Megérkezett a következő rész! :)
Hagyjatok véleményt, hogy tudjam hogy tetszik nektek. Vagy itt, vagy a blog Facebook csoportjában ITT!
És, ha tetszik akkor iratkozzatok fel. :*
Jó olvasást! ♥
Rosalie Parker
- Rosie. - úgy ejtette ki a nevemet, mint, aki még soha életében nem mondta volna ki a száján azt, hogy "Rosie". Pedig hányszor ejtette már ki nevem becézett formáját.
Most pedig itt áll velem szemben.
Semmit nem változott, csak a haja színe lett más. A fekete helyett most barnás színben pompázik hajkoronája.
Ezen kívül mást nem változott, vagyis, de. Felnőtt.
Ez pedig egy természetes változási folyamat, amin mindenki átesik. Én is és ő is felnőttünk az idő folyamán.
El sem hiszem, hogy ő Dean barátnője. Pont ő?
Ez a Sors? Vagy minek nevezzem? Vagy csak szimpla véletlen?!
- Emily. - mondtam egyhangúan a nevét, hiszen nem úgy képzeltem el ezt az estét, hogy ő is itt lesz. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi még találkozunk valamikor.
De hát amint látszik, vannak nagyon nagy meglepetések az életben, olyanok mint ez.
- Ti ismeritek egymást? - kérdezte Dean, miközben Lillyt lerakta a földre, én pedig kislányom elé guggolva kezdtem megszabadítani a kabátjától és a sapkájától.
Hagytam, had beszéljen Emily. Elvégre az ő párja Dean. Magyarázza ő el neki a dolgokat.
- Ő.. - ennyit tudott kimondani pár perc gondolkozás után.
Természetes, hogy valaki kellemetlen helyzetben nem tud többet mondani. Ugyanis nem tud mit mondani- üljünk le. - mondta, miközben az asztalra mutatott.
- Honnan ismeritek egymást? - Dean értetlenül nézett ránk, hiszen nem ért semmit, de hamarosan mindenre kap magyarázatot.
Elfoglaltuk a helyeinket az asztalnál. Dean és Emily egymás mellett, mi Lillyvel pedig velük szemben ültünk. A pincér odajött az asztalunkhoz, és felvette az italrendelésemet, ami nekem és Lillynek is szénsavmentes víz volt.
Kaptunk étlapokat, amin jobbnál jobb ételek nevei szerepeltek, nekünk pedig csak az volt a dolgunk, hogy az egyiket kiválasszuk, leadjuk a pincérnek, aki majd később ezt kihozza ínycsiklandó étel formájában.
Amíg választottunk magunknak ételt, addig Dean nem firtatta az egész honnan ismeritek egymást témát.
- Én is! - mondta nekem Lilly és odahajolt hozzám.
- Mutatom. Melyik tetszik? - megpusziltam a fejét, közben pedig felé mutattam a Gyermekmenü oldalon kinyitott étlapot.
Lilly érdeklődve figyelte az ételek neve mellett elhelyezkedett színes képet, amely segít a döntésben, mint a felnőtteknek, mint a gyerekeknek ételválasztás terén.
- Az! - mutatott rá az egyik képre. A képen és a mellette lévő szövegen is Csirkemellfalatkák sült burgonyával volt feltüntetve.
Mindannyian kiválasztottuk a számunkra tökéletes ételt, és amikor a pincér visszajött, elmondtuk neki hogyan is döntöttünk az ételek kapcsán.
- Akkor már mondhatjátok. Ti honnan ismeritek egymást és miért ilyen fagyos a hangulat közöttetek? - kérdezte Dean, amint a pincér elment, kezében a cetlire felírt rendeléseinkkel.
Emily rám nézett, én pedig rá. Persze, azt várja, hogy én válaszoljam meg a mellette ülő fiúnak a feltett kérdését. De nem. Nem én leszek az, aki ezt elmondja.
Azonban ő sem volt hajlandó megosztani Deannel a dolgokat.
- Nos? -kérdezte az említett fiú, és türelmetlenül nézett rám- valamelyikőtök elmondaná már végre, hogy mi van?
- Rendben. - kezdtem és Lillyt megöleltem, már amennyire tudtam- akkor majd én elmondom, ha kedves Emily nem hajlandó. - néztem a velem szemben ülő lányra, aki lehajtott fejjel ült ott.
- Kíváncsian hallgatom. - mondta Dean, és a barátnőjére nézett, majd rám.
Tudtam, hogy nagyon kíváncsi és minden kis részlet érdekli őt.
- Emily volt a legjobb barátnőm. Ismétlem volt a legjobb barátnőm. - kezdtem bele a történetbe.
- Mi? - ráncolta a homlokát Dean - azt mondtad, hogy a barátaid faképnél hagytak, amikor megtudták, hogy hát tudod. Hogy baba lesz. - írta körbe, hiszen Lilly nem akarta ezeket hangoztatni. De kislányom nem is igazán figyelt rá, mivel a telefonomon játszott. Oda adtam neki, hogy lekösse magát, amíg mi beszélgetünk.
- Pontosan. Telitalálat Dean! Emily az egyik ilyen személy! - mutattam az említett lányra, aki sírni kezdett Dean mellett.
- Te? - nézett a fiú a mellette ülő barátnőjére.
- Dean..nem tudtam felfogni.. - szipogott, és felnézett barátjára.
- És ez indok arra, hogy már többet ne barátkozz vele? - le sem vette a szemét Dean, Emilyről. Folyamatosan őt figyelte, a lány pedig ott ült megtörten.
Én pedig most először kezdtem sajnálni.
- Nem tudod mit éreztem akkor! A legjobb barátnőm terhes lett! - tárta szét a karjait, és komolyan nem értettem. Most azt próbálja elmondani Deannek, hogy normális az, ha az ember elhagyja azért a legjobb barátnőjét, mert ő terhes?
- De hát Emily! Éppen, hogy mellette kellett volna lenned! Támogatnod őt. Erre te meg azért elfordulsz tőle, mert éppen bejött a baba? Jó ég. - emelte tekintetét az égre Dean.
Ez egy normális vacsorának indult. Aztán ez meghiúsult.
- De akkor sem tudod mit éreztem akkor!
- Igaz, nem tudom. - kezdte Dean - de, ha én lány lennék és a legjobb barátnőm terhes lenne, akkor elsőnek igen, valószínű meglepődnék, de aztán nagyon örülnék neki!
- Én is örültem neki. El is kísértem ultrahangra! - mondta Emily.
- Én is örültem neki. El is kísértem ultrahangra! - mondta Emily.
- Igen, tényleg elkísértél, de aztán mi volt? Azt mondtátok, hogy nem értek rá, mert dolgotok van és találkozunk a moziban? Ahol mindegyikőtök ott volt! - muszáj volt közbeszólnom.
- De én ott is odamentem hozzád, csak te nem voltál rám kíváncsi!
- Hát persze, hogy nem, mert nem érdemeltétek meg azt, hogy szóba álljak veletek! Ti nem voltatok barátok! Az ilyenek nem barátok! A barátok ott maradnak az ember mellett, ha az éppen nehéz időket él meg. - néztem Emily szemeibe, akinek a könnyei folytak le az arcán.
- Hát persze, hogy nem, mert nem érdemeltétek meg azt, hogy szóba álljak veletek! Ti nem voltatok barátok! Az ilyenek nem barátok! A barátok ott maradnak az ember mellett, ha az éppen nehéz időket él meg. - néztem Emily szemeibe, akinek a könnyei folytak le az arcán.
- Sír! - mondta Lilly, én pedig ránéztem. Tudtam, hogy Emilyre gondol, hiszen ő az, aki sír. Apró ujja, amellyel a lányra mutat megerősített az állításomban.
- Igen, sír. - megsimítottam lányom fejét- de majd jól lesz.
- Jó? - nézett fel rám.
- Igen. - mosolyogtam rá - csak szomorú, de játszol még egy kicsit, és már meg is fog nyugodni. Ez amolyan felnőttes dolog. - megforgattam a szemeimet, ő pedig kuncogni kezdett.
- Jó. - bólintott, majd újra elkezdte leszedni a sárgarépákat a játékban.
- A többiek mindent bebeszéltek nekem! - érdeklődve néztem fel Emilyre. Vártam, hogy folytassa, vagyis inkább kifejtse azt, amit elkezdett.
- Kik azok a többiek? - kérdezte tőle Dean.
- A "barátaink" - mutattam idézőjelet.
- Már nem tartom velük a kapcsolatot. - mondta nekem Emily, én pedig meglepődtem. Nem tartja a barátainkkal vagyis az ő barátaival a kapcsolatot?
- Hogy hogy? - tettem fel a kérdést Emilynek.
- Mert nem vagyok rájuk kíváncsi. A rosszat beszélték be nekem.
- Milyen rosszat?
- Telebeszélték a fejemet. Hogy majd, ha meglesz a baba, akkor nem is fogunk téged érdekelni. Akkor majd úgyis csak ő körülötte fog forogni a világod, és inkább mi szakítsuk meg veled a kapcsolatot, mint te velünk. - lehajtotta a fejét, én pedig tátott szájjal hallgattam, amit mondott.
- Jó ég! Milyen barátok vagytok ti? Emily! Komolyan képes voltál ezt tenni a legjobb barátnőddel? - Dean nem tudta magában tartani a véleményét. A barátnőjéhez intézte a szavakat dühösen.
- Én nem akartam, de féltem, hogy elfog hanyagolni engem! - nézett fel barátjára a lány.
- És inkább te hanyagoltad el őt. - mondta ki Dean azt, ami bennem megfogalmazódott.
- A moziban pedig odaakartam menni, megölelni téged és bocsánatot kérni, de te elmentél! - sírt Emily. Én pedig kezdtem lelkiismeret furdalást érezni. De miért érzek? Nem csináltam semmit! Csak azt, amit ők! Elfordultam tőlük!
- Miért nem kerestél utána? - tettem fel a kérdést. Itt az ideje annak, hogy mindent tisztázzunk és nem érdekel, hogy egy étteremben vagyunk. Most vagyunk együtt. Most kell megbeszélni.
- Miért nem kerestél utána? - tettem fel a kérdést. Itt az ideje annak, hogy mindent tisztázzunk és nem érdekel, hogy egy étteremben vagyunk. Most vagyunk együtt. Most kell megbeszélni.
De mielőtt Emily válaszolhatott volna, Dean közbeszólt.
- Rendben. Ezt beszéljétek meg ti. - állt fel - Lilly gyere. Kimegyünk az étterem kertjébe, jó?
- Jó! - Lilly felnézett Deanre, majd oda adta nekem a telefonomat.
- Felöltöztetem. - készültem felállni, de Dean félbeszakított a mozdulataimban.
- Megoldom. Maradj csak. - mosolygott, majd leguggolt Lilly elé. Ráadta a kabátját, de a cipzárral meggyűlt a baja. Emilyvel mind a ketten kuncogva figyeltük, ahogyan szórakozik Dean a cipzárral.
- Nem vicces. - morgott az említett fiú, és mind a hárman felnevettünk. Még Lilly is velünk együtt kacagott. Tetszett neki a helyzet.
- Biztosan ne segítsek? - kérdeztem tőle, de ő csak fejét megrázva jelezte, hogy akármennyire is nehezen megy neki megoldja. És ez így is lett. Sikerült neki felhúznia a cipzárt.
- Sokkal nehezebb elölről felhúzni. - ráadta Lillyre a sapkáját is.
- Tudom. - nekem is nehéz volt az elején úgy felhúzni a kabátot, hogy nem én vagyok benne, hanem más, és én úgymond kívülállóként húzom fel a kabát cipzárját.
- Na, de megyünk. Beszélgessetek. Szólok a pincérnek, hogy várjanak egy kicsit az ételekkel. - és ezzel mint Lilly, mint Dean elsétáltak. Lányom még dobott nekem egy puszit, amit én mosolyogva kaptam el és helyeztem a szívemre.
- Azért nem, mert azt hittem, hogy nem vagy rám kíváncsi. - tekintetemet visszavezettem a velem szemben ülő lányra, aki megválaszolta a percekkel ezelőtt feltett kérdésemet.
- Emily. Te mindig csak hiszel. Mi lenne, ha egyszer nem hinnél valamit, hanem cselekednél?
- Nem mertem cselekedni. - sóhajtott - pedig nagyon sokszor elindultam hozzátok, de nem mertem.
- Miért nem? Senki nem bánt!
- De te haragudtál rám! - nézett a szemeimbe.
- Egyszerre haragudtam rád és utáltalak. Ezt mondjuk így. - nem érdekelt, hogy a szívébe taposok. Meg kellett tudnia, hogy én mit éreztem akkor.
- Ne mondd ezt Rosie. - csuklott el a hangja - te is tudod, hogy szeretlek!
- Akit szeretünk, azt nem hagyjuk el! Erre csak ezt tudom neked mondani.
- Te is elhagytál.
- Ohó. Álljunk csak meg! Ne én legyek a hibás, mert ti szartatok a fejemre!
- Rendben. Ne haragudj. Ha tehetném mindent visszacsinálnék! Hülye voltam, hogy hallgattam a többiekre, pedig mindig is köztünk volt a legerősebb a barátság.
- Ezért tudtad nekem te okozni a legnagyobb fájdalmat. - néztem a szemeibe.
- Rosie. - folyni kezdtek a könnyei- annyira sajnálom. Nem mertelek hívni, egyszerűen nem voltam arra képes, hogy felhívjalak és főleg, hogy terhes vagy, azonnal össze is kuszáljam az érzelmeidet!
- Felétek, akkor már csak az utálat volt az egyetlen érzelem, amit éreztem. Azt pedig nem tudtad volna összekuszálni. - akármennyire is durva vagyok, megérdemli.
- Ne mondd ezt, kérlek. - sírt.
- Miért? Csak az igazat mondom. Azért, mert várandós voltam Lillyvel attól még odajöhettél volna beszélni velem! Tudod mekkora szükségem volt rád? Akkor volt a legjobban szükségem rád! - kifolytak a könnyeim, és érzem, hogy most mindent kitudok magamból beszélni- eljöttél velem az ultrahangra és azt hittem az összesre velem jössz. Néha eljönnek velünk anyáék, de te leszel az, aki mellettem áll. A legjobb barátnőm. Az állítólagos legjobb barátnőm. Akivel megvesszük az első babaruhákat, aki segít berendezni a babaszobát, aki úgy összességében mindenben segít nekem, akivel mindent megoszthatok. És helyette mi volt? Anyáék voltak ott. Ők segítettek nekem mindenben! Nem zavar, sőt nagyon hálás vagyok nekik, de azt hittem, hogy a legjobb barátnőm támaszom lesz, de amint látszik én is csak hittem. Nem lett belőle semmi. Azt hittem hívni fogsz, hogy bocsánatot kérj, amiért nem álltál mellettem, de semmi. Pedig annyira elakartam neked mondani, hogy rúgott a kisbabám. Aztán, amikor kiderült, hogy kislány, akkor elakartam neked mondani. És azt akartam, hogy tudd te lettél volna a keresztanyja! - sírtam. Nem érdekelt hányan ülnek körülöttünk, én sírtam. Kiadtam magamból a felgyülemlett érzelmeket.
Emily is sírt. A két lány, a két volt legjobb barátnő egymással szemben ülve sírnak.
- Rosie. - sírta a nevemet- kérlek, ne haragudj! Annyira, de annyira sajnálom. Soha nem volt ilyen jó barátnőm, mint te. Sőt, nincsenek is barátaim, vagyis vannak, de azokkal nem is beszélek komolyabb dolgokról. Nem is ismernek! Semmit nem tudnak rólam. Te pedig mindent tudsz! És annyira boldog lettem volna, ha ott lehettem volna veled, miközben a babádat várod. Segíteni neked mindenben.
- De nem voltál ott, pedig el sem tudod képzelni mennyire nehéz volt. A barátaim elfordulnak tőlem, közben a kisbabámat várom, akit nem is terveztem! Nem terveztem, hogy ilyen fiatalon anya leszek, de nem bánom, mert nem. Csak szükségem lett volna rád, Emily.
- Ne haragudj. Kérlek, Rosie. Ne haragudj. Sajnálom. - sírt, miközben ezeket a szavakat mondogatta.
Képesek vagyunk, mi emberek, mindenért megbocsátani.
De képesek vagyunk arra, hogy sose tudjuk azt mondani a másik személynek, hogy rendben, megbocsájtok.
Miért nem tudjuk azt mondani?
Azért, mert a büszkeséget teszi mindenki előrébb. Pedig, ha egyszer félretennénk, és csak arra koncentrálnánk, hogy nekünk mi a legjobb, akkor megtudnánk bocsájtani bárkinek. Nehezen, de igen. De nem is kell egyből puszipajtásokká válni, csak lassan kell haladni, vissza abba a státuszba, ahol a veszekedés előtt abbahagytuk.
Milyen bölcsen gondolkozok. Akkor miért nem tudok bölcsen dönteni?
De tudok. Csak akarni kell.
Szükségem van egy barátnőre, akivel olyanokat tudok megbeszélni, amit mással nem. Szükségem van egy barátnőre, aki mindig mellettem van, én pedig mellette.
Szükségem van egy barátnőre, aki támogat a nehéz időkben, aki velem együtt nevet, mosolyog, sír.
Szükségem van egy barátnőre, aki támogat a nehéz időkben, aki velem együtt nevet, mosolyog, sír.
Szükségem van Emilyre.
Félretettem minden haragot, dühöt, utálatot, bántást, amit okozott az, hogy ő elfordult tőlem.
Csak a jóra koncentráltam. Azokra a jókra, amiket adott nekem a barátságunk során.
A sok mosolyt, nevetést.
Azt, hogy mindig mellettem állt.
Ami a legjobb barát dolga volt.
Ha mondhatom így hű voltam hozzá, hiszen nem lett másik legjobb barátnőm. És az elmondottai alapja ő hű volt hozzám.
Tudom, hogy nem fogom megbánni.
Felálltam, majd odasétáltam mellé, és Dean helyére leültem. Közelebb toltam Emilyhez a széket.
- Nagyon megbántottál. Borzasztóan fájt, amit tettetek velem. Ez az utolsó esélyed. Ha elcseszed ezt is, nagyon megverlek! - néztem rá szigorúan, ő pedig hitetlenkedve nézett fel rám könny áztatott szemekkel.
- Megbocsájtasz? - kérdezte suttogva. Tudtam, hogy nem hiszi el azokat a szavakat, amiket kimondtam neki.
- Igen! De ne távolodj el tőlem ilyen sok időre! - sírni kezdtem, és itt volt az a pont, hogy hosszú idő után végre átöleltük egymást.
Szorosan tartottuk a másikat, hogy érezzük, igen, ott van velünk.
- Rosie. Sajnálom! - rázkódott teste a sírástól, én pedig lassan, nyugtatóan simogattam a hátát.
- Felejtsük el. Folytassuk onnan, ahonnan abbahagytuk. - elhúzódtam tőle, és bátorítóan, valamint mosolyogva szorítottam meg a vállát.
- Onnan, hogy kiderül, hogy terhes vagy? - kuncogott. Igaz, hogy még a könnyei folytak le az arcán, egészen a nyakáig, de már kezdett megnyugodni.
- Maradjunk abban, hogy van egy 2 éves lányom. - nevettem fel. Tudom, hogy sok mesélni valónk van egymásnak, de nem számít. A lényeg, hogy legalább újra beszélünk.
- Csodaszép kislányod. - mosolygott rám - tiszta te vagy.
- Anyáék is ezt mondják. Hál' Isten Martintól semmit nem örökölt. Csak a szemeit.
- Az volt úgyis az egyetlen jó tulajdonsága a srácnak. Hogy szép szemei voltak.
- Nos, igen. - gondolkoztam el, és rájöttem, hogy tényleg az ég adta világon nincsen több jó tulajdonsága annak a srácnak. Csak a szép szemei.
- Akkor most tényleg megbocsájtasz?
- Ha még egyszer megkérdezed, akkor nem!
Félretettem minden haragot, dühöt, utálatot, bántást, amit okozott az, hogy ő elfordult tőlem.
Csak a jóra koncentráltam. Azokra a jókra, amiket adott nekem a barátságunk során.
A sok mosolyt, nevetést.
Azt, hogy mindig mellettem állt.
Ami a legjobb barát dolga volt.
Ha mondhatom így hű voltam hozzá, hiszen nem lett másik legjobb barátnőm. És az elmondottai alapja ő hű volt hozzám.
Tudom, hogy nem fogom megbánni.
Felálltam, majd odasétáltam mellé, és Dean helyére leültem. Közelebb toltam Emilyhez a széket.
- Nagyon megbántottál. Borzasztóan fájt, amit tettetek velem. Ez az utolsó esélyed. Ha elcseszed ezt is, nagyon megverlek! - néztem rá szigorúan, ő pedig hitetlenkedve nézett fel rám könny áztatott szemekkel.
- Megbocsájtasz? - kérdezte suttogva. Tudtam, hogy nem hiszi el azokat a szavakat, amiket kimondtam neki.
- Igen! De ne távolodj el tőlem ilyen sok időre! - sírni kezdtem, és itt volt az a pont, hogy hosszú idő után végre átöleltük egymást.
Szorosan tartottuk a másikat, hogy érezzük, igen, ott van velünk.
- Rosie. Sajnálom! - rázkódott teste a sírástól, én pedig lassan, nyugtatóan simogattam a hátát.
- Felejtsük el. Folytassuk onnan, ahonnan abbahagytuk. - elhúzódtam tőle, és bátorítóan, valamint mosolyogva szorítottam meg a vállát.
- Onnan, hogy kiderül, hogy terhes vagy? - kuncogott. Igaz, hogy még a könnyei folytak le az arcán, egészen a nyakáig, de már kezdett megnyugodni.
- Maradjunk abban, hogy van egy 2 éves lányom. - nevettem fel. Tudom, hogy sok mesélni valónk van egymásnak, de nem számít. A lényeg, hogy legalább újra beszélünk.
- Csodaszép kislányod. - mosolygott rám - tiszta te vagy.
- Anyáék is ezt mondják. Hál' Isten Martintól semmit nem örökölt. Csak a szemeit.
- Az volt úgyis az egyetlen jó tulajdonsága a srácnak. Hogy szép szemei voltak.
- Nos, igen. - gondolkoztam el, és rájöttem, hogy tényleg az ég adta világon nincsen több jó tulajdonsága annak a srácnak. Csak a szép szemei.
- Akkor most tényleg megbocsájtasz?
- Ha még egyszer megkérdezed, akkor nem!
- Értettem. - nevetett, és szorosan, újra, magához ölelt.
- Már 2 éves? - kérdezte Emily, amikor már mind a ketten rendbe szedtük az arcainkat, és én visszaültem eredeti helyemre, azaz vele szembe.
- Igen. Májusban lesz 3. - mosolyogtam- olyan gyorsan felnőtt!
- Nehéz volt az elején?
- Szörnyen. Azt sem tudtam hogyan kell egy gyereket felnevelni. Testvérem sincsen, és elég nehéz volt egy kisbabával. Persze, anyu és apu segítettek. Ha ők nem lettek volna velem, valószínűleg diliházba kerültem volna. Egyedül egy kisbabával? Nem túl jó.
- Martin nem is segített?
- Soha nem is érdekelte a lánya, de tud engem ez nem is zavar. Tökéletes minden nélküle is. Így jó minden, ahogyan van.
- De hát szüksége van egy apára. Kell valaki, aki megvédi, aki mindig ott van neki, aki elkényezteti! - tudtam, hogy igaza van Emilynek, de ez így a jó. Lilly nem kérdezte apukáját, és majd ha eljön az ideje mindent elmondok neki,
- Lesz majd neki egy olyan férfi az életében, aki apja helyett is apja lesz. De ez nem Martin lesz.
- Van valaki? - vigyorgott, és a könyökeit az asztalra tettem, a fejét pedig a tenyerein támasztotta meg. Emily semmit sem változik.
- Nincs. - nevettem - komolyan nincsen. De remélem, hogy lesz majd.
- Ah, tuti. Nagyon dögös vagy és szép. Vak a pasi, ha nem vesz észre. - kacsintott rám, én pedig nevetni kezdtem.
- És te. Mióta vagy együtt Deannel?
- Fél éve. - mosolygott - jó, több mint fél éve. Mindig kijavít, ha azt mondom, hogy fél éve. - forgatta meg a szemeit.
- Mert a fél év az 6 hónap, mi pedig már több, mint 6 hónapja együtt vagyunk. - tért vissza az emlegetett fiú Lillyvel együtt. Vigyorogva nézett minket.
- "Mr. Mindig kijavítom a barátnőmet" Geyer. - nézett rá Emily felhúzott szemöldökkel, de Dean csak nevetett, közben pedig Lillyről levette a kabátot és a sapkát. Lilly azonnal mellém ült, én pedig átültettem az ölemben és sok puszit nyomtam az arcára.
- És beszélgetettetek? - nyomott egy puszit Emily arcára barátja, miután feltette nekünk a kérdést.
- Igen. - mosolygott a velem szemben ülő lány- mindent megbeszéltünk, és újra barátok vagyunk!
- Ez nagyon jó hír! - vigyorgott a fiú - nem tudtam, hogy ismeritek egymást, de jó, hogy megszerveztem ezt a vacsorát.
- Tényleg, köszönjük. - mosolyogva néztem Deanre.
- Sokáig fogom azt hallgatni ugye, hogy te miattad békültem ki Rosieval? - kérdezte Emily Deantől, aki csak vigyorogva bólogatott - nagyon nagy tróger vagy! - nevetett a lány- de azért szeretlek! - ajándékozta meg barátját egy lágy csókkal, amit az ajkaira nyomott.
- Megbocsájtok, amiért letrógereztél, de csak azért mert utána azt mondtad, hogy szeretlek! Én is szeretlek. - vigyorogva csókolta meg barátnőjét, aki nevetve húzódott el tőle.
Mosolyogva figyeltem boldogságukat, és átjárt a kellemes érzés.
Az a kellemes érzés, hogy a legjobb barátnőm újra a legjobb barátnőm, valamint, hogy a boldogságot egy nagyszerű fiú mellett találta meg.
Emily mindig is egy nehéz eset volt. Sokszor tudták őt befolyásolni, és ha tudták, akkor kihasználni. De most ott van vele Dean, aki biztosan nem engedi, hogy Emily sérüljön, se lelkileg, se testileg. Neki pedig egy ilyen fiúra van szüksége, mint Dean.
Nagyon, nagyon remélem, hogy sokáig együtt maradnak, mivel mind a ketten megérdemlik a boldogságot.
- Már 2 éves? - kérdezte Emily, amikor már mind a ketten rendbe szedtük az arcainkat, és én visszaültem eredeti helyemre, azaz vele szembe.
- Igen. Májusban lesz 3. - mosolyogtam- olyan gyorsan felnőtt!
- Nehéz volt az elején?
- Szörnyen. Azt sem tudtam hogyan kell egy gyereket felnevelni. Testvérem sincsen, és elég nehéz volt egy kisbabával. Persze, anyu és apu segítettek. Ha ők nem lettek volna velem, valószínűleg diliházba kerültem volna. Egyedül egy kisbabával? Nem túl jó.
- Martin nem is segített?
- Soha nem is érdekelte a lánya, de tud engem ez nem is zavar. Tökéletes minden nélküle is. Így jó minden, ahogyan van.
- De hát szüksége van egy apára. Kell valaki, aki megvédi, aki mindig ott van neki, aki elkényezteti! - tudtam, hogy igaza van Emilynek, de ez így a jó. Lilly nem kérdezte apukáját, és majd ha eljön az ideje mindent elmondok neki,
- Lesz majd neki egy olyan férfi az életében, aki apja helyett is apja lesz. De ez nem Martin lesz.
- Van valaki? - vigyorgott, és a könyökeit az asztalra tettem, a fejét pedig a tenyerein támasztotta meg. Emily semmit sem változik.
- Nincs. - nevettem - komolyan nincsen. De remélem, hogy lesz majd.
- Ah, tuti. Nagyon dögös vagy és szép. Vak a pasi, ha nem vesz észre. - kacsintott rám, én pedig nevetni kezdtem.
- És te. Mióta vagy együtt Deannel?
- Fél éve. - mosolygott - jó, több mint fél éve. Mindig kijavít, ha azt mondom, hogy fél éve. - forgatta meg a szemeit.
- Mert a fél év az 6 hónap, mi pedig már több, mint 6 hónapja együtt vagyunk. - tért vissza az emlegetett fiú Lillyvel együtt. Vigyorogva nézett minket.
- "Mr. Mindig kijavítom a barátnőmet" Geyer. - nézett rá Emily felhúzott szemöldökkel, de Dean csak nevetett, közben pedig Lillyről levette a kabátot és a sapkát. Lilly azonnal mellém ült, én pedig átültettem az ölemben és sok puszit nyomtam az arcára.
- És beszélgetettetek? - nyomott egy puszit Emily arcára barátja, miután feltette nekünk a kérdést.
- Igen. - mosolygott a velem szemben ülő lány- mindent megbeszéltünk, és újra barátok vagyunk!
- Ez nagyon jó hír! - vigyorgott a fiú - nem tudtam, hogy ismeritek egymást, de jó, hogy megszerveztem ezt a vacsorát.
- Tényleg, köszönjük. - mosolyogva néztem Deanre.
- Sokáig fogom azt hallgatni ugye, hogy te miattad békültem ki Rosieval? - kérdezte Emily Deantől, aki csak vigyorogva bólogatott - nagyon nagy tróger vagy! - nevetett a lány- de azért szeretlek! - ajándékozta meg barátját egy lágy csókkal, amit az ajkaira nyomott.
- Megbocsájtok, amiért letrógereztél, de csak azért mert utána azt mondtad, hogy szeretlek! Én is szeretlek. - vigyorogva csókolta meg barátnőjét, aki nevetve húzódott el tőle.
Mosolyogva figyeltem boldogságukat, és átjárt a kellemes érzés.
Az a kellemes érzés, hogy a legjobb barátnőm újra a legjobb barátnőm, valamint, hogy a boldogságot egy nagyszerű fiú mellett találta meg.
Emily mindig is egy nehéz eset volt. Sokszor tudták őt befolyásolni, és ha tudták, akkor kihasználni. De most ott van vele Dean, aki biztosan nem engedi, hogy Emily sérüljön, se lelkileg, se testileg. Neki pedig egy ilyen fiúra van szüksége, mint Dean.
Nagyon, nagyon remélem, hogy sokáig együtt maradnak, mivel mind a ketten megérdemlik a boldogságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése