Anne Twist
- Mit hagysz abba végleg? Mit nem csinálhatsz tovább? - kérdeztem fiamtól, amint beléptem szobájába.
- Együnk valamit? - kérdeztem a nappaliban ülő férjemet és lányomat, miután Harry felment a szobájába. Mióta leültük Scrabble-t játszani, azóta nem ettünk semmi, és gondoltam már mindenki éhes.
- Készíthetnél valamit. - nézett fel rám lányom, aki a lábait nyújtóztatta a kanapén, teljes kényelemben feküdve.
- Tésztát. - egészítette ki Robin, Gemma gondolatát, és hogy meggyőződjön arról, hogy lányomnak is megfelel, ránézett. Gemma nagyot bólintott vigyorogva.
- Siess, megcsinálni. Segítsek? De, ha nem muszáj, akkor nem. - nevetve ráztam meg a fejemet.
- Megkérdezem Harryt mit enne.
- Az nem érdekel senkit sem, hogy ő mit kér. Mi tésztát kérünk. - mondta Gemma. Igaz, rengetegszer bosszantják egymást Harryvel, és általában mindig az van, hogy "Anyu! Szólj rá!", de azért nagyon szeretik egymást, és mindig ott vannak egymás mellett.
Amikor Harry elindult az X Faktorban, akkor Gemma, én, Robin és Des is teljes vállszélességgel mellette álltunk.
Tudtuk, hogy ezt akarta. Ez volt az álma. Hagytuk, had váltsa valóra
Egy szülőnek, köztük nekem is és Harry édesapának is az a fontos, hogy gyermekünk boldog legyen. Élje az életét, ahogyan ő szeretné. Ha valamiben nem érzi jól magát, akkor hagyjuk, had változtasson.
Nem szabad korlátozni, s ez az, amit én nem csináltam.
Nem korlátoztam se Gemmát, se Harryt.
Persze, a természetes gyeplőt meghúztam, de azért néha-néha lazábbra vettem.
Hagytam had éljenek.
Most pedig van 2 felnőtt gyerekem, akikre rettenetesen büszke vagyok.
Tudták, hogy mit szeretnének csinálni, mivel akarnak foglalkozni.
És valóra váltották az álmaikat.
Mert, ha valaki valamit nagyon szeretne, akkor semmi nem állhat az útjába.
Ezt pedig ők is tudták.
- Azért megkérdezem. - nevettem, majd felsétáltam az emeletre fiam szobájához, melynek az ajtaja résnyire nyitva volt.
- Dolgaim vannak. - mondta. Ráncoltam a homlokomat, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg telefonbeszélgetést folytat valakivel, és nem magában beszél.
- Milyen meccs? - kérdezte a telefon túlsó végén lévő személytől. Lehet meccsre megy? Úgy döntöttem, hogy halkan benyitok, és megvárom, amíg abba hagyja a beszélgetést. Végül is csak nem lesz olyan hosszú?
- Mármint lesz tétje? - milyen tét? Bár mindegyik meccsnek van tétje. A TV-ben lesz egy meccs, amit nézni fog a barátaival?
- Te is tudod, hogy nem kell a pénz. - mi? Mégis miről beszél? Miért kéne neki pénz egy meccsről? Fogadott? Semmit nem értek. Tudom, nem illik hallgatózni, de már muszáj. És szeretném megtudni, hogy a meccs, a pénz, és Harry hogyan kapcsolódik össze.
- Tom abba akarom hagyni. - még inkább összezavarodtam, és kezdem bánni, hogy itt maradtam. Nem szabadott volna feljönnöm, és hallgatóznom. De, ha annyira titkos beszélgetést folytatna, akkor becsukta volna az ajtót. De nem tette.
Én pedig itt állok mögötte és hallgatózok..szörnyű vagyok. De minden anya ezt tenné. És még aggódok is érte. Mi van, ha valami rosszba keveredett.
De a fiamnak ennél több esze van. Nem keveredne semmi rosszba. Mit is hittem?
- Jól hallottad. Nem csinálhatom tovább. Itt meg kell állnom. - mit nem csinálhat tovább? Talán tévedtem, és Harry valami rosszba keveredett?
Mi van, ha egy klubba jár, ahol illegális meccseket bonyolítanak le?
Ő pedig fogadásokat köt arra, hogy ki fog nyerni.
És ezért mondja azt, hogy nem kell a pénz. Nem akarja a "hasznot" ezekből a meccsekből.
Most pedig ki akar ebből az egészből szállni.
- Átgondoltam. - valószínűsítem, hogy a kommunikáció másik szereplője azt kérdezte Harrytől, hogy átgondolta-e a döntését.
- Majd még meglátom, de abbahagyom végleg. Nem csinálhatom tovább. - inkább úgy döntök, hogy nem hallgatózok tovább. Nem tehetem. Nem hallgathatom ki a saját fiamat. Majd, ha akarja, akkor elmondja. Bár, ahogyan ismerem, nem fogja.
- Az enyém, igen. Ezért fogom abbahagyni. Nem csinálhatom tovább. Hello, Tom. - amint ezt a mondatot meghallottam, azaz hogy Harry elköszön a vonal másik oldalán lévő idegentől, vagyis Tomtól, azonnal megálltam, és megfordultam.
