Szorosan öleltem magamhoz a karjaimban fekvő lányt, és minden egyes érzelmi szálammal azon voltam, hogy megnyugodjon. Hogy kiadja magából a fájdalmat, melyet nővérem bunkó viselkedése eredményezett.
Miután Gemma ajtaja előtt kisírta magát, jobbnak láttam, ha átjövünk az én szobámba és elfekszünk, így ő is sokkal könnyebben megnyugszik.
Nem vártam Gemmától ilyen viselkedését, és egyáltalán azt sem értem mi idézte elő nála azt, hogy ilyen tapló hangnemben beszéljen Rosieról, hiszen ez a lány semmit sem csinált vele, semmit sem mondott neki. Ő pedig mégis úgy viselkedett, mintha a legnagyobb ellenségével beszélne.
Mennyi volna..
Minden csak arról szól, hogy mi lett volna, ha..
Mit csináltam volna, akkor ha..
De ezen nem tudunk változtatni. Megtörtént. És őszintén hogyan tudtam volna az mellett lenni, akit nem is ismertem akkor?
Sehogyan.
Ez nem olyan dolog, hogy á, mi lett volna, ha kipróbálom azt az éttermet, amit akkor találtam, amikor a családdal Spanyolországban nyaraltunk?
Vagy, hogy mi lett volna, ha azt a szép lányt leszólítom az utcán?
Nem tudjuk, mert minden csak "volna"..
Mert mi emberünk nem merünk cselekedni.
Gyávák vagyunk.
Pedig mi lehet a legrosszabb? Nem jó az étterem, vagy a lány azt mondja, hogy "Bocs. Van barátom.", és ezzel elsétál.
Ennyi.
De, ha nem tesszük meg, nem próbáljuk ki, akkor nincs értelme semminek.
Nem merünk változtatni, pedig lehetne és inkább elfogadjuk a sorsunkat. Ezek a gyáva emberek.
Félnek szembenézni másokkal, félnek lépni.
Nem azért, mert nem tudnának, mert igenis tudnának, hanem inkább ugyanolyanok lesznek, mint azok az emberek, akikkel körül vannak véve.
Ezért nem szabad, hogy az életünket a mi lett volna, ha...feltevéssel éljük le.
Milyen bölcs lettél, Harry.
Ó, tudom.
- Hogy érzed magad? - suttogtam barátnőm fülébe, aki a karjaimba fekve pihent. Nem volt semmi más tervem csak hogy megnyugodjon.
- Most már sokkal jobban. - hangja halkan szólt. Valószínűleg a sírás miatt halk és rekedt az az amúgy csodálatosan szép hangja.
Mondjuk nekem most is elbűvölő az egész lány.
- Sajnálom, amiért Gemma így viselkedett veled.. - sóhajtottam fel.
- Te ne sajnálj semmit. Nem számít.. Csak nem értem miért volt velem olyan ellenséges.
- Nos, azt én sem tudom.. - pusziltam meg homlokát - pedig ő amúgy nem ilyen. Inkább egy minden lében kanál lány, de nem az a fajta, aki csak úgy ilyen hülyén viselkedik valakivel.
- Hát nem voltam neki szimpatikus.. - vonta meg a vállát, de tudtam, hogy bántja a dolog. És én meg is értem.
- Csak nem szeretem, ha valaki vagy valakik ok nélkül nem kedvelnek engem. - sóhajtott, és még szorosabban bújt karjaim közé.
- Tudom. És komolyan sajnálom. Beszélek Gemmával.
- Nem kell! - nézett fel rám - komolyan. Hagyd.
- Nem Rosie. Meg kell tanulnia, hogy az embereket nem lehet úgy elítélni, hogy nem ismerjük, mit miért tesznek, miért olyanok, miért olyan az életük. És a francba is! Ő soha nem volt ilyen! Nem ítélt el senkit, semmiért. A legjobb lány a világon, persze csak utánad. - megpusziltam újra a homlokát, ő pedig elmosolyodott.
- Nem vagyok én jó lány, Harry.
- Az ágyban nem, de a többi órában igen. - vigyorogtam rá szemtelenül. Az arca pár pillanat alatt változott át szép pirossá.
Még szélesebb lett a vigyorom.
- Harry! - ütötte meg a vállamat, mire felnevettem, hiszen tudtam, hogy zavarba hoztam és ez nagyszerű érzés!
- Harry! - utánoztam, és a gonosz nézése láttán még inkább nevetni kezdtem.
Olyan vicces arcot vág, hogy nem lehet bírni nevetés nélkül.
- Nem vagy ám vicces. - duzzogott, és próbált előlem elhúzódni. Esélyt sem adtam neki arra, hogy csak egy milliméterrel is távolabb kerüljön tőlem. Sőt, félig ráfeküdtem, hogy biztosan ott maradjon mellettem.
- Te pedig nem mész sehova, kis durcás szépség. - kuncogtam, és megpusziltam az orra hegyét.
Megrázta a fejét, és konoksága még mindig díszelgett az arcán.
- Ne legyél makacs, ne duzzogj. - cirógattam meg oldalát, de ő továbbra is tartotta.
- Rosie.. - folytattam, és lágy csókot hintettem ajkaira, mire ő végre megajándékozott a figyelmével.
- Ne zökkents ki a szerepemből. - vonta fel a szemöldökét, hogy még inkább nyomatékosítsa szavait.
- Mégis milyen szerepet játszol? - vigyorogva néztem le rá.
