- Rosie? - szóltam bele a telefonba. Még pár másodperccel ezelőtt, amikor jelzett a készülékem, hogy bizony hívnak, Rosie neve szerepelt a kijelzőn. Most pedig csak zihálást hallok, ami kezd megijeszteni. Nagyon megijeszteni. - Minden rendben?
Kérdeztem meg, hogy valahogyan, de végre rávegyem arra a lányt, hogy ajkai közül kikússzanak a szavak, amiket én megnyugodva hallgatok majd.
- Harry.. - zihált továbbra is, én pedig egyszerre nyugodtam meg és lettem még idegesebb.
Azt mondta, hogy elmegy a főnökéhez az irodába. Mi történt ott, ami miatt így kapkodja a levegőt?
Nagyon ajánlom annak a férfinak, hogy egy újjal sem nyúlt hozzá, mert igaz nem ismerem, de nem fog sokáig tartani kideríteni ki ő. Aztán már csak azt veszi észre, hogy arca bőrén szép lila foltok lesznek. Sok helyen.
- Héj. Baj van? Mi volt a munkahelyeden?
- Nincs baj. - sóhajtott egy nagyot, gondolom azért, hogy rendezetlen levegővételeit rendezetté tegye. - Csak muszáj volt gyorsan kijönnöm arról a helyről. Soha többet nem akarok oda visszamenni.
- Felmondtál? - kérdeztem meglepődve. Amikor megírta, hogy felfog mondani, még én magam sem hittem el, pedig én vetettem fel az ötletet, hogy hagyja abba.
Csak, ha úgy vesszük, azt csinálhatja, amit szeret, még ha nem is a legtisztább módszerben. Fotózhat, és tudom, hogy ő nem fog senkit sem bemocskolni. Csak elcsíp pár jó képet a hírességről, és ennyi. Ez még nem rossz.
De az már rossz, ha rengeteg ilyen emberrel van egy híresség mellett, és villogtatják a vakujukat, miközben te próbálsz kiszabadulni onnan, hogy minél előbb biztonságban legyél. És amíg haza nem érsz a lakásodba, addig sajnos nem vagy biztonságban.
- Igen. Hallgattam rád, és kiálltam magamért.
Büszke voltam rá.
Igaz, nem tudtam mit mondott főnökének, de abban biztos voltam, hogy nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ő elmondja a véleményét.
Rosie nem az a lány, aki ki áll magáért, sajnos. Pedig neki is jobb lenne, ha megmerné mondani az embereknek azt, amit a fejében már ezerszer kimondott.
Megkönnyítené a lelkét.
- Óha. Büszke vagyok rád! Mit mondtál neki? - nagyon kíváncsi voltam, hogy mit vágott főnöke fejéhez.
- Telefonon hosszú lenne.
- Átjössz hozzám? Itthon vagyok. Vagy Lillyvel akarsz lenni?
- Emily és Dean ragaszkodtak ahhoz, hogy elvihessék az állatkertbe. Így most velük van, de nagyon remélem, hogy minden rendben van vele. - elmosolyodtam. Olyan jó hallani, amikor ilyen anyamacit játszik. De természetes, hogy aggódik a lányáért. Őszintén szólva én is aggódnék, ha a gyermekem mással lenne, és nem velem. Magamnál tudnám biztonságban. Ha mással lenne valószínűleg azon idegeskednék, hogy mit csinál, mi van vele, jól van-e. Még, ha olyan emberekkel is van, akiket régóta ismerek.
- Biztosan. Jó kezekben van.
- Átmehetek akkor hozzád?
- Persze.
- Most indulok. Hamarosan ott vagyok.
- Rendben. Óvatosan vezess.
- Óvatosan fogok. - hallottam a hangján, hogy mosolyog, ami engem is erre a cselekvésre késztetett.
Kimentem a konyhába, hogy vizet forraljak, mire Rosie ideér, forró teával várhassam.
- Itt is van a teád. - adtam kezébe a bögrét, amiben a neki készített mangós tea gőzölgött.
- Köszönöm. - kortyolt bele, és felhúzta a lábait a kanapéra.
Örülök, hogy ilyen nyíltan érzi magát a közelemben.
Örülök, hogy felszabadult mellettem és nem feszeng.
- Elmeséled mi volt? - közelebb ültem hozzá, és lábaimat felraktam az asztalra. Rosie felhúzott szemöldökkel nézett rám, de nem szólalt meg. Tudtam, hogy azt gondolja "Komolyan felrakod a lábaidat az asztalra?"
De nem szólalt meg. Vigyorogva néztem rá, ő pedig megforgatta a szemeit.
- Hát, elmentem az irodába. Nagyon ideges voltam, mert komolyan nem tudtam mire számítsak..
Aztán elkezdte mesélni. Minden egyes mondatot, szót, mozdulatot elmesélt. Amikor azt mondta, hogy a főnöke is felemelte a hangját, és azt hitte megüti, megfeszült a testem.
Az lett volna az utolsó tette, amit véghez visz életében, mert utána tőlem nem szép szavakat kapott volna.
- Figyelsz? - kérdezte, abba hagyva így a mesélést. Bólintottam egyet, mire ő újra belevetette magát a délelőtt felidézésébe.
A kezeivel mutogatott és gesztikulált, miközben csak beszélt és beszélt. Én pedig minden egyes szavára odafigyeltem.
Azonban olyat mondott, amit még én sem tudtam, és teljesen ledöbbentem.
Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja.
- Martin, Lilly apja, Christopher fia. - mondta, amikor látta döbbent arckifejezésemet.
De ez sem segített. Szinte sokkolva ültem mellette, hiszen erre még én sem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy főnöke egyben Lilly nagyapja is..
- Tudom, hogy durva.. - mondta, és sóhajtott.
- Nem is az, hogy durva, csak meglepő. És sokkolt.
- Nem beszéltem róla, mert nem olyan lényeges információ.
- Semmi baj, Rosie. És ez a srác is egy ugyanolyan bunkó, mint az apja?
- Részben. Martin sem vállalja semmiért a felelősséget. Nem érdekelte Lilly sem. Jó, megvagyok nélküle, és nem is zavar, mert nem látja a lányát. Én nem vagyok olyan, akinek mindenkinek arról beszél, hogy " Á, képzeld. Az exemet nem érdekli a gyerekünk. Milyen bunkó." Aki ezt mindenkivel megosztja az csak sajnáltatni akarja magát. Én pedig nem. Nem érdekel Martin, és nem is fog. Ha egyszer megjelenik, akkor majd beszélek vele, de nem izgat. A lányommal foglalkozok és nem az apjával. - mosolyogva hallgattam mondandóját, és teljes mértékben igazat adtam neki.
Sajnos, ha valakit elhagy a barátja, férje, amikor vagy várja a gyereküket, vagy már meg van az, és mindenkinek elmondja ezt, az csak feltűnési viszketegségben szenved.
- Illetve Martin is mindenkit mindennel csábít, aztán ha valakit vagy valamit megkap, akkor eldobja. - folytatta, én pedig kíváncsian figyeltem őt.
- Veled is ezt tette?
- Valahogy így, igen. Nekem is minden szépet mondott, meg hogy randi és egyebek. Hát, nem lett belőle semmi. A szalagavató után már nem sokat láttam.
- Nem kerested?
- De igen. Sokszor, de nem tudtam elérni. Nem vette fel a telefonját, amikor sorra kinyomta, akkor inkább azt mondtam, hogy jó, nem érdekel. Megírtam neki, hogy babát várok, ami az övé. De arra sem reagált.
- És az apja tudta?
- Persze. Igazából Christopher egy normális férfi volt.. Aztán ez az egész megváltozott, amikor bekerült az igazgatói székbe. Azt hitte mindenki felett hatalma van, és megmondhatja az embereknek, hogy mikor, mit csináljanak. Persze, ő a főnök, de tényleg nagyon tudta az alkalmazottait ugráltatni és sakkban tartani.
- Mit csinált?
- Hát zsarolta őket. Lejáratja őket, ha nem szereznek meg neki pár információt. Néha nehéz volt úgy megszerezni valamilyen információt, ha nincs is, de nem értette meg. Ő szerinte van mindenkinek egy rossz oldala, amit muszáj kiteregetni. - forgatta meg a szemeit.
- De mit csinált, ha nem volt mit nyilvánosságra hozni? - most már komolyan érdekelt ez az egész ügy, hiszen valamilyen szinten én is idetartozok.
Csak én ő ellenük vagyok, és nem nekik dolgozok.
Ők mocskolnak be engem, és tudni akarom, hogyan találják ki a sok fals történetet.
- Kreált egyet. Ilyen egyszerű az egész, Harry. Ha nincs cikk, kitalál egyet. Meddig tart valakivel leíratni aztán odabiggyeszteni azt, hogy egy titkos forrás mondta. De ki is az a titkos forrás? Senki nem ismeri, senki nem tudja a kilétét. Ezért titkos. Soha senki nem tudja meg, hogy ezt az találta ki, aki leírta. Persze, rengeteg olyan újságíró van, aki normális, és nem ír le hazugságot, de Christopher nem ilyen. Ő mindent leír, leirat csak hogy másnak kellemetlen legyen.
- De más miért írja le? Tudja egyáltalán, hogy az egész kamu?
- Persze. - bólintott - csak félti a munkáját, így inkább azt írja, amit diktálnak neki. Kirúgja őket, ha nem azt csinálják, amit ő akar. És utána mindenkit lejárat, aztán nehezen találnak munkát az emberek.
- Nem lehet valamit ellene tenni? - komolyan? Ennyire lehet az embereket zsarolni? Milyen főnök az ilyen? Persze, pénzéhes..
- Nem. Senki sem tud semmit tenni. Ő a főnök. A többi alkalmazott szava áll az ő szava ellen. Lehetetlenség.
- De ez nem állapot. Az emberek sem akarják ezeket leírni!
- Nem hát. De nem tudnak mit csinálni.
- És te? Mármint veled nem fog csinálni semmit?
- Nem érdekel. Nyugodtan kavarjon be. Aztán majd én mindent elmondok a leendő munkahelyemnél.
- Majd én leállítom, ha megakar téged zsarolni! - morogtam.
- Ne! Nem akarlak belekavarni, mert akkor te ütöd meg a bokádat. - nézett rám, én pedig elmosolyodtam a tekintete láttán. Odahajoltam, és apró puszit nyomtam arcára, mire elpirult. Vigyorogva figyeltem reakcióját pici tettemre.
- Jó, rendben. - emeltem fel a kezeimet.
- De nem hitte el, hogy nincs titkod... - sóhajtotta.
- Nem érdekel, Rosie. Kitalálhat ezer meg ezer dolgot, aki ismer az tudja, hogy milyen vagyok. Oké, tudom. A ketrecharcot csak anyu, és te tudod.
- Csak ne derüljön ki. - nézett rám.
- Nem fog. - mosolyogva fogtam meg kezeit, és nyomtam rájuk egy-egy puszit - nyugodj meg. Minden rendben lesz.
- Nincs több meccs, ugye? - kérdezte halkan, én pedig leengedtem a kezeit.
- Nincs. - nem néztem rá. Kezeit figyeltem, és simogattam a bőrét. Olyan puha, és selymes..
- Harry.. - szólt hozzám halkan, én pedig felnéztem rá a simogatásból. Barna szemeivel az én szemeimbe nézett.
Alsó ajkamba haraptam. Olyan gyönyörű ez lány..
- Nem fogom engedni, hogy valaki is rájöjjön a titkodra. - mondta halkan, és láttam a szemeiben, hogy teljesen komolyan is gondolja. Noha, nem tudtam hogyan fogja megakadályozni, de hittem neki.
- Nem fognak veled packázni. Túl sok mindent tudok, aminek nem örülnének, ha kiderülne. - folytatta, és máris tudom hogyan tudná megakadályozni a titkom felfedését.
- Miket tudsz? - túl kíváncsi vagyok, nem tehetek róla.
- Az mindegy. A lényeg, hogy tudnám mivel megzsarolni. Nem fog rólad semmit sem kitalálni.
- Oké. Ennek azért örülök. - vallottam be, és egy nagy kő esett le a szívemről. Hiába nem mutattam, akkor is féltem, mi lesz most ezek után, hogy Rosie beszél a főnökével.
- Kezemben tartom a dolgokat. - kuncogott, én pedig megöleltem a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Úgy helyezkedett, hogy a lábaim között üljön. Háta neki simult a mellkasomnak, én pedig a hasánál megöleltem.
- Rosalie Parker, aki mindent megold. - nevettem, és megcirógattam a kezét, majd ujjaival kezdtem el játszani.
- Én már csak ilyen kis mindent megoldó lány vagyok. Különleges vagyok ám. - kuncogott, és felemelte a mutatóujját, hogy még jobban megnyomja az állítását.
- Ezt egy percig sem firtatom. - csókot nyomtam arcára, és még hátulról is láttam, hogy az arca teljesen kipirult.
Elvigyorodtam. Hiszen ez miattam van, az én tettem miatt.
- Mennem kéne. - testhelyzetünkön semmit sem változtattunk az elmúlt 1 órában, és ő, az én lábaim között ült végig. Kezei a kezeimen pihentek, miközben beszélgettünk.
Kezét, ujjait és néha-néha tenyerét is simogattam mutatóujjammal.
- Nem kérlellek, hogy maradj. Holnap úgyis itt leszünk. - el sem hiszem, hogy holnap ezzel a lánnyal randizok. Már alig várom, de egyben nagyon ideges is vagyok. Persze, voltam már randevún, de mindegyik más.
És ez most nagyon más.
- Hányra jöjjek? - mászott ki az ölemből és rendesen mellém ült.
- Majd érted megyek. Mondjuk hétre? Az jó?
- Tökéletes. - mosolygott rám.
- Nem kell annyira kiöltözni. Elegáns legyél.
- Szóval nem kell estélyi? - húzta fel a szemöldökét.
- Ha Operába vinnélek, akkor igen, de nem tudom mennyire kedveled ezt a műfajt. - nevettem, és a lábaimat leraktam a földre. Kinyújtóztatom őket.
- Nem igazán. - fintorgott - musical rendben van, de opera nem.
- Pedig már megvettem a jegyeket. - szomorodtam el - úgy terveztem, hogy vacsora után megyünk az Operába. Most pedig közlöd, hogy nem szereted ezt a műfajt.
- Ó, hát igazán sajnálom. Azt hiszem megejtem veled itt a vacsorát, aztán hazamegyek. - kuncogott, és felállt.
- Képes lennél kihasználni a főzési tudományomat? - képedtem el, és felfele néztem rá. Nevetve figyelt engem.
- Hát ahogyan vesszük. - gondolkodott el - de mivel csak azért jönnék, hogy megegyem, amit készítettél, így igen. Képes lennék kihasználni. - vigyorgott.
- Na, jó. - álltam fel - azt hiszem jól figyelj holnap mit fogsz enni. - vigyorogva húzogattam a szemöldökeimet.
- Legalább elmondhatom, hogy Harry Styles mérgezett meg. - nevetett.
- Csak téged érhet ez a megtiszteltetés.
- Hát ha ez megtiszteltetés, akkor neked mi a nem megtiszteltetés? - nézett rám kérdőn, én pedig elgondolkoztam. Vállamba bokszolt, mire elnevettem magam.
- Megyek már tényleg. Akkor semmi kiöltözés, csak elegánsan, de szolidan.
- Ahogy mondod. - mosolyogva figyeltem, miközben kisétáltunk az előtérbe, ahol felhúzta cipőjét, majd a kabátját felsegítettem rá.
- Nem a telefonod csörög? - kérdezte Rosie, amikor a telefonomon csengőhangja kezdte betölteni az étert. Nem igazán érdekelt. Majd visszahívom.
- De. Akkor holnap 7-re megyek érted. - odahajoltam, és csókot nyomtam arcára.
- Holnap találkozunk. Szia, Harry. - mosolygott, majd kiment a házamból. Figyeltem, ahogyan kimegy a kapun, beszáll az autójába és elhajt.
Amikor már nem láttam őt, akkor mentem csak be. Odamentem telefonomhoz, és mivel az még mindig ontotta magából a csengőhangnak beállított dalt, így gondoltam felveszem.
- Haló? - szóltam bele.
- Harcosom! - Tom hangja csendült fel a vonal túlsó végéről - akkor még mindig benne vagy?
- Igen. De nem akarom nagy dobra verni.
- Rendben. Elég gyenge ellenfeled lesz, de akkor is be kell jönnöd még egy kicsit edzeni, hogy fitt legyél.
- A holnap nem jó.
- Holnapután meccs. Akkor gyere be már délelőtt holnapután, és edzünk.
- Úgy jó.
- Ahhoz képest, hogy azt mondtad nem harcolsz tovább, mégis csinálod. - nevetett fel. Tudtam, hogy igaza van, és tényleg ezt mondtam, de nem tudom abbahagyni. Annyira feltölt, és ellát adrenalinnal, hogy muszáj csinálnom.
- Tudom, hogy mit mondtam. De a lényeg, hogy holnapután megyek.
- Oké. Pénzért megy a meccs, de tudom, neked nem kell.
- Igen. És szeretném, ha ugyanúgy majd a nyereményt elutalnád.
- Egy gyerekkórháznak. - egészítette ki mondatomat.
- Igen. Most leteszem.
- Holnapután találkozunk.
- Igen. Hello. - elköszöntünk és leraktam a telefont.
Sóhajtva dobtam arrébb a készüléket, és túrtam bele hajamba.
Egyszerűen nem megy. Hiába mondom, hogy abbahagyom, nem tudom.
Szükségem van arra, hogy az agyamat kikapcsoljam, és kiadjam magamból minden dühöt, és feszültséget.
Igaz, most nincs stresszes életünk, de akkor is. Megnyugtat a ketrecharc.
És nem biztos, hogy utoljára, de holnapután újra harcolni fogok.
Ugyanis Harry és a harc szoros kapcsolatban állnak egymással.
Idővel, de biztosan megválnak egymástól.
Addig pedig az életem része marad a ketrec és a harc.
Kérdeztem meg, hogy valahogyan, de végre rávegyem arra a lányt, hogy ajkai közül kikússzanak a szavak, amiket én megnyugodva hallgatok majd.
- Harry.. - zihált továbbra is, én pedig egyszerre nyugodtam meg és lettem még idegesebb.
Azt mondta, hogy elmegy a főnökéhez az irodába. Mi történt ott, ami miatt így kapkodja a levegőt?
Nagyon ajánlom annak a férfinak, hogy egy újjal sem nyúlt hozzá, mert igaz nem ismerem, de nem fog sokáig tartani kideríteni ki ő. Aztán már csak azt veszi észre, hogy arca bőrén szép lila foltok lesznek. Sok helyen.
- Héj. Baj van? Mi volt a munkahelyeden?
- Nincs baj. - sóhajtott egy nagyot, gondolom azért, hogy rendezetlen levegővételeit rendezetté tegye. - Csak muszáj volt gyorsan kijönnöm arról a helyről. Soha többet nem akarok oda visszamenni.
- Felmondtál? - kérdeztem meglepődve. Amikor megírta, hogy felfog mondani, még én magam sem hittem el, pedig én vetettem fel az ötletet, hogy hagyja abba.
Csak, ha úgy vesszük, azt csinálhatja, amit szeret, még ha nem is a legtisztább módszerben. Fotózhat, és tudom, hogy ő nem fog senkit sem bemocskolni. Csak elcsíp pár jó képet a hírességről, és ennyi. Ez még nem rossz.
De az már rossz, ha rengeteg ilyen emberrel van egy híresség mellett, és villogtatják a vakujukat, miközben te próbálsz kiszabadulni onnan, hogy minél előbb biztonságban legyél. És amíg haza nem érsz a lakásodba, addig sajnos nem vagy biztonságban.
- Igen. Hallgattam rád, és kiálltam magamért.
Büszke voltam rá.
Igaz, nem tudtam mit mondott főnökének, de abban biztos voltam, hogy nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ő elmondja a véleményét.
Rosie nem az a lány, aki ki áll magáért, sajnos. Pedig neki is jobb lenne, ha megmerné mondani az embereknek azt, amit a fejében már ezerszer kimondott.
Megkönnyítené a lelkét.
- Óha. Büszke vagyok rád! Mit mondtál neki? - nagyon kíváncsi voltam, hogy mit vágott főnöke fejéhez.
- Telefonon hosszú lenne.
- Átjössz hozzám? Itthon vagyok. Vagy Lillyvel akarsz lenni?
- Emily és Dean ragaszkodtak ahhoz, hogy elvihessék az állatkertbe. Így most velük van, de nagyon remélem, hogy minden rendben van vele. - elmosolyodtam. Olyan jó hallani, amikor ilyen anyamacit játszik. De természetes, hogy aggódik a lányáért. Őszintén szólva én is aggódnék, ha a gyermekem mással lenne, és nem velem. Magamnál tudnám biztonságban. Ha mással lenne valószínűleg azon idegeskednék, hogy mit csinál, mi van vele, jól van-e. Még, ha olyan emberekkel is van, akiket régóta ismerek.
- Biztosan. Jó kezekben van.
- Átmehetek akkor hozzád?
- Persze.
- Most indulok. Hamarosan ott vagyok.
- Rendben. Óvatosan vezess.
- Óvatosan fogok. - hallottam a hangján, hogy mosolyog, ami engem is erre a cselekvésre késztetett.
Kimentem a konyhába, hogy vizet forraljak, mire Rosie ideér, forró teával várhassam.
*****
- Itt is van a teád. - adtam kezébe a bögrét, amiben a neki készített mangós tea gőzölgött.
- Köszönöm. - kortyolt bele, és felhúzta a lábait a kanapéra.
Örülök, hogy ilyen nyíltan érzi magát a közelemben.
Örülök, hogy felszabadult mellettem és nem feszeng.
- Elmeséled mi volt? - közelebb ültem hozzá, és lábaimat felraktam az asztalra. Rosie felhúzott szemöldökkel nézett rám, de nem szólalt meg. Tudtam, hogy azt gondolja "Komolyan felrakod a lábaidat az asztalra?"
De nem szólalt meg. Vigyorogva néztem rá, ő pedig megforgatta a szemeit.
- Hát, elmentem az irodába. Nagyon ideges voltam, mert komolyan nem tudtam mire számítsak..
Aztán elkezdte mesélni. Minden egyes mondatot, szót, mozdulatot elmesélt. Amikor azt mondta, hogy a főnöke is felemelte a hangját, és azt hitte megüti, megfeszült a testem.
Az lett volna az utolsó tette, amit véghez visz életében, mert utána tőlem nem szép szavakat kapott volna.
- Figyelsz? - kérdezte, abba hagyva így a mesélést. Bólintottam egyet, mire ő újra belevetette magát a délelőtt felidézésébe.
A kezeivel mutogatott és gesztikulált, miközben csak beszélt és beszélt. Én pedig minden egyes szavára odafigyeltem.
Azonban olyat mondott, amit még én sem tudtam, és teljesen ledöbbentem.
Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja. Christopher, Lilly nagyapja.
- Martin, Lilly apja, Christopher fia. - mondta, amikor látta döbbent arckifejezésemet.
De ez sem segített. Szinte sokkolva ültem mellette, hiszen erre még én sem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy főnöke egyben Lilly nagyapja is..
- Tudom, hogy durva.. - mondta, és sóhajtott.
- Nem is az, hogy durva, csak meglepő. És sokkolt.
- Nem beszéltem róla, mert nem olyan lényeges információ.
- Semmi baj, Rosie. És ez a srác is egy ugyanolyan bunkó, mint az apja?
- Részben. Martin sem vállalja semmiért a felelősséget. Nem érdekelte Lilly sem. Jó, megvagyok nélküle, és nem is zavar, mert nem látja a lányát. Én nem vagyok olyan, akinek mindenkinek arról beszél, hogy " Á, képzeld. Az exemet nem érdekli a gyerekünk. Milyen bunkó." Aki ezt mindenkivel megosztja az csak sajnáltatni akarja magát. Én pedig nem. Nem érdekel Martin, és nem is fog. Ha egyszer megjelenik, akkor majd beszélek vele, de nem izgat. A lányommal foglalkozok és nem az apjával. - mosolyogva hallgattam mondandóját, és teljes mértékben igazat adtam neki.
Sajnos, ha valakit elhagy a barátja, férje, amikor vagy várja a gyereküket, vagy már meg van az, és mindenkinek elmondja ezt, az csak feltűnési viszketegségben szenved.
- Illetve Martin is mindenkit mindennel csábít, aztán ha valakit vagy valamit megkap, akkor eldobja. - folytatta, én pedig kíváncsian figyeltem őt.
- Veled is ezt tette?
- Valahogy így, igen. Nekem is minden szépet mondott, meg hogy randi és egyebek. Hát, nem lett belőle semmi. A szalagavató után már nem sokat láttam.
- Nem kerested?
- De igen. Sokszor, de nem tudtam elérni. Nem vette fel a telefonját, amikor sorra kinyomta, akkor inkább azt mondtam, hogy jó, nem érdekel. Megírtam neki, hogy babát várok, ami az övé. De arra sem reagált.
- És az apja tudta?
- Persze. Igazából Christopher egy normális férfi volt.. Aztán ez az egész megváltozott, amikor bekerült az igazgatói székbe. Azt hitte mindenki felett hatalma van, és megmondhatja az embereknek, hogy mikor, mit csináljanak. Persze, ő a főnök, de tényleg nagyon tudta az alkalmazottait ugráltatni és sakkban tartani.
- Mit csinált?
- Hát zsarolta őket. Lejáratja őket, ha nem szereznek meg neki pár információt. Néha nehéz volt úgy megszerezni valamilyen információt, ha nincs is, de nem értette meg. Ő szerinte van mindenkinek egy rossz oldala, amit muszáj kiteregetni. - forgatta meg a szemeit.
- De mit csinált, ha nem volt mit nyilvánosságra hozni? - most már komolyan érdekelt ez az egész ügy, hiszen valamilyen szinten én is idetartozok.
Csak én ő ellenük vagyok, és nem nekik dolgozok.
Ők mocskolnak be engem, és tudni akarom, hogyan találják ki a sok fals történetet.
- Kreált egyet. Ilyen egyszerű az egész, Harry. Ha nincs cikk, kitalál egyet. Meddig tart valakivel leíratni aztán odabiggyeszteni azt, hogy egy titkos forrás mondta. De ki is az a titkos forrás? Senki nem ismeri, senki nem tudja a kilétét. Ezért titkos. Soha senki nem tudja meg, hogy ezt az találta ki, aki leírta. Persze, rengeteg olyan újságíró van, aki normális, és nem ír le hazugságot, de Christopher nem ilyen. Ő mindent leír, leirat csak hogy másnak kellemetlen legyen.
- De más miért írja le? Tudja egyáltalán, hogy az egész kamu?
- Persze. - bólintott - csak félti a munkáját, így inkább azt írja, amit diktálnak neki. Kirúgja őket, ha nem azt csinálják, amit ő akar. És utána mindenkit lejárat, aztán nehezen találnak munkát az emberek.
- Nem lehet valamit ellene tenni? - komolyan? Ennyire lehet az embereket zsarolni? Milyen főnök az ilyen? Persze, pénzéhes..
- Nem. Senki sem tud semmit tenni. Ő a főnök. A többi alkalmazott szava áll az ő szava ellen. Lehetetlenség.
- De ez nem állapot. Az emberek sem akarják ezeket leírni!
- Nem hát. De nem tudnak mit csinálni.
- És te? Mármint veled nem fog csinálni semmit?
- Nem érdekel. Nyugodtan kavarjon be. Aztán majd én mindent elmondok a leendő munkahelyemnél.
- Majd én leállítom, ha megakar téged zsarolni! - morogtam.
- Ne! Nem akarlak belekavarni, mert akkor te ütöd meg a bokádat. - nézett rám, én pedig elmosolyodtam a tekintete láttán. Odahajoltam, és apró puszit nyomtam arcára, mire elpirult. Vigyorogva figyeltem reakcióját pici tettemre.
- Jó, rendben. - emeltem fel a kezeimet.
- De nem hitte el, hogy nincs titkod... - sóhajtotta.
- Nem érdekel, Rosie. Kitalálhat ezer meg ezer dolgot, aki ismer az tudja, hogy milyen vagyok. Oké, tudom. A ketrecharcot csak anyu, és te tudod.
- Csak ne derüljön ki. - nézett rám.
- Nem fog. - mosolyogva fogtam meg kezeit, és nyomtam rájuk egy-egy puszit - nyugodj meg. Minden rendben lesz.
- Nincs több meccs, ugye? - kérdezte halkan, én pedig leengedtem a kezeit.
- Nincs. - nem néztem rá. Kezeit figyeltem, és simogattam a bőrét. Olyan puha, és selymes..
- Harry.. - szólt hozzám halkan, én pedig felnéztem rá a simogatásból. Barna szemeivel az én szemeimbe nézett.
Alsó ajkamba haraptam. Olyan gyönyörű ez lány..
- Nem fogom engedni, hogy valaki is rájöjjön a titkodra. - mondta halkan, és láttam a szemeiben, hogy teljesen komolyan is gondolja. Noha, nem tudtam hogyan fogja megakadályozni, de hittem neki.
- Nem fognak veled packázni. Túl sok mindent tudok, aminek nem örülnének, ha kiderülne. - folytatta, és máris tudom hogyan tudná megakadályozni a titkom felfedését.
- Miket tudsz? - túl kíváncsi vagyok, nem tehetek róla.
- Az mindegy. A lényeg, hogy tudnám mivel megzsarolni. Nem fog rólad semmit sem kitalálni.
- Oké. Ennek azért örülök. - vallottam be, és egy nagy kő esett le a szívemről. Hiába nem mutattam, akkor is féltem, mi lesz most ezek után, hogy Rosie beszél a főnökével.
- Kezemben tartom a dolgokat. - kuncogott, én pedig megöleltem a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Úgy helyezkedett, hogy a lábaim között üljön. Háta neki simult a mellkasomnak, én pedig a hasánál megöleltem.
- Rosalie Parker, aki mindent megold. - nevettem, és megcirógattam a kezét, majd ujjaival kezdtem el játszani.
- Én már csak ilyen kis mindent megoldó lány vagyok. Különleges vagyok ám. - kuncogott, és felemelte a mutatóujját, hogy még jobban megnyomja az állítását.
- Ezt egy percig sem firtatom. - csókot nyomtam arcára, és még hátulról is láttam, hogy az arca teljesen kipirult.
Elvigyorodtam. Hiszen ez miattam van, az én tettem miatt.
- Mennem kéne. - testhelyzetünkön semmit sem változtattunk az elmúlt 1 órában, és ő, az én lábaim között ült végig. Kezei a kezeimen pihentek, miközben beszélgettünk.
Kezét, ujjait és néha-néha tenyerét is simogattam mutatóujjammal.
- Nem kérlellek, hogy maradj. Holnap úgyis itt leszünk. - el sem hiszem, hogy holnap ezzel a lánnyal randizok. Már alig várom, de egyben nagyon ideges is vagyok. Persze, voltam már randevún, de mindegyik más.
És ez most nagyon más.
- Hányra jöjjek? - mászott ki az ölemből és rendesen mellém ült.
- Majd érted megyek. Mondjuk hétre? Az jó?
- Tökéletes. - mosolygott rám.
- Nem kell annyira kiöltözni. Elegáns legyél.
- Szóval nem kell estélyi? - húzta fel a szemöldökét.
- Ha Operába vinnélek, akkor igen, de nem tudom mennyire kedveled ezt a műfajt. - nevettem, és a lábaimat leraktam a földre. Kinyújtóztatom őket.
- Nem igazán. - fintorgott - musical rendben van, de opera nem.
- Pedig már megvettem a jegyeket. - szomorodtam el - úgy terveztem, hogy vacsora után megyünk az Operába. Most pedig közlöd, hogy nem szereted ezt a műfajt.
- Ó, hát igazán sajnálom. Azt hiszem megejtem veled itt a vacsorát, aztán hazamegyek. - kuncogott, és felállt.
- Képes lennél kihasználni a főzési tudományomat? - képedtem el, és felfele néztem rá. Nevetve figyelt engem.
- Hát ahogyan vesszük. - gondolkodott el - de mivel csak azért jönnék, hogy megegyem, amit készítettél, így igen. Képes lennék kihasználni. - vigyorgott.
- Na, jó. - álltam fel - azt hiszem jól figyelj holnap mit fogsz enni. - vigyorogva húzogattam a szemöldökeimet.
- Legalább elmondhatom, hogy Harry Styles mérgezett meg. - nevetett.
- Csak téged érhet ez a megtiszteltetés.
- Hát ha ez megtiszteltetés, akkor neked mi a nem megtiszteltetés? - nézett rám kérdőn, én pedig elgondolkoztam. Vállamba bokszolt, mire elnevettem magam.
- Megyek már tényleg. Akkor semmi kiöltözés, csak elegánsan, de szolidan.
- Ahogy mondod. - mosolyogva figyeltem, miközben kisétáltunk az előtérbe, ahol felhúzta cipőjét, majd a kabátját felsegítettem rá.
- Nem a telefonod csörög? - kérdezte Rosie, amikor a telefonomon csengőhangja kezdte betölteni az étert. Nem igazán érdekelt. Majd visszahívom.
- De. Akkor holnap 7-re megyek érted. - odahajoltam, és csókot nyomtam arcára.
- Holnap találkozunk. Szia, Harry. - mosolygott, majd kiment a házamból. Figyeltem, ahogyan kimegy a kapun, beszáll az autójába és elhajt.
Amikor már nem láttam őt, akkor mentem csak be. Odamentem telefonomhoz, és mivel az még mindig ontotta magából a csengőhangnak beállított dalt, így gondoltam felveszem.
- Haló? - szóltam bele.
- Harcosom! - Tom hangja csendült fel a vonal túlsó végéről - akkor még mindig benne vagy?
- Igen. De nem akarom nagy dobra verni.
- Rendben. Elég gyenge ellenfeled lesz, de akkor is be kell jönnöd még egy kicsit edzeni, hogy fitt legyél.
- A holnap nem jó.
- Holnapután meccs. Akkor gyere be már délelőtt holnapután, és edzünk.
- Úgy jó.
- Ahhoz képest, hogy azt mondtad nem harcolsz tovább, mégis csinálod. - nevetett fel. Tudtam, hogy igaza van, és tényleg ezt mondtam, de nem tudom abbahagyni. Annyira feltölt, és ellát adrenalinnal, hogy muszáj csinálnom.
- Tudom, hogy mit mondtam. De a lényeg, hogy holnapután megyek.
- Oké. Pénzért megy a meccs, de tudom, neked nem kell.
- Igen. És szeretném, ha ugyanúgy majd a nyereményt elutalnád.
- Egy gyerekkórháznak. - egészítette ki mondatomat.
- Igen. Most leteszem.
- Holnapután találkozunk.
- Igen. Hello. - elköszöntünk és leraktam a telefont.
Sóhajtva dobtam arrébb a készüléket, és túrtam bele hajamba.
Egyszerűen nem megy. Hiába mondom, hogy abbahagyom, nem tudom.
Szükségem van arra, hogy az agyamat kikapcsoljam, és kiadjam magamból minden dühöt, és feszültséget.
Igaz, most nincs stresszes életünk, de akkor is. Megnyugtat a ketrecharc.
És nem biztos, hogy utoljára, de holnapután újra harcolni fogok.
Ugyanis Harry és a harc szoros kapcsolatban állnak egymással.
Idővel, de biztosan megválnak egymástól.
Addig pedig az életem része marad a ketrec és a harc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése