90. rész ~ Vezetéknév

Harry Styles

~ A turné után.

2015 novembere. ~

Amikor a Where we are turnénk után, 2014-ben, amikor hazajöttem, még ketrecharcoltam. 

Emlékszem a fiúk azt tanácsolták menjek el Markhoz az energiámat levezetni, valamint bokszolni. Akkor azt mondtam nekik, hogy átgondolom, és abban a szent percben azt hittem, hogy ők sosem tudhatják meg mit csinálok, sőt még csak a leghalványabb jelét sem tudhatják meg annak a titoknak, ami oly annyira titok volt, hogy még a legjobb barátaimnak sem mondtam semmit. 

Ma pedig? 

1 év után ők már mindent tudnak, és akármennyire is azt hittem neheztelni fognak rám, megutálnak, elidegenednek tőlem, mégsem történt semmi. Az égvilágon semmi. 

Persze, érthetően csalódtak bennem, de mégsem mutatták ki. 

Mert ezt jelentem nekik. 

A bizalmat, a támogatást, és mindent. Nem szidtak, mellettem álltak. És Louis, akivel a mostani időben nem sok mindent kommunikáltunk a nyilvánosság előtt, és sajnos már a fiúk körében sem, ott volt mellettem az utolsó meccsem. Rosieval együtt ott álltak a ketrecnél, és nézték, ahogyan az utolsó meccsemet megnyerem. 

Tudták azt, hogy szükségem van erre a legutolsó esélyre. Arra az esélyre, amikor szétverhettem egy ellenfelet. Az utolsó ellenfelemet. Az utolsó meccsemen. 

És bevallom nektek őszintén már nincs is kedvem újra a ketrecbe állni. 

Megtaláltam a helyemet a világban, Rosie mellett, aki mára már a menyasszonyom lett, és remélem minél hamarabb a feleségemnek mondhatom. 

Amikor a Where we are turné után, 2014-ben hazajöttem, magányos voltam. 

Nem volt semmim. Lelkileg üres voltam. Igen, volt pénzem, sokan ismertek, barátaim, de mégis valami hiányzott az életemből. 

Hogy valaki úgy nézzen rám, ahogyan ő, és legyen akármilyen közhelyes minden ember megtalálja azt a személyt az életében, aki önmagáért szereti őt. Aki nem mást lát bele. Nem a gazdag férfit, nem az üzlettulajdonos férfit, nem a híres férfit. Hanem csakúgy simán, egy férfit, egy fiút, akivel nagyon jól megértik egymást, meg van az a bizonyos közös hang. 

Hiányzott az életemből egy olyan ember, aki úgy szeret, ahogyan ő. 

Hiányzott az életemből valaki, aki megmutatja, hogy minden rosszból kilehet jönni, ahogyan ő is megcsinálta. 

Hiányzott az életemből Ő, akinek mára már neve is van. Rosalie Parker. 

Lehet túl nyálasan hangzok, de nem érdekel. Ha egy férfi szerelmes, akkor mért ne lehetne érzelgős? Nem lehetséges az, hogy előbújik a romantikus énje egy bizonyos lány miatt?

Ó, dehogyisnem!

Nekem nincs kőszívem. Szeretem a barátnőmet, és miatta akár kis nyálas ficsúr is lennék. 

Bevallom, a kapcsolatunk legelején nem akartam, hogy a média egy érzelgős fiúnak tartson, ha a kapcsolatunk legelején megtudják azt, hogy Rosie a barátnőm. Akkor nem akartam, hogy kikészítsenek, nem akartam a médiáról hallani. De nem tudták meg. És, ahogyan komolyodott Rosieval a kapcsolatunk úgy szartam le minden és mindenki véleményét. 

Csak a barátnőm számított nekem. Az, aki lehettem mellette. Az, aki ő volt mellettem. 

Most itt a házban már 2015-ben újra üresség fogad. Minden ugyanúgy van, ahogyan hagytam. Tisztaság és rend uralkodik, hiszen az, akit megbíztam házam felügyeletével és takarításával, kiválóan végezte a dolgát. 

Üres az egész ház, nincs benne egy ember sem. Tavaly sem volt, én pedig akkor szomorúan, és csüggedten léptem be a házba. 