- Hm.. Azt a lányt, aki megsértődött a barátnőjére. Duzzogó Rosie!
Felnevettem.
- Csinálhatnánk belőle egy színdarabot. Szerintem hatalmas sikere lenne a Broadwayen.
- Gondolod? - gondolkodott el. Az arca arról árulkodott, hogy éppen most gondolkodik azon, hogy belevágjon-e a filmes karrierbe.
- Szerintem tuti. Megírhatnád A Duzzogó Rosie című darabot, és te játszhatnád a főszerepet.
- Hm, nem. Túl hitelesen játszanám a szerepet és valószínűleg híres filmcsillag lenne belőlem. Nem vágyom a fényűzésre. - olyan hitelesen és elgondolkodva mondta, hogy egy hangos nevetés tört fel belőlem.
- Látom, a magabiztosságod rendben van. De valószínűleg igazad van. Hogy, ha elvállalnád a szerepet az összes híres színész azt mondaná, hogy "Te jó ég! Ki ez a lány? Egy perce van itt, de már most mindegyikünknél tehetségesebb!" - a hatás kedvéért még el is tátottam a számat.
- Ugye? - kuncogott fel - szerintem is ezt mondanák, és nem akarom, hogy rosszul érezzék magukat, amiért nekik több évbe, akár évtizedbe került a tehetséges színész jelzőt elérni, én pedig egy nap alatt a Broadway csillaga lennék!
- A szép életük hirtelen nagyon nyomorúságossá válna. Egy kezdő hirtelen lepipálja őket. - megráztam a fejemet.
- Szegények. - sóhajtott fel - de nem baj. Azért majd a világ színpadainak a tetején hálát mondok nekik azért, hogy ott voltak előttem, és letaszíthattam őket erről a pályáról.
Nevetve csókoltam meg a száját, és feküdtem mellé. Újra a karjaim közé férkőzött, én pedig engedelmesen, és ezer örömmel öleltem át őt újra.
- De majd remélem küldesz jegyet az előadásodra?! - kérdeztem, vagyis inkább jelentettem ki neki a szavaimat.
- Természetesen. A páholyból fogod nézni!
- Nagyon reméltem, hogy ezt mondod.
- És csak te leszel ott egyedül. Na, meg Lilly. Onnan nézhetitek, és csak kettőtöknek lesz fent tartva a páholy.
- Ez az ötlet nagyon tetszik. Úgysem tudom sokszor eldönteni éppen hol akarok ülni egy-egy előadáson.
Felnevetett, és megrázta a fejét.
Mosolyt csalt az arcomra, amiért végre eltűnt a rossz kedvű Rosie, és már csak a vidám, nevetős, mosolygós lány van velem.
- Miért mosolyogsz? - kérdezte olyan ártatlansággal, hogy alig bírtam hirtelen visszafogni magam. Legszívesebben azonnal levetkőztettem volna és..
- Hm? - kérdezte, amikor pár másodperc múlva sem adtam meg neki a kérdésére a választ.
- Csak azon mosolyogtam, hogy örülök, amiért ilyen felszabadult vagy. Jó látni. Na, meg hogy végre nem vagy szomorú, és nem sírsz. - Ja, meg azon gondolkodok, hogy miképpen tennélek a magamévá a gyerekkori szobámban...már a puszta gondolat is felizgat, hogy itt fektessem meg a barátnőmet..
- Melletted könnyű boldognak lenni. - nézett a szemeimbe. A gyomrom vett egy teljes fordulatot erre a kijelentésére, és én is a szemeibe néztem.
- Az a célom, hogy te boldog legyél. - suttogtam.
- És el is éred a célodat. Most is ott voltál az ajtó előtt. Hogy kerültél oda?
- Felmentem, mert nem tudtam mit csináltok ilyen sokáig...
- Nem cibáltuk meg egymás haját. - vágott a szavamba.
- Tudom. - kuncogtam, ahogyan magam elé képzeltem a jelenetet. Főleg, hogy tudom, egyik lány sem rajong az effajta problémamegoldásért.
- És?
- Hát és hallgatóztam.. - vallottam be. Minek kerteljek? Hiszen ez az igazság.
- Kihallgattad a beszélgetésünket? - nézett rám nagy szemekkel.
- Lehetséges.. - mondtam lassan adagolva, és közben mindenfelé néztem, csak nem Rosiera.
Rosie felnevetett.
- Nem baj. Miért is haragudnék rád? Legalább nem kell elmondanom mi történt bent.
- Jól helyretetted a nővéremet. Ügyes voltál.
- Nem haragszol? - kérdezte, és láttam az arcán a meglepődöttség jeleit.
Csókot leheltem ajkaira, és csak utána kezdtem beszélni.
- Dehogyis! Miért haragudnék? Te csak elmondtad Gemmának a véleményedet és az igazat. Azért nem tudok haragudni. - mosolyogtam rá.
- Rendben, köszönöm. - elmosolyodott, és lágy csókot lehelt az ajkaimra.
- Igazat mondtam, és ha ismertelek volna akkor, biztosan melletted vagyok végig. - simítottam végig arcának puha bőrén.
- Tudom Harry, tudom. - elmosolyodott - te vagy a legfantasztikusabb fiú a világon!
- Te pedig a legcsodálatosabb lány vagy a világon, és mindig az is leszel. Nekem az vagy, Rosie! - nyomtam meg az ujjam begyével az orra hegyét. Felkuncogott.
