Kedd!

Ma sajnos nem tudtam befejezni a részt (komoly családi problémák miatt), de kedden már érkezik is!! :)

Remélem ugyanannyira várjátok, mint én azt, hogy megírjam, és felrakjam! :D

További szép estét nektek. 

Puszi: Szandi. ♥

76. rész ~ Pokol

Rosalie Parker

- Szia, Em. Rosie vagyok. 

- Nem mondod? - nevetett a vonal túlsó végén lévő lány, aki a harmadik csörgésre már fel is vette a telefont, így nem hagyott időt arra, hogy aggódjak. - Képzeld. Kiírja a telefon a nevedet. Milyen menő, nem? 

- Haha. - megforgattam a szemeimet - az okoska. 

- Hát, ha gondolod le is tehetem a telefont!

- Ne! - mondtam hangosabban a szokásosnál.

- Gondoltam. - kezdett nevetni Emily - na, mondjad mért hívtál?

- Mi újság? Lilly hogy van?

- Ó, hát minden oké... Dean! Vedd már le a gyereket a szekrény tetejéről! - mondta kiabálva legjobb barátnőm. A szemeim kitágultak.

- Mi? - kiáltottam - mit csináltok vele?

Emily olyan hangosan kezdett nevetni, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől, de gyorsan vissza is raktam, ne hogy lemaradjak bármilyen szóról, amit kiejt a száján lányommal kapcsolatban.

- Jaj, Rosie. Hát azt hiszed, hogy felrakjuk a szekrény tetejére? Dehogyis. Maximum kirakjuk aludni. 

- Emily! - szóltam rá.

- Jól van, oké, de olyan vicces. - kuncogott - nyugodj meg. Minden rendben van velük. Éppen ebédet csinálnak. 

- A gyerekmunkát a törvény bünteti!

- De a törvény nem lát be az ablakon. - vigyorgott. Túl ismerem ahhoz Emilyt, hogy tudjam most éppen egy hatalmas vigyor van az arcán. 

- Nagyon vicces vagy. - sóhajtottam.

- Minden oké a kis csajszival. Deannel ebédet csinálnak.

- Te nem segítesz nekik?

- Minek? Kihasználom, hogy a pasim tud, és akar is főzni. 

- Kihasználod őt!
- Ezt mondom én is! - nevetett.

Kuncogni kezdtem. A testem teljesen ellazult. 

Bár mit vártam? Anya, és apa után Lilly Dean és Emily kezében van a legjobb helyen. 

- Ne aggódj. Minden okés. Ha szeretnétek Harryvel még kettesben maradni, akkor nyugodtan itt aludhat még Lilly. 

- Nem tudom. Megbeszélem Harryvel.

- Jaj! Nektek is szükségetek van a "teljesen elengedhetem magam szexre"!

- Emily! - elpirultam. Végül is igaza volt. Harryvel tegnap délután és este is eléggé elengedtük magunkat. Egyáltalán nem finomkodott, ami nagyon, nagyon tetszett nekem. 

- Ez egészséges. - nevetett - éljétek csak a nemi életet.

- Oké-oké. Inkább mondd meg Lillynek, hogy puszilom, és Harry is. 

- Átadom. De a telefont nem adom oda neki, mert most éppen benne vannak Deannel a tészta gyúrásba. 

- Mit csináltok ebédre? 

- Pizzát! Egészséges pizzát. 

- Egészséges pizzát?

- Teljes kiőrlésű lisztből van. 

- Ó, hát köszönöm, hogy figyelsz a kislányom egészségére. 

- Nehogy azt mondd, hogy hizlalom őt. 

Nevetni kezdtem. - Sosem mondanám azt.

- Oké, mert a desszert nutellás muffin lesz. 

- Na, ez aztán az egészséges életmód. Egy egészséges pizza, aztán a töménytelen cukor. 

- Nem is lesz töménytelen. A tésztába nem lesz cukor, csak a nutella fogja az ízt adni. 

- Így máris jobb. 

- A nutella finooom! - nyújtotta el az "o" betűket, így hatásosabbá téve azt, hogy mennyire finom az a bizonyos mogyorókrém. 

- Tudooom. - utánoztam őt. 

- Na, most inkább leteszem, mert segítenem kell nekik. Lilly teljesen tészta maradványos. 

- Oké. Mosd le a kezét.

- Azt akarom. Na, szia te anyatigris. - kuncogott.

- Szia, te teljesen egészségtelenül egészséges barátnőm. 

- Nutellás muffin nagyon finom!
- Hozzatok majd nekünk is. 

- Ha marad... - kuncogott - szia, Rosie. 

- Maradjon. Szia, Emily. 

Emily nevetését hallottam mielőtt a vonal megszakadt volna, és a fülemben már csak sípolást hallottam. 

A telefonomat fent hagytam az éjjeli szekrényen, majd lesétáltam a nappaliba. Harry ott ült a kanapén, az arcát a tenyerébe temetve. 

Odasiettem hozzá, leültem mellé.

- Héj. Mi a baj? - tenyeremet a hátára csúsztattam, és végig simítottam rajta. 

Megfeszült a teste. Lassan elvette a kezét az arca elől, és rám nézett. 

A szemeiben olyan fájdalom, és értetlenség ült, hogy a szívem elfacsarodott.

Mi történt ebben az időben, amíg én fent voltam? 

Valakivel beszélt?

- Harry. Kérlek, mondj valamit. - nem tudtam mért ül így itt, azt meg pláne nem, hogy miért feszült meg, amikor mellé ültem, és megérintettem. 

- Mit? - suttogott. Megrázta a fejét, és előre meredt. 

- Valami baj történt? Mért ülsz így itt?

- Hogyan Rosie?

- Szomorúan, és...nem tudom. Fájdalmasan. 

- Mert fáj a szívem. 

- Miért? 

- Megtudtam valamit, amit jó lett volna, ha nem tudok meg, de kíváncsi voltam. És talán jobb is, hogy megtudtam. 

Értetlenül néztem rá. Semmit nem értettem abból, amit mond. 

- Mit tudtál meg?

- Hogy, akit szeretsz, ő okozza a legnagyobb fájdalmat neked. De milyen érdekes nem? - keserűen felnevetett - tényleg, akiben megbízol, akinek az életedet odaadnád, és nem beszélve arról, hogy akit a legjobban szeretsz, az tud téged a legjobban megsérteni. - nézett újra rám, talán sokkal több fájdalommal a szemében. 

- Kiről beszélsz? Ki bántott meg téged, Harry? 

- Senki sem bántott meg. Hanem valakiben csalódtam, hatalmasat. Mint amekkorát még soha, senkiben. 

- De mondd már el, hogy mi történt! Ne csak utalgass. 

- Tessék. - a háta mögé nyúlt, ahonnan elővett pár darab papírt, és elém rakta - olvasd csak el. 

Homlokomat ráncolva vettem el a lapokat, amin az egyiken csak képek voltak, a másikakon pedig szöveg is. A lapon két kép volt. Mintha Harry lett volna rajtuk. 

Elolvastam a szövegeket.

Megdermedtem, a levegő is kiszorult a tüdőmből.

KisRózsa...

Az én vagyok..

Én...

Én készítettem Harryről azokat a képeket?

Én írtam róla a cikket?

- Na, most már érted miről beszélek? 

- Harry...ez..

- Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy a hülye volt barátod csak hazudik, és egy szó sem egész arról, ami le van írva! Nem írtál rólam ilyeneket! Mondd azt!

- Martin adta?

- Igen ő! Igaz vagy sem Rosie?

Erre mit lehet mondani? 

Ha hazudok, akkor egész életemben lelkiismeret furdalásom lesz, és ha majd valamikor elmondom neki, akkor ez a rossz érzés szét fog szaggatni..

De, ha most elmondom az igazat, akkor...akkor nem tudom mi lesz.

- Nem tudtam, hogy te vagy az! Komolyan! - fakadtam ki. Az igazat mondtam. Tényleg nem tudtam, hogy Harry az. 

