3. rész ~ Az SMS

Harry Styles

Éreztétek már azt, hogy valami láttán a lelketek megkönnyebbül? Hogy végre a nyugalom vesz körbe titeket és pihenhettek? Magatok lehettek?
Én most pontosan ezt érzem.
Végre itthon vagyok. Már nincs rohanás, utazás, korán kelés, későn fekvés. Most már csak a nyugalom van.
Ne értsetek félre. Imádom azt, amit csinálok. Imádok énekelni. Azt látni, hogy a rajongók boldogok, az mindent megér, de egy idő után már elmegy az energiám. A sok minden, ami ránk nehezedik egy-egy turné során, nagyon megnehezíti az így is fárasztó mindennapjainkat.
Vannak gondjaim. Sokszor érzem azt, hogy elég. Állj! El akarok menni kikapcsolódni, egy olyan helyre, ahol nincs senki, ahol csak én vagyok. Paparazzik nélkül. Minden médiához kapcsolatos dolog nélkül.
Gyűlölöm a fotósokat. Mindig a nyomomban vannak és kémkednek utánam. Ők nem tudják átérezni, amit én érzek? Nem tudnák megérteni, hogy magányra vágyok? Egy kis egyedüllétre. Nekik nincs családjuk? Nem tudnának helyettem inkább velük foglalkozni? Nem lehetne, hogy eltakarodjanak a gépeikkel és magamra hagyjanak?
Hát a jelek szerint nem. Nem lehet. Mindig kell friss kép, ami által egy tökéletes pletyka kelhet szárnyra személyemről.

"Harry Styles egy szőke szépséggel hajtott el a klubból"

"Harry Stylest egy újabb lánnyal látták együtt!"

"A One Direction legfiatalabb tagja részegen hagyta el a díjátadó gála utáni bulit"

És ez csak pár cikk, a többiről nem is beszélve. Mindig megtalálják a módját, hogy valakit hogyan mocskoljanak be és írjanak róla mindenféle hülyeséget. Komolyan egy fiúnak nem lehetnek lány barátai? Persze nem olyan lány barátaim vannak, akikkel mindent megosztok, akiket a legnagyobb titkaimba is beavatok, hanem olyan barátok ők, akikkel, ha találkozunk megiszunk valamit és beszélgetünk szokásos dolgokról. Mint például, hogy mi van velünk és hogyan megy az életünk. De semmi mély információ. És az ágyamba sem viszem be őket. Sehova. A találkozás után ő megy a maga útjára, én pedig az enyémre. Nem kell semmi mást beleképzelni. Azért, mert egy lánnyal kimerészkedek az utcára az még nem azt jelenti, hogy ő a barátnőm!
De a paparazzik a legrosszabb élősködők. Mindenhol ott vannak és az első adandó alkalommal képet készítenek és adják el jó pénzért újságoknak, vagy veszi meg tőlük a munkaadójuk busás áron. Hiszen egy jól elkapott képből olyan hírt csinálnak, amit ezután a menedzsereimnek kell elsimítaniuk, mert mindenki azonnal interjút akar velem, hogy mi igaz az adott hírből vagy éppen mi nem. 
Nem egyszer fordult már elő, hogy olyan szépen összerakott sztorit publikáltak, amit ha logikusan lekövetkeztetek igaz is lehetett volna. Ismétlem, volna. Mert, hogy nem volt igaz. De, aki naiv és mindent elhisz egy szóra az ennek is bedől. Az mindent elhisz a médiának.
A lényeg, hogy most nincs média. Már csak én vagyok itt, egyedül a lakásomban. Nincs is annál jobb érzés, mint a saját ágyamban elfeküdni és kizárni a külvilágot. Pihenni egy nagyot, valamint aludni.

 Reggel elég nehezen megy a felkelés. Az a típus vagyok, aki szeret lustálkodni és még tovább az ágyban maradni. Többnyire így szoktam elkésni a próbákról és a megbeszélésekről. De nem tehetek róla! Valahogyan nehéz erőt vennem magamon azért, hogy felkeljek és elkezdjem a napot. Amíg az ágyban vagyok addig nem kell semmit sem csinálnom, csak pihennem vagy még egy kicsit aludnom, de ezt rendszerint megzavarja a telefonom, ami hangosan kezd csörögni és meg sem kell néznem, hogy tudjam, bizony azért keresnek, mert késésben vagyok. 
Most viszont nincs koránkelés, lustálkodhatok és nem kell attól félnem, hogy valaki belerondít ebbe az idilli pillanatomba, amiből mostanában kevés van. A mai napra semmi extrát nem terveztem. A fiúkkal a közös házban találkozunk. Beszélgetünk, filmet nézünk, Xboxozunk, amit mindig csinálni szoktunk, ha öten vagyunk. Több mint 4 év elteltével is még együtt lakunk. Persze mindenkinek van saját lakása, de sokszor megyünk a közös házunkba. Ott úgy igazán önmagunk lehetünk.

Egy "kis" lustálkodás után nehezen, de kiszálltam az ágyból és a fürdőbe mentem, ahol a tus alá beállva kezdtem magamra folyatni a kellemes meleg vizet, így ellazítva a testem minden pontját. Amint végeztem, szárazra töröltem a testemet és a szobámban a szekrényemből választottam ki egy fekete csőszárú farmernadrágot valamint egy szürke hosszú ujjú pólót, amiket pár perc alatt magamra húztam.
Betértem a kedvenc kávézómba reggelizni, ahol már törzsvendégnek számítok. Az a hölgy, aki a pult mögött áll, tudja hogy ki vagyok, de nem foglalkozik vele, vagyis olyan értelemben nem, hogy ugyanolyan vendégként tekint rám, mint a többi vendégre. 
Jó azért biztosan jobban kedvel engem, mert én sokat szoktam vele beszélgetni. Mesél magáról, én pedig magamról. Jó ott lenni, mert az átlagéletkor olyan 40 év. Fiatalok nem járnak oda, inkább az olyanok, akiknek már gyereke van és a családjával bejön a kávézóba. De a lényeg, hogy senki olyan nincs itt, aki felismerhetne engem.

Jóllakottan mentem a közös házunkhoz, ahova beérve meghallottam a fiúk hangját, így máris tudtam, hogy már mindenki itt van. Az pedig, hogy utoljára értem ide, már hozzám tartozik. Harry Edward "késő" Styles. Ez jobb nevem lehetne, legalábbis néhány ember szerint.

- Meg sem lepődünk, hogy te értél ide utoljára. - nevetett Niall, amikor beléptem a nappaliba, ahol már mindenki a kanapén ült és éppen az éttermek szórólapjait nézegették. Volt egy jó pár szórólapunk, amik közül néha elég nehéz volt eldönteni, hogy melyik legyen a befutó és melyik éttermet illessük meg azzal, hogy gazdagítsuk a bevételét.
- Csak nem dugóba keveredtél a járdán? - vigyorgott rám Louis. Nos, igen. Tudni kell, hogy ha kések valahonnan, akkor mindig azt mondom, hogy dugó volt. Szerencse, amikor tényleg az van és betudom bizonyítani, de amikor azt mondja valaki más, hogy nem mondtak a rádióban torlódást arról az útról, afelől jövök, na, az már szívás.
- Haha, nem, képzeljétek. Csak nem akartam olyan korán kelni. - mondtam el az igazságot, hiszen így is van. Leültem a kanapéra és elvettem az egyik étterem kínálatát felsorakoztató szórólapot.
- Kipihented magad? - fordult felém Liam, mire a többiek szintén rám néztek. Tudják, hogy néha nagyon nehezen tudom kezelni az egészet, ami körbe vesz minket és nekik is sokszor mondom, hogy pihenésre van szükségem. Ők persze elmondják, hogy próbáljak aludni az utazások alatt, már azzal sokat segítek magamnak. De ez nem egyszerű. Igaz, hogy felkelek reggel 8 órakor, de amikor este fél 11-kor érünk vissza a koncertről, amit végig énekelek és ugrálok, úgy már nem olyan egyszerű kipihennem magam. Nem beszélve arról, hogy az időeltolódás plusz rátesz egy lapáttal.
- Igen. - mosolyogtam rájuk.
- Le kéne az energiádat vezetned. Markhoz mehetnél mondjuk bokszedzésekre. Régebben sokat bokszoltál. - tanácsolta Zayn, a többiek pedig egy bólintással jelezték, hogy Malik barátunknak bizony igaza van.
- Nem tudom. Majd még gondolkozok rajta. Lehet beszélek vele. - de ezt csak nekik mondtam. Én viszont nagyon jól tudtam, hogy nem fogok elmenni Markhoz. Semmi bajom nincs vele, de én már megtaláltam azt, ami által levezethetem a felesleges feszültségemet. Ebben a Mark nem tud segíteni. Vagyis segített a boksszal, sokat edzettem vele, de amit mostanában csinálok, pontosabban akkor, amikor nem vagyunk turnén, vagy Londonhoz közeli városokban vagyunk, abban nem tud és soha nem is fog segíteni. Hogy miért nem? Mert ezt nem tudhatja. Se ő, se senki! Még a fiúknak sem merem elmondani, mert azonnal azt mondanák, hogy nem vagyok normális, amiért ezt csinálom. Ennél jobb megoldás is van. Igen van, de nekem ez a legjobb feszültség levezető módszer. Egyszer kipróbáltam és a rabjává váltam. Fél évvel ezelőtt csöppentem bele az egészbe és nem akarok még kijönni. Itt nincsenek ítéletek. Mindenki eljön és elvégzi az aznapra kijelölt feladatát. Valaki egyszer, valaki többször. Volt, hogy én is többször. De akkor nagyon ideges voltam, és muszáj volt csinálnom. Akkor volt elegem a sok szennyből, amit a média rám ragaszt, amit az életemről pletykálnak. Egyszer Liam mondta, hogy jó lenne nekem egy barátnő, aki mellett lenyugodnék, aki mellett a feszültségem elszállna. De ezt nem biztos, hogy abba hagynám. Ha barátnőm lenne, soha az életben nem tudhatná meg, hogy mit csinálok! Biztosan elgondolkodna rajta, hogy normális-e vagyok. De senki nem fogja megtudni. Abbahagyom valamikor. De most erre szükségem van.
- Helyes válasz. - veregette meg a vállamat Zayn.
- Akkor mit rendeljünk? Ki mit kér? -kérdezte Niall, akinek időközben a telefonja is a kezébe került, hogy amint kiválasztjuk az étterme, már rendelhesse is az ételeket.

 Ételválasztás terén sosem tudunk ugyanolyan döntést hozni. Mindenkinek más kell és igaz szeretjük az összes ételt, amik a szórólapokon fel vannak tüntetve, de akkor sem tudjuk eldönteni, hogy abban a pillanatban éppen melyiket rendeljük. Így csak valamelyiket kiválasztjuk és abból több adagot kérünk, hogy ha bárki más megkívánná valakinek az ételét, az nyugodtan ehessen.
Ez csak mostanra forrta ki magát. Régebben nem volt annyi eszünk, hogy több adagot rendeljünk. Mindenki rendelt, amit szeretett volna enni. Azzal viszont nem számoltunk, hogy esetleg a másik személy ételéből is akarunk enni. De a leckét megtanultuk és mára már több adagot rendelünk.

Az ételek elfogyasztása közben betettünk egy filmet, amit Zayn választott ki és A csodálatos Pókember 2 címet viselte. Mindannyian megszerettük volna ezt a filmet már nézni, de csak most jutottunk el odáig, hogy ezt meg is tegyük.
Minden ételt jóízűen megettünk és jóllakottan dőltünk hátra a kanapén, hogy már teljes figyelmünket a TV-nek szenteljük.

A figyelmemet a zsebemben rezgő telefonom keltette fel, ami jelezte, hogy SMS-m érkezett. Előhalásztam a zsebemből, feloldottam a zárat és megnyitottam az újonnan érkezett üzenetet. Még a feladót sem kellett elolvasnom ahhoz, hogy tudjam, ki írt.

Holnap este 9-kor, Styles.

Várom a véleményeket! :)
Puszi: Szandi.