Most is szomorú vagyok, hiszen a fiúkkal egy ideig abbahagyunk minden zenélést közösen. Csak annyira, hogy pihenhessünk egyet, hogy a családunkkal, barátainkkal lehessünk. 

Kellett ez már nekünk. Igen, a rajongók nagy hűhót csaptak az egész körül, pedig mi nem tulajdonítottunk az egésznek ennyit.

Lesz, ami lesz.

Igen, azt mondtuk visszajövünk, de ki tudja hogyan alakulnak az életeink? Nem-e találunk másik dolgot, amit megszeretünk, ami által újra önmagunk lehetünk, ami sokkal jobb érzéssel tölt el majd minket, mint a közös éneklés, és akkor összeülünk, és megbeszéljük, hogyan tovább. Lehet azt mondjuk ennyi volt, nem folytatjuk, de lehet azt mondjuk, mi még ezt csinálni akarjuk. Elég volt ennyi pihenés, újra a színpadon akarok állni azzal a négy fiúval, akik a legjobb barátaim. De mindannyian tudjuk, hogy mi öten akármikor, és akármiben számíthatunk egymásra. Ha mégsem térünk vissza, akkor is tartjuk majd a kapcsolatot. Lehet nem napi szinten találkozunk, de havonta egyszer-kétszer biztosan összeülünk majd. Főleg, amikor már mindegyikünknek gyerekeik lesznek. Összeülünk, és megbeszéljük kinek a gyereke a leghangosabb, a legcsendesebb, kié használ el több pelenkát egy nap alatt, kinek a gyereke már most nagy tehetség, kinek a gyerekének van több és jobb beszólása. Összeülünk, nevetünk, beszélgetünk, a gyerekeinkre gondolunk, de közben végig, végig tudni fogjuk miért vagyunk ott, mi okból ülhetünk ott, és beszélhetjük meg a családi életünket, mi okból kovácsolódott össze így ez az öt fiú. Egy tehetségkutató miatt. Egy zenekar miatt, a One Direction miatt. Ez egész életünkben összefog minket kötni. Ha nem térünk vissza, és tíz év múlva a gyerekemnek mesélni fogok az életemről, ezt sűrűn fogja hallani. Az apukája bandáját, a legjobb barátait, akik a nagybácsijai, akikre ugyanúgy számíthat élete során, mint amennyire én számíthatok rájuk. És, ha azt mondja mutassak képeket, videókat, én nem a YouTube keresőbe írom be a One Direction kifejezést, hanem a telefonom lévő személyes, saját videókat és fényképeket fogom elé tárni. Azt lássa, ahogyan én éltem meg az egész kalandot, ami meghatározta apukája életét. Azt akarom, hogy lássa, amiben hisz, amit annyira, de annyira akar, amiért mindent megtesz, biztosan valóra fog válni. És, ha megkérdezi ebben miért vagyok biztos, egyszerűen csak odamutatok egy képet öt fiúról, akik tíz évvel ezelőtt a színpadon együtt álltak, együtt énekeltek, együtt bohóckodtak, együtt örültek, és együtt harcoltak az álmaikért. Külön utakon kezdték, mindenkinek meg volt a maga története, de utána egy irányba futott mindenki története. Egy irányba vezetett mindent. Egy zenekar, egy örök barátság, egy élmény irányába. Ezért fogom neki azt mondani, hogy harcoljon az álmaiért. Mert megéri, mert csak csodák történhetnek vele, és szert tehet milliónyi emlékre, és pár barátra, akik egész életében mellette lesznek. És, amikor tíz év múlva én a fiúkkal ott fogok ülni egy kávézóban, miközben már mindegyikünk jóval túl van a harmincadik életévén, rájövök, hogy ennek köszönhetek mindent. Ennek az öt fiúnak, akik szintén indultak a tehetségkutatóban. Egyedül nem sikerült volna. Ezzel az öt fiúval viszont mindent eltudtam érni. És, amikor tíz év múlva a kávézó székein nem szólalunk meg csak mosolygunk, és egymást figyeljük, tudni fogjuk mindenki mire gondol. Mennyi emlék, amit pár órácska alatt nem lehet újra átélni. Tizenöt év minden napját, minden viccét, minden szomorúságát, minden örömét pár órában senki sem tudja felidézni. De tudni fogjuk mire gondolunk. Tudni fogjuk, hogy ugyanaz játszódik le mindenkinek a fejében. Ugyanazok a történetek, ugyanazok az emlékek, amiket már senki nem vehet el tőlünk. És, amikor tíz év múlva elhagyjuk annak a kávézónak az ajtaját, és kilépünk a valóságba, elköszönünk egymástól, de nem örökre. Tudjuk, hogy pár hónap múlva utunk újra keresztezi egymást, hogy új eseményeket, történeteket oszthassunk meg a másikkal a családjainkról, a gyerekeinkről. Amikor újra visszatérünk a kávézóba, leülünk ugyanoda, és lehet nem a családunkról fogunk beszélni. Hanem ötünkről. A történetünkről. A One Directionről. 

