5. rész ~ Felmondás

Rosalie Parker

- Harry Styles. - válaszolta meg a kérdésemet Christopher. 

- Ő meg ki? - szaladt ráncba a homlokom, hiszen életem során nem hallottam még erről a férfiról. Egyáltalán hány éves? Hogy néz ki? Ki ő? Színész? Énekes? Annyit tudok, hogy híres. De, hogy még nem hallottam róla, az is biztos. 

- Nem tudod ki ő? - nézett rám meglepett arccal az előttem ülő férfi. Wow. Akkor biztos nagyon nagy név lehet, ha ennyire meglepi, hogy nem hallottam róla. De hát bocsánat, az utóbbi 2 évben a lányomat neveltem, plusz az a 9 hónap, amit az anyasággal töltöttem, nem a média szennyeit olvastam, hanem a babáknak - mamáknak szóló újságokat, könyveket.

- Nem, nem tudom. Még életemben nem hallottam róla. 
- Most ez komoly? - láttam az arcán, hogy nem hiszi el, amit mondok - Komolyan nem tudod, hogy ki Harry Styles? - megráztam a fejemet - hallottál már a One Directionről? - egy újabb ismeretlen név a számomra. One Direction? Mik ők? Egy banda? Vagy egy színész társulat? 
- Nem. - válaszoltam. Az álla valahol a padló felé járt, és hülyén nézett rám. Nyilván hülyének tart, amiért egy ilyen híres valakit nem ismerek, és még ezt a One Directiont sem.
- Jézus, Rosalie. Hol élsz te? A XX. században? - nevetett. Ez a gúnyos nevetés volt. Benne dolgozok egy ilyen szakmában, mint a fotós szakma, és nem tudom ki ez a férfi, aki után nyomoznom kell. Akinek meg kell tudnám a titkát, ha van neki. 
- Képzeld az elmúlt 2 évben a gyerekemet neveltem,valamint az előtte lévő időket nem a TV bámulásával töltöttem, hanem azzal, hogy különféle órákra járjak, ahol megtanulom mit, hogyan kell csinálni a szülésnél, és az egész terhességem alatt.
- A One Direction egy híres fiúzenekar, akik már 4 éve vannak a szakmában. - felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- És? - fontam össze magam előtt a karjaimat.
- A 4 év alatt egyszer nem hallottál róluk? Rádiót sem hallgattál? TV-t sem néztél? 
- Néztem TV-t, de nem érdekeltek a zene csatornák. A Youtube-n megtaláltam mindent, amit hallgatni akartam. Meg tudod iskolába jártam, és vagy tanultam, vagy a barátaimmal lógtam. Nem a színes képernyőt bámultam.
- Akkor nézz utánuk! Ez a munka a tiéd. Van időd mindent kideríteni. Kapsz egy hónapot, hogy mindent megtudj. Szaglássz Harry után, minden titkát tudd meg. 1 hónap múlva pedig hozd nekem a friss híreket. - vigyorgott rám. Érezte már szerintem a mocskos információ szagát, amit aztán a címlapon közölhet le.
- Hogy nézzek utánuk?
- Interneten! Tudod van a Goggle. Arról már hallottál nem? - nevetett, mire én megforgattam a szemeimet - na, szóval ott mindent megtalálsz a One Directionről és Harryről. Nyomozz ügyesen. 1 hónap múlva várlak! - állt fel-
- Ha nem találok semmi szaftos infót róla? - álltam fel én is, és a vállamra vettem a táskámat. Már alig várom, hogy kilépjek erről a helyről-
- Ha nem találsz, akkor nem kerestél jól. Ha nem róla, akkor valamelyik bandatagról. De, ha róluk sem, akkor sem kell félned. Közlünk valamit. -vigyorgott. Undorító. Ha nem találok semmit, akkor leközöl valami olyat, ami nem is igaz. Szegény fiúk. 
- Miért kell hamis információkat leközölni? -  senki sem érdemli meg, hogy olyat mondjanak róla, ami nem igaz. Ha rólam valaki valami olyat mond, ami nem igaz, az nagyon tud bántani. És akkor egy híres embernek hogy eshet? Ő róla ez a hír egész életében rajta marad. Lehet elfelejtik, de bármikor újra rábukkanhatnak az interneten.
- Ilyen ez a szakma. Ha nincs infó, akkor majd mi kreálunk. - nevetett- de ez már nem a te dolgod. 1 hónap múlva várom az anyagot. Addig is jó munkát. Szia, Rosalie. - mosolygott rám kedvesen-
- Hello Christopher. - mondtam, és már mentem is ki az irodából. Amint kint voltam, becsuktam az ajtót. Végre nem kell őt néznem. Nem kell az ő képét néznem. Nem bírom. És most, hogy közölte, hogy ha nem találom meg Harry Styles titkát, akkor ő kreál valamit, ezzel még jobban ellenszenvessé vált. Ki gondolná, hogy lehet valakit ennyire utálni?! Tudjátok, amikor a hangjától kiráz titeket a hideg, és az illatától elhánynátok magatokat, mert felkavarja a gyomrotokat. Valamit tennem kell. Ha azt mondom, hogy nem találtam semmit, akkor ők közölnek valamit. De mondhatom, hogy találtam valamit, és az a valami jó, ami még Harry Styles előnyére is válhat. De ezzel az a rizikó, hogy nem fogja Christopher elhinni. Ő neki rossz dolog kell. Ami miatt a média rászáll az illetőre. Jó ég. Hogy fogok én ebből kimászni?
- Mindegyikőtök egy nagy idióta! Ez az egész hely mocskokkal van körbe véve! Mindannyian rohadékok vagytok! - ütötte meg a fülemet hangos kiabálás, majd egy hangos ajtócsapódás. Amióta itt dolgozok ilyet még nem hallottam, és ez nagyon meglepett. Kíváncsi vagyok ki az, aki kiabált. Aki ezt megmerte csinálni. Én sosem mernék Christopherrel kiabálni. De ő mert a főnökével kiabálni. Legyen büszke magára. 
Pár pillanattal később egy feldúlt fiút pillantottam meg a folyosón arra fele közeledni, amerre én vagyok. Gondolom a lifthez megy, hogy minél előbb elmehessen innen. Én is a lifthez mentem, és megnyomtam a gombot, amivel a liftet a tartózkodási emeletemre hívom. Közben a fiú is megérkezett mellém. Ránéztem. Magas volt, barna hajú, és egy kicsit borostás az arca. A pulcsiján keresztül is lehetett látni, hogy izmos. Nem volt ronda. Sőt, kifejezetten jóképű volt. Mindent bele Rosie. Szólítsd meg.
- Üm. Szia. - néztem fel a szemeibe, és próbáltam vele felvenni a szemkontaktust. Kíváncsi vagyok mi történt, hogy kiabált a főnökével.
- Szia. - nézett rám. Kék szemei vannak. Gyönyörű kék szemei. Oké, nem tudom mi ütött belém. Én nem szoktam egy pasit ennyire kielemezni. De ő nagyon jól néz ki.

- Itt dolgozol? - kérdeztem meg, ami először az eszembe jutott.
- Dolgoztam. De már nem. Elegem van ebből a helyből. - láttam rajta, hogy ideges. Érzékeny témára tapintottam rá, de hajtott a kíváncsiság. Meg kellett tudnom miért kiabált.
- Eleged van? - mielőtt válaszolhatott volna a lift megérkezett, mi pedig beszálltunk. Megnyomta a földszinti gombot, a lift pedig elindult le-
- Ez a hely egy borzalom. Semmi gond nem volt az első 1 hónapban, de ma mindenből elegem lett. - fújtatott. Tényleg elege lehet ebből a munkából, látszik rajta.
- Mi történt? Már, ha nem vagyok tapintatlan! - nem akarok udvariatlannak tűnni. Nem turkálok én más életében, csak érdekel, hogy miért lépett ki.
- Nem tetszett nekik, hogy egy munkát nem akartam elvállalni. Mert nem akarok ocsmány cikkeket másokról kiadni. 
- Szerkesztő vagy?
- Igen. És eddig mindig kibújtam az ocsmány cikkek alól, vagyis nem csináltattak velem ilyet. Igen, van amikor az igazság ocsmány, de azt megírom. De, amikor arra kérnek, hogy találjak ki valamit, na, azt már nem! - rázta meg a fejét-
- Ki kellett volna valamit találnod? -
- Igen egy cikket egy csajról. Hogy írjuk le, hogy látták őt egyszerre két pasival. Ami persze nem igaz, de nem tudtak róla semmi mocskot szerezni, így találjam ki. Vagy azt, hogy egy bennfentes azt mondta, hogy neki árulta a lány a testét! Jézusom. Ki talál ki ilyet? Elég volt ebből a helyből! - emelkedett meg a hangja. Tudom, hogy nem velem akar kiabálni, csak kihozza a sodrából ez a hír. Tényleg undorító, amit itt művelnek néha. De ebben a szakmában az a lényeg, hogy bemocskolják az embereket. 
- Elég beteg, aki ilyet kitalál. Nem értem őket én sem. - sóhajtottam -
- Ne haragudj, hogy rád zúdítom a bajaimat. Csak nagyon felcsesztek. Fel is mondtam. Tőlem ne kérjenek ilyeneket! Csinálják meg maguk. - morgott-  Amúgy itt dolgozol? - fordult felém.
- Igen. Én fotós vagyok, de még mielőtt megkérdeznéd, nem, nem mocskolom be az embereket. Nem akarok róluk kompromittáló képeket hozni. Nem vagyok ilyen, csak muszáj itt dolgoznom. 
- Muszáj? - kérdezte meg udvariasan. Elmosolyodtam, amiért nem akar kutakodni a magánéletemben.
- Kell a pénz, és mivel nem tudtam fotós iskolába járni, így ez egy jó munkahely. Van egy gépem, és már paparazzi is lehettem. - sóhajtottam.
- Biztosan találsz magadnak valami szuper munkát! - mosolygott rám biztatóan- Egyébként Dean Geyer vagyok. 
- Rosalie Parker. - mosolyogtam. Már a nevét is tudom. Dean.
 Amint leértünk a földszintre, mind a ketten kiszálltunk, és elhagytuk az épületet. A friss levegő. A kellemes idő. Nincs nyomasztó iroda, és semmi.
- És te most mihez fogsz kezdeni? - kérdeztem tőle.
- Hát, ha van kedved, akkor elhívlak egy kávéra és sütire. - mosolygott kedvesen.
- Ó, nem úgy értettem - pirultam el- de szívesen elmegyek veled. - mosolyogtam.
- Akkor hogy értetted? - mosolygott.
- Hát konkrétan felmondtál és így. Van másik munkád már?
- Ennél a helynél minden jobb. Nem akarok itt már többet lenni. Találok majd mást.
- Tényleg minden jobb ennél a helynél.
- Találunk majd új munkát. Te is és én is. Neked sem kell itt dolgoznod ezen a helyen többet. - kacsintott rám, mire én felnevettem azon, amilyen undorodva kimondta azt a szót, hogy " helyen" - De most elmegyünk és iszunk kávét közben beszélgetünk! Mehetünk?
- Mehetünk! - mosolyogtam, és elindultunk az egyik kávézóba. 




Hagyjatok véleményt!! :)

4. rész ~ Harry Styles

Sziasztok. :) 
Megérkezett a következő rész, ami Rosie szemszögéből íródott. Hamarosan a két főhős élete összefut. Az majd lassan kiderül, hogy hogyan. De a titkokhoz kapcsolódik annyit elárulok ;)
Ha elolvastátok, akkor iratkozzatok fel vagy hagyjatok véleményt, hogy tudjam, hogy jó-e amit írok. Mert így nem tudom, és a részeket sem tudom úgy írni, hogy nem tudom, hogy hogyan tetszik nektek. Szóval légy szíves hagyjatok magatok után nyomot, hogy elolvastátok. Nagyon köszönöm! :)
Jó olvasást! xoxo.

__________________________________________________________________

Rosalie Parker

- Milyenek voltak ezek a munkák? - kérdezte Édesanyám, aki Apukámmal és a kislányommal bő 1 órája ért haza a csavargásból. Lilly, ahogyan tudta az ő 2 éves beszédszintjén elmondta, hogy mit csináltak és hogy mennyire élvezte ő ezt a kis kiruccanást a nagyszüleivel. Teljesen elfáradt, így nem volt csoda, hogy a napja részletezése közben el is aludt. Amint őt lefektettem aludni, Anyukámmal ebédet kezdtünk készíteni.

- Az egyik óceánjárós munka. Oda keresnek hivatásos fotóst. Jövőre indul a hajó. - kezdtem mesélni neki az első munkát, amit a délután folyamán találtam.

- Ez nagyon jó! - lelkendezett Anyu - ó, de várjunk csak. Nem vagy hivatásos fotós. - reméltem, hogy rájön mi a baj ezzel a munkával. Vagyis számomra mi a bökkenő ebben a munkában.

- Első probléma ez, illetve az 1 év utazás. Nem fogok Lillytől ennyi időt távol lenni! - mondtam el a legnagyobb problémámat. Hiszen tényleg ez volt az, ami miatt akkor sem vállaltam volna el ezt a munkát, ha hivatásos fotós lennék. Ezeket a munkákat olyanoknak találták ki, akiknek nincsen családjuk. Nos, nekem van egy kislányom. És semennyi pénzért nem hagynám itthon annyi időre.

- Megértem. - mosolyodott el- egy anya sem töltene el 1 évet a lánya nélkül. Főleg, ha az még csak 2 éves.

- Nem is kell távol töltenem ennyi időt, mivel nem vagyok hivatásos fotós, így egyértelmű, hogy ezt a munkát nem kapom meg. Pedig a pénz nagyon jó! - nevettem-

- Mennyit kapnál?

- 1000 fontot havonta.

- Mennyit? - tágra nyíltak a szemei meglepődöttségében - az szép kis összeg lenne!

- Lenne, de nem lesz, mert ez a munka kilőve. - mondtam, miközben a tűzhelyen lévő lábasban megkevertem a szószt, amit a tésztához készítünk.

- És a másik munka? - érdeklődött Anyu. Láttam rajta, hogy tényleg érdekli mi van vele. Mindig is érdekelte. Ő az, akiben feltétel nélkül megbízok. Tényleg, bármi történik velem, ő az első, akinek elmondom. Nincs is más ember, akivel megtudnám osztani a gondjaimat, örömeimet. A barátaim megmutatták mennyire is jó barátok, amikor elmondtam nekik, hogy terhes vagyok. Folyamatosan elfordultak tőlem. Amikor elakartam menni valahova, mindig azt mondták, hogy dolguk van. Elhittem nekik. De aztán, amikor az unokatestvérem Richard meglátogatott minket, elmentem vele moziba. És ott voltak a barátaim. Egytől-egyig. És akkor jöttem rá, hogy senkire nem számíthatok csak a szüleimre. Ők nem fordulnak el tőlem. A barátaim igen. De hát kinek kell egy barát, aki terhes így egyenlő azzal, hogy nem tud már velük annyi időt tölteni? Anyukám szerint ezek nem barátok. A barátok nem távolodnak el tőlem csak azért, mert terhes lettem. És én igazat adtam neki. Ők nem voltak a barátaim.

- Az egy fotós asszisztens munka, amit...

- Az szuper! Nem baj, hogy nem te fogsz fotózni, mert ez is nagyon jó munka. Ott segíthetsz. - szakított félbe és lelkesen kezdte ecsetelni, hogy miért jó ez a munka.

- Amit már betöltöttek. - fejeztem be, amit elkezdtem.

- Ó, Rosie. - sóhajtott- Sajnálom.

- Mit? Te töltötted be ezt a munkát? Mert, akkor mondj fel és én megyek a helyedre. - nevettem, mire ő is elnevette magát.

- Hát, ha én töltöttem volna be, akkor elhiheted, hogy a te boldogságodért feladnám ezt a munkát. - simított végig a hajamon- de nem én töltöttem be. De hiszek benned! Tudom, hogy megtalálod a számodra tökéletes munkát. Most még nehéz, de hiszel magadban, így minden sikerülni fog. A tökéletes munkát is megtalálod. - mondta, mire én nekem a szemeimbe könny szökött a mondandója után.

- Köszönöm! - szorosan átöleltem - nagyon köszönöm, hogy segítetek nekem!

- Nincs mit megköszönnöd. Nagyon szeretlek és mindenben támogatlak. Majd, ha lesz egy jó munkád, akkor majd jól berúgunk. - vigyorgott- 

- Anyu! - nevettem fel és elhúzódtam az öleléséből, hogy rátudjak nézni-

- Mi van? - nevetett- az Anyád vagyok, de attól még berúghatok veled.

- Jézusom! Mit tettél az Anyukámmal? - elképedve néztem rá. Ő soha nem szokott ilyeneket mondani, ezért is volt furcsa. Bár sosem volt merev anya, aki menetrend szerűen követett volna mindent. Nem írta fel nekem mit csináljak, csak megkért rá. Mindig is nagyon jó anya-lánya kapcsolatunk volt. 

- Jaj, Rosie. - nevetett - néha engem is megszáll a kisördög. 

- Mikor? 

- Hát, amikor Apáddal.. - kezdte mondani, de azonnal félbeszakítottam.

- Jó, erre nem vagyok kíváncsi! - oké, hogy mindent megbeszélünk, de ezt már nem!

- Te kérdezted. - nevetett.

*****

Az ebéd elfogyasztása után leültem Lillyvel játszani, aki idő közben már felkelt. Általában Barbie babázni szoktunk, amikor mindenféle életszituációt elképzel és akkor azt úgy kell játszanunk. De nem bánom. Imádok minden percet vele tölteni. 

Alig 1 órája játszhattunk, amikor hívott a főnököm, hogy találkozni akar velem. Mondhatom semmi kedvem ehhez a találkozáshoz. Egyszer és mindenkorra ott akarom hagyni azt a helyet, hogy végre rendes munkát találjak. De ez még várat magára.

Nagyon nehezen álltam fel kislányom mellől, és hagytam abba vele a játszást. Anyukám átvette a helyemet, kislányom pedig egy nagy puszival búcsúzott tőlem. Tudja, hogy néha el kell mennem itthonról, és ezt teljesen jól is fogadja. Nem sír, nem hisztizik. Tudja, hogy a mamája itt lesz vele, ha én valahova elmegyek.

Szóval a szobámba átmentem, és elsőnek letusoltam, hogy emberi szagom legyen. Megtörülköztem, majd a szekrényemből előkerestem a megfelelő szerelést, amit aztán magamra is vettem. A hajamat egy kontyba kötöttem és masnival egészítettem ki. Egy alap sminket varázsoltam fel arcomra, majd felhúztam a cipőmet, végül pedig a táskámba pakoltam el. Megnéztem magam a tükörben, utána pedig átmentem Lilly szobájába, ahol puszit adtam neki és Anyukámnak és már mentem is el a főnököm irodájába, hogy megtudjam mit akar.

 Amint odaértem, leparkoltam, kiszálltam az autóból, és bementem a nagy irodaház ajtaján.  Lifttel felmentem  a 6. emeletre, ahol főnököm irodája található. Három kopogtatás után már bent is voltam.

- Rosalie! - üdvözölt, amint beléptem, de nem állt fel a bőr foteljéből, amiben ül az íróasztala mögött. Az iroda nem túl nagy, de nem is kicsi. Olyan pont megfelelő. Az ajtóval szemben egy nagy üvegablak van, ami előtt helyet foglal az íróasztal egy bőrfotellel. Az íróasztal előtt pedig 3 szék, amin a behívott személyek kényelembe helyezhetik magukat. Jobb oldalt egy szekrény, benne sok irattal, szerződéssel, cikkekkel. Bal oldalt pedig egy kanapé és egy kis asztalka, amin jó minőségű szeszes italok foglalnak helyet. Sosem értettem minek kell kanapé egy irodába. Ne itt aludjon valaki, hanem otthon, gondoltam én. Aztán, amikor érdekes hangokat hallottam az iroda ajtaja előtt, akkor már világossá vált minek is kell az a kanapé. 

- Hello Christopher. - köszöntem, majd odamentem az egyik székhez, amire mutatott, miszerint foglaljak helyet.

- Örülök, hogy újra látlak. Már elég régen nem láttalak. - hajolt előrébb és a szemeimbe nézett. Semmi bajom a szemkontaktussal, mert szerintem ez természetes, ha valakivel beszélgetünk, de ez az ember...ezzel nem akarok szemkontaktust létesíteni. Igen, én vállaltam el ezt a munkát, én lettem paparazzi, de nem kéne mindenkiről negatív hangvételű képeket leadni. Én például szerettem mindenkinek a jó oldalát megmutatni, de Christopher megfenyegetett, hogy ha nem hozok neki bemocskoló képet, akkor kirúg. És azt nem engedhettem meg. Nem tudtam volna más munkát találni. Így leadtam azt a bemocskoló képet.

- Elég régen nem találkoztunk. De miért hívtál be? - kérdeztem, mert nincs kedvem beszélgetni vele annál többet, amiről szónak kell lennie. 

- Meg sem kérdezed mi van velem? - nevetett és felállt az asztaltól. Komolyan kiráz a hideg a nevetésétől. De nem csak a nevetésétől, hanem a puszta embertől is. 

- Miért hívtál be? - tettem fel a kérdést újra sokkal határozottabban, hogy megértse, nem vagyok kíváncsi rá.

- Köszönöm jól vagyok. 2 nap múlva elutazok Barcelonába pihenni. Kell a kikapcsolódás, annyit dolgozok. - nevetett - te tervezed, hogy elmész valahova pihenni?

- Nem! - hogyan mennék el pihenni? A félre tett pénzemből telne nyaralásra, de házra gyűjtök és biztos életre. Nem nyaralni akarok menni.

- Csatlakozz hozzám. Szívesen elviszlek. Nagyon jól éreznénk magunkat. - vigyorgott. Töltött magának a kis asztalon lévő alkoholból, majd bele kortyolt.

- Én nem megyek veled sehova. Szóval miért hívtál? 

- Jaj, Rosalie annyira siettetsz. - sóhajtott és felült az asztalra, úgy nézett le rám. - semmi beszélgetés? Nem érdekel hogy vagyok?

- Nem! - mondtam lassan, hogy megértse; nem vagyok rá kíváncsi.

- A főnököd vagyok. - nézett rám határozottan.

- Tudom, de a főnökünk elmondja, hogy mi a dolgunk. Nem kötelességem megkérdezni, hogy mi van veled. 

- Veled mi van Rosalie?

- Meg vagyok. Szóval. Miért hívtál be? - arra megy ki a játék, hogy felhúzzon, de ez nem fog neki sikerülni. Nem az az ember vagyok, aki olyan hamar felkapja a vizet.

-  Örülök, hogy jól vagy, de jobban éreznéd magad, ha eljönnél velem Barcelonába. Luxus szálloda, magán repülő. Komolyan Rosie nagyon tetszene neked. -vigyorgott, és kirázott a hideg attól, hogy Rosienak hív. Ő az egyetlen, akitől nem bírom elviselni, ha így hív. Olyan rosszul hangzik a szájából.

- Rosalienak hívnak. És nem, nem megyek veled sehova. - jelentettem ki, és a szemeibe néztem, hogy végre felfogja azt hogy nem vagyok rá kíváncsi!

- Nem tudod értékelni a jót. - sóhajtott, majd visszaült a foteljába. - egy munka miatt hívtalak ide. 

- Milyen munka? - végre rátért a lényegre. Azt hittem csak azért hívott ide, hogy rábeszéljen arra, hogy Barcelonába menjek vele. Elnevetném magam a felvetésén is, hogy én valahova vele menjek! Még egy utcát sem sétálnék le vele!

- Egy kicsit nyomozni kéne valaki után. Megtudni róla pár dolgot. - ivott bele az italába, amit legszívesebben a fejére öntöttem volna.

- Mégpedig? 

- Valami leleplezőt. Híres személy, biztos vannak sötét foltjai az életben. 

- Miért biztos? Nem lehet az hogy valaki makulátlan? - kérdeztem, mert nem értem ezt a felvetést. Sok ember van, akinek nincsenek sötét foltjai. Meg, ha van is valakinek egy kicsi azt még nem kell címlapra dobni.

- Mert híres! - nevetett fel - a híres embereknek vannak titkai. Vannak sötét foltjai, amiket nem akarnak, hogy kiderüljenek. - hajolt előrébb az asztalon és úgy nézett rám - és neked lesz a dolgod, hogy rágyere erre a titokra!

- És ha nem vállalom el? - húztam fel a szemöldökömet-

- Akkor elbuksz egy elég nagy összeget, amire tudtommal nagyon nagy szükséged lenne. - utálom ezt az embert! Tudja, hogy a pénz most nagyon kell nekem.

- Mégis mennyi lenne ez az összeg?

- 20000 font. 

El sem hittem, amit mond. 20000 font azért, hogy valakinek a titkát leleplezzem? De mi van, ha az illetőnek nincs is titka? Ha makulátlan? Akkor nincs pénz? De nem kell bemocskolnom! Ki is találhatok valamit a személyről, amit utána simán el tud simítani. Mondjuk egy menhelyen dolgozik suttyomban, vagy autóversenyekre jár. Ezekkel még nem mocskolom be! 

- Ó. És, ha nincs titka? - kérdeztem meg, hiszen erre voltam kíváncsi.

- Biztos van neki! Nincs olyan, hogy nincs titka. És ezt fogod te - bökött rám a mutatóujjával - leleplezni! - vigyorgott- 

- És, ha még sincs titka, akkor is megkapom a pénzt?

- De van titka! - csapott az asztalra, mire megrezzentem. - biztos van neki Rosalie! Majd te utána nézel mindennek! Leleplezed őt!

- Ki ez a személy? - kérdeztem, hiszen eddig csak az illetőről nem esett szó.

- Harry Styles. 

3. rész ~ Az SMS

Harry Styles

Éreztétek már azt, hogy valami láttán a lelketek megkönnyebbül? Hogy végre a nyugalom vesz körbe titeket és pihenhettek? Magatok lehettek?
Én most pontosan ezt érzem.
Végre itthon vagyok. Már nincs rohanás, utazás, korán kelés, későn fekvés. Most már csak a nyugalom van.
Ne értsetek félre. Imádom azt, amit csinálok. Imádok énekelni. Azt látni, hogy a rajongók boldogok, az mindent megér, de egy idő után már elmegy az energiám. A sok minden, ami ránk nehezedik egy-egy turné során, nagyon megnehezíti az így is fárasztó mindennapjainkat.
Vannak gondjaim. Sokszor érzem azt, hogy elég. Állj! El akarok menni kikapcsolódni, egy olyan helyre, ahol nincs senki, ahol csak én vagyok. Paparazzik nélkül. Minden médiához kapcsolatos dolog nélkül.
Gyűlölöm a fotósokat. Mindig a nyomomban vannak és kémkednek utánam. Ők nem tudják átérezni, amit én érzek? Nem tudnák megérteni, hogy magányra vágyok? Egy kis egyedüllétre. Nekik nincs családjuk? Nem tudnának helyettem inkább velük foglalkozni? Nem lehetne, hogy eltakarodjanak a gépeikkel és magamra hagyjanak?
Hát a jelek szerint nem. Nem lehet. Mindig kell friss kép, ami által egy tökéletes pletyka kelhet szárnyra személyemről.

"Harry Styles egy szőke szépséggel hajtott el a klubból"

"Harry Stylest egy újabb lánnyal látták együtt!"

"A One Direction legfiatalabb tagja részegen hagyta el a díjátadó gála utáni bulit"

És ez csak pár cikk, a többiről nem is beszélve. Mindig megtalálják a módját, hogy valakit hogyan mocskoljanak be és írjanak róla mindenféle hülyeséget. Komolyan egy fiúnak nem lehetnek lány barátai? Persze nem olyan lány barátaim vannak, akikkel mindent megosztok, akiket a legnagyobb titkaimba is beavatok, hanem olyan barátok ők, akikkel, ha találkozunk megiszunk valamit és beszélgetünk szokásos dolgokról. Mint például, hogy mi van velünk és hogyan megy az életünk. De semmi mély információ. És az ágyamba sem viszem be őket. Sehova. A találkozás után ő megy a maga útjára, én pedig az enyémre. Nem kell semmi mást beleképzelni. Azért, mert egy lánnyal kimerészkedek az utcára az még nem azt jelenti, hogy ő a barátnőm!
De a paparazzik a legrosszabb élősködők. Mindenhol ott vannak és az első adandó alkalommal képet készítenek és adják el jó pénzért újságoknak, vagy veszi meg tőlük a munkaadójuk busás áron. Hiszen egy jól elkapott képből olyan hírt csinálnak, amit ezután a menedzsereimnek kell elsimítaniuk, mert mindenki azonnal interjút akar velem, hogy mi igaz az adott hírből vagy éppen mi nem. 
Nem egyszer fordult már elő, hogy olyan szépen összerakott sztorit publikáltak, amit ha logikusan lekövetkeztetek igaz is lehetett volna. Ismétlem, volna. Mert, hogy nem volt igaz. De, aki naiv és mindent elhisz egy szóra az ennek is bedől. Az mindent elhisz a médiának.
A lényeg, hogy most nincs média. Már csak én vagyok itt, egyedül a lakásomban. Nincs is annál jobb érzés, mint a saját ágyamban elfeküdni és kizárni a külvilágot. Pihenni egy nagyot, valamint aludni.

 Reggel elég nehezen megy a felkelés. Az a típus vagyok, aki szeret lustálkodni és még tovább az ágyban maradni. Többnyire így szoktam elkésni a próbákról és a megbeszélésekről. De nem tehetek róla! Valahogyan nehéz erőt vennem magamon azért, hogy felkeljek és elkezdjem a napot. Amíg az ágyban vagyok addig nem kell semmit sem csinálnom, csak pihennem vagy még egy kicsit aludnom, de ezt rendszerint megzavarja a telefonom, ami hangosan kezd csörögni és meg sem kell néznem, hogy tudjam, bizony azért keresnek, mert késésben vagyok. 
Most viszont nincs koránkelés, lustálkodhatok és nem kell attól félnem, hogy valaki belerondít ebbe az idilli pillanatomba, amiből mostanában kevés van. A mai napra semmi extrát nem terveztem. A fiúkkal a közös házban találkozunk. Beszélgetünk, filmet nézünk, Xboxozunk, amit mindig csinálni szoktunk, ha öten vagyunk. Több mint 4 év elteltével is még együtt lakunk. Persze mindenkinek van saját lakása, de sokszor megyünk a közös házunkba. Ott úgy igazán önmagunk lehetünk.

Egy "kis" lustálkodás után nehezen, de kiszálltam az ágyból és a fürdőbe mentem, ahol a tus alá beállva kezdtem magamra folyatni a kellemes meleg vizet, így ellazítva a testem minden pontját. Amint végeztem, szárazra töröltem a testemet és a szobámban a szekrényemből választottam ki egy fekete csőszárú farmernadrágot valamint egy szürke hosszú ujjú pólót, amiket pár perc alatt magamra húztam.
Betértem a kedvenc kávézómba reggelizni, ahol már törzsvendégnek számítok. Az a hölgy, aki a pult mögött áll, tudja hogy ki vagyok, de nem foglalkozik vele, vagyis olyan értelemben nem, hogy ugyanolyan vendégként tekint rám, mint a többi vendégre. 
Jó azért biztosan jobban kedvel engem, mert én sokat szoktam vele beszélgetni. Mesél magáról, én pedig magamról. Jó ott lenni, mert az átlagéletkor olyan 40 év. Fiatalok nem járnak oda, inkább az olyanok, akiknek már gyereke van és a családjával bejön a kávézóba. De a lényeg, hogy senki olyan nincs itt, aki felismerhetne engem.

Jóllakottan mentem a közös házunkhoz, ahova beérve meghallottam a fiúk hangját, így máris tudtam, hogy már mindenki itt van. Az pedig, hogy utoljára értem ide, már hozzám tartozik. Harry Edward "késő" Styles. Ez jobb nevem lehetne, legalábbis néhány ember szerint.

- Meg sem lepődünk, hogy te értél ide utoljára. - nevetett Niall, amikor beléptem a nappaliba, ahol már mindenki a kanapén ült és éppen az éttermek szórólapjait nézegették. Volt egy jó pár szórólapunk, amik közül néha elég nehéz volt eldönteni, hogy melyik legyen a befutó és melyik éttermet illessük meg azzal, hogy gazdagítsuk a bevételét.
- Csak nem dugóba keveredtél a járdán? - vigyorgott rám Louis. Nos, igen. Tudni kell, hogy ha kések valahonnan, akkor mindig azt mondom, hogy dugó volt. Szerencse, amikor tényleg az van és betudom bizonyítani, de amikor azt mondja valaki más, hogy nem mondtak a rádióban torlódást arról az útról, afelől jövök, na, az már szívás.
- Haha, nem, képzeljétek. Csak nem akartam olyan korán kelni. - mondtam el az igazságot, hiszen így is van. Leültem a kanapéra és elvettem az egyik étterem kínálatát felsorakoztató szórólapot.
- Kipihented magad? - fordult felém Liam, mire a többiek szintén rám néztek. Tudják, hogy néha nagyon nehezen tudom kezelni az egészet, ami körbe vesz minket és nekik is sokszor mondom, hogy pihenésre van szükségem. Ők persze elmondják, hogy próbáljak aludni az utazások alatt, már azzal sokat segítek magamnak. De ez nem egyszerű. Igaz, hogy felkelek reggel 8 órakor, de amikor este fél 11-kor érünk vissza a koncertről, amit végig énekelek és ugrálok, úgy már nem olyan egyszerű kipihennem magam. Nem beszélve arról, hogy az időeltolódás plusz rátesz egy lapáttal.
- Igen. - mosolyogtam rájuk.
- Le kéne az energiádat vezetned. Markhoz mehetnél mondjuk bokszedzésekre. Régebben sokat bokszoltál. - tanácsolta Zayn, a többiek pedig egy bólintással jelezték, hogy Malik barátunknak bizony igaza van.
- Nem tudom. Majd még gondolkozok rajta. Lehet beszélek vele. - de ezt csak nekik mondtam. Én viszont nagyon jól tudtam, hogy nem fogok elmenni Markhoz. Semmi bajom nincs vele, de én már megtaláltam azt, ami által levezethetem a felesleges feszültségemet. Ebben a Mark nem tud segíteni. Vagyis segített a boksszal, sokat edzettem vele, de amit mostanában csinálok, pontosabban akkor, amikor nem vagyunk turnén, vagy Londonhoz közeli városokban vagyunk, abban nem tud és soha nem is fog segíteni. Hogy miért nem? Mert ezt nem tudhatja. Se ő, se senki! Még a fiúknak sem merem elmondani, mert azonnal azt mondanák, hogy nem vagyok normális, amiért ezt csinálom. Ennél jobb megoldás is van. Igen van, de nekem ez a legjobb feszültség levezető módszer. Egyszer kipróbáltam és a rabjává váltam. Fél évvel ezelőtt csöppentem bele az egészbe és nem akarok még kijönni. Itt nincsenek ítéletek. Mindenki eljön és elvégzi az aznapra kijelölt feladatát. Valaki egyszer, valaki többször. Volt, hogy én is többször. De akkor nagyon ideges voltam, és muszáj volt csinálnom. Akkor volt elegem a sok szennyből, amit a média rám ragaszt, amit az életemről pletykálnak. Egyszer Liam mondta, hogy jó lenne nekem egy barátnő, aki mellett lenyugodnék, aki mellett a feszültségem elszállna. De ezt nem biztos, hogy abba hagynám. Ha barátnőm lenne, soha az életben nem tudhatná meg, hogy mit csinálok! Biztosan elgondolkodna rajta, hogy normális-e vagyok. De senki nem fogja megtudni. Abbahagyom valamikor. De most erre szükségem van.
- Helyes válasz. - veregette meg a vállamat Zayn.
- Akkor mit rendeljünk? Ki mit kér? -kérdezte Niall, akinek időközben a telefonja is a kezébe került, hogy amint kiválasztjuk az étterme, már rendelhesse is az ételeket.

 Ételválasztás terén sosem tudunk ugyanolyan döntést hozni. Mindenkinek más kell és igaz szeretjük az összes ételt, amik a szórólapokon fel vannak tüntetve, de akkor sem tudjuk eldönteni, hogy abban a pillanatban éppen melyiket rendeljük. Így csak valamelyiket kiválasztjuk és abból több adagot kérünk, hogy ha bárki más megkívánná valakinek az ételét, az nyugodtan ehessen.
Ez csak mostanra forrta ki magát. Régebben nem volt annyi eszünk, hogy több adagot rendeljünk. Mindenki rendelt, amit szeretett volna enni. Azzal viszont nem számoltunk, hogy esetleg a másik személy ételéből is akarunk enni. De a leckét megtanultuk és mára már több adagot rendelünk.

Az ételek elfogyasztása közben betettünk egy filmet, amit Zayn választott ki és A csodálatos Pókember 2 címet viselte. Mindannyian megszerettük volna ezt a filmet már nézni, de csak most jutottunk el odáig, hogy ezt meg is tegyük.
Minden ételt jóízűen megettünk és jóllakottan dőltünk hátra a kanapén, hogy már teljes figyelmünket a TV-nek szenteljük.

A figyelmemet a zsebemben rezgő telefonom keltette fel, ami jelezte, hogy SMS-m érkezett. Előhalásztam a zsebemből, feloldottam a zárat és megnyitottam az újonnan érkezett üzenetet. Még a feladót sem kellett elolvasnom ahhoz, hogy tudjam, ki írt.

Holnap este 9-kor, Styles.

Várom a véleményeket! :)
Puszi: Szandi. 

2. rész ~ Sikertelenség

Rosalie Parker

Halk neszre ébredtem reggel korán. Volt egy sejtésem, hogy ki lehet az, de még csukva tartottam a szememet, várva a tökéletes alkalmat, amikor lecsaphatok a kis betolakodómra. Az ágy lassan besüppedt egy minimálisan, hiszen nem sok súly nehezedett rá, tekintetében annak, hogy aki felmászott mellém igen csak kis vékonyka kislány. De aztán következtem én. Kinyitottam a szemeimet, a kislányomat pedig magam mellé fektetve kezdtem el a hasát csiklandozni, hiszen tudom, hogy azon testrészén különösen csiklandós. Kacagva fészkelődött a karjaim alatt, ami számomra angyali hang.  A kislányom angyali hangja, amit annyira imádok hallani, hiszen tudom, hogy boldog, hogy önfeledt. De mi gondja is lehetne? Hiszen még csak 2 éves, és szerencsére semmit nem érzékel a külvilág rossz dolgaiból. Számomra pedig az a legfontosabb, hogy boldog legyen, és mindent megadjak neki, amire csak szüksége van.

-  Anya – kacagva ejtette ki a szót, amit imádtam hallani. Amilyen szeretettel kiejti ezt a szót, az egy csoda. Csoda ő is. Igaz, nem volt tervezve, de egyáltalán nem bánom, hogy itt van. Hogy itt van velem és beszínezi a mindennapjaimat. Miatta érdemes élni, miatta érdemes mindent csinálni!

- A kis betolakodó most kegyelmet akar, igaz? Ó, azt nem kapja meg olyan könnyen! – csiklandozom tovább, és néha a nyakához hajolok, ahova aprót belefújok, így egy kis sikítást kicsalva Lillyből.

-Ne – nevet továbbra is, és egész életemben itt tartanám magam mellett, hogy hallhassam ezt a hangot. De ez nem lehetséges, hiszen előbb-utóbb felnő és tudom, hogy majd, ha nagy lesz és érettebb, el fogja hagyni a házat. De ez így normális. De attól az én kislányom marad!

- Kérek puszit, és abba hagyom! – Lilly nyakam köré fonta kis karjait, majd felnyújtózott és egy édes, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Mosolyogva adtam egy lágy csókot a homlokára, majd felültem. - Menjünk le, csináljunk reggelit. Mit szólsz? – kérdeztem tőle, mire egy hatalmas bólintás volt tőle a megnyilvánulás, és már ki is mászott az ágyamból, hogy lesiessen a konyhába.

Kikeltem a kényelmet nyújtó ágyamból, és a fotelemből elvettem a köntösömet, amibe belebújtam, majd a hajamat egy laza kontyba fogtam, hogy még se álljon minden felé a hajam, hiszen még lusta voltam arra, hogy kifésüljem. Amint felkontyoltam a hajamat már mentem is le a konyhába, ahol a lányom már nagypapája karjában foglalt helyet és „olvasta a napi újságot.

- Jó reggelt. – köszöntem szüleimnek.

- Jó reggelt, édesem. –mosolygott rám Anyu- még reggelit nem csináltam, de máris csinálok. Csak Apáddal leültünk beszélgetni.

- Majd csinálok reggelit. Úgyis mondtam Lillynek, hogy csináljunk reggelit. De minden rendben van? – néztem elsőnek Anyára, majd Apára. Az utóbbi nem igazán figyelt semmire, csak az ölében ülő kislányomra, akikkel nagyon belemélyedtek az újság olvasásba, vagyis jobban mondva az újságban helyet foglaló képek nézegetésébe.

- Persze, hogy minden rendben. Csak beszélgettünk, semmi komoly téma. – mosolygott rám, és én tudtam, hogy nem hazudik. A szüleim mindig mindent nyíltan megbeszélnek velem, elmondják a véleményüket, vagy éppen azt, ami gondjuk van. Ez pedig fordítva is működik. Én is mindent elmondok nekik, de ez a szeretet. A szüleinkben mindig bízhatunk. Ha más nem is, ők mindig mellettünk maradnak. Egy bólintással jeleztem, hogy megértettem, amit mondott, és nem is kérdezek semmi mást.

- Lilly. Segítesz a reggeliben? – az említett személy rám emelte kék szemeit, majd kimászott a papája öléből és odajött mellém.

- Igen! – ezzel pedig elkezdtük megcsinálni a reggelit. Amikor mi Lillyvel a konyhába kerülünk, akkor ott nincs megállás. Általában egy palacsintasütésből is hatalmas rendetlenség kerekedik. De mentségemre szóljon, hogy utána mindent összetakarítok. 

Amint végeztünk a palacsinták sütésével megtöltöttük őket, és amint az asztalra kerültek már enni is kezdtük a finom falatokat.

- Rosie, arra gondoltunk Apáddal, hogy elvinnénk Lillyt a városba sétálni. – intézte felém mondandóját, mire én ránéztem.

- Persze, nyugodtan. Csak jól öltöztessétek fel, mert hideg van kint- nem is kellett kinéznem az ablakon, hogy tudjam októberben hideg van itt, Londonban. Ha sok felnőtt esetleg nem is fázik, de a gyerekek könnyebben megfáznak. Én pedig aggódó szülő vagyok. Persze nem állítom fel egyből a lányomat, ha elesik, mert meg kell szoknia, hogy nem leszek mindig mellette, hogy segítséget nyújtsak neki. Nem vettem fel egyből, ha sírt. Az sosem jó. Megszokja, hogy amint egyet sír Anya máris ugrik, és a kezébe is kapja. Nos, ez nálam nem működik. De nincs is elkényeztetve!

- Felneveltelek téged, hidd el, tudom, hogy hogyan kell felöltöztetni egy gyereket- nevetett Édesanyám, mire én csak kuncogva megráztam a fejemet. Tudom, hogy igaza van, hiszen imádják Lillyt. Az első unokájuk, akiért oda meg vissza vannak.

- Menned kell ma dolgozni? – kérdezte Apu, két falat palacsinta elmajszolása közben.

-  Majd, ha hív a főnököm, akkor igen. De még nem hívott, és remélem nem is fog. – sóhajtottam. Utálom a munkámat, de muszáj ezt csinálnom. Más nincsen, és ezzel össze tudom kaparni azt a pénzt, ami a közös élethez kell Lillyvel.

- Rosie, már mondtuk, hogy segítünk neked. De itt is maradhattok. Minket egyáltalán nem zavartok! – mondta Anyu teljes őszinteséggel.

- Anyu, akkor sem maradhatunk itt egész életünkben. Tudom, hogy segítenétek, de azzal mit érnék? Vesztek egy házat nekünk, de attól Lillyt és magamat is el kell tartanom, attól még nincs elég pénzünk, hogy magunkat és a lakást is fenntartsam. Nem. Majd én összeszedem a pénzt rá. Ez a munka pedig pénzkeresés szempontjából jó. Majd, ha már lesz házunk, és anyagilag is rendben leszünk, akkor ott hagyom ezt a munkát.

-  De nem szereted ezt a munkát! – húzta fel szemöldökét Apu. Tudom mire gondol. Arra, hogy ha nem szeretem a munkámat, akkor hagyjam ott. Számtalanszor elmondták már.

- Azt nem tehetem. Nem hagyhatom ott. Sehol nem alkalmaznak, mert nincs gyakorlatom, és őszintén olyanom tényleg nincs. – nevettem.

- De biztos alkalmaznának valahol, csak jobban kell keresned! – győzköd Apu.

- Már sok helyet megpróbáltam, ti is tudjátok. De, ha nincs gyakorlat, akkor nincs munka. Mindenhol ezt mondják. Persze, elmondják, hogy mennyire tehetséges vagyok, de akkor sem alkalmaznak.

- Ez a munka nem neked való! Ez egy aljas munka! – rázza a fejét Apu. Mindig is azon a véleményen voltak, hogy a paparazzik szörnyek. Ami igaz is. Persze van, aki nem olyan nyomulós, és nem teszi közzé a megalázó képeket, vagy nem adja a főnöke keze ügyébe. Én szörnynek éreztem magam, amint paparazzi lettem. De nem mocskolom be az embereket. Vagyis egyszer megtettem, de csak azért, mert sok pénzt hozott, és nekem szükségem volt arra a pénzre.

- Aljas munka, de most ez az egyetlen mentsváram. Nem kell folyton dolgoznom, és Lillyvel is tudok foglalkozni. Kérlek, ne menjünk ennél jobban bele. Hamarosan abbahagyom. – sóhajtottam.

- Mikor? – tette fel a kérdést Anyu

-Ha meglesz a házunk. Az az első lépés, és utána tartalék kell, amivel kihúzzuk addig az ideig, amíg nincs új munkám.

- Segítünk majd új munkát találni! Igen, tudjuk. Te fényképezni akarsz, és azt is fogsz! – jelentette ki Anyu, és tudtam, hogy mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy egy rendes munkát találjak.

*****

A szüleim és Lilly ebéd után elmentek a városba sétálni és nézelődni. Természetesen lányomat rétegesen felöltöztettem és esőkabátját Anyukámnak adtam, mivel nem tudni, hogy az ég mikor fog leszakadni, vagy éppen mikor alakul ki kisebb eső. Szóval biztos, ami biztos.

Amíg ők sétálnak és bejárják a belvárost, addig én laptopom elé ülve kezdtem böngészni az álláshirdetéseket, keresnek-e valahova fényképészt. Tudom, azt mondtam, hogy amíg nem lesz házunk nem hagyom ott ezt a munkát, de muszáj lépnem. Tudom, hogy a szüleim sem szeretik a munkámat, és én sem. Nem nekem való az a munka. Keresnem kell valami sokkal jobbat!

Keresés eredménye: 2 találat. 

Oké. Már most látom, hogy a fotós állások elég kapósak. Valószínűleg amint felraknak egy hirdetést pár percen belül hívja is őket valaki, aki aztán másnap már el is kezdhet dolgozni.

Hivatásos fotóst keresünk luxus óceánjáró hajóra.

Feltételek: francia vagy olasz nyelvtudás. Legalább 3 év folyamatos munka a fotós szakmában.

Egy egész évben történő utazás, kisebb szünetekkel. Valamint fél évente 2 hét szabadság a fotósnak, amikor haza utazhat.

Hajó indulási ideje: 2015. január 15.

Fizetés: havi 1000 font.

Jelentkezni a mscfantasia@gmail.com e-mail címen lehet. 

Problémáim kulcsszavai: hivatásos. Luxus óceánjáró hajó. Egy éven át tartó utazás.

Nem vagyok hivatásos fotós, nincs gyakorlatom. Persze, rengeteget fotóztam 13 éves koromtól, de az még nem tapasztalat, és nem is leszek attól hivatásos fotós!

Óceánjáró hajó, egy évig utazzak? Oh, nem! Lillytől nem leszek távol 1 éven keresztül. Maximum 1 hétre bírok tőle távol lenni. Az kizárt dolog, hogy én 1 éven keresztül ne lássam a lányomat. Még esetleg akkor, ha jöhet velem, de ez lehetetlenség. Nem lenne ki figyeljen rá, amíg dolgozok.

Ez a munka kihúzva. Nézzük a következőt.

Fotós asszisztenst keresünk!

Fényképezéssel foglalkozó vállalatunk keres hivatásos fotós mellé asszisztenst!

Feltétel: a szakma ismerete.

Előny: gyakorlati tapasztalat.

Elérhetőség: maxwhite@gmail.com

Bővebb tájékoztatás a munkáról és a fizetésről e-mail-ben.

Ez az! Ez lesz a nekem való munka. Nem baj, hogy nem fényképezhetek, de legalább azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Azonnal megnyitottam az e-mail fiókomat és gépelni kezdtem.

Feladó: rosieparker1994@gmail.com

Címzett: maxwhite@gmail.com

Tárgy: Fotós asszisztens munka

Tisztelt Max White!

Ma olvastam hirdetését fotós asszisztens munkára.

Gyakorlattal nem rendelkezem, de már 13 éves korom óta a fényképezés az életem. Imádok fényképezni mindent. Embereket, állatokat, természetet. Az életem úgy alakult, hogy nem tudtam rendes gyakorlatot szerezni, de rajongok a fotózásért. 

Az állásra ezúttal jelentkezek, és mellékletben elküldtem 2 képemet.

Várom a válaszát.

Rosalie Parker

Alig telt egy óra, amikor a gépemen felugrott az e-mailt jeltő kis ikon, miszerint új üzenetem érkezett.

Feladó: maxwhite@gmail.com

Címzett: rosieparker1994@gmail.com

Tárgy: Re: Fotós asszisztens munka

Tisztelt Rosalie Parker!

Köszönöm a levelét és a mellékletben csatolt képeit. Örömmel olvastam, hogy mennyire lelkesen érdeklődik a fotós szakma iránt. Illetve, hogy mennyire szeretne ezzel foglalkozni. A képei lenyűgöztek! Maga nagyon tehetséges fiatal hölgy.

Sajnálattal kell közölnöm, hogy a munkát 2 nappal ezelőtt betöltötték. De elmente az e-mail címét és amint üresedés támad az egyik munkapozícióban, azonnal értesíteni fogom Önt.

Tisztelettel: Max White

Hát ez az én formám. Sikertelen vagyok.

1. rész ~ "Best song ever"

Harry Styles

"Maybe it's the way she walked 

  Straight into my heart and stole it.."

Pontosan hatvankilencedik alkalommal kezdem énekelni ezt a dalt. Hatvankilencedik alkalommal ez az utolsó dal, amit elénekelünk a Where we are turnénk keretein belül.

"...Through the doors and past the guards 

   Just like she already owned it.."

A közönség őrjöng. Sikít. Tapsol. Sír. Mosolyog. Vegyesek az érzelmes, ahogyan eddig mindegyik koncertünkön.

"...I said can you give it back to me,

She said never in your wildest dreams..."

Sosem gondoltuk, hogy idáig eljutunk. Stadionban fellépni? A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Több mint 50 ezer embert jelent mostanában egy-egy fellépésünk. 50 ezer rajongó, akik ránk kíváncsiak, akik szeretnek minket és támogatnak. Akik azért jöttek el, hogy láthassanak minket.

"..And we danced all night to the best song ever

We knew every line now I can't remember

How it goes but I know that I won't forget her

Cause we danced all night to the best song ever.

I think it went oh, oh, oh

I think it went yeah, yeah, yeah

I think it goes..."

Énekeljük a refrént, amit teli torokból énekel velünk együtt az egész stadion. Mindenhol fények, amik megvilágítanak minket. De tudjátok honnan jön a legtöbb fény? A rajongókból. Ők ragyognak. Ők a mi fénylően ragyogó rajongóink, akik bevilágítják az életünket.

Ezekért a fantasztikus pillanatokért éri meg énekelni. Azokért a pillanatokért, hogy láthatjuk a rajongóinkat. Láthatjuk a arcukon azt az őszinte mosolyt és szeretetet. Hogy ő mindig, minden időben kitartanak mellettünk.

"..Said her name was Georgia Rose, 

And her daddy was a dentist.."

2010-ben, amikor jelentkeztem az X Faktorba eszméletlenül izgultam. A családom velem volt és nyugtattak, de nem érték el a kívánt hatást. Én attól még ugyanannyira izgultam, és féltem. De ki nem lenne ideges? Ki nem lenne ideges akkor, amikor éppen az álmát készül valóra váltani?

Ott álltam annak a kapujában, hogy énekes lehessek, hogy azt csinálhassam, amit akarok.

Az első megmérettetésen túljutottam.

De utána elbuktam. A táborban már nem sikerült a továbbjutás. Sírtam. Ha szégyen, ha nem én sírtam, mert elveszítettem a reményt. 

A reményt, hogy énekes lehessek.

"Said I had a dirty mouth (I got a dirty mouth)

But she kissed me like she meant it.."

A remény csak egy kis ideig szállt el.
Visszahívtak. De nem csak engem, hanem még négy másik fiút is. Nem tudtam kik ők. Nem tudtam honnan jöttek. Nem tudtam róluk semmit, csak azt, hogy ők is kiestek, különben nem állnának ott, ahol én.
És aztán közölték velünk a hírt. Egy zenekarként folytathatjuk az X Faktort. Már, mint úgy öten.
El tudjátok képzelni, hogy akkor mit éreztünk? Döbbenetet, de legfőképpen örömöt. Hiszen mindannyian tudtuk, hogy van esély arra, hogy valóra váltsuk az álmainkat. Van esélyünk arra, hogy a legjobbak legyünk. 
Van esély arra, hogy megnyerjük a versenyt.

"..I said can I take you home with me,
She said never in your wildest dreams.."

Nagyon sok próba, énektanár, tánctanár. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni azt az időt, amit megtettünk az X Faktor élőadásai előtt. Simon Cowell rengeteg tanáccsal ellátott minket, amiket hasznosítani tudtunk egész életünkben, de ezekre a jó tanácsokra főleg a verseny előtt volt szükségünk.
Őrület volt élőadásról - élőadásra, ami körbe vett minket. Rajongók százai rohamoztak meg minket, amint kitettük a lábunkat a stúdióból, vagy a házunkból, amiben a tehetségkutató ideje alatt éltünk. 
Sosem gondoltuk volna, hogy ez lesz. Hogy ilyen hamar népszerűek leszünk az emberek körébe. 
És wow! Ez még csak az X Faktor volt!

"...And we danced all night to the best song ever
We knew every line now I can't remember
How it goes but I know that I won't forget her
Cause we danced all night to the best song ever.

I think it went oh, oh, oh
I think it went yeah, yeah, yeah
I think it goes..."

Nem volt dalunk, nem volt videoklipünk, de máris hatalmas rajongótáborunk volt. Mind az öten ámulva figyeltük, ahogyan folyamatosan nő azoknak az embereknek a száma, akik szeretnek minket, és a dalainkat. Egyre többen állítottak meg minket az utcán autogramért, fényképért vagy akár egy ölelésért.
Próbáltuk feldolgozni a hirtelen jött sikert, de nem sikerült. Csak sodródtunk az árral. 
Hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy vége az X Faktor turnénak és dolgozunk az első, saját dalunkon.
What makes you beautiful. 

A dal, ami minden rajongóhoz szól. Ezzel mondjuk el nekik, hogy mindenki tökéletes és gyönyörű! Nem számít, ha szeplős vagy, ha van rajtad súlyfelesleg, ha vékonyabb vagy, ha fogszabályzód van, vagy ha éppen pattanásos vagy. Kit érdekel? Mindenki, mindenhogyan gyönyörű! Higgy magadban, és mond magadnak azt, hogy gyönyörű vagy! Elsőnek el kell fogadnod saját magadat, hogy utána hinni tudj az embereknek, amikor arról áradoznak, hogy milyen szép vagy!

Óriási érdeklődés fogadta a dalunkat, és nagyon hamar a slágerlisták élén tudhattuk magunkat.
Nem volt megállás.
Jöttek a videoklipek, a fellépések és 2011-ben pedig elindultunk a saját turnénkra. Őszintén nem hittük, hogy ennyi ember kíváncsi lesz ránk. Nem gondoltuk, hogy Anglián kívül ennyi rajongója van a bandánknak. Hát tévedtünk. Nagyon sokan voltak, és a szám mára rengeteg lett.

"...You know, I know, you know I'll remember you
And I know, you know, I know you'll remember me.
And you know, I know, you know I'll remember you,
And I know, you know, I hope you'll remember how we danced how we danced
1, 2... 1, 2, 3

And we danced all night to the best song ever
We knew every line now I can't remember
How it goes but I know that I won't forget her
Cause we danced all night to the best song ever..."

Tűzijáték robban a stadion felett, színesen bevilágítva az égboltot.
A rajongók sikítanak, ugrálnak, énekelnek. Tudják, hogy ez az utolsó dal, de méltó módon akarják itt hagyni a stadiont a koncert végén. Úgy, hogy hatalmasat buliztak a One Directionnel. Mert ez egy buli. Buli, amit több mint 50 ezren élvezünk, aminek a végén igaz mi elmegyünk, de ők mint egy család ott maradnak és ünnepelnek, vagy sírnak.
Ünnepelnek, mert itt lehettek. Ünnepelnek, akik először voltak koncerten, így valóra vált az álmuk. 
Sírnak, mert vége lett. Az álmuk, amit teljes szívükből szerettek volna valóra vált, bár oly hamar eltelt az az idő, amit annyira vártak.
De nem szabad szomorkodni!
Tudom, hogy még találkozunk!
Biztosan fogunk találkozni mindenkivel és mindenkinek fantasztikus órákat fogunk okozni egy hatalmas bulival.

Hosszasan búcsúzunk el a rajongóktól. Végig futunk a kifutón, én személy szerint mindenkinek hálálkodok. Mindenkinek puszit küldök, és mindenkinek integetek. Mert azok nélkül, akik ott állnak lent, vagy éppen ülnek fent, mi nem lehetnénk itt. Mi nem énekelhetnénk, nem csinálhatnánk azt, amit annyira szeretnénk. Nem élhetnénk az álmainkat. Köszönettel tartozunk neki. Örökre hálásak leszünk nekik. A rajongóinknak.

".... We danced all night to the best song ever
We knew every line now I can't remember
How it goes but I know that I won't forget her
Cause we danced all night to the best song ever

I hink it went oh, oh, oh
I think it went yeah, yeah, yeah
I think it goes

Best song ever, it was the best song ever
It was the best song ever
It was the best song ever..."

Vége. Az utolsó koncertünknek hivatalosan is vége. Tűzijátékok gyúlnak, amíg mi lassan leereszkedünk a színpad alá, de még mindannyian integetünk az utolsó másodpercig a rajongóinknak.
Egy csoportos öleléssel ünnepeljük a turné sikerességét. Hátul minden stábtagtól elismerő szavakat kapunk, illetve elmondják, hogy mennyire büszkék is ránk. Mi is azok vagyunk magunkra és egymásra.
Mert, igen csináljuk amíg a rajongóink akarják. És ők mindig is akarni fogják a zenénket. Addig pedig nem hagyjuk abba.
Jövőre következő turné. Új városok, új emberek, új dalok.
Kipihenjük magunkat és újult erővel kezdjük el az új turnénkat.
On the road again. 2015.