- Miről beszélsz? 

Felálltam, és közelebb léptem hozzá. De ő felemelte a kezét azt jelezve, ne menjek közelebb. Megtört a szívem, és elkezdtem elmondani neki a teljes igazságot. 

- Christopher, Martin apja, ugye a volt főnököm kiadott egy munkát, amivel nagyon sokat kereshettem. Lilly még pici volt, kellett egy csomó pelenka, hiszen egy nap egy kisbaba rengeteg koszos pelenkát használ el. Ahogyan nőtt, tudtam, hogy úgy lesz még több dologra szükségünk. Hetente kellett vennem a babaruhákat, akkor amikor kinőtte a babakádat azt is kellett neki vennem, babakocsit, hiszen azt is kinőtte, és az rengeteg pénz. Christopher tudta, hogy van egy lányom, ahogyan azt is, hogy nehéz eltartanom. Anyáékat nem akartam ezzel terhelni. Segítettek mindenben, de egy babakocsi drága, és nem akartam, hogy ők vegyék be, pedig megvették volna. De nekem akkor is kellett a pénz. Nem akartam a lányomat anyáék pénzéből felnevelni. 

- Folytasd. - bólintott Harry. 

Engedelmeskedtem és folytattam. 

- Felajánlott nekem egy munkát. Gyűjtsek valakiről képeket olyan helyzetből, ahonnan nem jöhet ki jól. Mondta, hogy menjek ide, és ide. Ott volt egy fiú, aki kijött egy szállodából, és őt kellett lefényképeznem. 

- Engem. - mondta Harry hidegen. 

- De nem tudtam, hogy te vagy az! Én nem tudtam kiről kell képeket csinálnom, és riportot írnom. Persze, kérdezgettem, hogy ki az, de nem is figyeltem rá. Nem érdekelt. Sajnos csak a pénz lebegett a szemeim előtt. Mondták a nevedet, ki vagy te, de be a fülemen, aztán ki a fülemen. 
- Csak a pénzt nézted?
- Igen. De te is ezt tetted volna! Mindenki! A gyerekedért csinálnád semmi másért. Csak az ő boldogsága lebegne a szemed előtt, és sajnos én csak így tudtam pénzhez jutni. 
- Így? - nevetett fel - hogy közben bemocskolod azt, akit szeretsz?
- Mi? De még akkor nem is ismertelek! - néztem rá tágra nyílt szemekkel.
- Jó, oké ez igaz. 
- Akkor meg? Miről beszélsz? Még nem is ismertelek akkor!
- Mindegy. - megrázta a fejét - akkor sem mentség arra, hogy valakivel ilyet művelj!
- Tudom, de kellett a pénz!
- Ennyire, hogy így bemocskolj? Mennyit adott neked? - emelte feljebb a hangját.

- Eleget ahhoz, hogy Lillynek mindent megtudjak venni. 
- Mégis mennyit adott? 1 millió fontot?
- Nem! Nem olyan sokat. 
- Akkor? Mért pont én? - hangja már teljesen mély volt. Mintha nem is Harry állt volna velem szemben. 
- Mert sok pénzt hozott!
- Annyit, hogy bemocskolj egy ártatlan embert. 
- Nem ismertelek még akkor! - mondtam el neki újra.
- De, amikor elmesélted az életedet, akkor ezt a részt valahogyan elfelejtetted mondani. "Ó, Harry. Amúgy miattam keserítették meg az életedet!" - kiabált. 
- Ne kiabálj, kérlek! - halkan beszéltem hozzá. A könnyeimet vissza kellett nyelnem. Nem hagyhattam, hogy lásson sírni. 
Erősnek kellett lennem. 
- Miért ne? Tudod, hogy akkor én mennyire szenvedtem? Hogy az utcán is jöttek utánam a paparazzik, akik azt kiabálták, hogy nőfaló vagyok, minden nőt csak megdugok, és ezt miattad! - hangja betöltötte az egész házat. A szívemet pedig újra és újra összefacsarta.
- Ne mondd ezt, Harry. - közelebb léptem hozzá. 
- Mit ne mondjak? Az igazat?
- Én csak a lányom miatt tettem. Kellett a pénz!
- Akkor kerestél volna egy rendes munkát! - kezdett gúnyosan nevetni.
- Nem találtam! - csattantam fel. Nem bírtam a nevetését, és a lenéző nézését.
Ez nem az én szerelmem volt!
- Persze. Aki keres az talál is. Inkább csak nem akartál munkát találni. Ez úgyis jó, aztán majd valamikor véget vetek ennek. Ó, mondjuk akkor, amikor lesz egy barátom, aki szerez nekem egy jó munkát!
- Nem! Nem gondoltam ezt. - kiáltottam fel - hogy gondolhatod ezt rólam? Nem vagyok haszonleső!
- Az a baj Rosalie, hogy én már nem tudom mit gondoljak rólad... - teste megereszkedett, az eddigi feszült testtartása eltűnt.
Ott állt előttem egy összetört fiú. Akit én törtem össze. Az eddigi szépet, én romboltam le. 
- Ne mondd ezt.. - hangom elcsuklott, miközben közelebb sétáltam hozzá.
- Ne érj hozzám. Nem tudom most mit csináljak...
- Semmit sem tudtam rólad. Nem is emlékeztem arra a cikkre, annyira nem érdekelt az egész!
- Nem érdekelt, de mégis tönkretetted egy ember életét.. Az enyémet. A barátodét.
- Kérlek.. - kifolytak a könnyeim. A szívem összeszorult, ahogyan próbálta ezt a rengeteg rossz érzést kiszabadítani belőle, hogy csak a jó maradjon. 
- Nem tudom... - beletúrt a hajába sokkal erősebben, mint szokott, mert az arca megrándult. Legszívesebben megöleltem volna. De nem tehettem. Ellökött magától. 
- Nem gondoltam volna ezt rólad.. - suttogott.
- Régen volt. Nem tudtam ki vagy. Nem emlékeztem rád.
- Mért nem te mondtad el? Mért attól a fasztól kellett megtudnom?
- Nem emlékeztem rád. Nem tudtam, hogy rólad írtam a cikket. Christopher meg szerintem már el is felejtette. Neki mindig az volt a lényeg, hogy sok pénzt kapjon.
- Amint látszik neked is.. - nézett mélyen, fájdalommal telve a szemeimbe. 
Nyeltem egyet.
"Erősnek kell lenned, Rosie. Meg kell neki mutatnod, hogy szereted!"
- De én szeretlek...
- Tudom. - halkan beszélt - de most azt sem tudom mit érezzek. A pokolban érzem magam. Az okozott nekem szenvedést, akit szeretek. 
- De ez már egy régi cikk.. - könyörögve néztem rá. Már a könnyeim sem csak potyogtak. Már sírtam. Féltem, hogy elveszítem ezt a fiút egy régi hülyeségem miatt.
Féltem, hogy az, akit mindennél jobban szeretek elmegy.
Elmegy és talán sosem jön vissza.
- Nem is zavart volna, ha mással csinálod ezt...de velem tetted. 
- Nem ismertelek még akkor...
- Akárhányszor elmondhatod, ez nem változtat azon, hogy hatalmasat csalódtam benned. Mit titkolsz még?
- Semmit! - néztem a szemeibe őszintén.
- Vagy megint lesz valami, amit majd Martintól kell megtudnom?
- Csak tönkre akar minket tenni!
- Sikerült neki. 
- Ne engedjük neki, hogy örüljön, amiért szétmentünk. - odaléptem elé, és könyörögtem neki. - Ne Harry. Ezt az örömet ő sem kaphatja meg. - sírtam. És akkor még jobban sírni kezdtem, amikor Harry eltolt maga elől. Olyan hidegen, mint amilyennek még sosem láttam. 
- Gondolkodnom kell.. - újra hajába túrt, amit legszívesebben most összebújva én túrnék neki, hogy aztán lassan simogathassam. 
De ő elindult az ajtó felé. Utánasiettem, és megfogtam a karját.
- Ne menj el. - sírva kérleltem - nem emlékeztem rá! Hülye voltam, de csak a lányomat néztem!
- Nem érdekel. Akkor is tönkretetted az életemet. - elrántotta a kezét a kezeim közül - el kell mennem most. 
- Ne menj. - nyúltam újra a kezéért, de ő megállított. Felvette a csizmáit, majd a kabátját. 
- Hagyj, Rosie elmenni. 
- Nem akarom hagyni! - zokogtam. Fájdalom suhant át az arcán, de hamar visszatért a keménysége.
Nem hagyta, hogy lássam, éppen a poklok-poklát éli meg. Hogy, ha engedte volna talán én még jobban összetörtem volna. 
- De hagyj. - kinyitotta az ajtót.
- Ne! Visszajössz vagy mi? 
- Nem tudom. - nézett az utcára, ahol ott állt az autója, amit tegnap este idehozott. - Nem tudom, Rosie. 
- Ne menj el! Ne hagyj itt! Beszéljük meg.
- Nincs mit ezen megbeszélni. El kell mennem. 
- Gyere majd vissza! - könyörgő hangom hallatán láttam, ahogyan egész teste megfeszül. Megrázta a fejét remélem csak tehetetlenségében.
- Nem tudom, Rosie. - suttogta, és kisétált az ajtón.
Nem mentem utána, nem kiabáltam utána. 
Csak hagytam őt kisétálni, aztán beszállni az autójába, hogy elhajtson. 
Értelmetlen lett volna. Nem győztem meg, hogy maradjon, és nem is tudtam, mit mondhatnék neki. Mit mondhattam volna, ami maradásra bírja? 
Semmit.
Tanácstalan voltam. Becsuktam az ajtót, aztán lecsúsztam a fal mentén a földre. Sírtam, fájt a szívem. Rohadtnak éreztem magam.
Egy lány voltam, aki pokollá tette egy fiú életét. 
 "tönkretetted az életemet"
" én már nem tudom mit gondoljak rólad"

" akit szeretsz, ő okozza a legnagyobb fájdalmat neked"
Harry szavai beleégtek a fejembe, és folyamatosan, mintha egy megállíthatatlan szalag lett volna, ismétlődtek a szavak a fejembe. 

 "tönkretetted az életemet"
" én már nem tudom mit gondoljak rólad"

" akit szeretsz, ő okozza a legnagyobb fájdalmat neked"
Mindenben igaza volt...én okoztam neki a legnagyobb fájdalmat. Miattam ment tönkre az élete. Miattam zaklatták őt, és vágtak a fejéhez mocskos dolgokat. 
Én voltam, aki ezt a lavinát elindítottam.
Én, aki ott ültem a házunk padlóján, sírva, összetört szívvel és egy kis reménnyel, hogy a szerelme visszatalál hozzá....
....azonban még 1 óra múlva is ugyanott ültem. 
Egyedül. 

75. rész ~ KisRózsa

Harry Styles

- Apa! - amint beértem az ajtón, Lilly már futott is felém, és időt sem hagyva arra, hogy kabátomat, vagy csizmámat levegyem, a nyakamba ugrott. 
Kuncogva öleltem magamhoz, és puszit nyomtam az arcára. 
- Jó voltál ma is? - felegyenesedtem, hogy levehessem a kabátomat, de ő biztosra akar menni, hogy nem tűnök el, vagy nem lépek meg, így átölelt a lábamnál, ezért elég jól kellett ahhoz manővereznem, hogy a kabátomat felakasszam a fogasra, ami jóval többnyire volt tőlem, mint egy kartávolság. 
- Igen! - nézett fel rám. Rámosolyogtam, óvatosan lefejtettem a kezeit a lábamról, és gyorsan a cipőimtől is megszabadultam.
Lillyt felvettem a karjaimba.
- Nem fárasztottad ki anyát? - böktem meg a homlokát, mire ő felkuncogott, és egy nagyot bólintott.
- De igen. - mondta gyermeki vigyorral az arcán.
- Szép munka. - vigyorogtam rá, és felé tartottam a tenyeremet, amibe ő  kis csattanással illesztette apró tenyerét. 
- Harry! - Rosie ott állt a nappali ajtajában, és minket figyelt. Ó, jaj. El sem mertem képzelni, hogy mióta állhatott ott. 
- Szia, bébi! - vigyorogva, Lillyvel a karjaimban mentem oda hozzá, de ő a kezét megemelve mutatta, hogy ne tovább.
Felhúzta szépen ívelt szemöldökét. 
- Nincs bébi. Miket tanítasz te a lányomnak? - bevallom rosszul esett, amikor Rosie azt mondta, hogy "lányomnak". Nem azzal volt a gond, hogy ezt mondja, hanem azzal, hogy nem úgy használja azt a szót, hogy "lányunknak".
Többesszámban.
Amikor először észrevettem magamon azt, hogy valamiféle negatív érzés fog el azután a szó Rosie általi használata után, felhívtam anyut, aki azt mondta, szerinte annyira megszoktam már, hogy Lilly Apának hív, hogy már én is a lányomnak tekintem őt. Ebből kifolyólag pedig rosszul érint, amikor azt mondja Rosie, hogy a "lányomat", vagy a "lányomnak", vagy a "lányomért".
Szóval mindig csak az ő lánya. 
De sosem a mi lányunk. Ami igaz is, hiszen Lilly nem a vér szerinti lányom, de mégis úgy érzem, hogy én szeretem őt a legjobban anyukája után. És azt is nagyon jól tudtam, hogy ő pedig engem szeret a legjobban anyukája után. 
Kölcsönös a szeretet. 
De akkor nem érdemlem meg, hogy egyszer azt halljam, hogy a "lányunk"?
- Hm? - Rosie jobban kihúzta magát, ahogyan engem kémlelt a szemeivel. Annyira elbambultam és elgondolkodtam, hogy nem tudtam hirtelen mit is kérdezett. Mire vár annyira. De aztán rájöttem.
- Mit tanítasz te a lányomnak? - kérdése újra visszhangzott a fejemben, ahogyan valaki a kérdést az agyam hátsó szegletéből előre lökte, hogy válaszolni tudjak.
- Miért? - újra megtaláltam a hangomat, újra tudtam kérdezni tőle. 
Próbáltam elhessegetni a fejemből ezeket a hülye gondolatokat, persze nem olyan könnyen.
- Mert azt mondtad neki, hogy szép munka, amiért kifárasztott engem. - húzta fel újra a szemöldökét.
Kiűztem egy időre a gondolatot a fejemből. 
Elvigyorodtam.
- Igen, mert az is. Őstehetség ez a lány. -  néztem a karjaimban tartott kislányra, aki kuncogva figyelte anyukáját. 
- Persze, és engem lefáraszt.
- Tényleg lefárasztott? - őszintén elvigyorodtam.
- Igen. - nézett rám nagy szemekkel - mintha belebújt volna a kisördög. - megcsiklandozta Lilly hasát, aki hangosan felkacagott. - Egész nap rohangált, és próbált mindent, de komolyan mindent elérni. Majdnem összefirkálta a falat, a dohányzóasztalt össze is firkálta. És akkor még makacskodott az evésnél is.
- Ügyes vagy. - nevetve nyomtam egy puszit a karjaimban tartott kislány arcára.
- Ne biztasd! - nézett rám csúnyán Rosie.
- Oké-oké. - leraktam Lillyt, és a fülébe súgtam - anyu morci. 
Lilly anyukájára nézett, majd kuncogni kezdett úgy, hogy a tenyerét a szája elé rakta.
- Igen. Morci. - suttogta, én pedig elvigyorodtam, hiszen a lehető legcukibban mondta ki a morci szót. 
- Mojci. - hangzott Lilly szájából a szó. 
- Nem vagyok az! - bosszankodott Rosie, de ahogyan látta, hogy mi milyen jót vigyorgunk az egész helyzeten, elnevette magát. - Jól van. Ne nézzetek így. Inkább menjetek kezet mosni, és együnk! Éhes vagy, nem? - nézett rám.
- Nagyon! - felegyenesedtem.
- Akkor menj kezet mosni, még mielőtt meggondolom magam és éheztetlek. - mutatóujjával a fürdőszoba irányába mutatott. Lilly már rohant is a fürdőbe, én azonban Rosiehoz léptem, és magamhoz húztam testét.
- Mostanában éheztetsz is. - néztem a szemeibe - nem sokat kapok belőled. 
Arca pirosabb színt kapott, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Ma este. Lilly Deanéknél alszik.
- Komolyan? - elcsodálkoztam, hiszen nem is említette.
- Igen. Ma mondták, hogy elvinnék Lillyt holnap egy kicsit csavarogni, meg vásárolni. Ha elmegyünk a turnéra, akkor alig látják, így legalább velük lesz.
- Értem. - elmosolyodtam, és lágyan megcsókoltam a száját - és a szüleid?
- Barátaikkal mennek el színházba, de már most elmentek hozzájuk.
- Miénk a ház? - annyi minden jutott eszembe, amit az üres a ház címszó alatt lehetett érteni. Vigyorogni kezdtem, hiszen akár a lakás bármely pontján neki eshetek barátnőmnek, akinek még csak a hangját sem kell majd visszafogni.
Sikíthat, kiabálhat. Nem hallja senki.
- Csakis a miénk. - suttogta a nyakamba, aminek hatására jóleső borzongás futott végig egész testemen. Megmarkoltam Rosie oldalát. 
- Ne kísérts. Még itt van Lilly. - arcát a kezeim közé fogtam, és forró csókot leheltem szájára. Megdöbbenve nézett rám. 
- De hamarosan jönnek érte. Azért együnk.
- És a desszertet későbbre hagyjuk. - vigyorogva megmarkoltam a fenekét, majd besiettem a fürdőbe Lillyhez, akinek segítettem a kézmosásban, majd miután én is kezet mostam, kimentünk a konyhába, ahol Rosie tartózkodott, és mivel semmilyen segítségre nem szorult így leültetett minket az asztalnál, és felszolgálta az ételt.
- Milyen volt a próba? - kérdezte Rosie, miután már mindegyikünk pár falat étellel gazdagodott a gyomrában. 
- Fárasztó, de legalább már vége. 
- Nem lesz több?
- Nem. - megráztam a fejemet - majd, ha odaérünk a stadionhoz, az első helyszínre, akkor még próbálunk. Élesben is elnyomjuk, de egyenlőre ennyi.
- Szóval akkor most velem leszel? - Rosie szélesen elmosolyodott, és amikor igennel feleltem a kérdésére, mosolya még szélesebb lett. 
- Akkor sokat pihenünk?
- Nagyon sokat. Holnap kezdjük is.
- Alig várom! - szélesen mosolygott. Odahajolt hozzám, és cuppanós puszit nyomott az arcomra.
Én rámosolyogtam, Lilly pedig kuncogni kezdett. 
- Na, mit kuncogsz? - néztem rá, mire ő csak megvonta a vállát.
- Semmit. 
- Mondd csak. - felé fordultam a székemmel.
- Kaja puszi. - kuncogott, és a szempillái alól nézett rám - fúj.
- Szóval az fúj, hogy anya puszit adott nekem, miután evett?
- Igen. - kuncogott.
- Én is ettem. - odaguggoltam Lilly mellé - szóval most te is kapsz kaja puszit! - vigyorogva hajoltam oda hozzá és az arcára sok-sok puszit hintettem.
Lilly felsikított, és nevetve próbált tőlem elhúzódni, de ez nem igazán jött neki össze az etetőszéknek hála. 
- Nem menekülsz. - vigyorogtam, és még egy utolsó, kaja puszit nyomtam arcára, majd felegyenesedtem - most már te is kaptál kaja puszit!
- Fúj! - Lilly a tenyerét az arcára szorította, és letörölte a puszikat.
Nevetve ültem vissza a helyemre.
- Fúj, Lilly. - vigyorogtam rá, ő pedig kicsúfolt.
- Héj! - néztem rá nagy szemekkel, mire ő kacagni kezdett.
Rosie nevetve rázta a fejét. 
- A két gyerek. 
- Csak Lilly a gyerek!
- És apa! - mutatott rám kis mutatóujjával.
A szívemet még mindig ugyanúgy melengette az az egy szó, amit tudtam, hogy hatalmas szeretettel és őszinteséggel mondd ki.
- Mind a ketten azok vagytok. Te is - nézett Lillyre Rosie - és apa is. - rám emelte barna szemeit, amik tele voltak lágysággal és szeretettel.
Rosiera mosolyogtam, és megfogtam a kezét az asztal felett.
- De most fejezzük be az ebédet, mert mindjárt jön Dean és mentek el.
- Juhú! - Lilly felkiáltott, és ahogyan mi, ő is elfogyasztotta az étele maradékát.

- Jaj, olyan nehéz elválni tőle. - Rosie egy kis csüggedtséggel az arcán sétált vissza a nappaliba, miután Dean és Emily elvitték Lillyt.
- Hamarosan úgyis mindennap együtt lesztek. - lehúztam magamhoz a kanapéra, ő pedig engedelmesen nem mellém ült, hanem az ölembe. Az egész oldala az én mellkasomhoz simult, a fejét a vállamra hajtotta.
Köré fontam a karjaimat. 
- Tudom, de csak veled is akarok majd lenni, kettesben. Akkor Lillyt hová rakjuk? - felegyenesedett, hogy rám tudjon fókuszálni. 
- Két szobás lakosztályban fogunk aludni mindegyik városban. Egyik szobában mi, a másikban pedig Lilly. Ha pedig idegen helyen nélküled nem tud aludni, akkor Lou majd néha-néha vigyáz rá, ha mi kettesben akarunk lenni. 
- Szerintem elfog lenni a szobában, mert szeret máshol aludni. Volt egy idő, amikor nem, de most hogy Deanéknél is sokat van, így azért már hozzászokott. Mindig azt mondja, hogy ő nagylány. - mosolyodott el Rosie.
- Mert tényleg az. - nyomtam egy puszit az arcára. 
- Ez a baj. - sóhajtott - olyan hamar felnőtt.
- Még csak három éves lesz. - nevettem - még a te kislányod marad.
- De már akkor sem olyan kis picike, pár hetes kis csöppség. 
- Majd csinálunk egy utánpótlást. - vigyorogtam rá, majd odahajoltam a nyakához, és csókot nyomtam a bőrére. Láttam, hogy nagyon is tetszett neki a cselekedetem, de eltolta a fejemet a nyakától.
- De még nem most.
- Miért? Jól megvagyunk, nem? - kérdeztem.
- Igen, de Harry egy kisbaba hatalmas felelősség..
- Tudom. De imádom a babákat, és tudom, hogy te lennél a legcsodálatosabb anya, ahogyan már most is az vagy, én pedig beletanulnék. A pénz nem akadály, lehetnek akár hármas ikreink is.
- Na, azt azért nem. - nevetett - de még olyan rövid ideje vagyunk együtt.
- Igazad van. - sóhajtottam - csak tényleg olyan jó lenne egy közös baba, hiszen szeretjük egymást, akkor miért ne?
- Nagyon szeretjük egymást, de az idő, amit eddig együtt töltöttünk, azaz a három hónap még elég kevés.
- De a kisbabának kell kilenc hónap, hogy megszülessen, szóval addigra pontosan egy éve együtt leszünk.
- És mi van ha közbe jön valami? - nézett rám félve. Homlokomat ráncoltam, hiszen nem értettem, hogy mire utal. De aztán leesett.
- Miért szakítanánk? Boldogok vagyunk!
- Tudom, de annyi pár boldog, és mégis szétmennek. 
- De mi van nem vagyunk olyan, mint a többi. - fogtam kezeim közé arcát, és mélyen a szemeibe néztünk - ne is hasonlítsd magunkat másokhoz. Én pedig nem vagyok olyan, mint az a féreg, aki elhagyott téged. 
- Héj. Tudom. - követte a mozdulataimat és ő is megfogta az arcomat. Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcom egy pontját. - Nem is hasonlítottalak hozzá. 
- De akkor sem leszünk olyan, mint a többi pár, vagy van valami, amiről tudnom kéne?
- Mi? Dehogyis! - megforgatta a szemeit - nem titkolok semmit, és ezt te is nagyon jól tudod, hiszen mindent tudsz rólam. 
- Tudom. - szájon pusziltam - csak én tényleg nem akarok olyan lenni, mint a többi pár.
- Nem is leszünk, Harry. De egy kisbaba több együtt töltött hónapot követel, és nem mellesleg te most turnézol. Nem is lenne időd rá, és gondolom nem azt akarod, hogy az egész terhességem alatt rohangáljak.
- Nem. Igazad van. Csak tényleg nagyon akarok babát. - a homlokomat az övének döntöttem.
- Lesz is, megígérem, csak még várjunk. Miért siessünk?
- De én sosem hagylak el téged, ha ettől félnél. Én nem vagyok Martin.
- Te totálisan nem vagy olyan, mint ő. 
- Nem hát. Ő egy csődtömeg volt az ágyban, én viszont rengeteg, fantasztikus, intenzív orgazmust tudok neki adni. - ledöntöttem a kanapéra, ami olyan hirtelen érte, hogy felsikított. 
Elvigyorodtam, és elhelyezkedtem felette. 
- Szóval akkor talán most meg is mutathatom, hogy mi mindent tudok. - lassan hozzányomtam a csípőmet. Felsóhajtott, hajamba túrt, és lehúzta a fejemet az övéhez.
- Alig várom. - olyan érzékien mondta ki, hogy a farkam megrándult a nadrágomban, és éreztem, hogy most azonnal, itt a kanapén kell Rosienak esnem.
Nem húztam az időt. Keményen megcsókoltam, és kikapcsoltam az agyamat. Nem volt se levél, se Martin, se a turné. Csak én és Rosie, miközben szenvedélyesen ostromoltam a testét, és bebizonyítottam neki, hogy ezerszer jobb vagyok minden téren, mint az a faszfej.
  A csodálatos délután és este után, amikor nem csak a kanapén, hanem a konyhában is egymásnak estünk, jobbnak láttunk, ha letusolunk, ugyanis mind a ketten már-már úsztunk az izzadtságban, Rosie pedig már ragadt. 
A jóleső zuhany után mind a ketten felöltözve feküdtünk be Rosie ágyába, és csak csendesen öleltük egymást. Akaratlanul is a fejembe mászott a kabátomban tartott levél gondolata, és Martin szavai. 
"Csak szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy ki is valójában Rosie..."
"Olvasd el, és hidd el, hálás leszel még nekem.."
"Nem járatom le..."
"Csak az igazság, ezt ne feledd el. Teljes igazság."
Össze voltam teljesen zavarodva. 
Mi van, ha nem hazudik, és tényleg valamit tud Rosieról, amit eddig barátnőm nekem nem mondott el?
De mi van, ha hazudik? Bár megmondtam neki, hogy akkor megverem, és ehhez tartom is magam. Szerintem tudta, hogy komolyan beszélek, amikor megfenyegettem. Lehet már el is utazott, mert az egész egy kamu. 
- Minden rendben? - Rosie, akiről azt hittem már elaludt, barna szemeivel engem figyelt.
- Persze. - ránéztem - aludj csak.
- Olyan gondterheltnek tűnsz.
- Csak fáradt vagyok, de én is alszok. - elmosolyodtam, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Jó éjszakát. - elmosolyodott.
- Jó éjt, Rosalie. - a mellkasomra húztam őt,  legalább addig sem láthatta, hogy a homlokomat ráncolva gondolkodtam az egész boríték témán.
 Reggel, alig pár óra alvás után óvatosan kiszálltam Rosie mellől, és lementem a konyhába, hogy reggelit készítsek. Amíg csináltam a reggelit, végig azon kattogott az agyam, hogy most kell kibontanom a borítékot. Most vagy soha. 
De nem mertem. 
Beszari egy alak vagyok, az biztos. 
Szörnyen érdekelt is, hogy mi van benne, de nem mertem megnézni. És, ha elmondom Rosienak, és vele együtt bontom ki?
Az sem jó ötlet, mert akkor azt fogja mondani, hogy nem bízok benne, és kibontom a borítékot. Vagy lehet azt mondja, hogy úgysincs semmi hazugság, akkor nyissam ki, és olvassuk el. 
Az a legjobb, ha nélküle bontom ki! Igen, tényleg az a legjobb. 
Mert, ha az egész egy kis semmiség, akkor eldobom, és Rosie meg sem tudja az egészet. 
- Szia. - barátnőm hangja annyira visszatérített a valóságba, hogy megrándultam.
- Ne ijesztgess. - nevettem. Rosie odasétált hozzám és megölelt a derekamnál. 
- Minden rendben?
- Persze, csak elgondolkodtam mindenfélén. - lassan csókolózni kezdtünk. Nyelveink éppen hogy érintették egymást, de mégis az egész csókunk érzéki volt. 
Annyira szeretem ezt a lányt, és bármit is tartalmaz az a levél, ez az érzés változatlan marad.
- Szeretlek. - suttogtam a szájára, amikor elhúzódtam tőle.
- Nagyon-nagyon szeretlek! - csimpaszkodott a nyakamba, és megpuszilta a számat. 
Mosolyogva toltam el magamtól, és az asztalhoz vezettem, ahol már ki volt rakva az evőeszköz, valamint pohár. A rántottát a szalonnával két tányérra helyeztem, majd töltöttem mind a kettőnket narancslevet, leültem Rosieval  szemben és csendesen elfogyasztottuk a reggelinket, ami már nem is volt annyira reggeli, hiszen délelőtt fél tizenegyet mutatott a falon található óra.  
- Felhívom Emilyt, oké? - Rosie lerakta a konyharuhát a pultra, amikor minden edényt, tányért, és evőeszközt, amit használtam, elmostuk, eltörölgettük és a helyükre raktunk.
- Persze. Puszilom Lillyt. - mosolyogtam.
- Átadom. - nyomott egy puszit az arcomra, majd sietett fel az emeletre, hogy felhívja lányát.
És akkor érkezett el az én időm.
Gyorsan a kabátomhoz siettem, ahonnan kivettem a borítékot, kinyitottam és kivettem belőle a lapokat, mivel nem csak egy volt.
Jó ötlet ez?
Biztos vagyok benne? 
Nem csinálok semmi rosszat, nem? Csak elolvasom. Ha semmi lényeges nincs benne, akkor Rosienak nem is kell tudnia, hogy volt valaha is ilyen az én tulajdonomban. 
De, ha mégis van benne valami, akkor mit csinálsz, nagyokos?
Teljesen igaza volt a belső hangomnak.  De akkor is. Őszintén? Te nem olvasnád el? Téged nem hajtana a kíváncsiság? De igen. És mivel a tiéd, így szíved joga eldönteni, hogy mit csinálsz vele. Hát én elolvasom. 
A lapok megvoltak számozva. 1. 2. 3.
Ésszerűen elsőnek az egyes lapot nyitottam fel, és a szemem elé tártul sok-sok betű, amiket mondatokká formált valaki. 
Azonban a lapra fel volt tűzve egy kis cetli, amire csupán pár mondat volt írva. Azonnal tudtam, hogy ki írta. Martin. 

Olvasd el figyelmesen az adatokat, gondolkodj logikusan. Ha nekem nem hiszel, akkor nyugodtan menj be az irodába, ott mindent elmondanak neked. De szerintem, ha Rosienál rákérdezel ő is elmondja az igazat.

Jó olvasást, Harry.

Név: Rosalie Parker. 
Álneve: "KisRózsa"
Született: 1994. 03. 19. London.
Lakhely: London. 
Családi állapot: Egyedülálló. 
Gyermek: 1
Fiú:   Lány: X
Munka típusa: Fotós-riporter, újságíró.
Írt cikkek: 2

Gyorsan átfutottam a cikket, amiben egy szupermodell botrányos viselkedéséről volt szó, ugyanis a tengerparton napozott, amikor odament hozzá egy rajongója autogramot kérni, ő pedig teljesen megőrült, és elkezdett kiabálni szegény lánnyal. 
Ez annyira nem is volt érdekes, de a lap alján található név felkeltette a figyelmemet.

Írta: KisRózsa.

Rosie írta ezt a cikket? 
Szerintem ebben még semmi kivetnivaló nincsen, hiszen ő csak színtisztán leírta, amit látott, mert a lap alján volt hozzá kép is csatolva, szóval nem csak kitalálta az egészet. 
Na, jó. Hát ez még nem rossz színben tünteti fel a barátnőmet. 
Következhet a második lap. 

Harry Styles nem tudja magát kordában tartani?

A fiatal énekes még az X Faktor alatt egy nála jóval idősebb nővel járt, ami meglehetősen nagy botrányt kavart a családja körében, és a média körében is, hisz a nő - Caroline Flack -, akár az anyja is lehetett volna a fiúnak. 

De mostanában Harryről egyre több friss került elő, köztük az is, hogy a napokban többen látták kijönni egy igen neves londoni hotelből, egy csinos lány oldalán. Ezzel még nem is lenne baj, de az előző hetekben más lánnyal mutatkozott, ugyanannak a hotelnek az ajtaján kilépve.

Hoppá-hoppá, Harry. Ugye ezt még te sem gondolod komolyan?

Egyik héten egy szőke a lánnyal, a másik héten pedig egy barnával, akikkel még hosszabb távon nem is alakítasz ki kapcsolatot?

Ó,jaj. De talán joggal nevezhetünk téged nőfalónak?

Ezt a cikket egyszer anyukám elmondta nekem, de őszintén nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt a hazugság, és semmi, mert ez az egész az volt. Azok a lányok a barátaim, és az egyik Gemma legjobb barátnője, akinek mellesleg barátja van. Csupán vacsoráztunk, nem, nem kettesben, hanem másokkal, és a nővérem is ott volt, én pedig hazavittem a lányt. Ha a cikk írója nem látta volna, akkor utána Gemmával hagyom el a szállodát.
A barna hajú lány pedig az egyik barátom, akivel tényleg kettesben vacsoráztunk, de meg sem fordult a fejemben, hogy felvigyem az egyik szobába, és lefeküdjek vele. 
Inkább rá sem néztem a cikkre, mert elfogott a hányinger. Hogyan lehet valaki ennyire undorító, hogy úgy ír meg egy kis szaros cikket, hogy nem is tudja a dolgok hátterét?
Megnéztem a másik lapot, ahol azzal a szőke, és a barna lánnyal hagyom el éppen az éttermet. De ez nem is keltette fel az érdeklődésemet. 
Nem az hogy én vagyok a képeken, hanem, hogy a képeket ki csinálta! A kép oldalán szereplő felirat jelezte, hogy ez az elsődleges kép, ami beérkezett az irodába. Ezt adta le a kép szerkesztője, aki nem más, mint KisRózsa. 
Megdermedtem, hirtelen úgy éreztem, hogy a levegőt sem kapok. Azonnal elővettem azt a papírt, amin a cikk volt található, hogy megbizonyosodjak róla, ez nem az aminek gondolom, és ezt nem ugyanaz a személy írta, aki az ezelőtti cikket, - aminek amúgy semmi jelentősége nem volt, hiszen nem volt benne negatívum, csak az igazság -, és aki azokat a képeket készítette. Újra elolvastam az én rólam írt szöveget, és a tekintetemet odaszegeztem a cikk alá, ahol fekete, nyomtatott betűkkel volt írva az a név, ami eddig mind a két lapon szerepelt; KisRózsa. 

74. rész ~ Levél

Harry Styles

A napok és a hetek úgy száguldottak előre, mint egy gyorsvonat, ami megálló érintése nélkül halad végig a síneken, és az ember nem lát mást belőle csak a sorban elhaladó fákat, bokrokat, természetet, és hát magát az életet. 

Nem mondhatom, hogy semmire nem volt időm a rengeteg próba, turné fotózás, és minden ehhez köthető dolog mellett, de azért tényleg kevés volt az  idő, amit esetleg Rosieval tölthettem volna. 

Nem panaszkodott.

Nem hisztizett, mert esetleg nem tölthetünk együtt egy teljes napot, hiszen megértette, hogy nekem ez a munkám, a kötelezettségem, aminek eleget kellett folyamatosan tennem. No, meg ő neki is elkezdődtek a fotós munkálatok. Calvin, az egyik fotósunk lett Rosie társa, aki segít neki eligazodni a turnézás hosszú folyamatában, hiszen nem csak arról szól az egész, hogy odaállok, és elkattintok pár képet.

- Ezeknek a képeknek át kell adniuk azt az érzést, amit a rajta szereplő emberek éreztek a fotó készítésének pillanatában. Át kell adnod a szomorú, és a boldog pillanatokat is. Mindent, ami ahhoz kell, hogy a rajongók jobbnál, jobb képekkel gazdagodhassanak. - mondta Calvin Rosienak a legelső találkozásuk napján, ami az egyik zenekari próba után történt meg. 

Rosie hallgatott a mi fotósunkra és már a próbák alatti fotózáson próbálta elkapni az olyan pillanatokat, amiknek nagy jelentősége lehet annak, aki a képet megnézi. 

Elég jól csinálta azt kell mondjam.

Calvin, a fiúk, és még a turnémenedzserünk is dicsérte Rosiet, akinek a kezdeti nehézségek után sikerült belerázódnia az egészbe. 

Az elején még feszengett, meg kellett szoknia az új helyszínt, és a helyzetet, de aztán, ahogyan teltek az órák, és a napok, ő úgy lett még felkészültebb, és még elszántabb.

Akarta ez a munkát.

Láttuk rajta, hogy teljes átéléssel csinálja. 

De félt is.

Hiszen most még csak a stáb előtt állt, nem volt rajta nagy nyomás. De hamarosan egy nagy stadionban kell állni, a színpad mellett, vagy éppen előtt, körülötte a rajongókkal, akik sikítanak, kiabálnak, és minden egyéb tevékenységet űznek, amihez nem éppen párosíthatnám a halk jelzőt. 

- Izgulok. - hajtogatta Rosie, amikor egy fárasztó nap után elmentünk hozzájuk, Lillyt elaltattuk, megvacsoráztunk, aztán bebújtunk az ágyba. 

- Elhiszem. Én is izgulok. Jó, tudom, tudom, én másként izgulok, de hidd el, hogy az is szerepet játszik most ebben az érzésben, hogy te is ott leszel, így még nagyobb lesz rajtam a nyomás. 

- Miért? - állát megtámasztotta a mellkasomon, és úgy nézett fel rám gyönyörű, barna szemeivel.

- Jól akarok teljesíteni. Még jobban, mint eddig. Szeretném azt érezni, hogy a barátnőm, aki ott áll, és nem mellesleg minket fényképez, büszke rám, amiért annyi ember előtt énekelek. Mindig is egy nagyobb dolog akkor énekelni, ha ott vannak a szüleink, családunk, de most hogy még te is ott leszel, úgy aztán megint másabb lesz az egész. - néztem végig rá, ő pedig csak nézett engem, és próbálta befogadni az információkat az agyába. 

- Én mindenhogyan büszke vagyok rád. Nem láttalak még élesben színpadon, a videókat, amit a videócsatornán láttam, azokat nem számítjuk, hiszen az nem élő, nem érzem át az egész koncertnek a hangulatát, de tudom, nagyon jól tudom Harry, hogy bármit csinálsz is, én nagyon büszke leszek rád. - mosolygott.

- Nem akarok semmit sem elcseszni ott fent a színpadon..

- Mit csesznél el? - nevetett fel - ha elesel, vagy bénázol az engem sohasem zavarna, mivel minden munkának van olyan része, amikor elrontjuk azt. Hidd el, Harry én így is - úgy is büszke vagyok, és leszek is rád. 

 Annyira szeretetteljesen nézett rám, hogy a szívemet elárasztotta az a bizonyos kellemes melegség, amiről mindenki beszélhet. 

Akárhogy is. 

Rosie a szépségével, bájával, intelligenciájával totálisan levett a lábamról.  

- Jaj, bébi. Te vagy nekem a mindenem. - öleltem magamhoz még szorosabban, mint egy plüss macit a gyerekek egy viharos éjszakán. - Köszönöm, hogy az életembe cseppentél.

- Köszönöm, hogy ketrec harcoltál. - csókolta meg meztelen vállamat, majd a fejét a mellkasomra fektette, és úgy bújt hozzám szorosan.

- Te pedig felkutattál, azt köszönöm. - mosolyogva kezdtem simogatni puha haját.

- Képet kellett szolgáltatnom a főnökömnek. Martin apjának köszönhető az egész.

- Nem hittem volna, hogy leszek valamiért is hálás annak a családnak. - nevettem - de érted igenis nagyon hálás lehetek. 

- Martin apja a sok rossz mellett legalább valami jót is tett az életemben. 

- Nagyon jót. - mosolyogva pusziltam meg. 

- Határozottan nagyon jót. - még így oldalról is láttam, amint ajkai egy széles vigyorra húzódnak. 

Nevetve öleltem még jobban a karjaim közé, és reméltem, hogy ez a szerelem, és ezek az érzelmek soha, de soha nem múlnak el.

Akármennyire is elcsépelt, én Rosieval akarom leélni az egész életemet!

A próbák után, amikor visszamentünk Rosiékhoz, vagy éppen hozzánk, tényleg próbáltuk az agyunkat kikapcsolni, és semmi mással nem foglalkozni csak magunkkal, valamint Lillyvel.

A kislány minél több figyelmet követelt tőlem, hiszen már nem tölthettünk együtt annyi időt, mint eddig. Amikor este odamentem hozzájuk a próba után, ő már szinte ment aludni, de még egy kis játék, és éneklés belefért az esti elalvás előtt. 

- Nagyon ragaszkodik hozzád. - Kate mosolyogva nézett rám, amikor egyik nap a nappalijuk kanapéján ültünk és beszélgettünk. 

Tudtam, hogy nem hazudik.

Lilly tényleg úgy tekintett rám, mint az apukájára, hiszen az esetek nyolcvan százalékában már az "Apa" nevet mondta nekem, és nem Harry-t. 

De nem bántam.

Hogyan is bánhattam volna?

A világ legszebb szavát mondták nekem. Apa. 

Még ha Lilly nem is a vér szerinti lányom, akkor is melengette a szívemet, amikor úgy szólított, és még közben hozzám is bújt. 

Már tudtam mit éreznek az apák, akikhez odabújik a kislányuk, és rájuk néz azokkal az ártatlan gyerek szemekkel, amiknek nem lehet ellenállni, és csak öleled, és öleled őt.

És ezeket nem csak képzeltem. Ezek meg is történtek. 

Lilly számos alkalomkor odabújt hozzám, vagy éppen követelte, hogy ne anyukája bújjon oda hozzá, amíg elalszik, hanem én. 

Persze nekem ez ellen nem volt semmi kifogásom, kivéve Rosiet, aki mindig duzzogva figyelte, ahogyan a lánya "kikosarazza" őt. 

Én csak vigyorogtam, és örömmel teljesítettem Lilly ama kérését, hogy "Apa bújj mellém!"

- Igen, és ez nagyon jó. - Katere mosolyogtam, aki már egyszer mondta nekem, hogy soha jobb apukát nem kívánhatott volna az unokájának. 

Mondom sem kell, hogy meghatódtam. 

Ki ne hatódna meg ezután a kijelentés után?

Főleg egy olyan fiú, aki még érzelgős is. Mert én pontosan egy lelkizős személyiség vagyok, még ha a média nem is titulálna engem annak.

- Mint már régebben is mondtam, te vagy a legjobb apa Lillynek. Nem baj, hogy nem vér szerint, de aki mindig ott van vele, meghallgatja őt, engedi a kislánynak, hogy rajta lógjon, az tényleg egy apuka. Mert az apák ilyenek. Sok mindent kibírnak a lányuk boldogságáért. - mosolyogva nézett Kate Georgera, aki magához ölelte egy szem lányát, és puszit nyomott a homlokára. 

- Szeretlek. - mondta George Rosienak, aki apukájához bújt, és úgy viszonozta a hasonlóan érzett érzéseit. 

- Én is nagyon szeretlek téged. 

Ez az, amit majd egyszer én is átakarok élni, és nem is érdekelne, ha az az egyszer mondjuk egy év múlva lenne.

Jó lenne egy kisbaba. Rosieval közös gyerekünk. Lilly testvére. 

Hogy a két gyerekem bújjon oda hozzám reggelente, Lilly vigyázzon a kistestvérére és nekem is számtalan ilyen élményben legyen részem, mint most Georgenak van. 

A feltétel nélküli szeretetben. 

- George nagyon jó apa. - néztem az említett férfira, akinek időközben kibújt a karjából a lánya, így felém tudott fordulni. 

- Ne szerénykedj Harry. Én vagyok a legjobb apa. - nevetett fel, amire Rosie megforgatta a szemeit, Kate pedig kuncogott. - Mért nem így van?  - nézett George a lányára.

- De igen! - nevetett Rosie apja tekintete láttán.

- Akkor meg! Nem is adjuk lejjebb. - vigyorgott a férfi. 

Nevettünk ezen, de mégis tudtuk, hogy igaza van. George tényleg a legjobb apa, persze csak az én két apám után. Na, jó. Apáim után. Hiszen ketten vannak. Robin is az apám, még ha nem is az igazi, de akkor is egy nagyon jó ember, akire úgy tekintek, mint az igazi apámra, Desre. 

George, Des, Robin. 

Ők a minták a "Legjobb apa" kategóriában számomra. 

- Tudjuk, hogy majd te is jó apa leszel. - Kate a vállamra tette a kezét, és megszorította azt finoman.

Elmosolyodtam. Őszintén. 

- De az még odébb van. - kuncogott mellettem Rosie.

- Miért? - néztem rá - én benne lennék hogy akár kilenc hónap múlva jöjjön a gyerek. 

- De én még nem. - Rosie tágra nyílt szemekkel nézett rám - az még korai. 

- Tudom, de imádom a babákat.. - sóhajtottam fel.

- Igen, ezt nagyon jól tudom, de még ne akarj ilyen rövid együtt járás után gyereket. Várjunk még. 

- Várunk. De ne sokáig, oké?

- Oké. - mosolygott rám barátnőm, én pedig csókot nyomtam telt, rózsaszín ajkaira.

Lehet más hülyének nézne, amiért ennyire gyereket akarok, de hát egy kisbaba nagyon aranyos, és az ÉN gyerekem lenne!

Az enyém és Rosié, ami csodálatos lenne.

Tudom, nagy felelősség, és minden, de van pénzem, amin megtudok mindent venni neki, szeretetet rengeteget kapna a nap minden percében, és tényleg megtennék mindent, hogy a legjobb apuka legyek a világon.  

Elkényeztetném. 

De ezek még korai gondolatok. Majd talán később, és igaza van mindenkinek. Ráérünk még. De én akkor is akarok már egy kisbabát!