- Mindig melletted fogok lenni. Sajnálom, hogy akkor nem ismertelek. - sóhajtottam.
- Na, azt aztán még inkább nem kell sajnálnod! - felnevetett - nem igazán tudtál abban közreműködni, hogy megismerjük egymást. Ahogyan én sem.
- Tudom..
- Hát akkor meg? Ne beszélj hülyeséget! - szidott le, és csúnyán nézett rám.
- Értettem Kisasszony. - kuncogtam, és megpusziltam a száját.
- Mindig csak apró csókokat vagy puszikat kapok. Nem kaphatnék már végre egy rendes csókot? - kunkorodtak le az ajkaira.
- Milyen nagy kívánságaid lettek. - nevettem, és jobban lehajoltam hozzá.
- Ugye? Én már csak ilyen nagyravágyó lány vagyok. - nézte az ajkaimat.
Megnyalta tökéletesen rózsaszín és telt ajkait, amitől nekem teljesen elment az eszem.
Lehajoltam és erősen megcsókoltam.
Azt mondta rendes csókot akar. Akkor megkapja.
Felé kerültem, és az ajkaimat elkezdtem mozgatni az ajkain. Felnyögött, de azonnal viszonozta mohóságomat, és vadul kezdtük tépni egymás ajkait.
Közben a hajamat túrta, ami belőlem hangos sóhajokat váltott ki, amik a szájában haltak el.
Megőrjít ez a leány, és ő ezzel száz százalékban tisztában is van.
Még keményebben és mohóbban tapasztottam a számat a szájára, a nyelveink pedig egymás ellen harcoltak.
Nyálas, vad csókcsatát vívtunk, miközben mind a ketten azon gondolkodtunk, visszafogjuk-e magunkat.
- Harry, Rosie.. - zavarta meg a tökéletes pillanatot az ajtó túloldaláról hallatszó hang, és a vele együtt járó kopogás, amit a fa ajtóra mért le a hang forrása.
Gemma.
Nehezen, zihálva váltunk el egymástól Rosietól, akinek duzzadt ajkai utaltak arra, hogy az elmúlt percekben keményen faltam a száját.
Már csak a tudattól is újra megcsókoltam keményen, de nem adott sok időt, hogy belelendüljünk, mivel elhúzódott tőlem.
- Menj, nyisd ki. - zihált az ajkaimra.
- Elakarsz küldeni? - csókoltam bele nyakába. Megremegett az egész teste.
Fel van izgulva.. ahogyan én is.
- Nem! Nem küldelek el, de nyisd ki neki az ajtót.
- Lecserélsz a nővéremre... - lassan leszálltam róla, ő pedig kuncogva rázta meg a fejét.
- Nem cserélnélek le senkire sem!
- Szerencséd! - vigyorogva kacsintottam rá, és nyomtam egy gyors csókot ajkaira.
Kimásztam az ágyból, a hajamat egy kicsit megráztam és kinyitottam az ajtót.
Gemma állt előttem, a maga 165 centijével, és megbánásával.
- Mi az? - kérdeztem tőle, de cseppet sem bunkó stílusban. Akármennyire is hülyén viselkedett, sosem tudnék vele bunkón viselkedni.
- Szeretnék beszélni Rosieval. - nézett be az ágyon ülő lányra, majd rám.
Hátranéztem Rosiera, hiszen neki kell eldöntenie, hogy szeretne-e beszélni Gemmával.
Bólintott Rosie, miszerint beengedhetem Gemmát, és meg sem kérdőjeleztem azt, hogy hallotta, amit Gemma mondott.
- De négyszemközt. - jelentette ki nővérem, én pedig csak bólintottam.
Rosiera néztem, rámosolyogtam, és kiléptem a szobából.
- Okosan. - figyelmeztettem Gemmát, hiszen nem szeretném, ha Rosie megint sírna.
- Nyugalom. - intett le és bement a szobába, aminek ajtaját becsukta maga mögött.
Sejtelmem sem lehetett, hogy miről akart Gemma beszélni Rosieval.
De annyi biztos, hogy sikeresen megzavarta a pillanatunkat. Azt a tökéletes pillanatot, amit a szomorúság óráiban éltünk át boldogan.
Én és Rosie tökéletesen tökéletlen pillanatában.
Mindenkinek jó olvasást! :)
Remélem tetszett a rész! Hagyjatok magatok után nyomot. A kommenteiteket mindig örömmel olvasom ;)
Csatlakozhattok a blog facebook csoportjához itt: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/
Miután Gemma ajtaja előtt kisírta magát, jobbnak láttam, ha átjövünk az én szobámba és elfekszünk, így ő is sokkal könnyebben megnyugszik.
Nem vártam Gemmától ilyen viselkedését, és egyáltalán azt sem értem mi idézte elő nála azt, hogy ilyen tapló hangnemben beszéljen Rosieról, hiszen ez a lány semmit sem csinált vele, semmit sem mondott neki. Ő pedig mégis úgy viselkedett, mintha a legnagyobb ellenségével beszélne.
- Megnézem Rosiet és Gemms-t. - már vagy jó negyed órája fent volt Rosie Gemmánál, és jobbnak láttam, ha megnézem mi folyik ott. Vagy veszekednek és azért van fent olyan sokáig Rosie, vagy jól elbeszélgetnek, és belemerültek annyira, hogy még az időre sem jut egy percnyi figyelmük sem.
Reméltem, hogy az utóbbi áll a dolgok mögött.
