába, hogy reggelit készítsek. Amíg csináltam a reggelit, végig azon kattogott az agyam, hogy most kell kibontanom a borítékot. Most vagy soha. 
De nem mertem. 
Beszari egy alak vagyok, az biztos. 
Szörnyen érdekelt is, hogy mi van benne, de nem mertem megnézni. És, ha elmondom Rosienak, és vele együtt bontom ki?
Az sem jó ötlet, mert akkor azt fogja mondani, hogy nem bízok benne, és kibontom a borítékot. Vagy lehet azt mondja, hogy úgysincs semmi hazugság, akkor nyissam ki, és olvassuk el. 
Az a legjobb, ha nélküle bontom ki! Igen, tényleg az a legjobb. 
Mert, ha az egész egy kis semmiség, akkor eldobom, és Rosie meg sem tudja az egészet. 
- Szia. - barátnőm hangja annyira visszatérített a valóságba, hogy megrándultam.
- Ne ijesztgess. - nevettem. Rosie odasétált hozzám és megölelt a derekamnál. 
- Minden rendben?
- Persze, csak elgondolkodtam mindenfélén. - lassan csókolózni kezdtünk. Nyelveink éppen hogy érintették egymást, de mégis az egész csókunk érzéki volt. 
Annyira szeretem ezt a lányt, és bármit is tartalmaz az a levél, ez az érzés változatlan marad.
- Szeretlek. - suttogtam a szájára, amikor elhúzódtam tőle.
- Nagyon-nagyon szeretlek! - csimpaszkodott a nyakamba, és megpuszilta a számat. 
Mosolyogva toltam el magamtól, és az asztalhoz vezettem, ahol már ki volt rakva az evőeszköz, valamint pohár. A rántottát a szalonnával két tányérra helyeztem, majd töltöttem mind a kettőnket narancslevet, leültem Rosieval  szemben és csendesen elfogyasztottuk a reggelinket, ami már nem is volt annyira reggeli, hiszen délelőtt fél tizenegyet mutatott a falon található óra.  
- Felhívom Emilyt, oké? - Rosie lerakta a konyharuhát a pultra, amikor minden edényt, tányért, és evőeszközt, amit használtam, elmostuk, eltörölgettük és a helyükre raktunk.
- Persze. Puszilom Lillyt. - mosolyogtam.
- Átadom. - nyomott egy puszit az arcomra, majd sietett fel az emeletre, hogy felhívja lányát.
És akkor érkezett el az én időm.
Gyorsan a kabátomhoz siettem, ahonnan kivettem a borítékot, kinyitottam és kivettem belőle a lapokat, mivel nem csak egy volt.
Jó ötlet ez?
Biztos vagyok benne? 
Nem csinálok semmi rosszat, nem? Csak elolvasom. Ha semmi lényeges nincs benne, akkor Rosienak nem is kell tudnia, hogy volt valaha is ilyen az én tulajdonomban. 
De, ha mégis van benne valami, akkor mit csinálsz, nagyokos?
Teljesen igaza volt a belső hangomnak.  De akkor is. Őszintén? Te nem olvasnád el? Téged nem hajtana a kíváncsiság? De igen. És mivel a tiéd, így szíved joga eldönteni, hogy mit csinálsz vele. Hát én elolvasom. 
A lapok megvoltak számozva. 1. 2. 3.
Ésszerűen elsőnek az egyes lapot nyitottam fel, és a szemem elé tártul sok-sok betű, amiket mondatokká formált valaki. 
Azonban a lapra fel volt tűzve egy kis cetli, amire csupán pár mondat volt írva. Azonnal tudtam, hogy ki írta. Martin. 

Olvasd el figyelmesen az adatokat, gondolkodj logikusan. Ha nekem nem hiszel, akkor nyugodtan menj be az irodába, ott mindent elmondanak neked. De szerintem, ha Rosienál rákérdezel ő is elmondja az igazat.

Jó olvasást, Harry.

Név: Rosalie Parker. 
Álneve: "KisRózsa"
Született: 1994. 03. 19. London.
Lakhely: London. 
Családi állapot: Egyedülálló. 
Gyermek: 1
Fiú:   Lány: X
Munka típusa: Fotós-riporter, újságíró.
Írt cikkek: 2

Gyorsan átfutottam a cikket, amiben egy szupermodell botrányos viselkedéséről volt szó, ugyanis a tengerparton napozott, amikor odament hozzá egy rajongója autogramot kérni, ő pedig teljesen megőrült, és elkezdett kiabálni szegény lánnyal. 
Ez annyira nem is volt érdekes, de a lap alján található név felkeltette a figyelmemet.

Írta: KisRózsa.

Rosie írta ezt a cikket? 
Szerintem ebben még semmi kivetnivaló nincsen, hiszen ő csak színtisztán leírta, amit látott, mert a lap alján volt hozzá kép is csatolva, szóval nem csak kitalálta az egészet. 
Na, jó. Hát ez még nem rossz színben tünteti fel a barátnőmet. 
Következhet a második lap. 

Harry Styles nem tudja magát kordában tartani?

A fiatal énekes még az X Faktor alatt egy nála jóval idősebb nővel járt, ami meglehetősen nagy botrányt kavart a családja körében, és a média körében is, hisz a nő - Caroline Flack -, akár az anyja is lehetett volna a fiúnak. 

De mostanában Harryről egyre több friss került elő, köztük az is, hogy a napokban többen látták kijönni egy igen neves londoni hotelből, egy csinos lány oldalán. Ezzel még nem is lenne baj, de az előző hetekben más lánnyal mutatkozott, ugyanannak a hotelnek az ajtaján kilépve.

Hoppá-hoppá, Harry. Ugye ezt még te sem gondolod komolyan?

Egyik héten egy szőke a lánnyal, a másik héten pedig egy barnával, akikkel még hosszabb távon nem is alakítasz ki kapcsolatot?

Ó,jaj. De talán joggal nevezhetünk téged nőfalónak?

Ezt a cikket egyszer anyukám elmondta nekem, de őszintén nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt a hazugság, és semmi, mert ez az egész az volt. Azok a lányok a barátaim, és az egyik Gemma legjobb barátnője, akinek mellesleg barátja van. Csupán vacsoráztunk, nem, nem kettesben, hanem másokkal, és a nővérem is ott volt, én pedig hazavittem a lányt. Ha a cikk írója nem látta volna, akkor utána Gemmával hagyom el a szállodát.
A barna hajú lány pedig az egyik barátom, akivel tényleg kettesben vacsoráztunk, de meg sem fordult a fejemben, hogy felvigyem az egyik szobába, és lefeküdjek vele. 
Inkább rá sem néztem a cikkre, mert elfogott a hányinger. Hogyan lehet valaki ennyire undorító, hogy úgy ír meg egy kis szaros cikket, hogy nem is tudja a dolgok hátterét?
Megnéztem a másik lapot, ahol azzal a szőke, és a barna lánnyal hagyom el éppen az éttermet. De ez nem is keltette fel az érdeklődésemet. 
Nem az hogy én vagyok a képeken, hanem, hogy a képeket ki csinálta! A kép oldalán szereplő felirat jelezte, hogy ez az elsődleges kép, ami beérkezett az irodába. Ezt adta le a kép szerkesztője, aki nem más, mint KisRózsa. 
Megdermedtem, hirtelen úgy éreztem, hogy a levegőt sem kapok. Azonnal elővettem azt a papírt, amin a cikk volt található, hogy megbizonyosodjak róla, ez nem az aminek gondolom, és ezt nem ugyanaz a személy írta, aki az ezelőtti cikket, - aminek amúgy semmi jelentősége nem volt, hiszen nem volt benne negatívum, csak az igazság -, és aki azokat a képeket készítette. Újra elolvastam az én rólam írt szöveget, és a tekintetemet odaszegeztem a cikk alá, ahol fekete, nyomtatott betűkkel volt írva az a név, ami eddig mind a két lapon szerepelt; KisRózsa.