4. rész ~ Harry Styles

Sziasztok. :) 
Megérkezett a következő rész, ami Rosie szemszögéből íródott. Hamarosan a két főhős élete összefut. Az majd lassan kiderül, hogy hogyan. De a titkokhoz kapcsolódik annyit elárulok ;)
Ha elolvastátok, akkor iratkozzatok fel vagy hagyjatok véleményt, hogy tudjam, hogy jó-e amit írok. Mert így nem tudom, és a részeket sem tudom úgy írni, hogy nem tudom, hogy hogyan tetszik nektek. Szóval légy szíves hagyjatok magatok után nyomot, hogy elolvastátok. Nagyon köszönöm! :)
Jó olvasást! xoxo.

__________________________________________________________________

Rosalie Parker

- Milyenek voltak ezek a munkák? - kérdezte Édesanyám, aki Apukámmal és a kislányommal bő 1 órája ért haza a csavargásból. Lilly, ahogyan tudta az ő 2 éves beszédszintjén elmondta, hogy mit csináltak és hogy mennyire élvezte ő ezt a kis kiruccanást a nagyszüleivel. Teljesen elfáradt, így nem volt csoda, hogy a napja részletezése közben el is aludt. Amint őt lefektettem aludni, Anyukámmal ebédet kezdtünk készíteni.

- Az egyik óceánjárós munka. Oda keresnek hivatásos fotóst. Jövőre indul a hajó. - kezdtem mesélni neki az első munkát, amit a délután folyamán találtam.

- Ez nagyon jó! - lelkendezett Anyu - ó, de várjunk csak. Nem vagy hivatásos fotós. - reméltem, hogy rájön mi a baj ezzel a munkával. Vagyis számomra mi a bökkenő ebben a munkában.

- Első probléma ez, illetve az 1 év utazás. Nem fogok Lillytől ennyi időt távol lenni! - mondtam el a legnagyobb problémámat. Hiszen tényleg ez volt az, ami miatt akkor sem vállaltam volna el ezt a munkát, ha hivatásos fotós lennék. Ezeket a munkákat olyanoknak találták ki, akiknek nincsen családjuk. Nos, nekem van egy kislányom. És semennyi pénzért nem hagynám itthon annyi időre.

- Megértem. - mosolyodott el- egy anya sem töltene el 1 évet a lánya nélkül. Főleg, ha az még csak 2 éves.

- Nem is kell távol töltenem ennyi időt, mivel nem vagyok hivatásos fotós, így egyértelmű, hogy ezt a munkát nem kapom meg. Pedig a pénz nagyon jó! - nevettem-

- Mennyit kapnál?

- 1000 fontot havonta.

- Mennyit? - tágra nyíltak a szemei meglepődöttségében - az szép kis összeg lenne!

- Lenne, de nem lesz, mert ez a munka kilőve. - mondtam, miközben a tűzhelyen lévő lábasban megkevertem a szószt, amit a tésztához készítünk.

- És a másik munka? - érdeklődött Anyu. Láttam rajta, hogy tényleg érdekli mi van vele. Mindig is érdekelte. Ő az, akiben feltétel nélkül megbízok. Tényleg, bármi történik velem, ő az első, akinek elmondom. Nincs is más ember, akivel megtudnám osztani a gondjaimat, örömeimet. A barátaim megmutatták mennyire is jó barátok, amikor elmondtam nekik, hogy terhes vagyok. Folyamatosan elfordultak tőlem. Amikor elakartam menni valahova, mindig azt mondták, hogy dolguk van. Elhittem nekik. De aztán, amikor az unokatestvérem Richard meglátogatott minket, elmentem vele moziba. És ott voltak a barátaim. Egytől-egyig. És akkor jöttem rá, hogy senkire nem számíthatok csak a szüleimre. Ők nem fordulnak el tőlem. A barátaim igen. De hát kinek kell egy barát, aki terhes így egyenlő azzal, hogy nem tud már velük annyi időt tölteni? Anyukám szerint ezek nem barátok. A barátok nem távolodnak el tőlem csak azért, mert terhes lettem. És én igazat adtam neki. Ők nem voltak a barátaim.

- Az egy fotós asszisztens munka, amit...

- Az szuper! Nem baj, hogy nem te fogsz fotózni, mert ez is nagyon jó munka. Ott segíthetsz. - szakított félbe és lelkesen kezdte ecsetelni, hogy miért jó ez a munka.

- Amit már betöltöttek. - fejeztem be, amit elkezdtem.

- Ó, Rosie. - sóhajtott- Sajnálom.

- Mit? Te töltötted be ezt a munkát? Mert, akkor mondj fel és én megyek a helyedre. - nevettem, mire ő is elnevette magát.

- Hát, ha én töltöttem volna be, akkor elhiheted, hogy a te boldogságodért feladnám ezt a munkát. - simított végig a hajamon- de nem én töltöttem be. De hiszek benned! Tudom, hogy megtalálod a számodra tökéletes munkát. Most még nehéz, de hiszel magadban, így minden sikerülni fog. A tökéletes munkát is megtalálod. - mondta, mire én nekem a szemeimbe könny szökött a mondandója után.

- Köszönöm! - szorosan átöleltem - nagyon köszönöm, hogy segítetek nekem!

- Nincs mit megköszönnöd. Nagyon szeretlek és mindenben támogatlak. Majd, ha lesz egy jó munkád, akkor majd jól berúgunk. - vigyorgott- 

- Anyu! - nevettem fel és elhúzódtam az öleléséből, hogy rátudjak nézni-

- Mi van? - nevetett- az Anyád vagyok, de attól még berúghatok veled.

- Jézusom! Mit tettél az Anyukámmal? - elképedve néztem rá. Ő soha nem szokott ilyeneket mondani, ezért is volt furcsa. Bár sosem volt merev anya, aki menetrend szerűen követett volna mindent. Nem írta fel nekem mit csináljak, csak megkért rá. Mindig is nagyon jó anya-lánya kapcsolatunk volt. 

- Jaj, Rosie. - nevetett - néha engem is megszáll a kisördög. 

- Mikor? 

- Hát, amikor Apáddal.. - kezdte mondani, de azonnal félbeszakítottam.

- Jó, erre nem vagyok kíváncsi! - oké, hogy mindent megbeszélünk, de ezt már nem!

- Te kérdezted. - nevetett.

*****

Az ebéd elfogyasztása után leültem Lillyvel játszani, aki idő közben már felkelt. Általában Barbie babázni szoktunk, amikor mindenféle életszituációt elképzel és akkor azt úgy kell játszanunk. De nem bánom. Imádok minden percet vele tölteni. 

Alig 1 órája játszhattunk, amikor hívott a főnököm, hogy találkozni akar velem. Mondhatom semmi kedvem ehhez a találkozáshoz. Egyszer és mindenkorra ott akarom hagyni azt a helyet, hogy végre rendes munkát találjak. De ez még várat magára.

Nagyon nehezen álltam fel kislányom mellől, és hagytam abba vele a játszást. Anyukám átvette a helyemet, kislányom pedig egy nagy puszival búcsúzott tőlem. Tudja, hogy néha el kell mennem itthonról, és ezt teljesen jól is fogadja. Nem sír, nem hisztizik. Tudja, hogy a mamája itt lesz vele, ha én valahova elmegyek.

Szóval a szobámba átmentem, és elsőnek letusoltam, hogy emberi szagom legyen. Megtörülköztem, majd a szekrényemből előkerestem a megfelelő szerelést, amit aztán magamra is vettem. A hajamat egy kontyba kötöttem és masnival egészítettem ki. Egy alap sminket varázsoltam fel arcomra, majd felhúztam a cipőmet, végül pedig a táskámba pakoltam el. Megnéztem magam a tükörben, utána pedig átmentem Lilly szobájába, ahol puszit adtam neki és Anyukámnak és már mentem is el a főnököm irodájába, hogy megtudjam mit akar.

 Amint odaértem, leparkoltam, kiszálltam az autóból, és bementem a nagy irodaház ajtaján.  Lifttel felmentem  a 6. emeletre, ahol főnököm irodája található. Három kopogtatás után már bent is voltam.

- Rosalie! - üdvözölt, amint beléptem, de nem állt fel a bőr foteljéből, amiben ül az íróasztala mögött. Az iroda nem túl nagy, de nem is kicsi. Olyan pont megfelelő. Az ajtóval szemben egy nagy üvegablak van, ami előtt helyet foglal az íróasztal egy bőrfotellel. Az íróasztal előtt pedig 3 szék, amin a behívott személyek kényelembe helyezhetik magukat. Jobb oldalt egy szekrény, benne sok irattal, szerződéssel, cikkekkel. Bal oldalt pedig egy kanapé és egy kis asztalka, amin jó minőségű szeszes italok foglalnak helyet. Sosem értettem minek kell kanapé egy irodába. Ne itt aludjon valaki, hanem otthon, gondoltam én. Aztán, amikor érdekes hangokat hallottam az iroda ajtaja előtt, akkor már világossá vált minek is kell az a kanapé. 

- Hello Christopher. - köszöntem, majd odamentem az egyik székhez, amire mutatott, miszerint foglaljak helyet.

- Örülök, hogy újra látlak. Már elég régen nem láttalak. - hajolt előrébb és a szemeimbe nézett. Semmi bajom a szemkontaktussal, mert szerintem ez természetes, ha valakivel beszélgetünk, de ez az ember...ezzel nem akarok szemkontaktust létesíteni. Igen, én vállaltam el ezt a munkát, én lettem paparazzi, de nem kéne mindenkiről negatív hangvételű képeket leadni. Én például szerettem mindenkinek a jó oldalát megmutatni, de Christopher megfenyegetett, hogy ha nem hozok neki bemocskoló képet, akkor kirúg. És azt nem engedhettem meg. Nem tudtam volna más munkát találni. Így leadtam azt a bemocskoló képet.

- Elég régen nem találkoztunk. De miért hívtál be? - kérdeztem, mert nincs kedvem beszélgetni vele annál többet, amiről szónak kell lennie. 

- Meg sem kérdezed mi van velem? - nevetett és felállt az asztaltól. Komolyan kiráz a hideg a nevetésétől. De nem csak a nevetésétől, hanem a puszta embertől is. 

- Miért hívtál be? - tettem fel a kérdést újra sokkal határozottabban, hogy megértse, nem vagyok kíváncsi rá.

- Köszönöm jól vagyok. 2 nap múlva elutazok Barcelonába pihenni. Kell a kikapcsolódás, annyit dolgozok. - nevetett - te tervezed, hogy elmész valahova pihenni?

- Nem! - hogyan mennék el pihenni? A félre tett pénzemből telne nyaralásra, de házra gyűjtök és biztos életre. Nem nyaralni akarok menni.

- Csatlakozz hozzám. Szívesen elviszlek. Nagyon jól éreznénk magunkat. - vigyorgott. Töltött magának a kis asztalon lévő alkoholból, majd bele kortyolt.

- Én nem megyek veled sehova. Szóval miért hívtál? 

- Jaj, Rosalie annyira siettetsz. - sóhajtott és felült az asztalra, úgy nézett le rám. - semmi beszélgetés? Nem érdekel hogy vagyok?

- Nem! - mondtam lassan, hogy megértse; nem vagyok rá kíváncsi.

- A főnököd vagyok. - nézett rám határozottan.

- Tudom, de a főnökünk elmondja, hogy mi a dolgunk. Nem kötelességem megkérdezni, hogy mi van veled. 

- Veled mi van Rosalie?

- Meg vagyok. Szóval. Miért hívtál be? - arra megy ki a játék, hogy felhúzzon, de ez nem fog neki sikerülni. Nem az az ember vagyok, aki olyan hamar felkapja a vizet.

-  Örülök, hogy jól vagy, de jobban éreznéd magad, ha eljönnél velem Barcelonába. Luxus szálloda, magán repülő. Komolyan Rosie nagyon tetszene neked. -vigyorgott, és kirázott a hideg attól, hogy Rosienak hív. Ő az egyetlen, akitől nem bírom elviselni, ha így hív. Olyan rosszul hangzik a szájából.

- Rosalienak hívnak. És nem, nem megyek veled sehova. - jelentettem ki, és a szemeibe néztem, hogy végre felfogja azt hogy nem vagyok rá kíváncsi!

- Nem tudod értékelni a jót. - sóhajtott, majd visszaült a foteljába. - egy munka miatt hívtalak ide. 

- Milyen munka? - végre rátért a lényegre. Azt hittem csak azért hívott ide, hogy rábeszéljen arra, hogy Barcelonába menjek vele. Elnevetném magam a felvetésén is, hogy én valahova vele menjek! Még egy utcát sem sétálnék le vele!

- Egy kicsit nyomozni kéne valaki után. Megtudni róla pár dolgot. - ivott bele az italába, amit legszívesebben a fejére öntöttem volna.

- Mégpedig? 

- Valami leleplezőt. Híres személy, biztos vannak sötét foltjai az életben. 

- Miért biztos? Nem lehet az hogy valaki makulátlan? - kérdeztem, mert nem értem ezt a felvetést. Sok ember van, akinek nincsenek sötét foltjai. Meg, ha van is valakinek egy kicsi azt még nem kell címlapra dobni.

- Mert híres! - nevetett fel - a híres embereknek vannak titkai. Vannak sötét foltjai, amiket nem akarnak, hogy kiderüljenek. - hajolt előrébb az asztalon és úgy nézett rám - és neked lesz a dolgod, hogy rágyere erre a titokra!

- És ha nem vállalom el? - húztam fel a szemöldökömet-

- Akkor elbuksz egy elég nagy összeget, amire tudtommal nagyon nagy szükséged lenne. - utálom ezt az embert! Tudja, hogy a pénz most nagyon kell nekem.

- Mégis mennyi lenne ez az összeg?

- 20000 font. 

El sem hittem, amit mond. 20000 font azért, hogy valakinek a titkát leleplezzem? De mi van, ha az illetőnek nincs is titka? Ha makulátlan? Akkor nincs pénz? De nem kell bemocskolnom! Ki is találhatok valamit a személyről, amit utána simán el tud simítani. Mondjuk egy menhelyen dolgozik suttyomban, vagy autóversenyekre jár. Ezekkel még nem mocskolom be! 

- Ó. És, ha nincs titka? - kérdeztem meg, hiszen erre voltam kíváncsi.

- Biztos van neki! Nincs olyan, hogy nincs titka. És ezt fogod te - bökött rám a mutatóujjával - leleplezni! - vigyorgott- 

- És, ha még sincs titka, akkor is megkapom a pénzt?

- De van titka! - csapott az asztalra, mire megrezzentem. - biztos van neki Rosalie! Majd te utána nézel mindennek! Leleplezed őt!

- Ki ez a személy? - kérdeztem, hiszen eddig csak az illetőről nem esett szó.

- Harry Styles.