- Jól van, menj csak. - mosolygott rám anyu, én pedig felálltam a kanapéról, és felsétáltam az emeletre.
Gemma szobájába éppen beakartam nyitni, amikor Rosie magasabb hangját meghallottam.
Azonnal tudtam, hogy ez nem jelent jót.
- Képzeld, hogy senkit nem csalok meg, mert a lányom apja nincs velünk! Lelépett, elment Londonból, még a terhességem alatt sem volt velem! - szóval Rosie anyasága böki Gemma csőrét? De hát miért? És Gemma azt hitte, hogy Rosie megcsalja Lilly apját?
- Azt hiszed olyan cuki rózsaszín volt az életem akkor? A francokat! - nevetése nem a boldogság miatt szólt, lehetett hallani, hogy ez a cselekedete gúnyosan hagyja el ajkait - a gyerekem apja lelépett, és képzeld még a barátaimat sem érdekeltem. Senkit! A családomon kívül, vagyis anyukámon és apukámon kívül más nem volt mellettem! Tudni szeretnéd, hogy a barátaimmal mi lett? Hát kérlek, amint megtudták, hogy gyerekem lesz, elhagytak, vagy hogy fogalmazzak. Csak azért, mert gyereket vártam! Érted? Azt mondták, hogy ha meglesz a gyerekem már nem fogok velük olyan sok mindenfele eljárni. Leráztak folyamatosan. Nem voltak ott mellettem, pedig rájuk lett volna a legnagyobb szükségem. Főleg egyre. A legjobb barátnőmre. De ő sem volt ott. Egy darabig mellettem állt, aztán végül ő is úgy döntött, hogy a többi hülye haverja után megy. Vagyis barátaink után. Mert az én barátaim is voltak. Ő is bemesélte magának, hogy már nem fogok vele annyit tudni lenni. És tudod itt látszott meg, hogy soha nem voltak barátaim! Soha! Mert ilyet a barátok nem tesznek!
Akárhányszor hallom ezt, a szívem mindig összefacsarodik. Nem tudom, hogy mit élhetett át, mert senki nem tudja. Csak ő és a szülei, akik mellette álltak.
- Rosie.. - Gemma hangja halk volt, mint aki megbánta már, amit tett, vagyis amiket mondott. És nagyon reméltem, hogy Rosie őszinte beszéde után más színben fogja látni a dolgokat, már nem lesz előítéletes, vagy milyen..
- A szüleim voltak velem. Anyukám jött el velem ultrahangokra, és vizsgálatokra. Más pár boldogan készül a szülői szerepekre. Én is azt kívántam, hogy bárcsak a gyermekem apja lenne mellettem az ultrahangon. Bárcsak fogná a kezemet, és könnyezne, amikor meglátjuk a szerelmünk gyümölcsét. Aki elkísérne a kismamatornára, aki mindenhova eljönne, hogy még a legapróbb részletekről se maradjon le. Reggel simogatná a hasamat, és úgy üdvözölné a babánkat. Este pedig énekelne vagy mesét mondana neki, hogy álomba ringassa. De tudod én ezekből mindenből kimaradtam! Akitől Lilly van, ő volt az ilyen álompasim. Egy nagy lúzer volt, márt rájöttem. Még védekezni sem tudott! Te talán az első szexuális élményed előtt szedtél fogamzásgátlót? Mert én nem! Csak megtörtént, és az a rohadt óvszer a hüvelyemben maradt, annyira balfék volt a srác! Aztán kiderült, hogy terhes vagyok. És egyedül kellett mindennel megbirkóznom! Igen, ott voltak a szüleim, de nem voltak minden percben velem. Dolgozniuk kellett, és nekem kellett a lányomat nevelnem. Hiányzott az életemből valaki, akivel megoszthassam a pillanatokat. Akivel megtervezhettem volna a babaszobát, akivel kiválaszthattam volna a babakocsit, akivel mindent megoszthattam volna. Egy társra, vagy egy barátra. Tudod hány éjszakát sírtam végig, amikor láttam, hogy mennyi boldog ember van a bababoltban a párjával vagy a barátjával? Én pedig a szüleimmel vagyok ott, és tudtam, hogy velem soha senki nem lesz olyan boldogan az oldalamon?
Legszívesebben most azonnal szorosan magamhoz öleltem volna Rosiet, és elvettem volna tőle minden olyan eseményt a múltjában, ami miatt ő most szomorú, ami fáj neki.
Tudtam, hogy ez nem lehetséges.. Rosienak együtt kell tudnia élni ezekkel a fájó pillanatokkal még akkor is, ha legszívesebben segítenék neki mindenben.
És őszintén tudom, hogy ha akkor őt ismertem volna, biztosan minden másodpercben mellette lettem volna, segítettem volna neki, támogattam volna őt.
És simogattam volna egyre növekvő pocakját.
- Nem volt munkám, nem tanultam. Pedig mennyi álmom volt. Hogy egyetemre megyek, és fotós leszek. Imádok fotózni. Ezzel akartam foglalkozni, de sutba borult a tervem. Te mit szólnál ahhoz, hogy ha tervezgetsz, de egy ilyen nagy momentum miatt az életedben, mint nekem, meghiúsul minden, amit vártál, amit annyira akartál? És nincs melletted senki?
- Valószínűleg megőrülnék... - Gemma hangja olyan halk volt, hogy a fülemet kénytelen voltam az ajtóra tapasztani, hogy halljam, amit mond.