- Na, mi van haver? Visszatértél a romantikából? - Niall vigyorgott, mint a vadalma, amikor beléptem az első próbámra, ami pontosan akkor történt, amikor Martinnal találkoztam.
- Csodálatos romantikából. - vigyorogva húztam fel a szemöldökömet, amolyan "Ne irigykedj, Horan!" stílusban. 
- A kis Harry fiú megtalálta a nagy Ő-t. - nevetett. 
- Csak nem irigy vagy? - vigyorogva néztem rá továbbra is. 
- Nem vagyok irigy! - duzzogni kezdett.
- Tudjuk, igen. - Liam felnevetett és megveregette szőke barátunk vállát.
Rám nézett.
- Milyen volt Párizs? - kérdezte.
- Nagyon jó. - mosolyogtam - annyira jól éreztük magunkat!
- Azt el is hiszem. Mégiscsak Párizsról beszélünk. Miket csináltatok?
- A perverz részleteket hagyd ki. - Zayn tanácsa nevetéssel párosulva hangzott el tőle. 
- Haha. - megforgattam a szemeimet - higgyétek el. A nemi életembe nem kaptok betekintést.
- Ezt örömmel halljuk. - nevetett. 

- Na, de most komolyan. Miket csináltatok?
- Sétáltunk, várost néztünk, megkóstoltuk a francia ízeket, voltunk színházban, voltunk Disneyland-ben. 
- Minden olyan program, ami elengedhetetlen a francia fővárosban.
- Így van. - mosolyogtam Zayn állításán.
Milyen igaza volt. 
Aki eljut Franciaországba annak feltétlenül meg kell néznie a nevezetességeket, természetesen a legtöbben az Eiffel-toronyra kíváncsiak. Ha nem is szeretik a csigát, mint én sem szeretem, de egy croissant-nak szerintem senki sem tudna nemet mondani. Színház pedig nincs kőbe vésve, sőt azt bármelyik városban meglehet tenni, hogy elmegy az ember, és megnéz egy darabot, de ez Párizsban, Rosie gyönyörű estélyiben csak hab volt a tortán.
És az elmaradhatatlan Disneyland. 
Mint mondtam. Elmaradhatatlan. 

- De most ugye tudod, hogy gőzerővel kell próbálnod? - Louis rám nézett. Úgy intézte felém a szavakat - most már sajnáljuk, de barátnő csak este lesz. - vigyorgott.
- A legjobb időben. - vigyorogtam, mire ők felnevettek.
- Ehhez a füleim nincsenek felkészülve! - Niall a két fülére tapasztotta a tenyereit.
Nevetni kezdtem.
- Ne félj, nem fogom elmondani, hogy mit művelünk az ágyban, vagy a ház bármely pontján. - vigyorogtam rá.
- Megrontod azt a lányt! - nevetett fel Liam. 
- Én? Ő engem! Tudjátok mikre rá nem vesz?
- Nem akarjuk tudni. - emelte fel a kezeit Niall.
- Kezdjük a próbát szerintem. - Zayn zárta le a beszélgetést ezzel, mire mindannyian követtük az "utasítását" és a zenekar elé állva, a mikrofonjainkat megfogva dalról-dalra haladtunk az énektanárunk segítségével. 

Amikor egyik nap, a turné előtt pár nappal, és a születésnapom után egy nappal sétáltam, kivételesen délután és nem este, Rosiék háza felé egy ismeretlen autó állt előttük. 
Legalábbis én eddig még nem láttam ezt az autót.
Mi van, ha vendégek vannak náluk? Bár akkor Rosie biztosan felhívott volna. 
De mi van, ha elfelejtette?
Mi van, ha az a George gyerek az?
Lassabban sétáltam a ház felé, hogy minél jobban szemügyre tudjam venni az autót, aminek a tulajdonosa a volán mögött ült.
Biztosan nem vendégek, mert nem ült volna kint az illető az autóban..
Ahogyan egyre közelebb értem, annál jobban rajzolódott ki a vezető oldalon ülő személy alakja, aki nem George volt.
Martin..
Már megint!
Pedig azóta fel sem bukkant, mióta megállított, amikor Rosiéktól elmentem a próbára. Azóta semmit nem hallottunk róla, most pedig itt volt, és az autóban ült. 
Talán Rosie elküldte, de ez a féreg nem volt hajlandó elmenni?
Kiszállt az autóból, amint meglátott, majd odasétált elém. 
- Tudtam, hogy idefogsz jönni. - vigyorogva mért végig egy lesajnáló tekintettel.
Ó, könyörgöm. Kinek hiszi ez magát?
- Te már megint mit keresel itt? 
- Téged vártalak.
- Minek? Mit akarsz tőlem? - néztem vele farkasszemet.
- Csak egy kis ajándékot hoztam neked. - húzott elő a kabátjából egy fehér valamit, amit ahogyan jobban megnéztem, rájöttem, hogy egy boríték. 
- Mégis miféle ajándékot adhatnál te nekem? - húztam fel a szemöldökömet.
- Aminek nagyon örülnél. - nevetett - ó, hát így utólag is boldog születésnapot. Jól telt?
- Nem hiszem, hogy van egy kis közöd is hozzá. 
- Gondoltam megkérdezem, hogy Rosie milyen ajándékot adott neked.
- Csak ismételni tudom magam. Nem hiszem, hogy van hozzá közöd.
- Jaj, hát csak érdeklődtem. - nevetése ugyanolyan idegesítő volt, mint akkor, amikor megvárt a ház előtt. 
- Kopj le. Nem kíváncsi rád senki. - indultam volna el a kapu felé, ha ő nem siet gyorsan elém és állja utamat. 
- Pedig örülnék, ha találkozhatnék a lányommal.
- Álmodban. - nevettem.
- De akkor is. Ez a tiéd. - nyújtotta újra felém a borítékot, amely olyan vakítóan fehér volt, hogy erős késztetést kellett magamra vennem, hogy ne vegyem el.
- Mi van benne?
- Egy levél. Ne félj nem bomba. - nevetett - gyilkos nem vagyok. Csak szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy ki is valójában Rosie, és ahhoz el kéne ezt olvasnod. 
- Nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre!
- Ez nem hülyeség! - jobban felém tolta a borítékot - egy levél, és a hozzá tartozó bizonyíték. Akármennyire is féregnek tűnök, nem hazudok. Komolyan. - Nem tudtam mit megyek. Szívem szerint elvettem volna a levelet.
Ki ne vette volna el? Mindenkit hajt a kíváncsiság, mindenkit érdekel mi van benne!
Mert, ha nem nézzük meg, akkor soha életünkben nem jövünk rá arra mit tartogatott nekünk az a boríték. 
Döntöttem, és elvettem Martintól a borítékot. Éppen hogy kezdtem kibontani, amikor megállított.
- Ne itt olvasd el. Bent, vagy otthon. Ahol nem zavarnak.
- Hagyjuk inkább. - nyújtottam neki vissza.
- Nem-nem! - lépett hátrébb - olvasd el, és hidd el, hálás leszel még nekem. 
- Ha leakarod járatni Rosiet, akkor...
- Nem akarom! Csak leírtam benne valamit, aminek biztosan nagyon örülnél. 
- Ha hazugság, vagy lejárató hadművelet esküszöm, hogy annyira elverlek, hogy a saját apád nem fog megismerni!
- Nyugalom. - nevetett - nem járatom le. - odasétált a kocsijához - csak az igazság, ezt ne feledd el. Teljes igazság. - beült a autójába, és elhajtott onnan, pedig még kérdeztem volna pár dolgot. 
Például, hogy pontosan mi van a levélben. 
De valahogyan éreztem, hogy ahhoz ki kell nyitnom a borítékot, amiben benne van a teljes igazság.
Mégis milyen igazság? Rosie mindent elmondott nekem.
Vagy mégsem mindent?
Sóhajtva raktam a borítékot a belső zsebembe, és mentem be a házba, ahol barátnőm már várt rám, nem tudva azt, hogy a barátjának a zsebében lapul a "teljes igazság"



Itt is a következő rész! Remélem tetszett, annak pedig nagyon örülnék, ha hagynátok véleményeket! :)
Facebook csoport, ahová nyugodtan csatlakozhattok: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/