Itt a következő rész! :)
Nagyon jól esne, ha kapnék visszajelzést a részekről...eléggé rossz, hogy még csak egy kommentet sem kapok, hogy milyen, amit írok. Nem panaszkodásból, de mindenkinek jól esik, ha elmondják mások a véleményüket arról, amit csinálnak. Nekem is jól esne. :)
A következő résszel sietni fogok.
Van a blognak egy FACEBOOK csoportja, ahova ha csatlakoztok minden pontos információt megtaláltok a résszel kapcsolatban! :)
Jó olvasást! ♥
Puszi: Szandi.
Rosalie Parker
- Biztosan minden rendben? - egy kezemen nem tudom megszámolni, hányszor kérdeztem ezt már meg Harrytől, mióta elindultunk tőle.
Csendben van, és nagyon koncentrál a vezetésre. Megértem, hogy óvatossággal vezet, de beszélhetne velem. Márpedig mióta beültünk az autóba egy szó nem hagyta el a száját.
- Igen, minden rendben. - és újra ugyanaz a válasz. Ha nem akarja elmondani mi a baja, akkor legalább mondja azt, hogy "Rosie. Most nem akarok erről beszélni."
Nem hiszem el, hogy nincs semmi baja. Nem vagyok vak, látom, hogy van valami dolog, ami miatt hallgatásba burkolózott. Csak még azt nem tudom, hogy mi. De, ha ilyen "bőbeszédű" lesz, akkor valószínűleg nem is fogom megtudni.
- Miért gondolod, hogy valami baj van? - talán onnan, hogy nagyon feszült vagy és alig beszélsz hozzám. Még csak rám sem nézel.
- Fura vagy. - röviden és tömören megfogalmaztam azt, amit az előbb hosszú mondatban összeállítottam az agyamban.
- Nem vagyok fura. - közönyös hangneme beévődött az agyamba.
Sóhajtva hátradőltem az ülésben, hiszen nem akarok veszekedni. Ezt nem is nevezném veszekedésnek, csak szimplán nem akarom erőltetni. Nem fogja elmondani. Be kell ezzel a tudattal érnem.
- Miért kérdezgeted mindig, hogy mi a bajom? - én próbálom lezárni ezt a témát, de ő valahogy mindig visszatér rá.
- Mert fura vagy, azért, de tudom, nem vagy fura. - próbáltam a bosszúságomat elrejteni a hangomban.
- Pontosan.
Nem értem mi a baja. Lehet a telefonhívás miatt viselkedik így? Már, amikor megcsörrent a telefonja, akkor fura volt. Olyan gyorsan vette el a pultról a telefont, hogy azt hittem elesik.
Sóhajtva hátradőltem az ülésben, hiszen nem akarok veszekedni. Ezt nem is nevezném veszekedésnek, csak szimplán nem akarom erőltetni. Nem fogja elmondani. Be kell ezzel a tudattal érnem.
- Miért kérdezgeted mindig, hogy mi a bajom? - én próbálom lezárni ezt a témát, de ő valahogy mindig visszatér rá.
- Mert fura vagy, azért, de tudom, nem vagy fura. - próbáltam a bosszúságomat elrejteni a hangomban.
- Pontosan.
Nem értem mi a baja. Lehet a telefonhívás miatt viselkedik így? Már, amikor megcsörrent a telefonja, akkor fura volt. Olyan gyorsan vette el a pultról a telefont, hogy azt hittem elesik.
Amikor megkérdeztem, hogy mi a gond, csak azt felelte, hogy egy idegesítő barátja hívja. Idegesítő barát? De akkor sem vetem rá magam a telefonra, mint valami megszállott.
Titkol valamit.
Az emberek csak, akkor szokták gyorsan kinyomni a telefonjukat, ha valamit titokban akarnak tartani. De éppen azzal leplezik le magukat, hogy olyan gyorsan kapkodva reagálnak.
Fellélegeztem, amikor Harry leparkolt a házunk előtt. Jól érzem magam ezzel a fiúval, de most kivételesen örülök, hogy nem kell vele tovább egy légtérben lennem.
Kicsatoltam magam, és ránéztem. Most mit mondjak neki? Mondjak neki valamit? Vagy csináljak valamit?
- Szia, Rosie. - hozzám hajolt, és lágy csókot hintett az arcomra.
