83. rész ~ Mrs. Styles?

Rosalie Paker

Csak csókolt, csókolt és csókolt, úgy mintha az élete múlt volna rajta, vagy éppen úgy, mint aki szomjazik, és csak így tudja csillapítani a vágyát. 
Úgy csókolt, mintha sosem akart volna véget vetni ennek a pillanatnak. 
 Amikor beléptem ebbe az öltözőbe mindenféle Harry reakcióra fel voltam készülve. A dühös Harryre, aki megfog és amint meglát, már ki is penderít innen. 
Az indulatos Harryre, aki először jól elmond mindennek aztán dob ki innen. 
A hangos Harry, aki pedig kiabálni fog velem. 
De arra, hogy amint belépek, megcsókol, na, arra semmilyen élethelyzetben nem gondoltam volna. 
Pedig most pontosan ezt tette. Az ajtónak döntött, és mohón, már-már fájdalmasan falta a számat. Nem bírtam visszacsókolni annyira meglepődtem ezen az egész váratlan helyzeten, de amikor belemarkolt a fenekembe, azonnal reagáltam, és az ajkaimat szorosabban az övéire nyomtam, és csókoltam keményen. Kezeimet a nyaka köré fontam, majd utána a hajába túrtam. 
Meghúztam a haját, mire ő a számba nyögött, és ő is hasonlóan tett, mint én. Belemarkolt a hajamba, hátrébb feszítette a fejemet, így az ajkai még éhesebben téphették az ajkaimat. 
Elhúzódott tőlem, és a nyakamra tért rá, amit megnyalt, majd megszívott, utána pedig az egész nyakamat végigcsókolta. 
Ziháltam, és hátra hajtott fejjel élveztem a kényeztetését, miközben az egész testem lüktetett a vágytól, és szükségem volt arra, hogy a vágyamat csillapítsam. Szükségem volt Harryre. Szükségem volt arra, hogy nekem essen. 
Rá volt szükségem. 
- Itt vagy. - suttogta egy-egy csók között, amikkel a nyakamat kényeztette.
Meg kellett őriznem a józan eszemet, amit nem volt könnyű, hiszen elbújt valahova messzire, és hagyta a részeg eszemnek, hogy átvegye felettem az irányítást. 
Tudta, hogy nem volt rá szükségem. 
Nem tudtam józanul gondolkodni, azonban muszáj volt. 
Tenyereimet Harry mellkasára simítottam, majd eltoltam magamtól lassan. Szemeibe néztem, amik megvoltak telve vággyal, és éhséggel. Eltudtam képzelni, hogy az én tekintetem is valahogyan így festhet. De azért jöttem, hogy beszélgessünk. Nem azért, hogy egymásnak essünk, pedig nagyon szerettem volna, ha az utóbbi történik meg. 
- Beszélnünk kell, Harry. - hangom olyan halk volt, és olyan más, hogy még én magam is meglepődtem rajta. 
- Akkor is itt vagy. - tenyerét az arcomra simította, én pedig önkéntelenül is oldalra döntöttem a fejemet, és belenyomtam az arcomat a tenyerébe. 
Annyira hiányzott..
Felsóhajtottam, és Harry szemeibe néztem. 
- Beszélnünk kell. 
- Már mondtad. - elmosolyodott. Megsimította lágyan az ajkaimat, ami még jobban elvarázsolt, és kezdtem elveszíteni újra a józan eszemet, amit nagy nehezen előkapartam. 
Újra eltoltam magamtól, de most már el is léptem onnan. 
- Nem, Harry. Nem csábíthatsz el. Te is tudod mi történt, ne tégy úgy, mintha nem lett volna semmi. - és a józan eszem teljes egészében feszített  a helyén, részeg eszemet büszkén arra söpörve. 
Harrynek, aki velem szemben állt, megereszkedtek a vállai, és az arcán, a szemeiben jelentkező vágyat átvette valami teljesen más. 
A csalódottság. 
- Igazad van. - elsétált egészen a kanapéig, ahová leült, az arcát pedig a tenyerébe temette. 
Lassan közelítettem felé, hiszen nem akartam, hogy most, miután ráébredt mi is történt pontosan, veszítse el a fejét, és guruljon dühbe. Talán rátudom arra venni, hogy beszéljen. 
Ha lassan közelítek felé, megtudhatom mi történt. 
Felnézett, és a tekintetünk újra összekapcsolódott, megálltam félúton, és inkább meg sem mozdultam. Ő azonban intett, hogy menjek oda. 
Nem kellett többször kérnie, már mentem is a kanapéhoz, ahová leültem, azonban megtartottam azt a helyet, amit úgy éreztem, szükséges. Ez a hely pedig éppen annyi volt, hogy még egy ember kényelmesen letudott volna közénk ülni.
- Nem bántalak. Közelebb ülhetsz. 
 Ó, hát én azt nagyon jól tudtam, hogy nem bántana. Amikor dühös volt rám, akkor sem bántott, és tudtam, hogy ő az utolsó, aki kezet emelne rám. 
Nem is azért ültem távolabb tőle, mert kinézném belőle, hogy felpofoz, inkább azért, mert így lelkileg is távolabb tudom magam tőle tartani. Így nem tudtam hagyni, hogy még jobban beférkőzzön a szívembe, azok után, ami történt. 
De egy kicsit közelebb csúsztam hozzá. Nem sokkal, de már így is kevesebb lett kettőnk között a távolság. 
Harry elmosolyodott, és megrázta a fejét, azonban semmit sem mondott. 
- Miért jöttél? - kérdezte hirtelen. 
- Szerinted? - erőltetetten felnevettem. 
- Nem tudhatom, miért utaztad át a fél világot. Nyaralni?
- Harry ne legyél idióta! - néztem rá csúnyán - szerintem te teljesen tisztában vagy vele, hogy miért jöttem el ide!
- Azért, hogy elmondd miért jöttél ide?
  Fújtatva felálltam, és nekitámaszkodtam a kis asztalnak, amin ott volt egy könyv, Harry naplója, és még pár dolog, amiről tudtam, hogy Harry tulajdonát képezik. 
- Nagyon humoros vagy. 
- Rosie nekem nincs sok időm. Mondd, mit akarsz!
- Nincs sok időd, mi? De arra lett volna időd, hogy az ajtónál megdugj! - emeltem feljebb a hangomat, mivel a pumpa már igencsak felemelte a vérmérsékletemet. 
Harry nem válaszolt, csak elnézett a fejem mellett. 
Nevetni kezdtem. 
- Mégis mi történt, mi? - hangomat nem tudtam lejjebb vinni, és a kiabálás valamint a normál hang között félúton terjedt a frekvenciája. - Mi az, ami miatt így megváltozott a véleményed rólunk? Ne mondd azt, hogy a cikk miatt, mert azt nem hiszem el!
- Kurvára nem a cikk miatt! - állt fel a kanapéról, és az mögé lépett. Tenyereivel a kanapé támláján megtámaszkodott. 
- Akkor meg? Mégis miért léptél le csak úgy?
- Hogyan, Rosie?
- Semmi indoklás nélkül, úgy! Egyszer csak ott sem voltál, közben pedig olyanokat vágtál a fejemhez, hogy mindenkit kihasználok, és neked is csak a pénzed kellett. 
- Sajnálom.. - sóhajtott - de ne kiabálj. 
- Ne kiabáljak, de te vághattál olyat a fejemhez, igaz? - megmarkoltam az asztal lapját, hogy a dühömet kontrollálni tudjam, és ne Harry arcán vezessem le. 
- Kérlek, üljünk le és beszéljük meg. - ő már időközben leült a kanapéra, ugyanoda, ahol percekkel ezelőtt ült. 
Nem ellenkeztem, hanem én is leültem. Most Harry bezzeg nem szólt egy szót sem arra, hogy milyen távol ülök tőle. 
- Tudom, hogy ostobán viselkedtem, de meg volt rá az okom. 
- Mégis mi? A cikk? Az már régen történt, és nem hagyhattuk volna, hogy ez az egész így szétválasszon minket!
- Nem az volt az oka, Rosie. Nem a cikk. - nézett a szemeimbe. 
- Akkor micsoda?
- Én úgy mentem vissza hozzád, hogy előtte beszéltem anyuval, és rájöttem, hogy ez már régi történet, nem csinálhatok úgy, mintha most történt volna. Na, meg, ha annyira akartad volna, akkor lehozhattad volna azt, hogy ketrecharcos vagyok. Vagyis voltam. 
  Nem szólaltam meg. Csak hallgattam őt. 
- Én esküszöm, hogy nem érdekelt a cikk. Persze, szörnyen dühös voltam rád, mivel akkoriban sorra jöttek ki az ilyen szövegek az újságokban, hogy nekem csak azért kellenek a lányok. Egy éjszaka, és már ott sem vannak. És engem ez az időszak a padlóra tett. 
- Annyira sajnálom... - suttogtam, és mást nem tudtam mit mondjak. Megint jöttem volna azzal, hogy kellett a pénz? Már tudta. Hogy Lillyt valamiből fel kellett nevelnem? Már tudta. 
Sajnos semmi mást nem tudtam, mint újra, és újra bocsánatot kérni tőle. 
- Tudom, hogy sajnálod. - pár centivel közelebb húzódott hozzám, de nem csinált semmit. Nem fogta meg a kezemet, nem fogta meg a lábamat. Csak ült mellettem. 
- Én is sajnálom. - folytatta - a házatok előtt találkoztam Martinnal, és tudom, hogy életem legnagyobb ostobaságát követtem el, de elhittem, amit mondott rólad. - beletúrt abba a csodálatosan puha tincsekbe, és ha nem költözött volna be az agyamba az, amit mondott, akkor eltudtam volna csak azt nézni, ahogyan az ujjai elvesznek hosszú hajában. 
Elhittem, amit mondott rólad. 
Mégis mit mondhatott neki Martin, ami ennyire nagy hatással volt rá?
Ami miatt ennyire kiakadt?
- Mit mondott? - kérdeztem halkan suttogva, és most már teljesen összeállt az egész kép, anélkül, hogy Harry elmondta volna.
- Ne légy rám dühös, kérlek. Össze voltam zavarodva, és elhittem neki mindent!
  Megdermedtem. 
Megtanultam, hogy annak a féregnek, aki sajnos Lilly apja, sosem lehet hinni. 
- Mit mondott? - kérdeztem meg újra. A hangom túlságosan is nyugodtnak hangzott. 
- Amikor megakartam veled beszélni azt, hogy nem érdekel a cikk, nem foglalkozok ezzel, mert már régi, és nem is ismertél, akkor elmentem hozzátok. A házatoknál ott volt az a kis pöcs, akinek első kérdése az volt felém, hogy kinyitottam-e a borítékot. Azt a borítékot, amiben benne volt a cikk. 
- Ő adta..
- Igen, ő, de kérlek hallgass meg. - újra közelebb csúszott hozzám, és könyörgően nézett. Bólintottam, ő pedig folytatta. - Megmondtam neki, hogy csak tönkre akarta tenni a kapcsolatunkat, és hogy ez nem igazán jött össze, mert nem szakítok veled. Akkor pedig azt mondta, hogy ezek után sem szakítok veled? Megérdemelsz ennyi törődést? És esküszöm neked, hogy életemben akkor volt a legnagyobb önuralmam, mert olyan gúnyosan nevetett, hogy azt hittem, beverem az egész képét. Azt mondtam neki, hogy minden törődést megérdemelsz, de ő amúgy sem ismeri ezt a szót, hiszen Lillyt sem ismeri. És akkor azt felelte, hogy te játszadoztál vele. 
  Nem szólaltam meg, pedig az agytekervényeim ezerrel dolgoztak, hogy az összes elhangzott szót feltudják dolgozni, de rájöttek, hogy szelektálnak, és minden egyes mondatból kiemelik a kulcsszavakat. 
- Megmondtam neki, hogy nem vagyok rá kíváncsi, mert nem hiszem el, hogy te bárkivel is játszadoztál volna, erre pedig azt mondta, hogy nem vagyok kíváncsi rá akkor sem, ha azt mondja, te vagy a kihasználás nagymestere? Őt is kihasználtad. Elérted, hogy teherbe ess, aztán, amikor ő azt mondta, nincs pénze, elhagytad. Elhíresztelted mindenkinek, hogy ő egy szar alak, amiért nem vállalja a tetteiért a felelősséget, és azért költözött el, mert mindenki ellene fordult 
  Sokkos állapotban ültem ott, amikor ezt az egészet hallgattam. Én soha, de soha nem használtam ki Martint. Ő lépett le azonnal, amikor megtudta, hogy terhes vagyok, de ezt Harry is kristálytisztán tudja, mivel elmeséltem neki. 
Akkor mégis miért hitte el?
- Tudom mire gondolsz.. - sóhajtott - hogyan hihettem el neki mindezt, igaz? - amikor bólintottam, hiszen tudtam, hogy közölnöm kell vele mire gondolok, folytatta. - Nem akartam hinni neki, istenemre mondom, hogy nem. Tudtam, hogy csak tönkre akarja tenni a kapcsolatunkat, de ő azt mondta, hogy ő csak engem akar megóvni attól, hogy ne essek a te csapdádba. Ne tehesd meg velem, amit vele. Még akkor sem hittem el, de amikor azt mondta, hogy a cikkekkel sem hazudott, akkor elbizonytalanodtam. Te is bevallottad, hogy azokat te magad írtad, és megmozdult bennem valami a bizalmatlanság felé. Még akkor is foggal-körömmel harcoltam az ellen, hogy belém beszélje. Amikor pedig azt mondtam neki, hogy de te sosem akartad az én pénzemet, akkor könnyedén rávágta, hogy pár hónapja vagyunk együtt, és ha neki lenne egy gazdag barátnője, akkor elsőnek elhitetné vele, hogy nem kell a pénze, és amikor az már magától elvinné vásárolni, akkor boldogan belemenne. És te pontosan erre vársz. Amikor már oda adom neked a bankkártyámat, hogy elmenj vásárolni, akkor lelépsz az életemből a pénzemmel együtt. 
  Levegőt is elfelejtettem venni. 
Harry ilyennek ismert meg? Olyan lánynak, aki ezt megtenné?
- Ne, kérlek. Ne ítélj el. Hagy mondjam tovább. - megfogta a kezemet. Nem húztam el, de nem is foglalkoztam vele. - Nem akartam neki hinni, de mutatott egy üzenetet amit te írtál neki, és az állt benne, hogy sajnálod, de neked nem olyan emberre van szükséged, aki nem tud téged támogatni. Meg volt még egy üzenet, amiben az állt, hogy azt hitte Martin, hogy egész életetekben együtt lesztek? Tévedett. Nincs pénz, nincs együttlét. Bocsi. De a bocsi mind a két üzenetnek ott volt a végén. 
- Én sosem írtam ilyen üzenetet.. - szólaltam meg - komolyan. És amúgy sem írok olyat, hogy bocsi. 
- Tudom. És nem is akartam hinni neki, de minden annyira logikus volt. A cikkben sem hazudott, és ott voltak az üzenetek, akkor mégis mi lenne hazugság? 
- Minden.. - suttogtam. 
- Tudom, bébi. Rájöttem, mert gondolkodtam, és beszéltem Gemmával, aki észhez térített, és ráébresztett arra, hogy van olyan, amivel hamis üzeneteket lehet írni. Furcsa is volt az egésznek a stílusa. Olyan nem te voltál, de Gemma akkor is meggyőzött arról, hogy ez hazugság lehetett, és már tudom, az is volt. De, amikor már ezekre ráébredtem, akkor már itt voltam Ausztráliában, te pedig Londonban. Tudtam, hogy Martin az újságcikket is azért mutatta meg, hogy tönkre tegye a kapcsolatunkat és most is ezt akarta!
- Tönkre tette... - suttogtam. A kezeimet kihúztam a kezei közül, mivel olyan nehéznek éreztem az egész testemet, mintha valami rám zuhant volna, amitől nem tudok szabadulni. 
Harry kétségbeesetten nézett rám. 
- Nem tette. Én tettem tönkre! Kérlek, Rosalie, adj nekem egy esélyt arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat!
- Nem tudom mit érzek most. Össze vagyok zavarodva. 
- Tudom, ostoba voltam, és nem hallgattalak meg,  nem álltam ki melletted, és még miattam ki is rúgtak, de te is tudod, hogy hirtelen döntésű vagyok sajnos, de ezen próbálok változtatni! Ígérem minden más lesz, de ne hagyj el! - a hangja elcsuklott, a feje előre bukott, és az ölembe hajtotta azt.  A lábaimnál ölelt át. 
Megesett rajta a szívem, és éreztem, hogy igazat beszél. Őszintén sajnálja. Különben, ha nem így lenne, akkor nem esett volna szét előttem darabjaira, amiket tudtam, hogy csak én tudok összeszedni. 
- Harry.. - felhúztam őt. Szemei fáradtak, és könnyesek voltak. Megsimítottam arcát, mire ő sóhajtott egy nagyot, és a kezét rásimította a kezemre. 
- Ne haragudj. - lehunyta a szemeit - annyira szeretlek, Rosie. Mindenem vagy. Komolyan. - szemeimbe nézett, úgy folytatta - hülye voltam, de azt is tudom, hogy csak ettől az ostoba gyerektől kell megszabadulnunk, és minden rendben lesz. 
- Mi van, ha nem tudjuk rendbe hozni? 
- De igen! - közelebb csúszott hozzám, és a kezei közé szorította az én apró kezeimet. Halványan elmosolyodtam amikor megpuszilta az ujjaim begyét. - Én azt akarom, hogy minden rendben legyen. Tényleg. Szeretném, ha turnéznál velem, ha itt lennétek Lillyvel, és amikor végleg letelik a turné, akkor vennénk egy házat közösen. Tudom, nem akarod, hogy én fizessem, de akkor megvesszük ketten, együtt! Bár rohadtul nem tetszik az ötlet, hogy te is beleadj a ház árába, de nem érdekel! A lényeg, hogy lenne egy házunk. Közös lakás, amiben hárman laknánk. Később már négyen, öten, hatan. 
- Hatan? Mi vagyunk mi, nyulak? - kuncogtam. 
- Ha egyszer én beindulok.. - vigyorgott pimaszul, mire legszívesebben megütöttem volna a vállát, de a kezei megakadályozták ezt, amik fogták az én kezemet. 
- Közös ház? Ez nem túl gyors?
- Nem. Miért lenne gyors, ha szeretjük egymást? Én nagyon szeretlek téged, és nem akarlak elveszíteni. Többet nem! Pokol nélküled az élet. 
  Szemeimbe könnyek gyűltek. Ő is azt érezte ez alatt az idő alatt, amit én. Fájdalmat, és borzalmat. 
- Nem bízol bennem..
- De igen! - tágra nyílt szemekkel nézett - csak meg kell szoknom, hogy egy ilyen nagyszerű lány a barátnőm. Ilyen, mint te. Okos, szép, kedves, aranyos, szexi, vad, dögös, és átlagos. Amilyen nekem kell. Te vagy az, aki kell nekem. Miattad tudok a földön maradni.
  Halványan elmosolyodtam, és közelebb csúsztam hozzá. 
- Mi arra a biztosíték, hogy nem kattansz be megint?
- Nem fogok! Én vagyok rá a biztosíték! Nem hagynálak el, mert most, hogy már tudom milyen nélküled, sosem hagynálak el!
  Fogalmam sem volt, erre mit mondjak. A legszívesebben a karjaiba bújtam volna, és nem érdekelt volna semmi, ami történt. 
De féltem. Mi van, ha megint csalódnom kell benne? Ha megint megtud valamit, ami hatással lesz a jövőnkre, és megint elhagy?  Akkor nem biztos, hogy utána jönnék. 
- Bízz bennem. - suttogta. Én bíztam benne ez nem is volt kérdés, de ő vajon bízik bennem?
- Nem akarom, hogy elhagyj megint..
- Nem foglak! - komolyan nézett a szemeimbe. - Megígérem, hogy nem foglak. Tudom, az nem elég, hogy mondogatom, de be is bizonyítom, nekem nem kell más, és életem végéig szeretni foglak. - Nem engedte, hogy megkérdezzem, mégis hogyan tudja bebizonyítani, ugyanis pár másodpercnyi szünet után olyat kérdezett, amitől az egész világom megállt. - Rosalie Parker. Hozzám jössz feleségül?