  Ott állva a házam nappalijában, az egyik fiúkkal közös képünk előtt és erre gondolva, akaratlanul is elszomorodom. Ha nem térünk vissza, nem lépünk már öten fel a színpadra, akkor mi lesz velünk?

Ki mit fog csinálni?

A szünet alatt is csinálhat bárki, bármit, de mégis...mi van, ha megszeretjük, amit éppen csinálunk, és benne akarunk maradni? Akkor ennyi volt? És tényleg tíz év múlva egy kávézóban fogunk mindenről beszélni?

Meglehet. 

Már nem egy irányba megyünk, hanem mindenki megy a saját irányába, oda, ahova az élet sodorja. Én akkor is boldog leszek, ha feloszlunk. Már nem azért, mert vége, hanem azért mert volt mi vége legyen. Volt ez a zenekar, ez az egész történet, amit öten éltünk meg, egy családként. És tudni fogom, hogy ezt soha, senki nem tudja kitörölni a fejemből. 

   Elmosolyodtam a képet látva, és megtelt az egész testem egy kis energiával, haza szeretettel. A ház üres, de én nem. Meg van az üresség okozója, aki betudta forrasztani ezt, és ha most egy kicsit messzebb is van, mint én, akkor sem szélesedik ki. Tudja, érzi, hogy azért, mert nincs mellettem, még velem van. 

És velem is marad. 

Rosie és Lilly lett az életem két legfontosabb személye, és ami a legjobb, hogy nem csak barátnőt kaptam, hanem egy gyereket, aki igaz nem a sajátom, de mégis úgy szeretem, mintha én lennék az apja, és szerintem, valamint a kívülállók szerint, úgyis viselkedek. 

De én viszont az utóbbi időben rájöttem, nem akarom, hogy ok nélkül hívjon apának. Azt akarom, hogy ha nem is lehetséges annyira, de igazából is az apja legyek. Persze tudom, hogy az a rohadék az apja, de én akarok lenni a hivatalos apja. 

Rosienak már utalgattam a tervemre, még Lilly születésnapján. 

Lilly születésnapja májusban volt, szám szerint a harmadik, és mi nem akartuk, hogy a nagyszülei nélkül kelljen töltenie, így csapatostul együtt felültünk a repülőre, és hazautaztunk Londonba, ahol Rosie szülei már teljesen lázban voltak, hogy mikor láthatják végre unokájukat és lányukat. 

Aztán, amikor megpillantottak minket a reptéren, már rohantak is felénk és amíg Kate Lillyt ölelte magához, addig George Rosiet ölelte meg. 

Szerencsére a reptéren egyetlen fotós sem tartózkodott, köszönhetően annak, hogy Niall és Zayn is kiposztolták  egyik közösségi oldalukra, hogy az egy hónapos pihenést, ami májusban volt esedékes, mindannyian Londontól távol töltjük. Így meg aztán mégis mi okuk lett volna a fotósoknak idejönnie a reptérre?

Senkinek fel sem tűnt, hogy itt voltunk, hiszen, akik itt jönnek-mennek azok vagy elutaznak, és sietnek a járatukra, sietnek minden beszállással kapcsolatos dolgot elintézni, vagy éppen térnek haza az útjukról, itt a reptéren pedig várja őket a családjuk. Semmi olyan feltűnő nem történt, amit az itt dolgozók ne látnának naponta jó pár ezerszer. 

Kate és George minket is üdvözöltek, majd kimentünk a hatalmas terminálból, beszálltunk a bérelt autóinkba, és elsőnek otthon lepakoltunk, majd mentünk el Rosiék házához, ahol a kertben minden rózsaszín és hercegnős volt. A kert közepén állt Emily, Dean, Lou, Lux, Tom, Josh, Dan, Sandy, Jon, Anyu, Robin, Gemma, Paul és a felesége, Caroline és a kislánya, valamint férje, George, aki Rosie Clevedonos barátja, és még két ember, akikről később kiderült, hogy a Parker család barátai. 

Lilly nem hitt a szemeinek. De nem érdekelték az emberék, Luxon kívül, hanem az a sok lufi, sütemény, színes üdítő, torta, ugrálóvár, vattacukorgép, és nagy dobozok, amik a kertben helyet foglaltak. 

Egy háromévesnek bizony nagy buli jár!

Miután a kezdeti sokk elmúlt, és átadtuk az ajándékokat elkezdődött a szülinapi zsúr, ahol mindenki Lillyvel játszott, táncolt, és ugrált. Mert bizony egy felnőttnek sem mondhattuk meg akkor, hogy "Te nem mehetsz fel az ugrálóvárba!"

Még én is felmentem.

- Na, mi van melák? Gyerek vagy te is igaz? - Rosie vigyorogva ölelte át a derekamat, amikor odaértem hozzá az ugrálás után. 

- Nem tagadom. Felnőtt testébe bújt gyerek vagyok. Olyan régen voltam már ugrálóvárban. - vigyorogtam rá. Kezeimet a csípőjére fektettem. 

- Szóval nem csak Lillynek szervezted ezt a szülinapi bulit, hanem magadnak is? - vonta fel a szemöldökét. 

- Nem. Ezt a bulit csak magamnak szerveztem, de gondoltam meghívlak titeket is. - vigyorogva néztem csodaszép barna szemeibe. 

Felnevetett, és egy csókot nyomott a számra. 

- De én is beszállok a költségekbe. - mondta. Megráztam a fejemet. 

- Sajnállak. Előre kellett kifizetnem. 

- Harry. - szűköltek össze a szemei. - Nem engedem, hogy egyedül fizesd ki a lányom születésnapját!

 Hagytam, hogy elszálljon az agyamból az egyes szám használata, hiszen Lilly tényleg csak Rosie lánya volt. Én hozzám semmi vér szerinti kötődése nincsen. 

- Lilly már nekem is olyan, mintha a lányom lenne. Nem fogok megszegényedni, ha ezt most kifizetem neki. 

- Tudom...

- A születésnapi ajándékát együtt vettük. Szeretném én fizetni. Ő nem fogja ezt megtudni, de nekem sokat jelentene. 

- Nem akarom, hogy az legyen, rád erőltetem, mert nem.. - sóhajtott fel. Megfogtam az arcát, és lágy csókot hintettem a szájára. 

- Nem erőlteted rám. Mondtam én ilyet? Nem. Én akarom fizetni, kérlek. Sokat jelentene nekem. 

- De miért? - nézett a szemeimbe. 

- Mert szeretnék vele foglalkozni, pénzt költeni rá, és apja helyett is apja lenni. 

- De már az vagy neki. Az apukája. Úgy néz rád, és téged is gondol apukájának. 

- Tudom. - elmosolyodtam - ezért akarom ezt fizetni. Oké?

- Oké. - mosolyogva nézett rám, és csókot nyomott a számra. - A valódi apjához már úgysem lesz sosem köze.

- Hogy érted?

- Visszament oda, ahol volt. Még mielőtt utánad mentem a turnéra, akkor beszéltem vele, és megmondtam neki, hogy hagyjon minket békén, elérte a célját. Nem mondott semmit, csak vigyorgott. És ez nem is bosszantott, csak az, hogy a saját lányát nem akarta megismerni, érted? - nézett könnyes szemeivel fel rám. Szorosan magamhoz öleltem. - Lillynél jobb kislányt nem is kívánhatna, erre tessék. Még csak az sem, hogy megismerje. 

- Engedted volna neki?

- Nem. - nevetve húzódott el tőlem. Imádtam, amikor egy komoly sztoriból is kihozza a jót. - De legalább megpróbálhatta volna. 

- Legalább eltűnt az életetekből. 

- Szerencsére. - mosolygott - megmondtam neki, hogy ha visszamer jönni, a rendőrségre megyek. Nem érdekel, ha hazudnom kell, de ez az alak nem megy Lilly közelébe. 

- Nem hiszem, hogy visszajönne. Eléli az életét ott, ahol van most. 

- Lilly úgysem ismeri őt, és téged nevez is apukájának. 

- Szeretném, ha én lennék az apukája. - már régóta gondolkodtam rajta, de mégsem mertem még kimondani neki. Nem mertem erről beszélni, és most valahogyan kibukott belőlem. 

- Ezt hogy érted? - nézett rám értetlenül. 

- Ahogyan ezt érteni kell.  - mosolyogtam rá. 

- Nem értelek... - hajtotta egy kicsit oldalra a fejét. 

- Szeretném, ha én lennék az apja. 

- De már így is az vagy. 

- Tudom, bébi. Tudom. - magamhoz öleltem, és csókot nyomtam a feje búbjára. 

Inkább nem mondtam semmit. Majd, ha vége a turnénak és hazaérünk. Nem baj, ha nem értette. Én értettem, én tudom mi a tervem, ahogyan anyu is, aki elsírta magát, amikor elmondtam neki.

Büszke volt rám.

Rosie és Lilly az este átjöttek hozzám, ahol segítettek nekem kipakolni a bőröndből, majd pizzát rendeltünk, letelepedtünk a nappaliban, és megnéztük a Hamupipőke című mesét. Lilly a karjaiban ült, és szájtátva nézte a mesét.

- Berepül a kismadár. - kuncogva csuktam össze a száját, ő pedig rám nézett, és hangosan felkacagott. 

- Apaaa. De hát a madár nem fér be a számon! - nevetett, és nagyra nyitotta a száját, így szemléltetve, hogy egy repülő élőlény sem fér be oda.

- De egy légy igen. Mi van ha egy madár azt mondja a légynek, hogy repüljön a szádba? - néztem rá csodálkozóan nagy szemekkel.

Megrázta a fejét.

- A madarak nem barátkoznak legyekkel.

- És mégis miért nem?

- Mert a madárkák megennék őket. 

- Hamupipőke engedné, hogy legyeket egyenek? 

- Nem. - rázta meg a fejét.

- Akkor be is tud repülni a szádba, ha a madár szól neki.

- De nem szól neki! - bökte meg kis mutatóujjával az arcomat. Megfogtam az ujját és puszit nyomtam rá. 

- Ha becsukod a szádat, akkor nem fog berepülni semmi. - vigyorogtam rá. 

- Gonosz vagy! - nézett rám csúnyán, és amikor leakart pattanni az ölemből, jobban magamhoz szorítottam és csiklandozni kezdtem. 

- Apaaa! - sikított - hagyd abba!

- Nem-nem! - vigyorogva folytattam a csiklandozását. 

- Anya szólj rá! - sikkantott egyet.

- Ó, nem. - Rosie nevetve állt fel a kanapéról. - Ez a ti dolgotok!

- Mi a varázsszó? - kérdeztem Lillytől, és abbahagytam a csiklandozását. 

- Nem tudom. - kuncogott.

- Hát, akkor jön, aminek jönnie kell. - újra csiklandozni kezdtem. Sikított, vergődött a karjaimban. 

- Szeretlek! - kiabálta. Azonnal abbahagytam a csiklandozást, és magamhoz öleltem. 

Annyi szeretettel és boldogsággal mondja ki ezt a három szót, hogy beleremeg az egész szívem. Az a rengeteg szeretet, ami ebben a pici lényben lakik...csodálatos!
- Nagyon szeretlek. - suttogtam a hajába, és szorosan öleltem. Kis karjait körém fonta, és igyekezett a légzését visszaállítani. 

Felnézett rám mosolyogva.

- Tényleg szeretlek apa. Úgy, mint anyát. - mosolygott. 

Ránéztem Rosiera, aki könnyes szemekkel álldogált előttünk. Elmosolyodott. Én is így tettem, majd lenéztem lányomra. 

- Nagyon szeretlek, Lilly. Nagyon, nagyon. - öleltem magamhoz szorosan a szeretettemmel, amiről azt hittem majd az első gyerekem iránt fogom igazán érezni.

De, ha úgy nézzük Lilly az első gyerekem. 

Csak nem a vér szerinti, de akkor is a gyerekem. 

- Tudod mi jutott most eszembe? 

Rosieval, miután Lillyt lefektettük aludni a kanapén bújtunk össze. A TV adott valami alapzajt, de csak egymásra figyeltünk.

- Micsoda? - simítottam meg az arcát. Belebújt a tenyerembe, majd megfogta a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe. 

- Amit Lilly szülinapján mondtál. Hogy te lennél az apukája. 

- Mi van vele?

- Nem értem.

- Mármint?

- Nem értem ezt miért mondtad, és mire gondoltál. Hogyan szeretnél Lilly apukája lenni, amikor neki sajnos már van egy apja, aki sajnos nem te vagy? Ezt már nem tudjuk megváltoztatni. 

- Hát tényleg nem. - nevettem el magam. Mennyire jó lesz majd, amikor Rosieval lesz saját gyerekünk, aki Lillynek lesz a húga vagy az öccse. Alig várom már azt a pillanatot!

- Akkor? Mire céloztál? Nem tudsz te lenni az édesapja. - ráncolta szépen ívelt szemöldökeit. 

- Úgy, ahogyan kéne, hogy én legyek az apja, azaz vér szerint tényleg nem lehetek. De máshogyan igen.  Van egy másik megoldás is arra, hogy én legyek a hivatalos apja. 

- Micsoda? Komolyan nem értelek. Beszélj már érthetően. - kuncogott, és amikor kimondtam a célomat, tervemet, ami már jó ideje érlelődik bennem, megnémult. Szemei elkerekedtek, és úgy nézett rám, mintha el sem hinné, amit hallott. - A nevemre szeretném venni Lillyt. Szeretném, ha Styles lenne a vezetékneve. Lilly Styles.

- Komolyan ezt akarod? - még mindig ugyanolyan döbbenten nézett rám, mint amikor elmondtam a tervemet. 

- Igen, teljesen komoly! Vagy te nem szeretnéd?

- Jó ég Harry! - nevette el magát - ez...tényleg ezt szeretnéd, hogy Lilly a te vezetéknevedet viselje?

- Igen. - néztem rá komolyan - már régóta megfordult a fejemben, csak nem mertem elmondani. 

- Jóságos ég. - folytak ki a könnyei, és láttam rajta, hogy nem találja a szavakat.

- Tetszik az ötlet?

- Ennyire szereted Lillyt?

- Nem tudom valaki mennyire szereti a saját gyerekét, de én szerintem ugyanannyira szeretem Lillyt. 

- Ez egy komoly döntés, Harry.

- Én pedig komolyan megfontoltam. 

- Tényleg a nevedre akarod venni?

- Ezer százalékban! - húztam magamhoz közelebb.

Rosie elsírta magát, és szorosan a karjaimba bújt.

- Mi a baj? - suttogtam. 

- Nem hittem volna, hogy a lányomnak ilyen csodálatos apukája lesz egyszer, mint amilyen te vagy. Nem vagy az igazi, de mégis jobban viselkedsz vele, mint bárki tenné. - nézett fel a szemeimbe - jobb apát sosem tudtam volna elképzelni a lányomnak.

 Meghatódva hallgattam menyasszonyomat.

Hittem neki.

Tudtam, hogy remek apja leszek Lillynek, és mindig vigyázni fogok rá. Most már nem Lilly Parker apja leszek. Ebben amúgy sem volt semmi olyan, ami a lányomhoz köthetne. Most már Lilly Styles lesz. 

Egyetlenegy vezetéknév és mégis mi mindent megtud változtatni. Egy vezetéknév és más értelmet kap a név. Tudják, hogy ki az apja. És, aki nem ismeri a történetet elejét, az még el is hiszi, hogy én vagyok Lilly vér szerinti szülője. De hát ez a lényeg. 

Az a lényeg, hogy hamarosan már az én nevemet fogja viselni, hamarosan Lilly Styles lesz. És ebben nem csak az a jó, hogy én leszek Lilly hivatalos apja, hanem az, hogy az a kislány, aki most fent az emeleten gyönyörű szépeket álmodik, az én lányom lesz. Hivatalosan is.