82. rész ~ Perth

Itt is a legújabb rész. :)

Remélem elnyeri a tetszéseteket, és írtok nekem véleményt. ;)

Jó olvasást. 

Puszi: Szandi. ♥

Rosalie Parker

Fárasztó repülni. 

Borzasztóan eltud a semmit tevésben fáradni az ember. 

Pontosabban mondva abban, hogy nem tudja mit csináljon egy utasszállító repülőgépen ennyi istenverte időn keresztül. 

London és Ausztrália nagyon nincsenek közel egymáshoz, és szerintem, ha valaki annyit utazik, mint amennyit mi utaztunk, akkor az úgy eléggé megviseli, és nyűgössé teszi. 

Örültem, hogy nem csak én kerültem a hisztis állapotba, amikor egy átszállás után, ami Abu Dhabi-ban történt meg, a repülőnk végre landolt Perth-ben. Ausztráliában. 

Lilly, miután átszálltunk, szinte végig aludta az egész utat. Londonból Abu Dhabi felé nézelődött, és hatalmas szemekkel figyelte, ahogyan a gép felemelkedik, és ami eddig olyan nagy volt, azok hirtelen milyen kicsivé változnak. 

Anyu és apu, akik eddig életükben nem sokszor repültek, nos, hát ők is szinte kipurcantak, miután úgy körülbelül egynapos repülés után végre elértünk az úti célunkhoz. 

Emilynek ki volt adva még Londonban, hogy nem nyöszöröghet, nem hisztizhet. Az ő ötlete volt, akkor most élvezze is a fáradalmakat. 

Dean hősiesen tűrte az egészet, és igaz látszott rajta, ő sincs a helyzet tetőpontján, nem mutatta. Bár tudtam, hogy neki is azon jár a feje, ami mindenkinek. 

Aludni akart. 

Még indulás előtt megszerveztük magunknak a háztól-házig transzfert, így csak be kellett pakolnunk az autókba, és már mehettünk is a szállodába, ahol három szoba volt nekünk lefoglalni. Én-Lilly, Anyu-Apu, Emily-Dean. Így voltunk elhelyezve a szobákban. 

- Te nem vagy normális! Ausztráliába mész? - George - akivel már jó ideje újra beszélgettünk, és mondhatom, hogy nagyon jó barátokká váltunk -, a vonal túlsó végében igencsak meglepett hangot hallatott, amikor közöltem vele, hogy családostól együtt elmegyünk Ausztráliába, Harryhez. 

- Igen. Muszáj megtudnom, mi a baja. - érveltem a döntésem mellett. No, meg próbáltam bemagyarázni saját magamnak is, hogy ez az ötlet nagyon is egy jó ötlet. 

De nem tudtam eldönteni, hogy ez igaz-e. 

- Ó, hát persze. Ő szakít veled, meg viselkedik idiótán, és még te futsz utána? 

- Nem futok utána!

- De igen. - kezdett nevetni - azt csinálod, Rosie. Különben nem mennél el Ausztráliába. 

- Szeretem őt!
- Akkor, ha ő is szeretne téged mindenre magyarázatot adott volna. 

- Szeret engem.. - suttogtam. 

- Nem úgy értettem...elhiszem, hogy szeret téged csak...csak tudod, Rosie, ha úgy igazán, őszintén, mélyen szeretne, akkor nem viselkedett volna úgy, és még csak magyarázatot sem ad a viselkedésére. Ezt gondolom erről az egészről. 

- Azért megyek oda, hogy megtudjam. 

- Miért te? Miért te mész oda? Neki kéne idejönnie, és nem neked oda. Nem te basztad el a dolgokat. 

- Hát ha úgy vesszük, akkor a cikk..

- Jaj, már hagyd ezt a cikkes hülyeséget. Mindannyian tudjuk, hogy a múlton nem lehet változtatni, és szerintem Harrynek is vannak dolgai a múltban, amikre mondhattad volna te is azt, hogy akkor inkább hagyjuk ezt a kapcsolatot. 

   Elgondolkodtam azon, amit mondott. 

Eszembe jutott a ketrecharc, és az hogy megígérte, abbahagyja, aztán mégsem tette, és újra visszament. 

Igaza volt Georgenak. 
- Tudom, hogy tudod, hogy igazam van, csak még magadnak sem mered bevallani. Rosie, kérlek. Gondold át okosan. 
- Átgondoltam, George. Elakarok menni Ausztráliába Harryhez. 
- Attól mi fog változni?
- Hogy megtudom az igazat. 
- Mi van, ha csalódni fogsz?
- Akkor csalódok, és hazajövök. 
- Rosie.. - sóhajtott - féltelek. 
- Nem kell, hidd el. Ha valami gond lesz, akkor túlteszem magam rajta. 
  Nos, reméltem nem lesz semmi gond. Harry nem talált magának senkit, és még csak egy egy éjszakás kalandja volt. 
Végül is hivatalosan nem is szakítottunk, nem igaz?
- Nem tudom... ez az egész annyira hülyeség. 
- Szerintem nem. Megakarom kérdezni Harrytől, hogy mit miért tett. 
- Nem tudnád akkor, amikor hazajönnek? - George azt hitte tudok itthon ülni a seggemen, és várni arra, hogy a One Direction sereg hazajöjjön?
Hát, ha ezt hitte, akkor nagyot tévedett. 
- Mikor? Majd márciusban, áprilisban, vagy májusban? Vagy talán júniusban? Nem tudom mikor jönnek haza, és George nem fogok várni arra, hogy jöjjön, amikor nem tudom mikor jön. Elutazok Ausztráliába. 
- Vigyázz magadra, Rosie. 

Tudtam, hogy George csak jót akar nekem, ahogyan azt is, hogy kívülállóként jobban átlátja az egész helyzetet, mint én. De akkor sem tehettem meg azt, hogy karba tett kezekkel várok otthon Harry hazaérkezésére. 
Sajnos nekem kellett lépnem. Nem én szúrtam el az egészet, de nekem kellett ideutaznom. 
Most már itt vagyunk Ausztráliában egy teljes napja, a fiúknak pedig ma este lesz a koncertje. 
De nem tudtam mit fogok csinálni. 
Az egy jó ötlet volt, hogy idejöjjünk, de mi lesz legközelebb?
Nem tudtam. Én csak sodródtam azzal az árral, amibe Emily belerángatott. 
Jól tettem, hogy eljöttem? 
Megért nekem Harry annyit, hogy elutazzak ide? 
Igen. 
Szerettem őt. 
Meg kellett, hogy érjen ennyit. Lesz, ami lesz. 
Ha belehalok is, de kiderítem az igazat. 

*****

- Oké, Rosie. Akkor kezdjük. 

 Emily teljesen felszerelkezve jött át a szobámba, miután Lilly, anyu, apu, és Dean elmentek sétálni. 

- Menni akartam várost nézni. - morogtam, és  izegtem-mozogtam a széken, ugyanis semmi kedvem nem volt nekem ahhoz, hogy Emily megcsinálja a hajamat, kifesse a körmeimet, a sminkemet megcsinálja, és egyebeket, csak azért, mert megyek a One Direction koncertjére. 

- Majd holnap nézel. De lehet nem. Mert, ha mázlid van, Harryvel ki sem fogtok szállni az ágyból. - vigyorgott pimaszul, mire én hátra fordultam, és karon ütöttem. 

- Héj. - nevetni kezdett - azt ne mondd, hogy nem örülnél neki!

- Ne beszélj ilyenekről, amikor még az sem biztos, hogy minden rendben lesz közöttünk. 

- Túl cukik vagytok ahhoz, hogy vége legyen. És lehet Harry is rájött már, mekkora balek volt. 

- Nem tudom, Em..

- Hát persze, mert te sosem tudsz semmit, ellenben én igen. Azért vagyok a legjobb barátnőd, hogy a jó és a rossz oldaláról is megmutassam a dolgokat. 

- Ez most melyik?

- Határozottan a jó szempont. 

Nem beszéltünk tovább. Hagytam Emilyt, hogy a hajamat csinálja, és miközben az ügyes mozdulatait figyeltem, ahogyan a hajammal bánik, gondolkodtam. 

Lassan kezdtem arra ráébredni, hogy hamarosan találkozok Harryvel, és talán, de csak talán minden rendben lesz, és talán kapok mindenre magyarázatot. 

Annyi a talán ebben az egészben, hogy már kezdtem begolyózni.

Nem volt túl jó ötlet idejönni, már rájöttem. Otthon kellett volna maradnom, és élni tovább az életemet. Akármennyire is ezt próbálta az agyam a szívemnek bemagyarázni, én tudtam, nem az lett volna a jó megoldás, ha otthon maradok. Ez volt a jó megoldás. Hogy idejöttem. 

Lilly miatt. AZ ő érdekében hoztam meg az utazás mellett a döntésemet. Nem akartam hitegetni, hogy majd jön Harry, majd jön. Aztán, ha meg sosem jön vissza hozzám, akkor a lányomat folyamatosan becsaptam. Ezt nem tehettem meg vele. Megérdemelte, hogy megtudja, az a fiú, akit ő Apának hív, visszajön-e még az életében, vagy sem. 
Lilly miatt kellett Ausztráliába jönnöm. 
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Tudom, hogy ez amolyan sablon duma, de így gondolom. Ha nem békültök ki, vagy Harry teljesen hibbant, és nem mond semmit, akkor is minden oké lesz, Rosie. Én és Dean is itt vagyunk neked, segítünk. Lehet találsz másik fiút, aki sokkal jobb lesz de lehet Harry az igazi, csak egy kicsit makacs. 
- Kicsit? - keserűen felnevettem - nagyon makacs. 
- Azért mész oda, hogy megtudd mi a gond. Hidd el, ha így meglát, akkor teljesen elveszti az eszét. - Emily vigyorogva kacsintott rám, én pedig a gondolataimból felébredve néztem a tükörbe, ahol egy sokkal jobb kinézetű Rosalie nézett velem szemben. 
A hajam lágy hullámokban omlott le egészen a mellemig, a sminkem pedig éppen hogy csak sminknek volt nevezhető, ugyanis Emily tudja, hogy én utálom, ha egy réteg vakolat van rajtam, és rikítóbbnál-rikítóbb rúzs, ezért az alapozót nagyon halványan kente rám. A szemeimet szépen kiemelte a szemhéjtussal, és a szempillaspirállal, az ajkaimra pedig talán balzsamot kent, ami miatt sokkal puhábbnak és teltebbnek tűntek.
Összességében száz százalékosan meg voltam elégedve magammal, de így is rettenetesen izgultam. 
Ez az izgalom akkor erősödött fel a legjobban, amikor a taxi megállt az előtt a stadion előtt, ahol a fiúknak lesz ma este a koncertjük. 
Még délután felhívtam turnémenedzsert, hogy szeretnék Harryvel beszélni, aki az elején igaz nem támogatta az ötletet, de mivel elég nagy hangon azt mondtam neki, hogy szerintem, ha a felesége elhagyná őt, és azt sem tudná mi a baja, akkor ő is utána menne, így megengedte a bemenetelt. 
A taxi azon a helyen állt meg, ahova kértem, ugyanis odajön ki értem az egyik biztonsági őr. Kifizettem a sofőrt, kiszálltam a kocsiból, és odasétáltam ahhoz a férfihoz, akit a próbák során már megismertem, és ha jól emlékeztem Prestonnak hívták. 
- Szia, Rosalie. - mosolygott rám kedvesen. Nem tükröződött megvetés a tekintetéből, pedig biztosra veszem, hogy tudja a sztorit köztem és Harry között. 
- Szia. - viszonoztam a mosolyát, habár olyan ideges voltam, hogy azt hittem lehajolok, és kiadok magamból minden kaját, amit eddig elfogyasztottam a mai napon. 
- Gyere, bekísérlek. A rajongók ronda pillantásaival ne is foglalkozz, csak gyere mellettem. 
- Oké. - motyogtam, és annyira nem foglalkoztam a rajongókkal, hogy rájuk sem néztem. Így nem kellett látnom azokat a pillantásokat, amiket lövelltek felém. 
El sem hittem, hogy itt vagyok, és hamarosan megtudhatom Harry dühének az okát. 
Hamarosan tiszta vizet önthetek a pohárba, vagy éppen az egész poharat kidobhatom a kukába. 
Mindegy mi lesz, Rosie. Felemelt fejjel jössz ki onnan. 
Ennek a kis apró hangnak igaza volt. Nem fogok csüggedni, ha Harry azt mondja, nem kíváncsi rám. Elegánsan kisétálok a stadionból. 
De az biztos, a szívem nem elegánsan fog összetörni, ahogyan az is biztos, hogy a hotelben már nyoma sem lenne erős nőnek. 
Ott kijönne rajtam sírás formájában a feszültség. 
Ennyire viszont még nem szabadott előre sietnem. Most itt voltam. 
Befelé sétáltunk Prestonnal az épületben, és folyosóról-folyosóra mentünk, amikor már vége megpillantottam az első táblát, ami a One Direction-höz kapcsolódik. 
Azaz egy nevet az egyik ajtón. 
Liam Payne.. 
Oké, akkor valahol Harry öltözőjének is a közelben kellett lennie. 
Preston egy, a Liamétől távolabbi ajtóhoz vezetett, ahol ott állt kék papír alapon, fekete-vastag betűkkel a név, ami még így is görcsöt okozott a gyomromba, és melegséget a szívembe. 
Harry Styles. 
- Itt van bent. - mosolygott rám Preston. - Nem igazán mozdul ki az öltözőjéből, csak ha nagyon muszáj, szóval valószínűsítem, most is itt van. 
- Nem fogom zavarni?
- Őszintén elmondom, hogy eléggé maga alatt van, és állandóan gondolkodik. Koncerteken mutatja, hogy boldog, de utána azonnal átvált rossz kedvűre, és lehangoltra. A fiúkkal sem megy semerre sem. A kérdésedre válaszolva, talán pont te vagy, akire szüksége van, mert rájött, hogy hülye volt. 
  Meglepetten néztem rá. Preston elmosolyodott. 
- Tudjuk a történetet, és mi nem okolunk téged. Tudjuk azt, amit te nem, és amit remélem, hogy ez a tökfej elmond neked, és megbeszélitek. Légy vele megértő, ennyit kérek. 
- Rendben. - bólintottam, bár semmit nem értettem. 
Miért legyek vele megértő? 
Nem értettem semmit, és mire Prestontól bármit is kérdezhettem már csak azt láttam, ahogyan sétált el.
Jól van, akkor meg kell, hogy nyugodjak. 
Nagy levegőket vettem, és próbáltam a rendkívül gyorsan dobogó szívemet lecsillapítani. 
Meg kellett, hogy nyugodjak. Nem láthatta Harry rajtam azt, hogy mindjárt összeesek az idegességtől, mert akkor kihasználhatná azt, hogy sebezhető vagyok. 
Így is sebezhető voltam, de neki azt nem kellett érzékelnie. 
Erőt vettem magamon, és a kezemen is. 
Kopogtattam.
Nem válaszolt semmit. 
Újra kopogtattam. 
Megint semmi. 
Ideje volt kezembe venni a dolgokat.  A tenyeremet a kilincsre simítottam, és lassan lenyomtam, majd ugyanilyen lassan nyitottam be az öltözőbe, aztán végül beléptem én is. 
Harry ott feküdt a kanapén, félmeztelenül, és az égvilágon semmit sem csinált, csak feküdt, de még így is teljesen elvarázsolt a jelenlétével. Egyszerre éreztem iránta szerelmet, és fájdalmat is. 
Felnézett. 
A tekintetében döbbenet és még valami más is vegyült, ami ilyen messziről sajnos nem tudtam megállapítani. Nem szólt egy szót sem, ahogyan én sem. 
Kezdtem megijedni, amikor felállt, és elindult felém, ugyanis a léptei túl határozottak voltak. Azt hittem megfogja a karomat, és kipenderít onnan úgy, hogy egyenesen visszarepülök átszállás nélkül Londonba. 
De nem ezt tette. Megállt előttem, mélyen a szemeimbe nézett, az ajtónak nyomott, és keményen megcsókolt.