87. rész ~ Mrs. Styles!

Rosalie Parker

A McBusted volt a One Direction elő zenekara. 

Ők voltak azok, akik a fiúk előtt felléptek, és akik sajnos túl jó bulit csináltak, már csak abból is hallhatóan, hogy a rajongók meg voltak őrülve, sikítottak, énekeltek, és ujjongtak egy-egy dal végén. 

Ha így fogadják ezeket a srácokat, akkor mi lesz akkor, amikor az est "főszereplői" lépnek fel?

Miért kellett ekkora bulit csapni már így az elején? Márt nem lehetett mondjuk egy akusztikus koncertet csinálni? Csak egy kis gitár, egy kis zongora, minimális dob a hatás kedvéért, és ennyi. 

A rajongók adrenalin szintjének le kéne mennie a koncert elején, és nem fel, csak azért, mert pár srác a színpadon hihetetlen koncertet csap. 

Piszok ideges voltam, és az, hogy ekkora buli volt kint, csak még jobban a hányinger felé sodort. 

Nem kellett a McBusted koncertjét végig fotóznom, de az volt a megállapodás, hogy a fiúk koncertje előtt legalább 15 perccel ki kellett mennünk, és pár képet ellőni. 

Nem hazudok, ha azt mondom, ez a megállapodás csak az egyik fél részéről volt igazi megállapodás. A másik fél nem igazán támogatta ezt az ötletet, de nem volt más választása.

Igen. Én voltam az a bizonyos másik fél...

- Bébi. - az a bizonyos hang, amit még kilométerekről szólva is megismernék. 

Az a bizonyos mély, rekedtes hang, amit annyira imádok. Az a hang, ami reggel még rekedtebb, még szexibb, és még vonzóbb. 

Megfordultam, és szembe találkoztam a hosszú, göndör hajú fiúval. 

Elmosolyodtam, odasiettem hozzá, és a karjai közé bújtam, hogy enyhítsem az egész testemben uralkodó félelmet, izgatottságot. 

Hatalmas kezeit a derekam köré fonta, és szorosan magához ölelt. Megcsókolta a fejem búbját.

- Minden rendben? - suttogta. Tenyere lassan simogatni kezdte a hátamat körkörösen, ami megnyugvás volt a lelkemnek, és a testemnek is. Nem feleltem azonnal, csak hagytam, hagy ellazítson ez a kis kényeztetés. 

- Rosie. - finoman megnyomkodta a hátamat, hogy ráfigyeljek, de még ez sem igazán tudott abból az oázisból kizökkenteni, amit azokban a percekben éreztem. 

Viszont elhúzódtam tőle, hogy rátudjak nézni.

- Mondjad. - mosolyogtam rá.

- Minden rendben?

- Azt hiszem. 

- Azt hiszed?

- Velem maradsz?

- Ezt hogy érted? - ráncolta a homlokát. Odanyúltam, és megsimítottam a ráncokat. 

- A koncert alatt. A karjaidban megnyugszok. Így most nagyon jó, így nem félek. - suttogtam, miközben Harry homlokán lévő kis ráncokat figyeltem elmélyülten. 

- Fent leszek a színpadon. Bármi baj van, ott leszek. 

- De nem mellettem, hanem felettem. 

- Ó, és én mennyire szeretek feletted lenni. - pajkos vigyor jelent meg az arcán. Szemeibe néztem, és ahogyan láttam azt a huncut fényt a szemeiben, elpirultam. 

- Nem úgy értettem.

- Hát, persze. - vigyorgott. 

- Vedd komolyan azt, hogy a barátnőd majd' meghal az idegességtől!

- Én pedig a vágytól. Melyik a rosszabb?

- Harry! Ez komoly dolog! - dorgáltam meg, azonban ő neki az arcát még mindig az a bizonyos vigyor díszítette. 

- Tudom. Álló farokkal elég rossz dolog lehet meghalni. - csak, hogy nyomatékosítsa a szavait, hozzám dörgölte ágyékát, ami bizony kezdett keménykedni. 

- Ó. - nagy szemekkel néztem rá. 

Hogy képes valaki ilyen hamar felizgulni? Oké, bevallom, ha lejátszódnak a fejemben a képkockák, amint ő felettem van, meztelenül, akkor nekem sem kell sok, hogy felizguljak. 

A francba is.. mind a ketten romlottak voltunk.. 

- Ó bizony. - lassú ütemekkel nyomta magát hozzám. Ziháltam, és a karjaiba kapaszkodtam,hogy megtudjam tartani az egyensúlyomat, és ne essek össze ott helyben. 

- Na, mi az Rosalie? Kezded azt érezni, amit én? Felizgulsz?

- Ühüm. - sóhajtottam kéjesen. 

Miért teszi tönkre az idegeimet ez a srác?

Eléri azt, hogy az idegességből a testem kirugaszkodjon, és az egész átalakuljon egy hatalmas vággyá.

- Mit akarsz csinálni? - suttogta. A fülemhez hajolt, és megcsókolta a fülcimpámat. 

- Bármit, amivel elterelhetem a figyelmemet az egész izgulásról. 

- Félsz?

- Nagyon. - suttogtam. 

- Nem kell. Figyelni foglak, és megvédelek, ha valami baj történik. 

- Történni fog? - nyeltem egyet. 

Jóságos...

Egy jó tanácsom van mindenkinek. Bármibe is rángatnak bele, sokkal jobban beszéljétek meg saját magatokkal. Nem viccelek. Utána komoly idegességgel fogtok küzdeni. 

- Nem. Ne kérdezz ilyeneket, és ne is izgulj ennyire. Biztos mondani fognak rosszakat, de nem kell velük foglalkozni. Mindenkit bántanak. 

- De miért?

- Nem tudom. - döntötte a homlokát az enyémnek - azt viszont tudom, hogy te annál okosabb, és intelligensebb vagy, mint hogy magadra vedd pár féltékeny rajongó beszólásait. 

- Ha nem ismernek, ne bántsanak. Én sem bántom őket. 

- Az nekik mindegy. - végig simított az arcomon - de amíg én téged ölellek és simogatlak, addig ne foglalkozz velük, okés?

- Megpróbálom. - elmosolyodtam, mire Harry lágy csókot nyomott a számra. 

- Van egy kis időnk. Bevonulhatnánk az öltözőmbe. - nyoma sem volt a pillanatokkal előbbi Harrynek, akinek lágy, és érzelmes volt a hangja. Most egy másik Harry Styles állt itt előttem, mély hanggal és vággyal telt szemekkel. 

- Most? - suttogtam. Elkerekedett szemekkel néztem rá. 

- Miért? Van még időnk. Lillyre a lányok figyelnek. Enyém lehetsz egy kicsit. - csókolta meg a nyakamat. 

- Nem tudom.. - suttogtam. 

- Dehogynem tudod. - megfogta a kezemet, és az öltözőjébe húzott, aminek az ajtaját becsukta magunk mögött. 

A kanapéhoz húzott, lefektetett rá, és édes csókjai, valamint gyors mozgása közepette megmutatta hogyan kell elfelejteni az idegességet, még ha csak egy fél órára is. 

Régi ismerősként köszöntött az idegesség abban a szent pillanatban, amikor kiléptem Calvin társaságában a színpadhoz, a rajongók gyűrűjébe. 

Harry sikeresen elfeledtette velem ezt a rossz érzést, és csodával határos módon akkor sem éreztem, hogy mindjárt kidobom a taccsot, amikor már sétáltunk kifelé. 

De abban a pillanatban, amikor már ott volt előttem az a sok lány - mert, hogy fúkat nem igazán láttam -, kezdtem elveszíteni a kontrollt. Izzadó kezekkel markoltam gépemet, mintha csak attól félnék, hogy elejtem. 

Pedig nem. Csak muszáj volt valamibe belekapaszkodnom. 

A rajongók elcsendesedtek, amikor megláttak, és nem tudtam, hogy most ez egy jó dolog, vagy rossz dolog. De, amikor elkezdtek sutyorogni, akkor rájöttem, hogy ez az a tipikus dolog, amikor rólad beszélnek, de inkább suttognak, hogy te ne halld, de nem vagy hülye. Tudod, hogy rólad beszélnek. 

Tudtam, hogy rólam beszélnek. 

Végig néztek rajtam, mintha csak elemezni akarnának. 

Cipő: tiszta. 

Nadrág: szűk farmer. 

Póló: egy ing. 

Mellméret: talán Harrynek megfelelő. 

Arc: ápolt. 

Smink: nincsen. 

Haj: nem zsíros. Megmosott, hullámos. 

Én így láttam magamat. De hogy a rajongók hogyan, arról az ég világon fogalmam sem volt. 

Haladtam tovább előttük. 

- Rosalie vagy ugye? - valaki a tömegből szólt hozzám, én pedig megálltam. 

Eddig senki nem szólt hozzám. És ez a hang nem az a vádló hang volt. 

Ez az a hang volt, amit mindenki hallani akart. Kedves, aranyos. 

Odafordultam. Egy szőke hajú, zöld szemű lány, kedves mosollyal az arcán, és virágkoszorúval a hajában nézett rám. 

- Igen, én vagyok. 

- Te vagy Harry barátnője?

- Igen. 

- Gratulálok. - mosolygott rám kedvesen. Szemeiből őszinteség sugárzott. - Aranyosak vagytok együtt, csak ne bántsd meg őt. Oké?

- Ígérem, nem fogom. - melegen rámosolyogtam. Próbáltam visszatartani a könnyeimet. Ki ne sírná el magát helyzetben? 

Főleg úgy, hogy percekkel ezelőtt majdnem meghaltál az idegességtől, most pedig egy kedves lány, kedves szavai olyan nyugalmat hoz a szívedre, amit nem hittél volna, hogy kaphatsz. 

- Köszönöm, hogy boldoggá teszed. Nagyon szép vagy. - felém nyújtotta a kezét. A biztonsági szolgálat emberei minket figyeltek, ahogyan Calvin is. Bármi baj történne, ők ugranak, ezt a parancsot kapták, nem mástól, mint Harrytől. 

Felé nyújtottam a kezemet, és megfogtam a kezét. Mosolyogva szorította meg a kezemet, de se nem rántott magához, hogy utána kikaparja a szemeimet, se nem törte el a karomat. Barátságosan szorította meg. Csak annyira, hogy tudjam. Az a jelentése, hogy örül Harry és az én kapcsolatomnak. 

Megszorítottam a kezét, de el is engedtem, amikor a rajongók túl felbuzdultak, és mindegyikőjük nyújtogatni kezdte a kezét. 

Nem tudtam mit tegyek, így inkább csak intettem, és sétáltam tovább. 

- Nem kell mindenkivel leállni beszélni. Ne hidd, hogy mindenkivel beszélned kell. - suttogta Calvin, amikor sétáltunk a színpad eleje felé. 

- Nem haragszanak meg?

- Kérlek. Nem tudod mindegyiknek megfogni a kezét, és nem is lehet. Ki tudja? Lehet valamelyik odaránt magához, és a kezednek lehet bármi baja. Ne kockáztass. Integess, és kész. 

 Igaza volt.

Így hát annak, aki a nevemet kiabálta integettem, és rámosolyogtam, de senkit nem öleltem meg, hiába kérték. Elég merész vállalkozás lett volna bárkit is megölelni, úgy hogy közvetlenül mögötte áll még több rajongó. 

Calvinnal pont úgy helyezkedtünk, hogy mindent rendesen lássunk, és letudjunk mindent fotózni. Adott jó tanácsokat, hogy mire figyeljek, milyen pillanatokat örökítsek meg, de szimplán annyit mondott, hogy élvezzem a fotózást. 

Minden elsötétült, és a hatalmas kivetítőkön elkezdődött az intró, minek hatására minden rajongó egyszerre kezdett sikítani, kiabálni, és őrjöngeni. 

Nem hittem volna, hogy minden lehet hangosabb, és őrjítőbb. De tévedtem. 

Amikor a fiúk a színpadra futottak, minden sikítás sokkal élesebb, és hangosabb lett. Minden kiáltás mélyebb, és fülsüketítőbb. 

Jó ég..

Vajon én is így reagálnék, ha a rajongójuk lennék?

Nem hiszem..

Biztos nem kiabálnék akkorát, hogy a mellettem lévő megsüketüljön. 

Mert hogy abban a pillanatban, amikor a fiúk felléptek a színpadra, a rajongók sikítani kezdtek, ezer százalék, hogy romlott a hallásom..

De azt tettem, amit tennem kellett. Élveztem a munkámat. Élveztem azt, hogy a szerelmem ott fent énekel, és mindig rám mosolygott, mindig a közelemben volt. 

És, ha Harry az én közelemben volt, akkor a gépem közelében is, ami egyet jelentett azzal, lesz sok képem Harryről. Nem mindegyik kerül ki nyilvánosan, és őszintén. Nem is mindegyiket adnám ki. Amikor rám mosolygott, azt szerettem volna magamnak megtartani. 

Nekem szólt a mosolya.

Nem másnak. 

- Ronda vagy.

- Mit szeret benned Harry? Még gumikesztyűben sem nyúlnék hozzád!

- Jobb lenne, ha másik tükröt vennél magadnak!

- Annyira szép vagy Rosie!

- Már most kedvellek!
- Nem tudtál volna más pasit kiszemelni magadnak?

- Mikor lesz kisbabátok?

- Undorító vagy!

  Mondatok, amelyek elhagyták a rajongók a száját a koncert ideje alatt. 

Miközben ott álltam, és fotóztam nem foglalkoztam semmivel, persze, így is eljutottak hozzám a bántó szavak, de aztán a hotelben, a szobánkban, Harry mellett feküdve minden érzelem kijött belőlem, és sírva bújtam Harryhez. 

- Mi a baj? - hangjában aggodalom csengett. 

Tartogattam a sírásomat, próbáltam visszafogni magam, és nem a színpad előtt bőgni, de itt most, Harry mellett minden más lett. Megnyugodtam, felszabadult a szívem, és a könnyeim is. 

- Kérlek, bébi. Mért sírsz?

Elmondtam neki mindent. 

A szavakat, amiket mondtak rám, amikre igaz mindenki felkészített, Perrie is, de nem hittem, hogy nekem is ilyeneket mondhatnak. Azt hittem szeretni fognak. De tévedtem. 

- Miért mondanak ilyeneket? - szipogtam. Szorosan öleltem Harryt a derekánál, aki miután elmeséltem az egészet, annyira szorosan magához ölelt, hogy testeink összesimultak teljesen, és félig ráfeküdtem. 

- Nem tudom.. - suttogott, és elkezdte a hajamat simogatni. 

- Én mivel ártottam nekik? Mit tettem ellenük? Semmit! Mért kell ezeknek a lányoknak egy olyan lányt utálni, akit még csak nem is ismernek, nem ismerik az életét, nem tudnak róla semmit! Mégis olyanokat vágnak a fejemhez, hogy ronda vagyok, és undorító. Miért? Miért teszik tönkre az önbizalmát a felétek közeledő nőknek? Akit nem ismernek, mért ítélkeznek felette?

- Ó, szépségem. - sóhajtott - ha tudnám..de nem tudom. - oldalra fordult, én pedig alá kerültem. Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat. - Azt viszont tudom, hogy hülyeségeket beszélnek, és ilyenkor utálom őket. Te gyönyörű vagy. Kívül-belül. Nevezz elfogultnak vagy bárminek, de így van. Nem csak én mondom ezt, hanem azok a szarházi biztonságiak is ezt tudatták velem a nézésükkel. Levetkőztettek a szemükkel. - morgott - azt hittem lemegyek, és az összeset felrúgom. Mégis mi jogon néznek meg téged úgy?

- Nyugalom. - túrtam a hajába lassan - nem faltak fel a szemeikkel.

- Te nem láttad. Még Zayn is mondta, hogy az egyik srác hogy nézett téged. A fenekedet! A barátnőm fenekét ne nézze már senki!

  Nem tehettem róla, felnevettem. Annyira elszántan, és határozottan beszélt, hogy nevetnem kellett. 

- Nem vicces! - nézett rám csúnyán. 

- Sajnálom.

- Egyik csajt sem nézték, csak téged. Szóval nem tudom ki a ronda, és az undorító, amikor ő rájuk még csak egy pillantást sem vetettek. 

- Ők is szépek voltak. 

- Kívülről esetleg, de aki ilyet mond az sosem szép belülről, bébi. Az összes undorító, aki nem bírja felfogni, hogy veled vagyok boldog. Sosem lesz esélyük nálam, ezt ők is tudják. Ezen a napon kívül én nem fogok velük találkozni, nem ismerem őket. Veled vagyok boldog, el kell fogadniuk. Ha nem megy nekik, akkor sem kéne ilyeneket mondaniuk. - morgott. Az arcát a nyakamba temette, én pedig magamhoz öleltem szorosan.

- Rosszul esett... - suttogtam. Könnyeim újra folyni kezdtek. 

- Jaj, szépségem. - felnézett rám. Mind a két szemem alá egy-egy csókot hintett - ha tehetném, elvenném a szívfájdalmaidat. De nem tudom, csak annyit tudok mondani, hogy szeretlek, és te vagy a mindenem, Rosalie. Ha tehetném, sosem engedném, hogy bármi is fájjon neked. Borzasztóan szeretlek! 

  Sírtam Harry szavai miatt, sírtam a boldogságtól, miközben az oldalainkra feküdtünk, és szorosan egymáshoz bújtunk. 

Talán sosem hittem volna el, hogy valakit lehet valakit ennyire szeretni. Azt hittem gyorsan haladunk. Azt hittem az érzelmeim túl gyorsak, de nem. Belé szerettem. 

Mindegy mennyi ideje vagy együtt valakivel. Ha ő levesz a lábadról, ha foglalkozik veled, akkor hamar beleszeretsz. Elnyeri a bizalmadat, elnyeri a szívedet, és csak ő tud egy nehéz nap után megvigasztalni. 

Lehetsz valakivel együtt öt hónapja, akkor is belé tudsz szeretni, igazán, mélyen. 

Ezért mondtam neki igent. 

Bécsben, a színpadon állva, miközben Harry előttem térdelt, lejátszódott minden a fejemben, ami eddig történt velünk. A turné nehézségei, a bántó szavak, a veszekedésünk, a nem hivatalos szakításunk, erősítették a kapcsolatunkat, és nem szétszedték. 

Ezért mondtam neki igent. 

Azért, mert szeretem őt.

Azért, mert vele képzeltem el az egész életemet. 

Azért, mert Harry mellett kitudtam nyílni. Mellette nem kellett takargatnom a valódi énemet. Mellettem neki sem kellett takargatni azt, hogy ki ő valójában. 

Rosie és Harry. Sokaknak nem mondana semmit ez a két név, de nekem annál inkább. 

Két szerelmes, akik a kapcsolatuk rövidsége ellenére, őszintén szeretik egymást. Talán a kor, talán egy kislány, talán teljes más miatt. 

Ezért mondtam neki igent. 

Mert a jövőben sehogyan máshogyan nem tudtam magam elképzelni, csakis Mrs. Stylesként.