72. rész ~ Ismeretlen ismerős

Jó olvasást, és kérlek titeket, hogy hagyjatok magatok után valamilyen nyomot!

A Facebook csoportba pedig nyugodtan csatlakozzatok! :)

https://www.facebook.com/groups/796459580475553/

Rosalie Parker

Tudtam, hogy nem viccelnek.

Pedig legszívesebben azt akartam volna, hogy ez az egész legyen egy tréfa, egy olcsó kis poén, amit kiötlöttek, amíg nem voltunk itthon, és most előhozakodnak vele. 

De nem. Nem, és nem

A kőkemény valósággal szembesített anyu, az pedig az, hogy Martin itthon van. Lilly apja, akit még csak nem is ismer, újra Londonban van. 
- Rosie. - szólt lágy hangon hozzám anyu - mondj valamit, kérlek. 
De mégis mit? Erre mit lehet mondani?
Hurrá itt van a volt barátom? 
Hurrá itt van az az ember, akit hidegen hagyott az, hogy én terhes voltam? 
De jó, hogy újra Londonban van az a személy, aki elmenekült inkább, mint hogy a tettei után vállalja a felelősséget?
Ez az ember teljesen megváltoztatta az életemet azzal, hogy felelőtlen volt, hogy nem tudott egy rohadt gumit ráhúzni a nemi szervére. Az összes tervet, amit kovácsoltam, amit annyira, de annyira elképzeltem, sutba kellett dobnom, amikor kiderült, terhes vagyok. Lilly az életemben a legfontosabb, és most már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle, de persze az is tudtam, hogy ha nem állok le ezzel a gyerekkel, és nem dőlök be a sok maszlagnak, amit összehordott, akkor minden másképp lett volna.
Talán most egy egyetem padját koptatnám, a fő tantárgyam a fényképészet lenne, és csinálhatnám azt, amit szeretnék. 
De nem lenne egy csodálatos lányom, egy fantasztikus barátom, és nem tettem volna szert új barátra Dean személyében, ami által nem tudtam volna kibékülni Emilyvel. Hogy, ha nem lett volna ez, akkor nem lett volna az. Milyen érdekes nem? Amikor valami "rossz" történik velünk, akkor csak arra tudunk gondolni, hogy ez most mekkora szívás, minden megváltozik, azonosulni kell az új szerepünkkel. De aztán mégis ott van a dolog jó oldala, amire csak később jövünk rá. 
Hogy ez a "rossz" kellett ahhoz, hogy megtanuljunk komolyan felelősséget vállalni valaki iránt, akinek életünk végéig szüksége lesz ránk. Ez kellett ahhoz, hogy egy fantasztikus fiú lépjen az életünkbe, akibe szerelemesek leszünk, aki aztán a részünkké válik, és talán sosem fog kilépni az életünkből. 
És még számos olyan kis apróság, ami elfeledteti velünk a baklövést, azt hogy egy olyan fiúnak adtuk oda magunkat, aki igazán sohasem érdemelte volna meg.
Martin nem érdemelt meg engem, és talán egyik nőt sem fogja megérdemelni.
Túl nagyképű, arrogáns, és bunkó. És most azt mondjátok, hogy te mégis lefeküdtél vele, belehabarodtál. Hát, igen. Hülye voltam. Ő volt a jóképű fiú a suliban, kedves is volt, a barátaimnak sem volt vele semmi baja, de aztán kimutatta a foga fehérjét. 
Mit mondhatnék anyáéknak arra, hogy itt van a volt pasim, Lilly apja?
Semmit. 
Megráztam a fejemet.
- Nem tudok mit mondani. - néztem rájuk - mit mondhatnék erre?
- Amit érzel, amit gondolsz. - mondta anyu. 
Harry körém fonta a karjait, és szorosan magához ölelt. Ez kellett most nekem..a fiú, akit szeretek, öleljen magához, és el se engedjen. 
Megcsókolta a fejem búbját, a fülemhez hajolt, és bele suttogott. 
- Minden rendben lesz. - hangja olyan halk, de mégis annyira határozott, hogy szerintem nem csak én, hanem mindenki elhitte volna neki, hogy tényleg minden rendben lesz. 
- Nem tudok mire gondolni. - halkan beszéltem - mikor láttátok?
- Tegnap. - válaszolta meg a kérdésemet Emily - én láttam, és amikor anyukáddal elmentünk ma bevásárolni, akkor is láttuk. 
- Köszönt nekünk. - folytatta anyu Emily "élménybeszámolóját".
- Lilly nem volt veletek, ugye? - néztem rájuk tágra nyílt szemmel. Tudná Martin, hogy az a kislány, aki anyu és Em oldalán van, az az ő lánya.
Nem hülye ilyen szempontból.
Lillynek kék szeme van, nekem barna.
 Lilly szőke hajú, én barna. 
Martinra hasonlít ezeket a külső jegyeket nézve, rám belsőleg fog hasonlítani, ami szerintem a legfontosabb. De hát csak rám hasonlíthat, hiszen én neveltem, és nevelem is a mai napig őt, én tanítok meg neki mindent, én alakítom ki a személyiségét. Azért nem lesz nagyképű, és "ki, ha nem én" típusú lány, mert én, valamint anyáék neveljük.
Nem az apja, akit nem ismer, hanem mi. 
- Nem. - rázta a fejét Emily.
- Itthon volt velem és apukáddal. - mondta Dean. 
- Rendben. - bólintottam - szóval, akkor Lillyről semmit sem tud.
- Nem. - igazolta anyu az állításomat.
- Kérdezett vagy mondott valamit? - néztem először anyura, majd Emilyre. 
- Csak annyit, hogy üdvözöl téged. 
Kirázott a hideg, ahogyan Emily ezt kimondta. Nem azért, amiért ő mondta, hanem mert elképzeltem, ahogyan Martin száját hagyják el eme szavak. 
"Mondjátok meg neki, hogy üdvözlöm!"
Az a mély hang, ami cseppet sem olyan kellemes, mint Harryé, most így visszagondolva, és felidézve, inkább hátborzongató.
- De nem kell megijedni. - csapta össze tenyerét apu, mire a földön, Dean mellett ülő kislányom is felnézett papájára, nagy szemekkel. - Nem lesz gond. Nem kell beengedni a lakásba, na, meg lehet már holnap itt sem lesz. Úgyis tudjuk milyen. Olyan, mint egy nyári zápor. Hirtelen jön, de olyan hamar el is tűnik. - vonta meg apu a vállát. Mintha minden olyan egyszerű lenne.
Volt egy rossz érzésem. 
Nem tudtam elmondani mi az, de azt sejtettem, hogy ő nem csak úgy idejött. Van valami hátsószándéka.
- George, azért Martint ne hasonlítsd egy kis időjárási jelenséghez. - mondta anyu apunak. 
- Tudjátok, hogy értettem. - apu előre hajolt a fotelben - szerintem csak egy kicsit hazajött, aztán megy vissza, ahol eddig volt. 
- Nem tudom.. - sóhajtott Emily - én teljesen őszintén mondom, nem azért, hogy megijesszelek vagy valami ilyesmi, de Martin nem az a típus, aki csak úgy elmegy valahová. Ő mindig csak akkor ment el bárhová, ha valamit akart.
- Pontosan. - mutattam Emilyre - ő tényleg mindig valami szándékkal, lehetett az hátsószándék is, ment el valakihez. Engem is csak kihasznált. 
- Lányok. - Dean abbahagyta az építőkockák egymásra pakolását, hogy egy röpke percre, amíg Lilly nem tereli vissza magára a figyelmét, bekapcsolódjon a beszélgetésbe - nem kell az ördögöt a falra festeni. Azért, mert eddig olyan volt, nem biztos, hogy most is olyan. Hiszen eltelt azóta már több, mint három év. Ugye? - nézett rám. Bólintottam. Mióta megfogant Lilly azóta már rég eltelt három év. - Na, akkor meg? - Dean megforgatta a szemeit - itt vagyunk mi is. Ezt a kis törpillát pedig nem kell a közelébe engedni. 
- És mi van, ha látni akarja? - sóhajtottam.
- Nem kell neki megengedni, ennyi.
- De jogában áll. Ő az apa. 
- Azt elsőnek be kell bizonyítania a bíróságnak. 
- Ott az apasági teszt. 
- Oké, oké. - zárta le Emily a Deannel való beszélgetésemet - ha látni akarja, akkor nem fogja látni. 
- És, ha ügyvéddel jön?
- Megoldjuk. - szólalt meg Harry, és ezt a kijelentést nem csak nekem, hanem most már mindenki másnak is mondta. 
- Így van. Felesleges olyannal foglalkozni, ami meg sem történt. - értett egyet anyu Harryvel - most a lényeg, hogy itthon vagytok. 
- Milyen volt Párizs? - vigyorgott anyu. 
- Mesés. - őszintén mosolyogva néztem Harryre. 
- Mindent megnéztetek? - kérdezte izgatottan Emily.
- Igen. - vigyorgott Harry - mindent megnéztünk. 
- Annyira romantikus volt. - ábrándoztam el, ahogyan újra lepergett előttem az egész kikapcsolódás. 
- Aww, de kis édesek vagytok! - vigyorgott Em - Deani, mi mikor megyünk el Párizsba? - meglepődtem ezen a becenéven. Deani. Hát ez nagyon jó! Vigyorogva néztem rájuk. 
- Hamarosan, bébi. - kacsintott Dean.
- Házasodjunk ott össze! - Emily szemei lázasan csillogtak, és barátnőmet ismerve már el is kezdte agyban tervezni az esküvőt. 
- Miről maradtunk le? - felhúztam a szemöldökömet. 
- Semmiről. Sajnos semmiről. - szomorodott el lány, akinek feltettem a kérdést. 
- Van időnk még! 
- Tudom, és nem is siettetlek. - mondta Emily Deannek.
- De azért siess. - kezdtem el nevetni. 
- A lényeg, hogy Párizsban legyen az esküvőnk. Az Eiffel-torony előtt! - lelkesedett be még jobban legjobb barátnőm.
- Meglehet oldani? - ráncolta homlokát Dean. 
- Bármire rálehet beszélni az embereket, ha viszünk egy kis vaskos borítékot. - adta meg az egyszerű választ Emily.
Ő mindig olyan lazán fogott fel mindent. Szerintem az ő alapelve az volt, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell, pedig nem igazán hitt a Sorsban. 
De amikor egyszer megkérdeztem hogyan tud mindent ilyen könnyen felfogni, akkor csak annyit mondott, hogy "Rosie. Figyelj ide. Egyet tanulj meg. Nem hiszek a Sorsban, sem Istenben, de mindennek meg van a lefolyása. Ahogyan történik, úgy történik. Ha most a kútba ugrok, akkor visszamegyek az időbe, és más lesz? A lószart. Ez van, elfogadom, megoldom, túlteszem magam rajta."
És mindig becsültem őt a lazaságáért, és a "majd lesz, ahogyan lennie kell" életfelfogásáért. 
- Oké, ezzel még ráérünk foglalkozni. - nevetett Dean.
- Nos, igen. Elsőnek kérd meg majd a kezemet. 
- Meglesz az is. - mosolygott barátnőmre a barátja. 
- Aww, de kis édesek vagytok! - vigyorogva utánoztam Emily pár perccel ezelőtti mondatát. 
- Tudjuk. - vigyorogva nézett rám, majd Deanre. Leguggolt, és csókot nyomott a vigyorgó Dean szájára. 
- Fúj. - Lilly hangot adott a véleményének a csókolózásról.
- Héj! Nem fúj, hanem finom. - vigyorgott Emily.
- Fúj! - Lilly egy bólintással zárta le a témát.
- Bezzeg, amikor anyukád és Harry puszilkodik az nem zavar téged! 
- Nem. - lányom vigyorogva fordult vissza a játékaihoz.
- Elrontottad ezt a lány! - nézett rám vádlóan Em.
- Én ugyan nem. - nevettem fel.
- Hoztatok ajándékot? Ezért muszáj lesz kiengesztelnetek!
- Igen, hoztunk. - kuncogott Harry.
- Felmegyünk értük? - néztem barátomra, és felálltam a kanapéról.
- Igen. - mosolyogva fogta meg a kezemet, és állt fel ő is, majd együtt felsétáltunk az emeletre, hogy összeszedjük az ajándékokat, amiket aztán kiosztunk a nappaliban izgatottan ülő embereknek. 

****

- Elaludt? - Harry mosolyogva nézett rám, amikor este bementem hozzá a szobámba, miután Lillyt lefürdetettem, és elaltattam. Annyira altatni nem is kellett, mivel teljesen elfáradt a nagy játékban, és kergetőzésben Harryvel a nappaliban. 
- Igen, és nem volt hajlandó másban aludni csak a Minnie egeres pizsamájában. - kuncogtam, és bemásztam az ágyba barátom mellé, aki azonnal magához húzott, és szorosan megölelt. 
- Jól tette. Én is az új pizsamámban aludnék, ha kaptam volna!
- Vettem volna neked. Mért nem szóltál?
- De nekem Mickey egeres kellett volna. - szomorodott el Harry.
- Jaj, hát mért nem mondtad? Vettünk volna azt. - néztem rá szomorúan, és bánatosan.
- Mindegy, majd legközelebb. 
- Rendeljek neked az e-bayről? - tettem fel a kérdést halál komolyan, de Harry elnevette magát.
- Igen, az menő lenne.
- Szerintem is. Kis Mickey egerek lennének rajtad. Mennyire cuki lennél már.
- És csinálhatnánk Lillyvel pizsamapartit!
- Mert majdnem egyforma pizsitek van! - vigyorogtam. 
- Nagyon menő lenne. - nevetett Harry. 
- Sütnék nektek sütit. - vetettem fel az ötletet. 
- De csak szigorúan a két egér párost formázhatod meg!
- Értettem! - szalutáltam neki az ágyban fekve.
- Olyan bolond vagy. - vigyorogva nyomott csókot a homlokomra.
- Csak szerelmes. - mosolyogva bújtam még jobban a karjaiba, mire Harry is még erősebben ölelt magához. 
- Megbolondulunk egymásért? - kérdezte.
- Igen. - felnéztem szemeibe - én legalábbis teljesen beléd bolondultam.
- Ez az érzés kölcsönös. - mosolyogva hajolt le, ajkait az ajkaimra nyomta, és lágyan csókolni kezdett. Felsóhajtottam, és hagytam neki, hogy olyan tempót diktáljon, amilyet csak akart, és hogy végre biztonságban érezzem magam a karjaiban.
Nyelve lassan szántott végig alsó ajkamon, majd elhúzódott tőlem, pont akkor, amikor már kezdtem volna belemelegedni.
- Minden rendben lesz. - suttogta, és végig húzta hüvelykujját az alsó ajkamon. 
- Félek. Mi van, ha elveszi Lillyt? - kimertem mondani, ami eddig a nyelvem hegyén volt, de bátorságom már nem volt arra, hogy el is mondjam.
De elmondtam. 
- Nem veheti el. Szépségem, ő eddig nem volt itt, Lilly nem ismeri őt, te nevelted eddig. 
- Tudom..
- Semmit sem tud csinálni. Van ügyvédem, aki aztán minden pénzt kicsikarna belőle, nem hogy még felügyeletet akarjon Lilly felett. Soha!
- Nem is akarom, hogy találkozzon vele. Eddig sem volt rá kíváncsi. - szipogtam. 
- Tudom. - Harry mosolyogva simogatta az arcomat. - Meg még azt sem tudjuk mért van itthon, lehet csak hazaugrott. 
- Lehet..
- Akkor már ma idejött volna, amikor látta anyukádékat.
- Igen, talán igazad van. - Martinnak mindig volt szándéka, akkor ha miattunk jött volna haza már idejött volna. Nem igaz?
- Most aludjunk, jó? - puszilta meg Harry a számat. - Minden rendben lesz. Nem fogja idetolni a képét, ha meg igen, akkor elküldöm, és ha ügyvéddel fenyegetőzik, hát hajrá. Nekem jobb ügyvédem van. - vigyorogva nézett rám, mire végre én is elengedtem egy őszinte, széles mosolyt.
- Aludjunk, igazad van. Fárasztó volt ez a nap.
- Ne aggódj, oké? Nem lesz baj. - suttogta Harry.
És én nem is aggódtam. Elhittem, hogy minden rendben lehet, és csak paranoiás vagyok, de mégis ott, ahol a "VESZÉLY!" felirat van az ember fejében, valami villogott halványan, de nem foglalkoztam vele. Elakartam hinni mindenkinek, hogy nem lesz baj. Mert talán igaz, hogy Martin már idejött volna, már felkeresett volna minket. De nem jött. Ha itt lett volna, anyuék tájékoztattak volna róla.
Nem aggódtam, amikor elaludtam, és barátom karjai között gondtalanul tudtam aludni. Álmomban sem volt semmi exbarát, se senki. Csak nyugodtan aludtam. 
Reggel sem aggódtam, miközben öten az ebédlőasztalnál reggeliztünk. Az agyam kikapcsolt, nem gondoltam a visszatérő személyre, csak a családommal foglalkoztam. 
Elmúlt az aggódás, az idegeskedés. Átvette a helyét a nyugalom, de csak addig, amíg a csengő hangja nem hasított a házunk falai közé, és én naiv kislányként nem rohantam ajtót nyitni. 
Akkor viszont aggódni kezdtem, amint megláttam az ajtó túloldalán álló fiút, aki az elmúlt 3 év alatt sem változott semmit, csak idősödött. 
Lemerevedtem, a kezem izzadni kezdett, az agyam leblokkolt, és még arra sem volt energiám, hogy szimplán becsapjam az ajtót.
Csak néztem Martint, akinek arcán egy gúnyos mosoly terült el.
- Na, mi az Rosalie? Már be sem engedsz?