Elmosolyodtam. Lehet csak beképzelem magamnak és nincs is semmi baja.
Paranoiás vagyok. Meglehet, hogy csak szimplán fáradt és nem akar beszélgetni, én pedig mindent belemagyarázok ebbe a dologba.
- Szia, Harry. - mosolyogva néztem rá.
- Majd hívlak, oké? - mosolyogva nézett rám.
- Rendben. Szia.
- Anya! - futott hozzám kislányom, amikor beléptem a nappaliba. A saját kis tempójában lépegetett gyors tempóban felém. Azonnal leguggoltam, és szorosan magamhoz öleltem apró testét. Puszilgatni kezdtem, hiszen úgy hiányzott és még annál is jobban szeretem.
Mikor távol vagyok tőle olyan rosszul érzem magam, hiszen nem akarom egyedül hagyni őt, de ahogyan anyu is mindig mondja, kell nekem a kikapcsolódás. Fiatal vagyok, éljek.
És teljesen igaza van. Élni fogok, úgy hogy van egy kislányom. Vele együtt fogok élni.
Sosem voltam az a bulizós fajta. Inkább olyan lány, aki bekuporodott a szobájába és olvasott, olvasott és olvasott. Bulizni nem igen jártam. Persze, volt egy-két buli , amin részt vettem, de általában csak pár órákat töltöttem ott.
Nem tudom elviselni a sok részeg embert körülöttem. Olyan alap dolognak számít, hogy egy buliban részegnek kell lenni. Pedig szerintem alkohol nélkül is jól lehet érezni magunkat.
Nos, én ezért inkább otthon maradtam és olvastam. Az sokkal jobb elfoglaltság volt.
- Szia, szépség. - mosolyogva öleltem magamhoz, szorosan. Nyakamba csimpaszkodott, én pedig megértettem, hogy mit akar. Felálltam vele és úgy öleltem magamhoz. Lábaival átfonta a derekamat.
- Rosie. - anyu hangjára lettem figyelmes. A konyhából jött ki éppen, arcán mosoly terült el, de a szemei arról árulkodtak, hogy legszívesebben vigyorogna. Szerintem nagyon jól tudja, miért nem jöttem haza tegnap este..
- Szia. - köszöntötte őt, és a rajtam csimpaszkodó gyönyörűségemmel mentem oda hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Milyen volt a randi? - vigyora most forrt ki igazán, és fültől fülig terjedt az arcán. Nevetve csóváltam meg a fejemet, és puszit nyomtam Lilly arcára, hogy addig se kelljen beszélnem, és tereljem el figyelmét piruló arcomról.
- Nagyon jó. - válaszolta meg helyettem.
Ránéztem, de inkább lányom hajába rejtettem arcomat. Zavarban érzem magam. De miért? Hiszen vacsoráztunk és jól éreztük magunkat Harryvel. Túl jól..
De fiatalok vagyunk és csak élvezzük egymás társaságát, ami nem bűn.
- Most készítem az ebédet, de csinálok neked valamit, ha éhes vagy.
- Harryvel reggeliztünk. Nem vagyok most éhes, köszönöm. - Lillyt leraktam, hiszen már leakart menni az ölemből.
- Mesélhetnél a randitokról. - kérte vigyorogva, és közben besétált a konyhába.
- Játék! - fogta meg Lilly a kezemet. Mosolyogva néztem rá.
- Átöltözök és játsszunk. Rendben? - leguggoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a homlokára. Vigyorogva bólintott, és már sietett is fel az emeletre, hogy a szobájában kedvére való játékot találjon.
- Ne feledd. Amint berakom az ételt a sütőben megyek fel hozzátok, és beszélgetünk! - nézett ki anyu a konyhából. Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Értettem. - nevettem, majd felsétáltam a szobámba, hogy átöltözzek.
- Megint puzzle? - kérdezte anyu, amikor bejött Lilly szobájába, hiszen látta, hogy én és a kis unokája lent ülünk a földön és a kirakós kis darabkáit rakjuk össze.
- Szokásos. - kuncogtam, majd tekintetemet levezettem a lábaim között ülő lányomra. Lilly nem figyelt semmire, csak csatolta egymáshoz a kispuzzle darabokat. Úgy imádom!
- Akkor csatlakozom. - anyu leült mellénk a földre. Megnézte a dobozon található képet, amelyet ki kell raknunk, majd elkezdte felderíteni a puzzle kockákat, hogy szerinte melyik hova való. Lilly felnézett rá, elmosolyodott, de aztán újra minden figyelmét a puzzle-re fordította.
- Szóval mesélj. - kezdte anyu. Tudtam, hogy Lilly nem figyel ránk, és amúgy sem értene sok mindent a témából.
- Nagyon jó volt. - elmosolyodtam - ő főzött.
- Tud főzni? - meglepődve nézett rám, én pedig csak nevetve bólintottam egyet. - Főnyeremény, Rosie. - rám kacsintott és egy kis hiányzó láncszemet oda csatolt, ahova az való a képen.
- Nagyon finom volt. Desszertet is csinált. - mosolyogva néztem, ahogyan Lilly szorgosan próbálgatja, hogy melyik puzzle darab illeszkedik az egyik helyre. Nem hagyja abba a találgatást addig, amíg a tökéletes oda tartozó darabot meg nem találja.
- Azt hittem ő volt a desszert. - vigyorgott az előttem ülő nő.
- Anyu! - zavarba lettem, ahogyan kimondta azt, amit jó lenne, ha magában tartana. Nem is hittem volna, hogy képes ilyet mondani.
- Most mi az? - nevetett.
- Nem ő volt a desszert.
- Akkor ő volt a második desszert. - vigyorgott.
Megráztam a fejemet, de tudom, hogy piruló arcomat még így sem tudom előle elrejteni. De, ahogyan ezelőtt, úgy most is Lilly hajába temettem az arcomat.
- Rosie. Felnőtt emberek vagytok. Azt csináltok, amit csak akartok.
- Szerinted nem kapkodtuk el? - néztem fel rá.
- Megtörtént?
- Igen. - bólintottam, anyu pedig vigyorogni kezdett. Újra.
- Miért kapkodtátok volna el? Nem régóta ismeritek egymást ez igaz, de ez alatt az egy hónap alatt rengeteget kommunikáltatok sok formában.
- Tudom.
- Na, meg ott vannak azok, akik 1 hét után már lefekszenek egymással. Ők nem kapkodják el? De igen. Ők azok, akik elkapkodják.
- Igazad van.
- Megbántad?
- Nem, dehogyis! Harry ezerszer megkérdezte ugyanezt.
Anyu elmosolyodott.
- Aranyos fiú, és nagyon kedves. A szívedre hallgass.
- Arra hallgatok.
- Hagyd, hogy sodorjon titeket az ár, és akkor minden rendben lesz. - mosolyogva nézett rám.
- Igazad van, és tényleg ezt fogom tenni.
- Na, látod, most pedig rakjuk ki ezt a képet. - nevetett - esküszöm a lányodat lefogom szoktatni a puzzleről!
- Az elsők között voltatok, akik ilyet vettek neki! - keltem lányom és a saját védelmemre is.
- Ki gondolta volna, hogy ennyire szeretni fogja. - sóhajtott fel, de rakta tovább a kirakós darabkáit egymásba.
Nevetni kezdtem, és figyeltem, ahogyan anyu és Lilly szorgosan, minden nonfiguratív darabot alaposan szemügyre véve készíti el a képet, amely a puzzle dobozán is megtalálható.
Majd, amikor befejezték mind a ketten büszkén nézték rám. Nagy puszit nyomtam Lilly arcára, aki hozzám bújva figyelte az újabb kirakott puzzlet.
- Szóval minden rendben volt ezzel a Harry gyerekkel? - kérdezte apu, amikor az asztalnál ültünk és az ebédet fogyasztottuk el. Édesapám alig 1 órája ért haza, és azóta csodálom, hogy nem hozta fel a randi témát. Eddig.
- Igen. Nagyon jól éreztük magunkat. - válaszoltam neki mosolyogva.
- Mivel nem aludtál itthon, és nem vagyok hülye, tudom nagyon jól, hogy mi volt közöttetek, de ha megbánt, vagy valamit csinál veled, akkor tudod, hogy nem fogja megúszni egy ejnye bejnyével?! - nézett rám szigorúan.
- Tudom. - sóhajtottam fel. Nincs most ahhoz kedvem, hogy belemenjek ebbe az egész beszélgetésbe. Kimerült vagyok, Harry sem hívott még, és nem akarom, hogy baja legyen. Küldtem neki egy üzenetet, amiben megkérdezem, hogy haza ért-e, de még nem írt vissza.