Sosem szokott előttem titkolózni.
De most még sem tudom, hogy miről van szó.
Nem hagyhattam, hogy ezen rágódjak. Muszáj volt rákérdeznem. Elvégre is az anyja vagyok. Úgy érzem, hogy tudnom kell mi történik vele.
Tudták, hogy mit szeretnének csinálni, mivel akarnak foglalkozni.
És valóra váltották az álmaikat.
Mert, ha valaki valamit nagyon szeretne, akkor semmi nem állhat az útjába.
Ezt pedig ők is tudták.
- Azért megkérdezem. - nevettem, majd felsétáltam az emeletre fiam szobájához, melynek az ajtaja résnyire nyitva volt.
- Dolgaim vannak. - mondta. Ráncoltam a homlokomat, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg telefonbeszélgetést folytat valakivel, és nem magában beszél.
- Milyen meccs? - kérdezte a telefon túlsó végén lévő személytől. Lehet meccsre megy? Úgy döntöttem, hogy halkan benyitok, és megvárom, amíg abba hagyja a beszélgetést. Végül is csak nem lesz olyan hosszú?
- Mármint lesz tétje? - milyen tét? Bár mindegyik meccsnek van tétje. A TV-ben lesz egy meccs, amit nézni fog a barátaival?
- Te is tudod, hogy nem kell a pénz. - mi? Mégis miről beszél? Miért kéne neki pénz egy meccsről? Fogadott? Semmit nem értek. Tudom, nem illik hallgatózni, de már muszáj. És szeretném megtudni, hogy a meccs, a pénz, és Harry hogyan kapcsolódik össze.
- Tom abba akarom hagyni. - még inkább összezavarodtam, és kezdem bánni, hogy itt maradtam. Nem szabadott volna feljönnöm, és hallgatóznom. De, ha annyira titkos beszélgetést folytatna, akkor becsukta volna az ajtót. De nem tette.
Én pedig itt állok mögötte és hallgatózok..szörnyű vagyok. De minden anya ezt tenné. És még aggódok is érte. Mi van, ha valami rosszba keveredett.
De a fiamnak ennél több esze van. Nem keveredne semmi rosszba. Mit is hittem?
- Jól hallottad. Nem csinálhatom tovább. Itt meg kell állnom. - mit nem csinálhat tovább? Talán tévedtem, és Harry valami rosszba keveredett?
Mi van, ha egy klubba jár, ahol illegális meccseket bonyolítanak le?
Ő pedig fogadásokat köt arra, hogy ki fog nyerni.
És ezért mondja azt, hogy nem kell a pénz. Nem akarja a "hasznot" ezekből a meccsekből.
Most pedig ki akar ebből az egészből szállni.
- Átgondoltam. - valószínűsítem, hogy a kommunikáció másik szereplője azt kérdezte Harrytől, hogy átgondolta-e a döntését.
- Majd még meglátom, de abbahagyom végleg. Nem csinálhatom tovább. - inkább úgy döntök, hogy nem hallgatózok tovább. Nem tehetem. Nem hallgathatom ki a saját fiamat. Majd, ha akarja, akkor elmondja. Bár, ahogyan ismerem, nem fogja.
- Az enyém, igen. Ezért fogom abbahagyni. Nem csinálhatom tovább. Hello, Tom. - amint ezt a mondatot meghallottam, azaz hogy Harry elköszön a vonal másik oldalán lévő idegentől, vagyis Tomtól, azonnal megálltam, és megfordultam.
Sosem szokott előttem titkolózni.
De most még sem tudom, hogy miről van szó.
Nem hagyhattam, hogy ezen rágódjak. Muszáj volt rákérdeznem. Elvégre is az anyja vagyok. Úgy érzem, hogy tudnom kell mi történik vele.
- Mit hagysz abba végleg? Mit nem csinálhatsz tovább? - háttal álltam neki. Viszont azonnal tudtam, hogy nem számított rám. Elárulta testtartása, ami pillanatok alatt lett teljesen feszült.
Meg kell tudnom az igazat, és ha az illegális fogadásokról van szó, akkor észhez kell őt térítenem. Mindig ott állok mellette, és ez most így lesz, akármit fog velem közölni.
Szembe fordult velem. Arcára a rémület ült ezer formája ült ki.
De mitől fél mégis?
Én csak én vagyok. Sosem bántanám.
De legfőképpen sosem ítélném el.
- Anyu. - mondta ki lassan nevem, számára és Gemma számára is örök, becézett formáját.
Kétségbeesett volt a hangja.
A szívem szakadt meg, amiért ilyen kétségbeesettnek láttam. De nem hagyhattam ezt így. Tudnom kellett, mi ez az egész, hogy segíthessek neki.
- Harry. - nem tudtam neki mit mondani, hiszen nem akartam egyből rátörni. Tudja ő azt, hogy hallottam a beszélgetést. De nem tudja mi tévő legyen.
- Mindent hallottál? - kérdezte, miközben az ágy szélére ült. Felnézett rám.
- A lényeget igen. - becsuktam az ajtót, és leültem mellé. Tenyeremet a hátára simítottam- milyen meccsről beszéltél, Harry? - kérdeztem tőle lassan.
- Én nem vagyok rossz, de nem tudtam..nem tudtam mást tenni. Nem bírtam a sok stresszt! - hirtelen ért kitörése. Nem értettem miért mondja ezt.
Igen, azt tudom, hogy nagyon nehéz neki, és sokszor alig bírta az egészet. Ilyenkor rengetegszer felhívott, és elmondta bánatát, én pedig meghallgattam, de tudtam, és a mai napig is tudom, hogy szükségük lenne a pihenésre.
Elfáradtak, ez pedig érthető. 4 év kemény munka. Alig megállással. Ez mindenkinek fárasztó, nemhogy egy fiatalnak, aki éppen akkor repül ki otthonról.
- Nyugodj meg. - simogatni kezdtem hátát lassan, körkörös mozdulatokkal, majd felcsúsztattam a tenyeremet hajára, és azt kezdtem ugyanolyan lassan simogatni.
Tudni illik kiskorában mindig az nyugtatta meg, ha a haját simogattam. Ha szomorú volt, vagy bánatos, akkor mindig a fejét az ölembe hajtotta, én pedig simogattam a haját, hogy sírása mielőbb elmúljon. Igen, most nem sír, de tudom, hogy meg akar nyugodni.
Erre pedig ez a legjobb megoldás.
- Nem mondtam el, mert féltem, hogy megundorodtok tőlem..Anyu. - ölelt át szorosan. A szívem szakadt bele abba, hogy őt így kell látnom. Ilyen összetörtnek, és reményvesztettnek. Én pedig nem tudok neki segíteni, mert nem tudom mi nyomja szívét.
Szorosan öleltem magamhoz, közben pedig hátát és haját simogattam.
- Megundorodni? Sosem, Harry. Szeretlek mindennél jobban téged és Gemmát is. Bármit csinálhattok, én ugyanúgy foglak titeket szeretni. - toltam el magamtól, hogy rátudjak nézni. Szemkontaktust akartam vele teremteni, hogy lássa a szemeimben azt, hogy igazat mondok. Hogy nem hazudok neki.
Ne csak hallja, lássa is.
- Nem..rosszat tettem, de nem tehettem mást. - halkan beszélt. Szorosan átölelt, menedéket keresve a karjaimban. Én pedig őt öleltem, hogy érezze mérhetetlen szeretetemet, ami felé árad.
Azt a szeretetet, amit soha, senki nem fog neki irányítani.
Lesz majd egy lány az életében, akit szerelemmel fog szeretni, és a lány is ugyanolyan szerelemmel fogja Harryt szeretni, de az anyai szeretet akkor is más.
A szülői szeretettel semmi sem tud felérni. És igen, majd a barátnőjét nagyon szeretni fogja, de a két érzés más. A "szeretlek" szónak más értelme van felém, és más értelme van a barátnője felé.
Ez pedig így van rendben.
Nekem az a fontos, hogy a fiam boldog legyen. Boldoggá tegyék.
- Nincsen semmi baj. Amíg nem öltél meg senkit, addig nincsen baj. Nem kell elmondanod. Nekem az a lényeg, hogy te jól legyél.
- Anyu én..én.. - kezdte, de elcsuklott a hangja és inkább abba hagyta a mondatot.
- Senki nem erőlteti, hogy elmondd. Ha nem szeretnéd, akkor nem kell. - mosolyogtam rá - igen, hallottam, amit hallottam, és érdekel is, hogy milyen meccs, de ha nem akarod, akkor nem mondod el.
- De...anyu.. én ketrec harcolok. - mondta ki, amit már szeretett volna. És, amit én bárcsak ne hallottam volna.
Megfagytam.
Teljesen leblokkoltam.
Most ő tényleg azt mondta, hogy ketrec harcol?
Hogy a saját fiam másokat üt-rúg? Őt pedig mások ütik-rúgják?
Ez csak egy vicc lehet, amit Harry kitalált.
Biztosan nem igaz. Ő nem tenne ilyet.
Ránéztem mellettem ülő fiamra. Az arcát tanulmányoztam. Fájdalmas arckifejezéssel nézett engem.
Félt.
Félt attól, hogy én ezért megutálom őt. De sosem tudnám megutálni.
De ez nem Harry! Ő biztosan nem csinálná ezt!
- Csak viccelsz most, gondolom. - tudtam, hogy nem viccel. Ha viccelne, akkor nem lenne kétségbeesett. És ő most az.
De én azt szeretném hinni, hogy viccel.
Szerettem volna azt hinni, hogy az egészet csak kitalálta.
- Sajnálom..én nem ilyen vagyok, de annyira stresszes voltam.. - és elszakadt benne valami.
Sírni kezdett.
Nekem pedig újra megszakadt a szívem. Utálom a gyerekeimet sírni vagy éppen szomorúnak látni.
Tudtam azonnal, hogy sokkal komolyabb a dolog, mint aminek hittem.
Most pedig igazán nagy szüksége van rám.
- Elmondod? - kérdeztem tőle lassan ő pedig bólintott. Még mielőtt elkezdhette volna elfeküdtünk az ágyon egymással szemben. Hozzám bújt, én pedig a haját kezdtem simogatni.
- Fáradt voltam, és stresszes. Az edzőteremben, ahol edzettem mondták, hogy van ketrecharc. Nem érdekelt. De aztán a turné alatt és előtt is annyira nehéz volt minden. elfáradtam. Úgy éreztem muszáj lesz valamit magammal kezdenem. Muszáj volt a feszültséget valahogyan levezetnem. Aztán felkerestem Tomot.
- Akivel beszéltél telefonon? - kérdeztem tőle, hiszen akkor is egy Tom nevet mondott, amikor beszélt telefonon.
- Igen. - válaszolta, majd folytatta ott, ahol abbahagyta - és kipróbáltam. Annyira felszabadultam, és kiadtam magamból a stresszt, hogy nem hagyhattam abba. Odajártam. Néha részt veszek egy meccsen, de a pénzt sosem tartom meg. Inkább átutalom egy gyermekalapítványnak. - csendben maradt ezután. Emésztettem a hallottakat, hiszen ez egyszerre még nekem is túl sok minden.
- Anyu. Ne undorodj meg. - nézett rám kérlelően - már nem csinálom. Komolyan. Tudom, hogy lebukhatok, és történetesen le is fényképeztek, de nem adják ki a képet! - hadarta el az egész mondatot.
Esküszöm, hogy már semmit nem értek.
Valaki lefényképezte őt. És nem élt azzal a lehetőséggel, hogy rengeteg pénzt nyerne ezzel?
Hiszen, ha leközölnék azt, hogy Harry mit csinál azzal az illető rengeteg pénzt nyerne.
Csak fekszek mellette, és próbálom minden egyes szavát, ami elhangzott, megemészteni.
Általában egy anya olyan titkon kapja a gyermekét, hogy rossz jegyet kapott az iskolában, vagy bármi ilyesmi, de nem azon, hogy a fia ketrecharcos.
- Nem undorok meg tőled, Harry. - szólaltam meg kisebb szünet után.
- De akkor miért gondolkodtál el így? - kérdezte. Rám nézett végig. Én pedig tudtam, hogy itt az ideje őszintének lennem vele.
- Nem undorodok tőled, és soha nem is tudnék. Csak...nem is tudom mit érzek. Annyi mindent érzek. De egyszerűen ezt nem tudom felfogni. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogod csinálni.
- Csalódtál bennem? - kérdezte szomorúan.
- Nem. Nem csalódtam. De ez egyszerűen nonszensz. Te nem csinálhatod ezt!
- Már nem csinálom! - kelt a saját védelmére - abbahagytam!
- Meddig csináltad? Meddig harcoltál? - úgy érzem, hogy jogom van tudni ezt az információt, és úgy összességében mindent.
- Nem olyan sokáig. Nem tudom, de amint elkezdtem, már nem tudtam befejezni, de most tudom, hogy abba kell hagynom..
- Hogy, hogy megváltozott a véleményed? - igazán érdekel, hogy fiam véleménye miért is ment másik irányba az egész verekedéssel kapcsolatban. Lehet valakinek ez egy sport. De nekem ez verekedés.
- Mert..mert..- kezdte el kétszer is a mondatot, azonban egyiknél sem tudta befejezni. Nagyon jól tudtam, hogy nem akarja elmondani annak okát, amiért megváltozott a véleménye.
Pedig szeretném tudni fiam vélemény megváltoztatásának az indokát.
- Mert? - arrébb feküdtem, így jobban tudom őt, és a mimikáit nézni.
- Mert lebuktam. - sóhajtott fel, az én szemeim pedig elkerekedtek - de nem adják nyilvánosságra!
- Nem értek semmit! Elmondanád?
Amit pedig ezután hallottam az olyan volt, amit megint nem gondoltam volna.
De, amint látszik semmi sem az, aminek látszik.
Legalábbis a fiam életében..
- Rosie paparazzi. - jelentette ki Harry. Muszáj volt felállnom, egyszerűen már nem bírtam egy helyben feküdni. Már túl sok információ.
Még több információ.
- De nem rossz! Sőt! - folytatta.
Nem tudtam neki mit mondani. Annyi mindent mondanék neki, de nem akarom megbántani, így inkább meghallgatom őt, úgy, hogy egy szót sem szólok mondandója közben.
- Lefényképezett a meccsen. Aztán eljött hozzám, hogy megmutassa a képeket, és elmondja, nem fogja kiadni semmilyen lapnak sem az infókat. Amikor kiderült, hogy paparazzo teljesen elborult az agyam és csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Ő elment, én pedig utána, aztán visszamentünk hozzám, és beszélgettünk. Amit mondtam, amit meséltem róla az igaz.
- Csak nem a nyakláncodat vitte vissza. - mondtam neki, ő pedig bólintott, és felült az ágyon. Folytatta a történetet.
- Nem adta ki. A képeket oda adta nekem. Nem tudom, hogy van-e neki másolata belőlük, de hiszem hogy nincsen. Megbízok benne. Lehet korai ezt így kijelenteni, de tényleg megbízok benne. Neki szüksége van a pénzre, hogy eltudja kezdeni a saját életét.
- Ha szüksége van a pénzre, akkor nem lenne logikus, ha kiadná a titkodat? - kérdeztem tőle, hiszen ez így lenne racionális. Ha kell valakinek a pénz, mindent megfog tenni, hogy meg is szerezze.
Lehet ez a lány nem ilyen, de azért minden embert hajt a pénz.
- Na, mi az? Tésztát eszünk? - Gemma kérdésére felfigyeltem, aki amint belépett a szobába, kérdezett is.
- Mindjárt megyek. Beszélgetünk Harryvel. - mosolyogva néztem rá, ő pedig érdekesen méregetett minket.
- Minden oké? - kérdezte.
- Igen. - válaszolt neki Harry.
- Menj le, légyszíves. Majd mindjárt megyek, és csinálom a tésztát. - jelentettem ki.
- Oké. - és ezzel kiment a szobából, én pedig becsuktam utána az ajtót.
- Nem olyan lány, Anyu. - folytatta Harry a félbehagyott témát.
- De nem ismered régóta. Honnan tudod, hogy milyen?
- Mert tudom. Ő neki fontosabb az emberek érzése, és az hogy ne bántson meg senkit sem.
- Nem mész vissza ketrecharcolni, ugye?
- Nem fogok!
- Megígéred?
- Megígérem!
Elhittem Harrynek.
A saját fiában bízik az emberek. Én pedig teljes mértékben megbízok benne, és megígértettem vele, ha valaha eszébe jut, hogy a ketrecbe áll, akkor felhív, én pedig lebeszélem róla őt.
Elmesélte, hogy amikor meccse volt, akkor a fiúknak mindig hazudott, mert nem akarta, hogy megtudják, mit csinál, így hát jobbnak látta, ha nem az igazságot mondja.
Így jött az, hogy Rosieval randizik.
- Azaz a fiúk azt hiszik, hogy te és Rosie randiztatok? - ráncoltam a homlokomat, miután elmesélte a történetet.
- Igen. Mert azt mondtam, hogy egy barna hajú és szemű lánnyal találkozok. Ezért nem tudok velük menni este, bulizni.
- Elhitték?
- Igen. És, amikor megismerték Rosiet el is hitték! Annyira vicces volt. - nevetett.
- Nekik miért nem mondod el?
- Mert nem merem. Neked sem mertem. Féltem, hogy megundorodsz.
- A legjobb barátaid, Harry. Szerintem nem undorodnának meg tőled, csak nagyon rosszul esne nekik, hogy titkoltad előttük. Ők azok a legjobban tudják mit élsz át. Velük kéne megosztanod.
- Tudom. - sóhajtott - de nem egyszerű!
- Elhiszem, de jobb lenne, ha elmondanád nekik.
- De nem a közeljövőben! Még nem akarom elmondani.
- Ahogy gondolod. De szerintem sokkal jobb lenne, ha elmondanád nekik.
- Tudom..
- Menjünk le.
- Akkor nem haragszol rám? - szállt ki az ágyból, és odasétált hozzám.
- Sosem tudnék! - mosolyogtam, majd magamhoz öleltem.
Szorosan viszonozta az ölelésemet, és az arcát a hajamba fúrta.
- Nagyon szeretlek, Anyu.
Nekem pedig ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam ő mindent csak azért, mert feszült volt, amit megértek.
Nem érzem át, amit ő, így nem is tudom átérezni, hogy mennyire fárasztó.
Kontinensről - kontinensre.
Országból - országba.
Városból - városba.
Hotelből - hotelbe.
Fárasztó, megterhelő.
Keményen dolgoznak azért, hogy a lehető legjobbat teljesítsék a színpadon.
Keményen dolgoznak azért, hogy a rajongók semmit ne lássanak abból, ami a háttérben történik.
Pedig, ha tudnák...
De tudom, hogy ha ez az 5 fiú egyszer úgy dönt itt az ideje pihenni, akkor a rajongók teljes mellszéllességgel mellettük fognak állni.
Mert igaz, a fiam butaságot csinált, de csak azért tette, mert nem akarta ott hagyni a turnét.
Nem akarta abba hagyni az egészet.
Nem akarta megszakítani az álmát.
Ők élik az álmukat.
És tudom nagyon jól, hogy ha bármikor pihennének hosszabbat, akkor a rajongók visszavárnák.
Mert szeretik a fiúkat.
A fiúk pedig szeretik őket.
Ez a kötelék, ami a rajongók és a fiúk között van olyan, mint a szülői szeretet.
Feltétel nélküli.
Meg kell tudnom az igazat, és ha az illegális fogadásokról van szó, akkor észhez kell őt térítenem. Mindig ott állok mellette, és ez most így lesz, akármit fog velem közölni.
Szembe fordult velem. Arcára a rémület ült ezer formája ült ki.
De mitől fél mégis?
Én csak én vagyok. Sosem bántanám.
De legfőképpen sosem ítélném el.
- Anyu. - mondta ki lassan nevem, számára és Gemma számára is örök, becézett formáját.
Kétségbeesett volt a hangja.
A szívem szakadt meg, amiért ilyen kétségbeesettnek láttam. De nem hagyhattam ezt így. Tudnom kellett, mi ez az egész, hogy segíthessek neki.
- Harry. - nem tudtam neki mit mondani, hiszen nem akartam egyből rátörni. Tudja ő azt, hogy hallottam a beszélgetést. De nem tudja mi tévő legyen.
- Mindent hallottál? - kérdezte, miközben az ágy szélére ült. Felnézett rám.
- A lényeget igen. - becsuktam az ajtót, és leültem mellé. Tenyeremet a hátára simítottam- milyen meccsről beszéltél, Harry? - kérdeztem tőle lassan.
- Én nem vagyok rossz, de nem tudtam..nem tudtam mást tenni. Nem bírtam a sok stresszt! - hirtelen ért kitörése. Nem értettem miért mondja ezt.
Igen, azt tudom, hogy nagyon nehéz neki, és sokszor alig bírta az egészet. Ilyenkor rengetegszer felhívott, és elmondta bánatát, én pedig meghallgattam, de tudtam, és a mai napig is tudom, hogy szükségük lenne a pihenésre.
Elfáradtak, ez pedig érthető. 4 év kemény munka. Alig megállással. Ez mindenkinek fárasztó, nemhogy egy fiatalnak, aki éppen akkor repül ki otthonról.
- Nyugodj meg. - simogatni kezdtem hátát lassan, körkörös mozdulatokkal, majd felcsúsztattam a tenyeremet hajára, és azt kezdtem ugyanolyan lassan simogatni.
Tudni illik kiskorában mindig az nyugtatta meg, ha a haját simogattam. Ha szomorú volt, vagy bánatos, akkor mindig a fejét az ölembe hajtotta, én pedig simogattam a haját, hogy sírása mielőbb elmúljon. Igen, most nem sír, de tudom, hogy meg akar nyugodni.
Erre pedig ez a legjobb megoldás.
- Nem mondtam el, mert féltem, hogy megundorodtok tőlem..Anyu. - ölelt át szorosan. A szívem szakadt bele abba, hogy őt így kell látnom. Ilyen összetörtnek, és reményvesztettnek. Én pedig nem tudok neki segíteni, mert nem tudom mi nyomja szívét.
Szorosan öleltem magamhoz, közben pedig hátát és haját simogattam.
- Megundorodni? Sosem, Harry. Szeretlek mindennél jobban téged és Gemmát is. Bármit csinálhattok, én ugyanúgy foglak titeket szeretni. - toltam el magamtól, hogy rátudjak nézni. Szemkontaktust akartam vele teremteni, hogy lássa a szemeimben azt, hogy igazat mondok. Hogy nem hazudok neki.
Ne csak hallja, lássa is.
- Nem..rosszat tettem, de nem tehettem mást. - halkan beszélt. Szorosan átölelt, menedéket keresve a karjaimban. Én pedig őt öleltem, hogy érezze mérhetetlen szeretetemet, ami felé árad.
Azt a szeretetet, amit soha, senki nem fog neki irányítani.
Lesz majd egy lány az életében, akit szerelemmel fog szeretni, és a lány is ugyanolyan szerelemmel fogja Harryt szeretni, de az anyai szeretet akkor is más.
A szülői szeretettel semmi sem tud felérni. És igen, majd a barátnőjét nagyon szeretni fogja, de a két érzés más. A "szeretlek" szónak más értelme van felém, és más értelme van a barátnője felé.
Ez pedig így van rendben.
Nekem az a fontos, hogy a fiam boldog legyen. Boldoggá tegyék.
- Nincsen semmi baj. Amíg nem öltél meg senkit, addig nincsen baj. Nem kell elmondanod. Nekem az a lényeg, hogy te jól legyél.
- Anyu én..én.. - kezdte, de elcsuklott a hangja és inkább abba hagyta a mondatot.
- Senki nem erőlteti, hogy elmondd. Ha nem szeretnéd, akkor nem kell. - mosolyogtam rá - igen, hallottam, amit hallottam, és érdekel is, hogy milyen meccs, de ha nem akarod, akkor nem mondod el.
- De...anyu.. én ketrec harcolok. - mondta ki, amit már szeretett volna. És, amit én bárcsak ne hallottam volna.
Megfagytam.
Teljesen leblokkoltam.
Most ő tényleg azt mondta, hogy ketrec harcol?
Hogy a saját fiam másokat üt-rúg? Őt pedig mások ütik-rúgják?
Ez csak egy vicc lehet, amit Harry kitalált.
Biztosan nem igaz. Ő nem tenne ilyet.
Ránéztem mellettem ülő fiamra. Az arcát tanulmányoztam. Fájdalmas arckifejezéssel nézett engem.
Félt.
Félt attól, hogy én ezért megutálom őt. De sosem tudnám megutálni.
De ez nem Harry! Ő biztosan nem csinálná ezt!
- Csak viccelsz most, gondolom. - tudtam, hogy nem viccel. Ha viccelne, akkor nem lenne kétségbeesett. És ő most az.
De én azt szeretném hinni, hogy viccel.
Szerettem volna azt hinni, hogy az egészet csak kitalálta.
- Sajnálom..én nem ilyen vagyok, de annyira stresszes voltam.. - és elszakadt benne valami.
Sírni kezdett.
Nekem pedig újra megszakadt a szívem. Utálom a gyerekeimet sírni vagy éppen szomorúnak látni.
Tudtam azonnal, hogy sokkal komolyabb a dolog, mint aminek hittem.
Most pedig igazán nagy szüksége van rám.
- Elmondod? - kérdeztem tőle lassan ő pedig bólintott. Még mielőtt elkezdhette volna elfeküdtünk az ágyon egymással szemben. Hozzám bújt, én pedig a haját kezdtem simogatni.
- Fáradt voltam, és stresszes. Az edzőteremben, ahol edzettem mondták, hogy van ketrecharc. Nem érdekelt. De aztán a turné alatt és előtt is annyira nehéz volt minden. elfáradtam. Úgy éreztem muszáj lesz valamit magammal kezdenem. Muszáj volt a feszültséget valahogyan levezetnem. Aztán felkerestem Tomot.
- Akivel beszéltél telefonon? - kérdeztem tőle, hiszen akkor is egy Tom nevet mondott, amikor beszélt telefonon.
- Igen. - válaszolta, majd folytatta ott, ahol abbahagyta - és kipróbáltam. Annyira felszabadultam, és kiadtam magamból a stresszt, hogy nem hagyhattam abba. Odajártam. Néha részt veszek egy meccsen, de a pénzt sosem tartom meg. Inkább átutalom egy gyermekalapítványnak. - csendben maradt ezután. Emésztettem a hallottakat, hiszen ez egyszerre még nekem is túl sok minden.
- Anyu. Ne undorodj meg. - nézett rám kérlelően - már nem csinálom. Komolyan. Tudom, hogy lebukhatok, és történetesen le is fényképeztek, de nem adják ki a képet! - hadarta el az egész mondatot.
Esküszöm, hogy már semmit nem értek.
Valaki lefényképezte őt. És nem élt azzal a lehetőséggel, hogy rengeteg pénzt nyerne ezzel?
Hiszen, ha leközölnék azt, hogy Harry mit csinál azzal az illető rengeteg pénzt nyerne.
Csak fekszek mellette, és próbálom minden egyes szavát, ami elhangzott, megemészteni.
Általában egy anya olyan titkon kapja a gyermekét, hogy rossz jegyet kapott az iskolában, vagy bármi ilyesmi, de nem azon, hogy a fia ketrecharcos.
- Nem undorok meg tőled, Harry. - szólaltam meg kisebb szünet után.
- De akkor miért gondolkodtál el így? - kérdezte. Rám nézett végig. Én pedig tudtam, hogy itt az ideje őszintének lennem vele.
- Nem undorodok tőled, és soha nem is tudnék. Csak...nem is tudom mit érzek. Annyi mindent érzek. De egyszerűen ezt nem tudom felfogni. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogod csinálni.
- Csalódtál bennem? - kérdezte szomorúan.
- Nem. Nem csalódtam. De ez egyszerűen nonszensz. Te nem csinálhatod ezt!
- Már nem csinálom! - kelt a saját védelmére - abbahagytam!
- Meddig csináltad? Meddig harcoltál? - úgy érzem, hogy jogom van tudni ezt az információt, és úgy összességében mindent.
- Nem olyan sokáig. Nem tudom, de amint elkezdtem, már nem tudtam befejezni, de most tudom, hogy abba kell hagynom..
- Hogy, hogy megváltozott a véleményed? - igazán érdekel, hogy fiam véleménye miért is ment másik irányba az egész verekedéssel kapcsolatban. Lehet valakinek ez egy sport. De nekem ez verekedés.
- Mert..mert..- kezdte el kétszer is a mondatot, azonban egyiknél sem tudta befejezni. Nagyon jól tudtam, hogy nem akarja elmondani annak okát, amiért megváltozott a véleménye.
Pedig szeretném tudni fiam vélemény megváltoztatásának az indokát.
- Mert? - arrébb feküdtem, így jobban tudom őt, és a mimikáit nézni.
- Mert lebuktam. - sóhajtott fel, az én szemeim pedig elkerekedtek - de nem adják nyilvánosságra!
- Nem értek semmit! Elmondanád?
Amit pedig ezután hallottam az olyan volt, amit megint nem gondoltam volna.
De, amint látszik semmi sem az, aminek látszik.
Legalábbis a fiam életében..
- Rosie paparazzi. - jelentette ki Harry. Muszáj volt felállnom, egyszerűen már nem bírtam egy helyben feküdni. Már túl sok információ.
Még több információ.
- De nem rossz! Sőt! - folytatta.
Nem tudtam neki mit mondani. Annyi mindent mondanék neki, de nem akarom megbántani, így inkább meghallgatom őt, úgy, hogy egy szót sem szólok mondandója közben.
- Lefényképezett a meccsen. Aztán eljött hozzám, hogy megmutassa a képeket, és elmondja, nem fogja kiadni semmilyen lapnak sem az infókat. Amikor kiderült, hogy paparazzo teljesen elborult az agyam és csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Ő elment, én pedig utána, aztán visszamentünk hozzám, és beszélgettünk. Amit mondtam, amit meséltem róla az igaz.
- Csak nem a nyakláncodat vitte vissza. - mondtam neki, ő pedig bólintott, és felült az ágyon. Folytatta a történetet.
- Nem adta ki. A képeket oda adta nekem. Nem tudom, hogy van-e neki másolata belőlük, de hiszem hogy nincsen. Megbízok benne. Lehet korai ezt így kijelenteni, de tényleg megbízok benne. Neki szüksége van a pénzre, hogy eltudja kezdeni a saját életét.
- Ha szüksége van a pénzre, akkor nem lenne logikus, ha kiadná a titkodat? - kérdeztem tőle, hiszen ez így lenne racionális. Ha kell valakinek a pénz, mindent megfog tenni, hogy meg is szerezze.
Lehet ez a lány nem ilyen, de azért minden embert hajt a pénz.
- Na, mi az? Tésztát eszünk? - Gemma kérdésére felfigyeltem, aki amint belépett a szobába, kérdezett is.
- Mindjárt megyek. Beszélgetünk Harryvel. - mosolyogva néztem rá, ő pedig érdekesen méregetett minket.
- Minden oké? - kérdezte.
- Igen. - válaszolt neki Harry.
- Menj le, légyszíves. Majd mindjárt megyek, és csinálom a tésztát. - jelentettem ki.
- Oké. - és ezzel kiment a szobából, én pedig becsuktam utána az ajtót.
- Nem olyan lány, Anyu. - folytatta Harry a félbehagyott témát.
- De nem ismered régóta. Honnan tudod, hogy milyen?
- Mert tudom. Ő neki fontosabb az emberek érzése, és az hogy ne bántson meg senkit sem.
- Nem mész vissza ketrecharcolni, ugye?
- Nem fogok!
- Megígéred?
- Megígérem!
Elhittem Harrynek.
A saját fiában bízik az emberek. Én pedig teljes mértékben megbízok benne, és megígértettem vele, ha valaha eszébe jut, hogy a ketrecbe áll, akkor felhív, én pedig lebeszélem róla őt.
Elmesélte, hogy amikor meccse volt, akkor a fiúknak mindig hazudott, mert nem akarta, hogy megtudják, mit csinál, így hát jobbnak látta, ha nem az igazságot mondja.
Így jött az, hogy Rosieval randizik.
- Azaz a fiúk azt hiszik, hogy te és Rosie randiztatok? - ráncoltam a homlokomat, miután elmesélte a történetet.
- Igen. Mert azt mondtam, hogy egy barna hajú és szemű lánnyal találkozok. Ezért nem tudok velük menni este, bulizni.
- Elhitték?
- Igen. És, amikor megismerték Rosiet el is hitték! Annyira vicces volt. - nevetett.
- Nekik miért nem mondod el?
- Mert nem merem. Neked sem mertem. Féltem, hogy megundorodsz.
- A legjobb barátaid, Harry. Szerintem nem undorodnának meg tőled, csak nagyon rosszul esne nekik, hogy titkoltad előttük. Ők azok a legjobban tudják mit élsz át. Velük kéne megosztanod.
- Tudom. - sóhajtott - de nem egyszerű!
- Elhiszem, de jobb lenne, ha elmondanád nekik.
- De nem a közeljövőben! Még nem akarom elmondani.
- Ahogy gondolod. De szerintem sokkal jobb lenne, ha elmondanád nekik.
- Tudom..
- Menjünk le.
- Akkor nem haragszol rám? - szállt ki az ágyból, és odasétált hozzám.
- Sosem tudnék! - mosolyogtam, majd magamhoz öleltem.
Szorosan viszonozta az ölelésemet, és az arcát a hajamba fúrta.
- Nagyon szeretlek, Anyu.
Nekem pedig ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam ő mindent csak azért, mert feszült volt, amit megértek.
Nem érzem át, amit ő, így nem is tudom átérezni, hogy mennyire fárasztó.
Kontinensről - kontinensre.
Országból - országba.
Városból - városba.
Hotelből - hotelbe.
Fárasztó, megterhelő.
Keményen dolgoznak azért, hogy a lehető legjobbat teljesítsék a színpadon.
Keményen dolgoznak azért, hogy a rajongók semmit ne lássanak abból, ami a háttérben történik.
Pedig, ha tudnák...
De tudom, hogy ha ez az 5 fiú egyszer úgy dönt itt az ideje pihenni, akkor a rajongók teljes mellszéllességgel mellettük fognak állni.
Mert igaz, a fiam butaságot csinált, de csak azért tette, mert nem akarta ott hagyni a turnét.
Nem akarta abba hagyni az egészet.
Nem akarta megszakítani az álmát.
Ők élik az álmukat.
És tudom nagyon jól, hogy ha bármikor pihennének hosszabbat, akkor a rajongók visszavárnák.
Mert szeretik a fiúkat.
A fiúk pedig szeretik őket.
Ez a kötelék, ami a rajongók és a fiúk között van olyan, mint a szülői szeretet.
Feltétel nélküli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése