Prológus

Rosalie Parker

„Vess egy pillantást magadra egy tükörben! Ki néz vissza rád? Az, aki lenni szeretnél? Vagy olyasvalaki, akinek lenned kellett volna? Az, az ember, aki lenni akartál, de nem sikerült? Azt mondja valaki, hogy képtelen vagy rá, vagy nem leszel az? Pedig lehetsz! Higgy abban, hogy a szerelem körülötted ólálkodik! Hidd el, hogy az álmok valóra válnak, minden nap, mert így van!”

Nem. Határozottan nem az néz vissza rám, aki lenni szeretnék. Hanem olyasvalaki, aki számára nem adatott meg az a lehetőség, hogy azt csinálhassa, amit szeretne, ezáltal nem válhat azzá, akinek lennie kell. Igen, én is lenni akartam valaki, de ez a tervem fuccsba ment. Az emberek terveznek, de a Sors írja a végleges forgatókönyvet. De őszintén? Van olyan valaki, akinek az életében minden megvalósul, amit csak eltervez? Ha van, akkor az nagyon megtisztelve érezheti magát.

Nos, én nem vagyok ilyen. Én, Rosalie Parker inkább nem nevezném magam szerencsés embernek. Ha valamit kitűztem magamnak az tuti biztos, hogy nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Például, amikor a szalagavatómra elmentem a legjobb barátnőmmel ruha nézőbe. Az első ruhaboltban megtaláltam álmaim ruháját, ami tökéletesen állt rajtam, és már abban az öt percben, amit rajtam volt tudtam, hogy ez a ruha kell nekem. De, amikor visszamentem Anyukámmal, hiszen én őt is szeretném meghallgatni a ruha kapcsán, hát a Sors közbe avatkozott, és a ruhát elvitték.

Életem egyik legmeghatározóbb időszaka 13 éves koromban volt, amikor Karácsonyra a szüleimtől megkaptam az első fényképezőgépemet. Csodálattal néztem a kis tárgyra a kezemben, hiszen tudtam, hogy ez az, amit akarok csinálni. Fényképezni. Embereket, tárgyakat, állatokat, bogarakat. Mindent le akartam fényképezni, hogy az életet megörökíthessem. Ahányszor elmentünk nyaralni vagy kirándulni a szüleimmel, a fényképezőgép ott volt a kezemben, és készítettem a fotókat arról, ami éppen az utamba került. A szüleim beírattak fotós szakkörre, hogy még jobban elsajátíthassam a fotózás rejtelmeit. Az órákon ittam a tanár minden szavát, akármit is mondott. De, amikor megfoghattuk a gépünket, és kimentünk a szabadba fényképezni, akkor számomra megállt az idő. Nem figyeltem senkire. Csak én és a gép voltunk.

Életem második legmeghatározóbb időszaka 18 éves koromban történt. A szalagavató után az estét egy szórakozóhelyen töltöttük el az osztálytársaimmal. A buli számomra egy örökre szóló emlékkel végződött. Nem tudtam mi tévő legyek. Feladjam az álmaimat? Hiszen még csak 18 éves voltam! Az életem előttem állt, és már tudtam nagyon jól, hogy mivel akarok foglalkozni, de még csak akkor kezdhettem volna el igazán! Akkor kezdhettem volna jobban elmélyülni a fotózásban, akkor kezdhettem volna felszabadultan élni, és csak a szenvedélyemmel foglalkozni. De a Sors közbeszólt. Nem volt visszaút. Nem tudtam visszaforgatni az időt, és semmissé tenni azt az éjszakát, vagyis legalább annak az éjszakának azt az egyetlen momentumát. Megtörtént. Teherbe estem.

Szerencsére a szüleim mindenben segítettek, és támogattak. Ha ők nincsenek, akkor talán bele őrülök az egészbe. Bár így is az őrület szélén álltam. 18 évesen ki tud foglalkozni egy kisbabával? Hiszen nincs tapasztalatom a gyerekek terén, vagyis vannak unokatestvéreim, akikre néha vigyáztam, de teljesen mások ők, meg a saját gyerekem! Míg azokat a gyerekeket reggel hozták a szülei, én pedig vigyáztam rájuk estig, aztán jöttek a szüleik, és elvitték, ezzel egyenlően nem nekem kellett velük foglalkoznom, nem rám nehezedett a teher, itt nem csinálhattam meg ezt. Nem csinálhattam meg, hogy rásózom valakire, hogy vigyázzon rá, és majd este elmegyek érte. A szüleim igaz, mellettem álltak, de rájuk sem aggathattam a gyerekemet, hiába laktunk egy házban. Igen, velük élek, mert így tudok segítséget kérni, és szerencsére meg is kapom. Míg ők dolgoznak, én figyelek a gyerekemre, etetem, pelenkázom, altatom, játszok vele, közben pedig mosok is, és főzök, valamint takarítok. Igen, Anyukám és Apukám is sokszor mondja, hogy nem kell segítenem, de én így érzem helyesnek.

Mára Lilly 2 éves. Igazi gyönyörűség, és rettentően okos. A szüleim körberajongják már az első naptól kezdve, amikor megszületett. Lilly pedig nagyon ragaszkodik a nagyszüleihez. Még mindig a szüleimmel lakunk, de ez csak addig megy így, amíg össze nem spórolom azt a pénzt, ami egy külön élethez kell. Semmi baj nincs a szüleimmel, imádunk velük lakni, de tudom, hogy szeretnének ők is úgy élni, hogy pihenhetnek, hogy nincs ott a gyerekük és az unokájuk.

A közös élet elkezdéséhez egy olyan munkát kellett elvállalnom, amit sosem akartam. Tudtam, hogy, ha fotós leszek, ez lesz az, amit nem fogok megtenni. Ez lesz az, amire senki nem fog rábeszélni.

Mindegyik fotós munkához tapasztalat kell, és mivel semmilyen munkahelyem nem volt, ami lehetett volna, ha iskolába járok, és ott külső gyakorlatra elmegyek, így nem foglalkoztattak sehol. Nem érdekelték őket a képeim. Nincs gyakorlat, nincs munka.

De megtettem, és amire azt hittem sosem leszek, mégis azzá váltam. Egy a sok rossz ember közül, akik megkeserítik azoknak az embereknek az életét, akik a reflektorfényben élnek. Akik mindig, mindenhol ott vannak. Akiknek az életük nem szól másról csak arról, hogy minél jobb, minőségibb, bántóbb, megalázóbb képet tudjanak készíteni, hogy ezekkel a képekkel megzsarolva az adott hírességet, hatalmas pénzforráshoz juthassanak.

Igen. Ezzé váltam. Egy szörnnyé. Egy paparazzivá.