Megőrülnél, még szép, Gemm. Ahogyan mindenki megőrülne. Csak Rosie a legerősebb lány, akivel valaha találkozni fogsz, és inkább büszke lehetnél rá, amiért a kislányát neveli, nem pedig elítélni valakit!
- Pontosan én is annak a szélén voltam. De tudod mi hozott vissza az őrület széléről? A lányom, Lilly. Amikor a karomban tartottam, és ő rám nézett. Akkor tudtam, hogy őt soha, senki nem veheti el tőlem. Mert akármennyire is hiányoznak mellőlem a segítőkész barátok, meg egy társ, ő akkor is az én gyerekem. És már két éves! És ő a mindenem! Nem kell engem sajnálni, mert senki ne sajnáljon. Nem kell a szánalom. A gyerekemet, ha eddig felneveltem, akkor ezután is menni fog. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha Harryt akkor ismertem volna, és a barátom lett volna, ő ott állt volna mellettem. Nem fordított volna hátat nekem, nem hagyott volna cserben.
Elmosolyodtam.
Mennyire igaza van.
Tényleg ott álltam volna mellette végig, és segítettem volna neki minden egyes kis apróság elintézésében is.
A babaszobát, mivel az ő lánya ráhagytam volna, hogy megtervezze, de segítettem volna kiválasztani azt a helyet, ahol a legjobb minőségű babaholmikat szerezheti be.
Megnéztem volna vele minden egyes prospektust, ami a szülésről szól, valamint a kisbaba és az anyuka későbbi életéről.
Pelenkázás, etetés, büfiztetés. Mindent megtanultam volna, hogy neki még könnyebbe legyen az élete.
De sajnos nem voltam ott vele, mert nem ismertem. Pedig mennyivel másabb lett volna akkor az életem, ha őt már előbb megismerem..
Valakire, aki teljesen független az életemmel kapcsolatban mindig számíthattam volna, segítséget kérhettem és adhattam volna neki.
Na, meg persze ketrecharcmentes életem lenne.. Nem lenne csábítás, ami arra ösztökél, hogy folytassam ezt a sportot, harcoljak, verekedjek.
Adjam ki magamból így a feszültséget.
- Az biztos.. - Gemma hangja ütötte meg újra a fülemet. Rájöttem, hogy már bánja, amiért nem adott a szobájában lévő lánynak több esélyt a megismerkedésre. De hát, már késő bánat..- Rosie.. - kezdte nővérem, de itt befejezte a mondatot.
- Nem Gemma. Nem tudsz rólam semmit, mégis bunkón viselkedtél velem. Még, ha a szavaid nem is, de a kiejtésed és a hangod arról árulkodott, hogy kötekedsz velem. Ha olyan bunkó lennék, vagy ha nem kedvelnélek, mert szerintem nem vagy rossz ember, akkor most azt mondanám, hogy tapasztald meg, amit én. Hogy milyen érzés barátok nélkül, néha szülői segítség nélkül, társ nélkül végigcsinálni egy terhességet és utána azt a gyereket felnevelni. Te még nem tudod milyen nehéz egy gyerekkel. Hogy az a gyerek nem tudja még neked elmondani miért sír, mi fáj neki, és magadnak kell rájönnöd. Hogy éjjel kell hozzá felkelni, akár ötször is, amikor még pici, mert vagy éhes, vagy bekakilt, vagy fáj a hasa, vagy csak hiányzik neki az anyja. De le van szarva, hogy nem volt mellettem senki! Mert ott volt nekem a lányom. És, ha velem ott van Lilly, akkor én mindenkinél erősebb vagyok! Nem kívánom, hogy tapasztald meg, de majd, ha ott leszel az anyaság kapujában, gondolkodj el azon, hogy neked megadatott az, ami sok nőnek nem! Van egy szerető férjed, és családod és barátaid. És gondolkodj el a legfontosabb dolgon! Hogy a te gyereked nem fog apa nélkül felnőni!
Én, mint külső szemlélő, pontosabban fogalmazva, hallgató is teljesen elszomorodtam az utolsó mondata hallatán.. Vagyis úgy fejezem inkább ki magam, hogy szépen odavágott ez a mondat, még ha nem is nekem szól.
Akkor Gemmának milyen érzései lehetnek, miközben ezeket a mondatok visszhangozza neki a szobája falai?
Remélem ugyanolyan szarul érzi magát, mint Rosie.
Aki a karjaimban sírva próbált rájönni arra, hogy mivel és hogyan ártott nővéremnek.
De egyáltalán nem ártott neki. Semmivel.
- Ő nem tud semmit.. - hangja halk volt és elcsuklott, ami arról árulkodott, hogy még mindig nem nyugodott meg.
Nem is hibáztatom érte. Természetes, hogy megviselte, amiért hirtelen ennyi információt kiadott magával kapcsolatban egy idegennek..
Ismerős a szituáció..
- Tudom, és én annyira felnézek rád. Olyan erős és bátor lány vagy. Más ki sem bírná ezt, amin te átmentél, de te igen. És mindenkinél jobb ember vagy. - nem emeltem feljebb a hangomat, hanem suttogva mondtam neki a szavakat. Egy kicsivel sem akarok hangosabban beszélni, és belerondítani a tökéletes pillanatunkba.
A tökéletesen tökéletlen pillanatunkba.
Szeme alá hintettem el puszikat, hogy minden egyes kis kósza könnycseppet lecsókoljak róla. Megszűnjön a fájdalma. Még ha tudom is, hogy kis csókok erre nem elengedőek.
De azért megpróbálhatom.
- Ne sírj, Rosie.. - testét még annál is szorosabban a magaméhoz húztam, mint amennyire eddig volt. Csak, hogy ég inkább érezze azt, hogy én mellette állok, és itt vagyok neki, hogy kisírja magát.
Még, ha számomra szívfacsaró is ez a látvány..
- Igazad volt.. - csak én beszéltem és ez így volt jó. Nem kellett, hogy megszólaljon, tudtam mire gondol. De viszont azt is tudtam, hogy jobb, ha kibeszéli magából. Fejemet az övének döntve mondtam ki, ami motoszkált bennem.
Ami azóta bennem van, mióta ő elmondta azt Gemmának, hogy tudja, hogy ha engem akkor ismert volna, akkor én ott álltam volna mellette, és nem fordítottam volna hátat neki.
- Hogy, ha ismertelek volna, akkor mindenben segítettem volna neked, nem csak barátilag. Biztosan beléd szerettem volna, és együtt várhattuk volna Lillyt. Igaz, nem az én lányom lett volna, ahogyan most sem az én lányom, de nem baj. Én akkor is szívesen mondtam volna neki, hogy én vagyok az apukád.
Sírása felerősödött és vele együtt az ölelése is.
Ez volt igazság. Biztosan simogattam volna pocakját, énekeltem volna a hasában megbújó babának. És azt mondtam volna neki, hogy én vagyok az apukád.
Hogy boldog tudatlanságban éljen, és majd ha nagyobb lesz megtudja, hogy az apja mekkora egy seggfej volt, én én csak a legjobbat akartam neki, nekik.
Mennyi volna..
Minden csak arról szól, hogy mi lett volna, ha..
Mit csináltam volna, akkor ha..
De ezen nem tudunk változtatni. Megtörtént. És őszintén hogyan tudtam volna az mellett lenni, akit nem is ismertem akkor?
Sehogyan.
Ez nem olyan dolog, hogy á, mi lett volna, ha kipróbálom azt az éttermet, amit akkor találtam, amikor a családdal Spanyolországban nyaraltunk?
Vagy, hogy mi lett volna, ha azt a szép lányt leszólítom az utcán?
Nem tudjuk, mert minden csak "volna"..
Mert mi emberünk nem merünk cselekedni.
Gyávák vagyunk.
Pedig mi lehet a legrosszabb? Nem jó az étterem, vagy a lány azt mondja, hogy "Bocs. Van barátom.", és ezzel elsétál.
Ennyi.
De, ha nem tesszük meg, nem próbáljuk ki, akkor nincs értelme semminek.
Nem merünk változtatni, pedig lehetne és inkább elfogadjuk a sorsunkat. Ezek a gyáva emberek.
Félnek szembenézni másokkal, félnek lépni.
Nem azért, mert nem tudnának, mert igenis tudnának, hanem inkább ugyanolyanok lesznek, mint azok az emberek, akikkel körül vannak véve.
Ezért nem szabad, hogy az életünket a mi lett volna, ha...feltevéssel éljük le.
Milyen bölcs lettél, Harry.
Ó, tudom.
- Hogy érzed magad? - suttogtam barátnőm fülébe, aki a karjaimba fekve pihent. Nem volt semmi más tervem csak hogy megnyugodjon.
- Most már sokkal jobban. - hangja halkan szólt. Valószínűleg a sírás miatt halk és rekedt az az amúgy csodálatosan szép hangja.
Mondjuk nekem most is elbűvölő az egész lány.
- Sajnálom, amiért Gemma így viselkedett veled.. - sóhajtottam fel.
- Te ne sajnálj semmit. Nem számít.. Csak nem értem miért volt velem olyan ellenséges.
- Nos, azt én sem tudom.. - pusziltam meg homlokát - pedig ő amúgy nem ilyen. Inkább egy minden lében kanál lány, de nem az a fajta, aki csak úgy ilyen hülyén viselkedik valakivel.
- Hát nem voltam neki szimpatikus.. - vonta meg a vállát, de tudtam, hogy bántja a dolog. És én meg is értem.
- Csak nem szeretem, ha valaki vagy valakik ok nélkül nem kedvelnek engem. - sóhajtott, és még szorosabban bújt karjaim közé.
- Tudom. És komolyan sajnálom. Beszélek Gemmával.
- Nem kell! - nézett fel rám - komolyan. Hagyd.
- Nem Rosie. Meg kell tanulnia, hogy az embereket nem lehet úgy elítélni, hogy nem ismerjük, mit miért tesznek, miért olyanok, miért olyan az életük. És a francba is! Ő soha nem volt ilyen! Nem ítélt el senkit, semmiért. A legjobb lány a világon, persze csak utánad. - megpusziltam újra a homlokát, ő pedig elmosolyodott.
- Nem vagyok én jó lány, Harry.
- Az ágyban nem, de a többi órában igen. - vigyorogtam rá szemtelenül. Az arca pár pillanat alatt változott át szép pirossá.
Még szélesebb lett a vigyorom.
- Harry! - ütötte meg a vállamat, mire felnevettem, hiszen tudtam, hogy zavarba hoztam és ez nagyszerű érzés!
- Harry! - utánoztam, és a gonosz nézése láttán még inkább nevetni kezdtem.