- Nem rossz gyerek. - apu elmosolyodott.
Mosolyogva néztem rá, és bólintottam egyet.
- Csak légy óvatos.
- Az leszek. - rámosolyogtam.
- Tényleg, Rosie. El is felejtettem mondani. Holnap elutazunk Toniékhoz. - jelentette be anyu, én pedig megálltam az evésben és ránéztem.
- Mi?
- Jól hallottad. Jó lesz!
- Nem is az, mert örülök, hogy meglátogatjuk a barátnődet, csak váratlanul ért.
- Ma hívott, hogy nem-e mennénk el. Otthon lesz a fia is.
- A nagyobbik?
- Igen. Veled egykorú. Már régen nem találkoztatok!
- Tudom, elég régen nem láttam már.
- Mindig jól kijöttetek. - mosolygott rám anyu - csak nem lett nagy barátság.
- Tartottuk a kapcsolatot, de aztán nekem jött a váratlan fordulat az életemben, neki pedig az egyetem.
- Londonban jár egyetemre.
- Tényleg? - meglepődtem. Ha ezt tudtam volna, akkor többet találkoztam volna vele, vagyis elsőnek újra felvettem volna vele a kapcsolatot.
- Igen. - mosolygott anyu - majd holnap megbeszélitek, és akkor sűrűbben fogtok tudni találkozni.
- És mit fognak hozzá szólni? - szerencsére nem kellett kimondanom. Anyu nagyon jól tudta, hogy Lillyre gondolok.
- Tudják, és már alig várják, hogy megismerjék. - mosolygott anyu - ma összepakoltok, holnap pedig indulunk!
- Lilly. Holnap elutazunk, jó? - néztem kislányomra, aki mellettem ülve falatozta az ételt, ami helyet foglalt a tányérján.
- Jó! - mosolygott szélesen.
- Van tengerpart is ott! - vigyorogva néztem rá, ő pedig csillogó szemekkel nézett a szemeimben - sétálunk majd ott sokat.
Lilly tapsolni kezdett örömében, én pedig elnevettem magam, és puszit hintettem fejére.
Már alig várom, hogy Lilly is belecsöppenjen Clevedon szépségébe, és láthassa a tengerpartot, ahol évekkel ezelőtt egyedül vagy egy aranyos fiú társaságában sétáltam. Most pedig a kislányommal fogok.
Miután nekem és Lillynek is elcsomagoltam mindent, és kislányomat este 7 órakor ágyba dugtam, letusoltam, és pizsamába öltöztem. Még mielőtt lefeküdtem volna a bőröndjeinket átnéztem, hogy mindent bepakoltam-e, hiszen nem szeretnék kellemetlenségeket. 4 napra utazunk oda, szóval kell pár ruha, főleg Lillynek, aki korához híven naponta több ruhát is hasznosít.
Az összes dolgot, amit el kellett raknom egy cetlire felírtam és újra kipipáltam. Biztos, ami biztos.
Lefeküdtem az ágyamba, és elővettem az egyik könyvemet, hogy elmerülhessek a szereplők életében és ne másra gondoljak.
Harryre...
Azt mondta, hogy majd hív. Ahhoz képest már este 8 múlt, de még mindig nem hívott. Én azonban már hívtam kétszer is. Nem akarok túl tolakodó lenni, így a két hívás és még a régebben elküldött egy üzenet után leálltam.
Miért nem hív, amikor azt mondta, hogy hívni fog?
Lehet fontos dolga van. De akkor legalább küldene egy üzenetet.
A könyvet sóhajtva raktam félre, és inkább elvettem a telefonomat, hogy újra írjak neki egy üzenetet. Nem volt képes felhívni, így nem foglalkozok vele. Egy üzenet, és lenémítom a telefonomat.
Titkol valamit.
Az emberek csak, akkor szokták gyorsan kinyomni a telefonjukat, ha valamit titokban akarnak tartani. De éppen azzal leplezik le magukat, hogy olyan gyorsan kapkodva reagálnak.
Fellélegeztem, amikor Harry leparkolt a házunk előtt. Jól érzem magam ezzel a fiúval, de most kivételesen örülök, hogy nem kell vele tovább egy légtérben lennem.
Kicsatoltam magam, és ránéztem. Most mit mondjak neki? Mondjak neki valamit? Vagy csináljak valamit?
- Szia, Rosie. - hozzám hajolt, és lágy csókot hintett az arcomra.
Elmosolyodtam. Lehet csak beképzelem magamnak és nincs is semmi baja.
Paranoiás vagyok. Meglehet, hogy csak szimplán fáradt és nem akar beszélgetni, én pedig mindent belemagyarázok ebbe a dologba.
- Szia, Harry. - mosolyogva néztem rá.
- Majd hívlak, oké? - mosolyogva nézett rám.
- Rendben. Szia.
- Anya! - futott hozzám kislányom, amikor beléptem a nappaliba. A saját kis tempójában lépegetett gyors tempóban felém. Azonnal leguggoltam, és szorosan magamhoz öleltem apró testét. Puszilgatni kezdtem, hiszen úgy hiányzott és még annál is jobban szeretem.
Mikor távol vagyok tőle olyan rosszul érzem magam, hiszen nem akarom egyedül hagyni őt, de ahogyan anyu is mindig mondja, kell nekem a kikapcsolódás. Fiatal vagyok, éljek.
És teljesen igaza van. Élni fogok, úgy hogy van egy kislányom. Vele együtt fogok élni.
Sosem voltam az a bulizós fajta. Inkább olyan lány, aki bekuporodott a szobájába és olvasott, olvasott és olvasott. Bulizni nem igen jártam. Persze, volt egy-két buli , amin részt vettem, de általában csak pár órákat töltöttem ott.
Nem tudom elviselni a sok részeg embert körülöttem. Olyan alap dolognak számít, hogy egy buliban részegnek kell lenni. Pedig szerintem alkohol nélkül is jól lehet érezni magunkat.
Nos, én ezért inkább otthon maradtam és olvastam. Az sokkal jobb elfoglaltság volt.
- Szia, szépség. - mosolyogva öleltem magamhoz, szorosan. Nyakamba csimpaszkodott, én pedig megértettem, hogy mit akar. Felálltam vele és úgy öleltem magamhoz. Lábaival átfonta a derekamat.
- Rosie. - anyu hangjára lettem figyelmes. A konyhából jött ki éppen, arcán mosoly terült el, de a szemei arról árulkodtak, hogy legszívesebben vigyorogna. Szerintem nagyon jól tudja, miért nem jöttem haza tegnap este..
- Szia. - köszöntötte őt, és a rajtam csimpaszkodó gyönyörűségemmel mentem oda hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Milyen volt a randi? - vigyora most forrt ki igazán, és fültől fülig terjedt az arcán. Nevetve csóváltam meg a fejemet, és puszit nyomtam Lilly arcára, hogy addig se kelljen beszélnem, és tereljem el figyelmét piruló arcomról.
- Nagyon jó. - válaszolta meg helyettem.
Ránéztem, de inkább lányom hajába rejtettem arcomat. Zavarban érzem magam. De miért? Hiszen vacsoráztunk és jól éreztük magunkat Harryvel. Túl jól..
De fiatalok vagyunk és csak élvezzük egymás társaságát, ami nem bűn.
- Most készítem az ebédet, de csinálok neked valamit, ha éhes vagy.
- Harryvel reggeliztünk. Nem vagyok most éhes, köszönöm. - Lillyt leraktam, hiszen már leakart menni az ölemből.
- Mesélhetnél a randitokról. - kérte vigyorogva, és közben besétált a konyhába.
- Játék! - fogta meg Lilly a kezemet. Mosolyogva néztem rá.
- Átöltözök és játsszunk. Rendben? - leguggoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a homlokára. Vigyorogva bólintott, és már sietett is fel az emeletre, hogy a szobájában kedvére való játékot találjon.
- Ne feledd. Amint berakom az ételt a sütőben megyek fel hozzátok, és beszélgetünk! - nézett ki anyu a konyhából. Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Értettem. - nevettem, majd felsétáltam a szobámba, hogy átöltözzek.
*****
- Megint puzzle? - kérdezte anyu, amikor bejött Lilly szobájába, hiszen látta, hogy én és a kis unokája lent ülünk a földön és a kirakós kis darabkáit rakjuk össze.
- Szokásos. - kuncogtam, majd tekintetemet levezettem a lábaim között ülő lányomra. Lilly nem figyelt semmire, csak csatolta egymáshoz a kispuzzle darabokat. Úgy imádom!
- Akkor csatlakozom. - anyu leült mellénk a földre. Megnézte a dobozon található képet, amelyet ki kell raknunk, majd elkezdte felderíteni a puzzle kockákat, hogy szerinte melyik hova való. Lilly felnézett rá, elmosolyodott, de aztán újra minden figyelmét a puzzle-re fordította.
- Szóval mesélj. - kezdte anyu. Tudtam, hogy Lilly nem figyel ránk, és amúgy sem értene sok mindent a témából.
- Nagyon jó volt. - elmosolyodtam - ő főzött.
- Tud főzni? - meglepődve nézett rám, én pedig csak nevetve bólintottam egyet. - Főnyeremény, Rosie. - rám kacsintott és egy kis hiányzó láncszemet oda csatolt, ahova az való a képen.
- Nagyon finom volt. Desszertet is csinált. - mosolyogva néztem, ahogyan Lilly szorgosan próbálgatja, hogy melyik puzzle darab illeszkedik az egyik helyre. Nem hagyja abba a találgatást addig, amíg a tökéletes oda tartozó darabot meg nem találja.
- Azt hittem ő volt a desszert. - vigyorgott az előttem ülő nő.
- Anyu! - zavarba lettem, ahogyan kimondta azt, amit jó lenne, ha magában tartana. Nem is hittem volna, hogy képes ilyet mondani.
- Most mi az? - nevetett.
- Nem ő volt a desszert.
- Akkor ő volt a második desszert. - vigyorgott.
Megráztam a fejemet, de tudom, hogy piruló arcomat még így sem tudom előle elrejteni. De, ahogyan ezelőtt, úgy most is Lilly hajába temettem az arcomat.
- Rosie. Felnőtt emberek vagytok. Azt csináltok, amit csak akartok.
- Szerinted nem kapkodtuk el? - néztem fel rá.
- Megtörtént?
- Igen. - bólintottam, anyu pedig vigyorogni kezdett. Újra.
- Miért kapkodtátok volna el? Nem régóta ismeritek egymást ez igaz, de ez alatt az egy hónap alatt rengeteget kommunikáltatok sok formában.
- Tudom.
- Na, meg ott vannak azok, akik 1 hét után már lefekszenek egymással. Ők nem kapkodják el? De igen. Ők azok, akik elkapkodják.
- Igazad van.
- Megbántad?
- Nem, dehogyis! Harry ezerszer megkérdezte ugyanezt.
Anyu elmosolyodott.
- Aranyos fiú, és nagyon kedves. A szívedre hallgass.
- Arra hallgatok.
- Hagyd, hogy sodorjon titeket az ár, és akkor minden rendben lesz. - mosolyogva nézett rám.
- Igazad van, és tényleg ezt fogom tenni.
- Na, látod, most pedig rakjuk ki ezt a képet. - nevetett - esküszöm a lányodat lefogom szoktatni a puzzleről!
- Az elsők között voltatok, akik ilyet vettek neki! - keltem lányom és a saját védelmemre is.
- Ki gondolta volna, hogy ennyire szeretni fogja. - sóhajtott fel, de rakta tovább a kirakós darabkáit egymásba.
Nevetni kezdtem, és figyeltem, ahogyan anyu és Lilly szorgosan, minden nonfiguratív darabot alaposan szemügyre véve készíti el a képet, amely a puzzle dobozán is megtalálható.
Majd, amikor befejezték mind a ketten büszkén nézték rám. Nagy puszit nyomtam Lilly arcára, aki hozzám bújva figyelte az újabb kirakott puzzlet.
- Szóval minden rendben volt ezzel a Harry gyerekkel? - kérdezte apu, amikor az asztalnál ültünk és az ebédet fogyasztottuk el. Édesapám alig 1 órája ért haza, és azóta csodálom, hogy nem hozta fel a randi témát. Eddig.
- Igen. Nagyon jól éreztük magunkat. - válaszoltam neki mosolyogva.
- Mivel nem aludtál itthon, és nem vagyok hülye, tudom nagyon jól, hogy mi volt közöttetek, de ha megbánt, vagy valamit csinál veled, akkor tudod, hogy nem fogja megúszni egy ejnye bejnyével?! - nézett rám szigorúan.
- Tudom. - sóhajtottam fel. Nincs most ahhoz kedvem, hogy belemenjek ebbe az egész beszélgetésbe. Kimerült vagyok, Harry sem hívott még, és nem akarom, hogy baja legyen. Küldtem neki egy üzenetet, amiben megkérdezem, hogy haza ért-e, de még nem írt vissza.
- Nem rossz gyerek. - apu elmosolyodott.
Mosolyogva néztem rá, és bólintottam egyet.
- Csak légy óvatos.
- Az leszek. - rámosolyogtam.
- Tényleg, Rosie. El is felejtettem mondani. Holnap elutazunk Toniékhoz. - jelentette be anyu, én pedig megálltam az evésben és ránéztem.
- Mi?
- Jól hallottad. Jó lesz!
- Nem is az, mert örülök, hogy meglátogatjuk a barátnődet, csak váratlanul ért.
- Ma hívott, hogy nem-e mennénk el. Otthon lesz a fia is.
- A nagyobbik?
- Igen. Veled egykorú. Már régen nem találkoztatok!
- Tudom, elég régen nem láttam már.
- Mindig jól kijöttetek. - mosolygott rám anyu - csak nem lett nagy barátság.
- Tartottuk a kapcsolatot, de aztán nekem jött a váratlan fordulat az életemben, neki pedig az egyetem.
- Londonban jár egyetemre.
- Tényleg? - meglepődtem. Ha ezt tudtam volna, akkor többet találkoztam volna vele, vagyis elsőnek újra felvettem volna vele a kapcsolatot.
- Igen. - mosolygott anyu - majd holnap megbeszélitek, és akkor sűrűbben fogtok tudni találkozni.
- És mit fognak hozzá szólni? - szerencsére nem kellett kimondanom. Anyu nagyon jól tudta, hogy Lillyre gondolok.
- Tudják, és már alig várják, hogy megismerjék. - mosolygott anyu - ma összepakoltok, holnap pedig indulunk!
- Lilly. Holnap elutazunk, jó? - néztem kislányomra, aki mellettem ülve falatozta az ételt, ami helyet foglalt a tányérján.
- Jó! - mosolygott szélesen.
- Van tengerpart is ott! - vigyorogva néztem rá, ő pedig csillogó szemekkel nézett a szemeimben - sétálunk majd ott sokat.
Lilly tapsolni kezdett örömében, én pedig elnevettem magam, és puszit hintettem fejére.
Már alig várom, hogy Lilly is belecsöppenjen Clevedon szépségébe, és láthassa a tengerpartot, ahol évekkel ezelőtt egyedül vagy egy aranyos fiú társaságában sétáltam. Most pedig a kislányommal fogok.
Miután nekem és Lillynek is elcsomagoltam mindent, és kislányomat este 7 órakor ágyba dugtam, letusoltam, és pizsamába öltöztem. Még mielőtt lefeküdtem volna a bőröndjeinket átnéztem, hogy mindent bepakoltam-e, hiszen nem szeretnék kellemetlenségeket. 4 napra utazunk oda, szóval kell pár ruha, főleg Lillynek, aki korához híven naponta több ruhát is hasznosít.
Az összes dolgot, amit el kellett raknom egy cetlire felírtam és újra kipipáltam. Biztos, ami biztos.
Lefeküdtem az ágyamba, és elővettem az egyik könyvemet, hogy elmerülhessek a szereplők életében és ne másra gondoljak.
Harryre...
Azt mondta, hogy majd hív. Ahhoz képest már este 8 múlt, de még mindig nem hívott. Én azonban már hívtam kétszer is. Nem akarok túl tolakodó lenni, így a két hívás és még a régebben elküldött egy üzenet után leálltam.
Miért nem hív, amikor azt mondta, hogy hívni fog?
Lehet fontos dolga van. De akkor legalább küldene egy üzenetet.
A könyvet sóhajtva raktam félre, és inkább elvettem a telefonomat, hogy újra írjak neki egy üzenetet. Nem volt képes felhívni, így nem foglalkozok vele. Egy üzenet, és lenémítom a telefonomat.
Szia, Harry.
Mivel a telefonhívásaimra nem reagálsz, pedig azt mondtad, hogy felhívsz, és még csak üzenetet sem küldesz, így azt hiszem itt az ideje egy újabb üzenetnek.
Gondoltam informállak arról, hogy elutazunk a szüleimmel és Lillyvel. 4 napig távol leszünk.
Majd valamikor találkozunk.
Rosie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése