Epilógus ~ Célkeresztben

Legutolsó..

Olvassátok sok szeretettel. ♥

Szandi. ♥

„Vess egy pillantást magadra egy tükörben! Ki néz vissza rád? Az, aki lenni szeretnél? Vagy olyasvalaki, akinek lenned kellett volna? Az, az ember, aki lenni akartál, de nem sikerült? Azt mondja valaki, hogy képtelen vagy rá, vagy nem leszel az? Pedig lehetsz! Higgy abban, hogy a szerelem körülötted ólálkodik! Hidd el, hogy az álmok valóra válnak, minden nap, mert így van!”


Ti a történet eleje óta már elgondolkodtatok ezeken a kérdéseken?
És ha igen, kaptatok rá választ?
Mi emberek miért későn jövünk rá arra, hogy nem éltünk igazán, nem volt fiatalságunk, és később is annyi időt pocsékba hagytunk menni?
De sosem késő, szokták mondani, és ez teljes mértékben igaz is. Nem késő elkezdeni pénzt gyűjtögetni, hogy utazgassunk, és ha most valaki azt mondja az drága, az kap egy képzeletbeli pofont, mert nem, nem drága, csak mindig körültekintőnek kell lenni, figyelni az ajánlatokat, és lecsapni rá. Élni kell minden kínálkozó lehetőséggel, amit az élet felénk nyújt, hiszen az olyan rövid, de egy nap mégis olyan hosszú, hiszen huszonnégy órából áll, ezeregyszáznegyven percből, és nyolcvanhatezer-négyszáz másodpercből.  
Az rengeteg idő, még ha kevésnek is látszik. Rengeteg idő a pénz spórolásra, rengeteg idő arra, hogy összeszedjük a bátorságunkat és elmondjuk a kiszemelt fiúnak, hogy mit érzünk iránta, és rengeteg idő arra, hogy mindent, amit kiakarunk mondani, mondjunk ki. Ha megsértődnek ránk? Hát sértődjenek. Ez csak őket írja le. 
 A tükörben senki sem azt látja, amit igazán látni akar. 
Valaki túl vékonynak érzi magát, valaki testesebbnek, aztán még valaki hosszabb hajat akar, vagy éppen kockahasat, és a lista egészen végtelen, hiszen sajnos senki sincs megelégedve magával. 
Elsőnek bizonyosodjunk meg róla, hogy biztosan akarunk mi változást? Nem érezzük jól így magunkat? Ha a válaszunk egy határozott nem, akkor mért nem teszünk érte? Mért nem megyünk el orvoshoz, aki segít? Miért nem megyünk el konditerembe? Vagy, ha nem szeretnénk, hogy mások is lássanak, miért nem tornázunk otthon?
Miért nem teszünk valamit az álmainkért, céljainkért?
Miért csak utólag kezdünk el gondolkodni?

Rosie sosem volt megelégedve magával.
Noha nem a teste volt a fő ellensége, hanem inkább a belsője, vagyis fogalmazhatok úgyis, hogy saját maga volt saját maga ellensége. 
Nem szerette azt a személyt, aki a tükörből nézett vissza rá. Azt a személyt, aki híres emberekről és családjukról készített képeket, hogy utána busás árat adjon érte főnöke. Nem szerette azt a személyt a tükörben, aki képes volt egy fiúról olyan csúnya dolgokat összehazudni, és így megkeserítve, talán örökre az életét. 
Undorodott magától. 
Azt kívánta bárcsak abbatudná hagyni, bárcsak lenne másik munkája, amivel kiutat találna ebből a szörnyű helyzetből. 
De nem talált. Kislánya nevelését nem finanszírozhatta a szülei pénzéből, bár a szülők egyáltalán nem ellenkeztek volna. Imádták az unokájukat, és akkor is, ha lányuk nagyon fiatalon szült, mindenben mellette álltak. 
Nekik a lányuk nem volt gonosz, nem volt aljas, aki mások életében turkál. Nekik a lányuk a lányuk volt, és mindig is az maradt, akármilyen munkát végzett. 
Inkább segítettek neki, de a munka keresés elég nehézkesen ment, főleg, ha kiderült, Rosalienak ilyen fiatalon van egy lánya. Egy sürgős telefonra, sürgős megbeszélésre hivatkozva ott hagyták az állásinterjún ülő lányt, akinek számos alkalommal törték össze a szívét, és számos alkalommal érzett dühöt más emberek iránt, akik nem képesek elfogadni a lányát, akit ő annyira imád, és rajong érte. 
Mert a kislány mindenki szívébe azonnal belopta magát. Ha az emberekre mosolygott, azok elolvadtak, ha kacagott, vigyorogtak, ha sírt, akkor pedig mindenfélét ajánlottak neki, csak hagyja abba, mert nem akarták, hogy sírjon. 
De a kislány nem ilyen volt. 
Ő neki sosem kellettek játékok. A kisgyerekeket látva, akik a játszótéren játszottak a szüleikkel, neki is csak egy olyan fiú kellett, aki az mellett a kislány mellett ült a homokozóban, és egy óriási várat építettek. 
Apát akart, aki elviszi a játszótérre, hogy homokvárat építsenek, aki úgy, mint a másik lányt az apukája löki a hintában, vagy csak aki az anyukájával együtt a padon ülnek ölelkezve, és őt figyelik. 
Pici volt még, nem tudta milyen szerepet tölt be azoknak a lányoknak az életében az a fiú. Neki csak anyukája volt, és így érezte helyesnek. Neki így volt a jó, hiszen imádta az anyukáját. Ő mindig ott volt neki. 
A fiú a a karrierje kezdete utáni időkben semmi másra nem vágyott csak, hogy valaki őszintén szeresse, lehessen családja, akik megismerik őt, és akik nem a hírességet látják benne. Nem vágyott drága dologra. Abból annyi volt már neki, hogy több nem is kellett. Neki egy lány kellett. 
De ez nem volt olyan egyszerű. 
Hiszen azok a lányok, akik a környezetében voltak azok mind modellek, énekesek, vagy bármilyen olyan munkát végző lányok voltak, akikhez hozzátartozik a hírnév, és a csillogás. 
Ő nem így akarta hogy egy lány csillogjon. Ő azt akarta, hogy miatta ragyogjon. Elakarta érni, hogy egy lány tiszta szívből szeresse, és az igazi Harryt ismerje meg. 
Mennyire nem volt egyszerű dolga...
Hogyan is lehetett volna minden olyan könnyű, ahogyan ő szerette volna? Megtalálni ezt a lányt a millióból?
Lehetetlen. 
Vagyis annak gondolta. 
Mert a fiú és a lány élete egy nap mégiscsak összefutott, köszönve a fiúnak, akinek titkát a lány leakarta leplezni. Sikerült is neki, de a lelkiismerete erősebb volt. Nem hagyhatta, hogy egy egész világ miatta utálja azt a fiút. 
Annyira még ő sem volt gonosz. 
De ezt már tudjátok. 
Tudjátok ennek a két fiatalnak a történetét, akik lehet ma sem lennének együtt, ha nincs a fiú titka, és a lány munkája, ami aztán összehozta őket. 

Rosie most már máshogy néz a tükörbe. 
Teljesen meg van elégedve azzal a lánnyal, akivel farkasszemet néz az üvegen keresztül. Az új életében minden más lett, minden sokkal, minden színesebb. Minden csakis a pozitív oldalára fordult. 
Megtalálta élete legjobb munkáját, hiszen azután, hogy a One Direction még nem tért vissza, elkezdett dolgozni egy cégnél, akik különböző rendezvényeket bonyolítanak le, és bizony Rosie fotózza ezeknek a boldog rendezvényeknek apraja-nagyját. 
Imádja a munkáját. Imádja azt, hogy a boldog emberek arckifejezéseit megörökítheti. Hogy lefényképezheti azt, amikor a vőlegény meglátja a menyasszonyt, mert bizony az fotókönyvbe való pillanat, ezt ő is nagyon jól tudta. Átélte már. Pontosan egy évvel ezelőtt. 
Révbe ért végre az élete, köszönhetően annak a fiúnak, aki levette őt a lábáról, aki miatt átértékelt mindent, és rájött, változtatni az nem változtat, akinek még nem fáj eléggé. 
 A lány elmosolyodott, ahogyan végig nézett magán a tükörben. Kisfia születése után még nem teljesen nyerte vissza régi alakját, de nincs is rajta felesleg, teljesen meg van magával elégedve. Mosolyogva figyelte azt a lányt, aki az évek alatt felcseperedett, és más életszemléletet váltott, minden helyzetben megpróbálta meglátni a jót. 
Boldog volt, kivirult, és szerelmes, köszönhetően annak a fiúnak, aki az előbb lépett be a szobába. Lassan felesége mögé sétált, és átölelte a derekánál. A lány a tükörben figyelte férje minden mozdulatát, hiszen az a háta mögött állt. 
- Gyönyörű vagy. - suttogta a fiú a fülébe, és mint mindig ugyanaz a kellemes melegség vonult át a lány egész testén. 
Már nem is tudná elképzelni a napjait enélkül a mély, rekedt hang nélkül, akinek tulajdonosa nemcsak az édes szavakat szereti súgni, hanem a mocskos, trágár szavakat is. Bár Rosienak mindegy volt. Harry akármit csinálhatott, ő minden tevékenysége után epekedett. 
Imádta a férjét. 
- Elvakítasz a szépségeddel, bébi. - a fiú lágy, szerelmes, őszinte hangon beszélt. 
Az évek során megtanulta, mindig őszintének kell lenni, és sosem hazudott feleségének. Ha fájt az igazság, elmondta, de ugyanúgy meg is hallgatta. Ezért jöttek ki olyan jól. Voltak veszekedéseik, amiket ő nagyon is szeretett, hiszen a vita mindig békülős szexel zárult le. Megtanulta anyukájától, hogy nem baj, ha veszekednek, ők is veszekednek a férjével, Robinnal, és mégis milyen jól meg vannak, boldogok. 
Jobban összefogja őket a veszekedések, mert tudják, ennél messzebb sosem mehetnek. Nem engedhetik, hogy elveszítsék egymást. 
- Pedig azt sosem akarnám. - nézett a tükörben a lány a fiúra, aki a nyakához hajolt és beszívta a lány jellegzetesen, finom illatát. 
- Ha az elkövetkezendő száz évben is ilyen gyönyörű leszel, akkor bizony nagy az esély rá. - megfogta Rosie kezét, megperdítette, így a lány egyenesen Harry karjaiba esett.
Nevettek, aztán megcsókolták egymást. Nem tartott sokáig. Csak pár másodperc volt, de akkor is szerelmes, gyengéd csók volt. 
- Majd, ha ráncos leszek, és lógni fog a bőröm, akkor majd visszanyered a szemed világát. - vigyorogva csimpaszkodott a lány a fiú nyakába, aki csak megrázta a fejét, lehajolt, és puszit nyomott a puha arcra, amit annyira szeretett minden reggel, és este látni. 
- Elhiheted nekem, hogy akkor még jobban foglak szeretni, és imádni, mert akkor tudom, hogy annyi időt leéltél már velem. - szorosan magához szorította, és éreztette Rosieval, hogy ennek sosem lesz vége. 
Ők már összetartoznak. 
- Annyira szeretlek. - suttogta Rosie, és szorosan ölelte magához Harryt, akinek nyakában temette el az arcát. 
Mit mondhatott volna?
Ő is ugyanannyira jól tudta, mint más, hogy ők már nem tudnának egymás nélkül élni. Annyira egymáshoz illettek, mint a madarak és a szárnyaik, mint az ember és a levegő. Ha bármelyiktől megfosztod azt, amit ő életben tartja, meghalnak. 
Rosie esetében ő nem, de a szíve, és a lelke is elhunyna, ha Harry elmenne tőle. Ha egyszer csak Harry már nem lenne az életében. 
De ebbe még bele sem gondolt. 
A fiú valahogy érezte, Rosie milyen csacskaságokra gondolt abban a pillanatban, így nem csinált mást, csak homlokon csókolta, és a fülébe súgta mennyire szereti. 
De már ő sem tudott volna a lány nélkül élni. Hát hogyan tudna? Rosie lett a mindene, az élete, már körülötte forogtak a napjai. Ha reggel felkelt, a lány mellette feküdt, együtt mentek át kisfiúk szobájába, ahol akkor már általában lányuk is ott volt. Nézegették hármasban a család legkisebb tagját, aztán lementek a konyhába, hogy reggelit csináljanak. 
Általában, amikor a kisfiú felkelt, nem sírt, csak nyöszörgött, amit lehetett hallani a bébifigyelőn. Rosie, Lillyvel a nyomában ment fel Nathanielhez, akit miután édesanyja megetetett, és nővére megbüfiztetett, mentek le, és helyet cseréltek. Harry átvette kisfiát, és amíg a csajok a konyhában főztek, ő addig kisfiát nézte érdeklődve, mintha bármit is változott volna az éjszaka alatt. 
Harry szent meggyőződése volt minden reggel, hogy fia mindig nő pár millimétert. Senki sem tudta honnan tudta ezt megállapítani, csupán apai ösztön. 
A reggeli teendők után elvitték Lillyt óvodába, azután pedig hármasban sétáltak egyet. Harry tolta a babakocsit, Rosie belekarolt Harry karjába, és csak mentek, miközben beszélgettek, és néha rápillantottak az édesdeden alvó kisfiúkra. 
Amikor Rosie dolgozott, Harry maradt otthon a gyerekekkel. Lilly imádott az apjával lenni, és ez az érzés kölcsönös volt. Miután egy "anyamentes" napon megfürdették, és megetették a cumisüvegből Nathanielt, aki aztán szinte el is aludt, amolyan apa-lánya estet tartottak. Megnéztek egy mesét, popcornt ettek, és fagyit, amit utána még leöblítettek egy kis forrócsokival, és a mese alatt a kislány apukája ölébe kucorodott, aki elfeküdt vele, és általában az anya arra ért haza, hogy kislánya az alvó apukáján alszik. 
Mindig melengette a szívét ez a kép, és sosem volt mersze őket felkelteni. Inkább őrizte az álmukat, miközben a rendezvényen készült fotókat válogatta. 
Harrynek már a puszta gondolat fájt, ha csak arra gondolt milyen lenne egy átlag napja a felesége nélkül. 
Reggel üres ágyban felkelni? 
Átmenni Nathanielhez, akinél Lilly van, és az összlétszám három lenne?
Aztán egyedül reggelit csinálni, és amikor a kisfiú felébred, elé tartaná a cumisüveget, ami lehet nem kéne a kisfiúnak, hiszen megszokta, hogy reggel az anyatejet anyukája melléből kapja?
Egyedül elvinni Lillyt óvodába? 
Utána pedig kettesben a fiával sétálgatni? 
És már nem lennének "anyamentes" napok?
Hiszen nem lenne anya...
Harry akárhányszor erre gondolt, a szemét ellepték a könnyek. Fájt neki a tudat, hogy mi lenne, ha elveszítené feleségét. 
Próbált nem gondolni rá. Próbált arra a csodára gondolni, aki a karjai között van. 
- Mindennél jobban szeretlek, Rosalie. - suttogta a lány szájára, majd megcsókolta őt érzelmesen, szerelemmel telve, éhesen. 
Imádattal rajongott a lányért. Szemeiben a lány volt a híresség, akiért ő rajongott. Megdobogtatta a szívét, elvette az eszét, és kihozott belőle minden lehetséges érzelmet. 
Csókjuk végbeszakadtával elegánsan felöltözve sétáltak le a nappaliba, ahol szüleik, valamint gyermekeik foglaltak helyet. 
Házassági évfordulót ünnepeltek. 
Nem volt szívük elmenni, és a gyerekeiket, főleg a kis Nathanielt egyedül hagyni, akinek születése óta, azaz három hónapja nem voltak sehol huzamosabb ideig kettesben. 
A szüleik parancsoltak rájuk, hogy menjenek el vacsorázni, és utána bizony haza se merjenek jönni, hanem töltsék az estét Harry agglegény kori házában, amit azóta sem adott el. 
A két fiatal pedig rájött, igazuk van a szüleiknek. 
Rájuk fér már egy kis faldöngető szex a ház bármely részében.
- Milyen szépek vagytok. - Kate kezében fogta Nathanielt, aki kivételesen nem aludt, hanem nézelődött. 
- Gyönyörűek. - Anne mosolyogva nézte fiát, és menyét, akikről sugárzott a boldogság, és a szerelem. 
A nagyszülőket Nathaniel teljes mértékben levette a lábukról. Ha a kisbaba sír, a nagyik, papik máris ugranak, hogy megnyugtassák a kisfiút, pedig Rosie ezt szigorúan megtiltotta. 
De hát ki tudna ellenállni egy pelenkás csöppségnek?
Na ugye, hogy senki!
A kórházban mindenki megfogta, és megpuszilgatta Nathanielt, de el nem igazán akarták engedni. Anne és Robin is Londonba költöztek, így már akármikor jöhetnek-mehetnek az unokáikhoz. Attól, mert van egy kisbaba a családban senki sem hanyagolja el Lillyt. Szerintem pont fordítva. Lilly ugyanis mindig ott van, ahol a kisöccse, és senki sem érdekli, ha a tesóval játszhat, foglalkozhat. 
Most kivételesen a nagypapáival ül a földön és mint Lilly szokása szerint, éppen egy újabb puzzle kirakásán ügyködnek. 
- Most mentek? - nézett fel a kislány anyukájára és apukájára. Pizsamában, lazán befont hajjal ült a földön. 
Szülei elmosolyodtak, anyukája odasétált hozzá, és leguggolt mellé.
- Igen, de holnap jövünk, jó? - simított végig lánya haján, majd megpuszilta homlokát. 
- Jó, ráértek. Én majd vigyázok a tesóra. - Rosie nem lepődött meg, hiszen ha csak boltba mentek el Harryvel ketten, akkor is azt mondta nekik Lilly, hogy nem kell sietniük. 
Imádja a kistestvérét, de a szülei pont úgy nevelik őket, hogy mindent együtt csináljanak, és sose legyenek féltékenyek, főleg Lilly, a másikra. 
- Tudom. - mosolyodott el Rosie. Lányával megölelték egymást, felállt, és anyukájához ment, aki átadta neki Nathanielt. 
A kisfiú elmosolyodott édesanyja láttán, aki magához ölelte. 
Beszívta az illatát, ami az a tipikus babaillat volt, amit Rosie szerint palackozhatnának. Biztosan azzal mosná ki a ruháikat, hogy minden nap, minden percében egyetlen szippantással érezhesse ezt a csodás illatot. 
Harry lepacsizott Lillyvel, és megígérte neki, hogy másnap délután elmennek kettesben moziba, amolyan apa-lánya napot tartani. 
Mozi, állatkert, vidámpark, játszóház, bármi szóba jöhetett, ami a nevetést, a kacagást, és az önfeledt kikapcsolódást jelentette egy kislány, és az apukája számára. 
Rosie és a nappaliban ülők mind mosolyogva nézték, ahogyan Harry és Lilly megölelték egymást. Nem volt baj, miszerint nem a vér szerinti gyereke. Az számított csak, hogy mennyire szeretik egymást. És bizony Lilly és Harry imádták egymást. 
- Kislegény. - Harry átvette feleségétől  kisfiát, akinek szemei felcsillantak édesapja hangjára, és már bújt is az öltönybe. 
A férfi elmosolyodott, és amennyire óvatosan tudta, magához szorított a kis Nathanielt. 
- Milyen jó illatod van. - igen, Harry is teljesen oda-vissza volt fia illatától, de szinte az egész család, ahányszor megölelte a kisfiút, máris megszagolták. 
Bizony, bizony, a baba illat olyan, mint a drog. Sosem elég belőle. 
- Nem akarunk titeket feltartani, de mindjárt hat óra van. - bökött George a fejével a nappaliban található órára, ahol bizony a mutatók egyre közelebb kerültek a hatoshoz. 
- Megyünk már. 
Rosie és Harry még utoljára megpuszilta gyermekeiket, és jó éjszakát kívánt nekik. Lilly tovább játszott nagypapáival, Nathaniel viszont szüleit nézte, akik természetesen észrevették kisfiúk nézését, és hirtelenjében már nem is akartak menni. Anne simogatni kezdte unokája pufók arcocskáját, aki ráemelte gyönyörű, zöld szemeit nagymamájára, és elkacagta magát, az öklét a szájába vette, amikor az grimaszolni kezdett neki. 
A két szülő szíve igazság szerint visszahúzott lányukhoz és fiúkhoz, de tudták, menniük kell. Kettesben is kell lenniük, és a gyerekek legjobb kezekben a nagyszüleiknél lesznek. 
Harry odaadta feleségének a táskáját, aki még mindig a nappaliban ülő családtagjait nézte. Elmosolyodott, és bólintott. A gyerekek tökéletes helyen vannak. 
A férj ámulva nézte feleségét, akiről tudta, bármit megtenne gyermekeiért. Csodálta a lányt, és még a mai napig nem bírta felfogni, hogy az övé ez a hatalmas kincs. 
Pedig bizony, hogy az övé volt. 
A lány ránézett a fiúra, és összekapcsolódott a tekintetük. Elmosolyodtak mind a ketten, majd semmit sem szólva, a bejárat felé indultak, kéz a kézben. 
Most már tudták, hogy ezt a boldogságot senki nem veheti el tőlük. Jöhet akár Martin, akár bárki más, ők mindennap ezt a határtalan szerelmet akarják érezni, amit éreztetnek egymással, és amit kapnak a gyermekeiktől. 
Kiléptek a hűs éjszakába, de még visszanéztek a házba, ahol igaz már senkit nem láttak, de hallották lányuk hangos kiáltását, miszerint ő nyert, és kisfiúk gügyögéseit. A mindennapok hangjai, gondolták magukban. Mert bizony ők minden nap, minden percében hallhatják ezeket a csodás, dallamos gyermeki kacajokat. 
Becsukták az ajtót lassan, és halkan. Elhalkult minden, és mindenki. Már nem hallatszott se lányuk, se fiúk hangja, de mégis hallották őket. 
A szívükben..
Egymásra néztek, és újra elmosolyodtak. Talán a Jó Isten sem tudta mi járt a fejükben abban a pillanatban, de annyi biztos, az örök szerelem minden apró érintésükben, minden lágy mozdulatukban, minden féltő pillantásukban ott volt, célkeresztben. 
Mert bizony ők már egymás központjában, célkeresztjében fognak élni. 
Örökké...

.... és még talán tovább is.