Olyan vicces arcot vág, hogy nem lehet bírni nevetés nélkül.
- Nem vagy ám vicces. - duzzogott, és próbált előlem elhúzódni. Esélyt sem adtam neki arra, hogy csak egy milliméterrel is távolabb kerüljön tőlem. Sőt, félig ráfeküdtem, hogy biztosan ott maradjon mellettem.
- Te pedig nem mész sehova, kis durcás szépség. - kuncogtam, és megpusziltam az orra hegyét.
Megrázta a fejét, és konoksága még mindig díszelgett az arcán.
- Ne legyél makacs, ne duzzogj. - cirógattam meg oldalát, de ő továbbra is tartotta.
- Rosie.. - folytattam, és lágy csókot hintettem ajkaira, mire ő végre megajándékozott a figyelmével.
- Ne zökkents ki a szerepemből. - vonta fel a szemöldökét, hogy még inkább nyomatékosítsa szavait.
- Mégis milyen szerepet játszol? - vigyorogva néztem le rá.
- Hm.. Azt a lányt, aki megsértődött a barátnőjére. Duzzogó Rosie!
Felnevettem.
- Csinálhatnánk belőle egy színdarabot. Szerintem hatalmas sikere lenne a Broadwayen.
- Gondolod? - gondolkodott el. Az arca arról árulkodott, hogy éppen most gondolkodik azon, hogy belevágjon-e a filmes karrierbe.
- Szerintem tuti. Megírhatnád A Duzzogó Rosie című darabot, és te játszhatnád a főszerepet.
- Hm, nem. Túl hitelesen játszanám a szerepet és valószínűleg híres filmcsillag lenne belőlem. Nem vágyom a fényűzésre. - olyan hitelesen és elgondolkodva mondta, hogy egy hangos nevetés tört fel belőlem.
- Látom, a magabiztosságod rendben van. De valószínűleg igazad van. Hogy, ha elvállalnád a szerepet az összes híres színész azt mondaná, hogy "Te jó ég! Ki ez a lány? Egy perce van itt, de már most mindegyikünknél tehetségesebb!" - a hatás kedvéért még el is tátottam a számat.
- Ugye? - kuncogott fel - szerintem is ezt mondanák, és nem akarom, hogy rosszul érezzék magukat, amiért nekik több évbe, akár évtizedbe került a tehetséges színész jelzőt elérni, én pedig egy nap alatt a Broadway csillaga lennék!
- A szép életük hirtelen nagyon nyomorúságossá válna. Egy kezdő hirtelen lepipálja őket. - megráztam a fejemet.
- Szegények. - sóhajtott fel - de nem baj. Azért majd a világ színpadainak a tetején hálát mondok nekik azért, hogy ott voltak előttem, és letaszíthattam őket erről a pályáról.
Nevetve csókoltam meg a száját, és feküdtem mellé. Újra a karjaim közé férkőzött, én pedig engedelmesen, és ezer örömmel öleltem át őt újra.
- De majd remélem küldesz jegyet az előadásodra?! - kérdeztem, vagyis inkább jelentettem ki neki a szavaimat.
- Természetesen. A páholyból fogod nézni!
- Nagyon reméltem, hogy ezt mondod.
- És csak te leszel ott egyedül. Na, meg Lilly. Onnan nézhetitek, és csak kettőtöknek lesz fent tartva a páholy.
- Ez az ötlet nagyon tetszik. Úgysem tudom sokszor eldönteni éppen hol akarok ülni egy-egy előadáson.
Felnevetett, és megrázta a fejét.
Mosolyt csalt az arcomra, amiért végre eltűnt a rossz kedvű Rosie, és már csak a vidám, nevetős, mosolygós lány van velem.
- Miért mosolyogsz? - kérdezte olyan ártatlansággal, hogy alig bírtam hirtelen visszafogni magam. Legszívesebben azonnal levetkőztettem volna és..
- Hm? - kérdezte, amikor pár másodperc múlva sem adtam meg neki a kérdésére a választ.
- Csak azon mosolyogtam, hogy örülök, amiért ilyen felszabadult vagy. Jó látni. Na, meg hogy végre nem vagy szomorú, és nem sírsz. - Ja, meg azon gondolkodok, hogy miképpen tennélek a magamévá a gyerekkori szobámban...már a puszta gondolat is felizgat, hogy itt fektessem meg a barátnőmet..
- Melletted könnyű boldognak lenni. - nézett a szemeimbe. A gyomrom vett egy teljes fordulatot erre a kijelentésére, és én is a szemeibe néztem.
- Az a célom, hogy te boldog legyél. - suttogtam.
- És el is éred a célodat. Most is ott voltál az ajtó előtt. Hogy kerültél oda?
- Felmentem, mert nem tudtam mit csináltok ilyen sokáig...
- Nem cibáltuk meg egymás haját. - vágott a szavamba.
- Tudom. - kuncogtam, ahogyan magam elé képzeltem a jelenetet. Főleg, hogy tudom, egyik lány sem rajong az effajta problémamegoldásért.
- És?
- Hát és hallgatóztam.. - vallottam be. Minek kerteljek? Hiszen ez az igazság.
- Kihallgattad a beszélgetésünket? - nézett rám nagy szemekkel.
- Lehetséges.. - mondtam lassan adagolva, és közben mindenfelé néztem, csak nem Rosiera.
Rosie felnevetett.
- Nem baj. Miért is haragudnék rád? Legalább nem kell elmondanom mi történt bent.
- Jól helyretetted a nővéremet. Ügyes voltál.
- Nem haragszol? - kérdezte, és láttam az arcán a meglepődöttség jeleit.
Csókot leheltem ajkaira, és csak utána kezdtem beszélni.
- Dehogyis! Miért haragudnék? Te csak elmondtad Gemmának a véleményedet és az igazat. Azért nem tudok haragudni. - mosolyogtam rá.
- Rendben, köszönöm. - elmosolyodott, és lágy csókot lehelt az ajkaimra.
- Igazat mondtam, és ha ismertelek volna akkor, biztosan melletted vagyok végig. - simítottam végig arcának puha bőrén.
- Tudom Harry, tudom. - elmosolyodott - te vagy a legfantasztikusabb fiú a világon!
- Te pedig a legcsodálatosabb lány vagy a világon, és mindig az is leszel. Nekem az vagy, Rosie! - nyomtam meg az ujjam begyével az orra hegyét. Felkuncogott.
- Mindig melletted fogok lenni. Sajnálom, hogy akkor nem ismertelek. - sóhajtottam.
- Na, azt aztán még inkább nem kell sajnálnod! - felnevetett - nem igazán tudtál abban közreműködni, hogy megismerjük egymást. Ahogyan én sem.
- Tudom..
- Hát akkor meg? Ne beszélj hülyeséget! - szidott le, és csúnyán nézett rám.
- Értettem Kisasszony. - kuncogtam, és megpusziltam a száját.
- Mindig csak apró csókokat vagy puszikat kapok. Nem kaphatnék már végre egy rendes csókot? - kunkorodtak le az ajkaira.
- Milyen nagy kívánságaid lettek. - nevettem, és jobban lehajoltam hozzá.
- Ugye? Én már csak ilyen nagyravágyó lány vagyok. - nézte az ajkaimat.
Megnyalta tökéletesen rózsaszín és telt ajkait, amitől nekem teljesen elment az eszem.
Lehajoltam és erősen megcsókoltam.
Azt mondta rendes csókot akar. Akkor megkapja.
Felé kerültem, és az ajkaimat elkezdtem mozgatni az ajkain. Felnyögött, de azonnal viszonozta mohóságomat, és vadul kezdtük tépni egymás ajkait.
Közben a hajamat túrta, ami belőlem hangos sóhajokat váltott ki, amik a szájában haltak el.
Megőrjít ez a leány, és ő ezzel száz százalékban tisztában is van.
Még keményebben és mohóbban tapasztottam a számat a szájára, a nyelveink pedig egymás ellen harcoltak.
Nyálas, vad csókcsatát vívtunk, miközben mind a ketten azon gondolkodtunk, visszafogjuk-e magunkat.
- Harry, Rosie.. - zavarta meg a tökéletes pillanatot az ajtó túloldaláról hallatszó hang, és a vele együtt járó kopogás, amit a fa ajtóra mért le a hang forrása.
Gemma.
Nehezen, zihálva váltunk el egymástól Rosietól, akinek duzzadt ajkai utaltak arra, hogy az elmúlt percekben keményen faltam a száját.
Már csak a tudattól is újra megcsókoltam keményen, de nem adott sok időt, hogy belelendüljünk, mivel elhúzódott tőlem.
- Menj, nyisd ki. - zihált az ajkaimra.
- Elakarsz küldeni? - csókoltam bele nyakába. Megremegett az egész teste.
Fel van izgulva.. ahogyan én is.
- Nem! Nem küldelek el, de nyisd ki neki az ajtót.
- Lecserélsz a nővéremre... - lassan leszálltam róla, ő pedig kuncogva rázta meg a fejét.
- Nem cserélnélek le senkire sem!
- Szerencséd! - vigyorogva kacsintottam rá, és nyomtam egy gyors csókot ajkaira.
Kimásztam az ágyból, a hajamat egy kicsit megráztam és kinyitottam az ajtót.
Gemma állt előttem, a maga 165 centijével, és megbánásával.
- Mi az? - kérdeztem tőle, de cseppet sem bunkó stílusban. Akármennyire is hülyén viselkedett, sosem tudnék vele bunkón viselkedni.
- Szeretnék beszélni Rosieval. - nézett be az ágyon ülő lányra, majd rám.
Hátranéztem Rosiera, hiszen neki kell eldöntenie, hogy szeretne-e beszélni Gemmával.
Bólintott Rosie, miszerint beengedhetem Gemmát, és meg sem kérdőjeleztem azt, hogy hallotta, amit Gemma mondott.
- De négyszemközt. - jelentette ki nővérem, én pedig csak bólintottam.
Rosiera néztem, rámosolyogtam, és kiléptem a szobából.
- Okosan. - figyelmeztettem Gemmát, hiszen nem szeretném, ha Rosie megint sírna.
- Nyugalom. - intett le és bement a szobába, aminek ajtaját becsukta maga mögött.
Sejtelmem sem lehetett, hogy miről akart Gemma beszélni Rosieval.
De annyi biztos, hogy sikeresen megzavarta a pillanatunkat. Azt a tökéletes pillanatot, amit a szomorúság óráiban éltünk át boldogan.
Én és Rosie tökéletesen tökéletlen pillanatában.
Mindenkinek jó olvasást! :)
Remélem tetszett a rész! Hagyjatok magatok után nyomot. A kommenteiteket mindig örömmel olvasom ;)
Csatlakozhattok a blog facebook csoportjához itt: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése