63. rész ~ Kiskarácsony, nagykarácsony (1. rész)

Rosalie Parker

Karácsony. 

Hogy, ha valaki megkérdezi az embereket, mi jut eszükbe a Karácsonyról, akkor általában azokat a szavakat sorolják el, hogy; ünnep, szeretet, család, karácsonyfa, ajándékok, sütemények, kapkodás.

Hogy, ha valaki megkérdez engem mi jut eszembe a karácsonyról én azt válaszolom, hogy semmi. Én, Rosie, sosem aggódtam a karácsony miatt, és úgy általában egyetlen egy ünnep miatt sem. Miért is kéne?
Ugyanolyan nap, mint a többi, csak éppen minden házba beköltözik a szeretet, és egy hatalmas karácsonyfa feldíszítve. Miért is ünnepeljük?

De komolyan.

Az ember a családját ne csak karácsonykor szeresse, mert hát a szeretet ünnepének hívják.

Nem csak azon a napon kell ajándékot adni a másiknak, és egyáltalán miért is kell ajándékot adni? Miért várja el sok ember, hogy drága dolgot vegyünk? Én mindig jobban szerettem a kézzel készített ajándékokat.

Ajándékot az év bármely napján adhatnánk egymásnak, sőt talán így is kéne tenni. Nem csak azon a bizonyos december 25.-én, és születésnapokon. Ez a két ünnep van az életünkben, és mást csak akkor ajándékozunk?

Másnak, azaz a családunknak csak akkor okozunk örömöt? Miért? Miért nem lehet év közben is valami kis aprósággal meglepni a szeretteinket? Hiszen ők ott vannak velünk, és akármilyenek is néha, akárhányszor is az idegeinkre mennek, bármivel megajándékozhatnánk őket.

Mondjuk a gyerekek azzal, hogy a szobájukban rendet raknak, a szüleiknek szót fogadnak, hiszen személyes tapasztalatomból tudom, hogy a szülők sosem akarnak rosszat a gyerekeiknek, csakis jót. Hogy minden rendben legyen a gyerekeikkel, tisztességes emberek legyenek.

Aki utálja az anyukáját, apukáját, vagy éppen nem is beszél velük, veszekedik és visszabeszél nekik, akkor az gondoljon bele, hogy hány olyan gyerek van, akiknek nincsenek szülei. Akik már csak annak is örülnének, ha valaki leszidhatná őket. Akik örülnének annak is, hogy hangosabban beszélnének velük, ha éppen nem ért időben haza, és flegmán beszél.

De nekik sohasem lehet már olyan ember az életében, aki átöleli, aki megvigasztalja, aki azt mondja neki, hogy minden rendben lesz. Nem lesz már senki akit Apának, vagy Anyának szólíthat.

De, akinek vannak szülei azok mért nem tudják őket megbecsülni? Vagy miért nem tudják a családjukat megbecsülni?

Mert azt hiszik, hogy ez egy természetes állapot, hogy ők mindig kitakarítanak a szobákban, mosnak, főznek a gyerekekre, akik elvárják, hogy igenis ezeket a szülők megcsinálják.

De az élet napról-napra múlik, és telik. Lehet egyik nap még veszekszik valaki a szüleivel, másnap pedig már a kórházból hívják őket, hogy tragédia történt.

Akkor?

Miért pont a legrosszabb időkben jönnek rá arra az emberek, hogy valaki mennyire fontos nekik?

Miért nem tudnak magukba nézni, és hálát adni a jó égnek, hogy ott van nekik egy szerető család, akikkel ők olyan undokul bánnak?

Mindenki akkor tanul meg értékelni valamit, ha már megtörtént a baj. Pedig nem akkor kéne. Az embereknek minden egyes nap hálásnak kell lenniük azért, hogy van, akik szeretik őket. Mert el sem tudják képzelni hány gyermek, egyedül maradt anyuka vagy egyedül maradt apuka tenne meg bármit azért, hogy ha csak egy napra is, de a családjuk újra összejöjjön. Hogy, ha csak huszonnégy órára is, de ott legyen velük az elvesztett családtag.

De ez az állapot már visszafordíthatatlan. 

Elmúlt.

Soha nem jön vissza.

A felnőtteknek pedig ott kell állniuk az idősebb szüleik mellett. Segíteni, támogatni őket, beszélgetni velük. Mert ő nekik az élet már egyáltalán nem olyan egyszerű.

Egyedül vannak. 

Az unokák, gyerekek pedig annyit tehetnek, hogy időnként meglátogatják, szorosan megölelik őket, és a fülükbe súgják, hogy "Szeretlek!"

Tudni fogja az a nagymama, nagypapa hogy nekik szól. Hogy ezzel az egy szóval megköszön nekik az illető mindent, amit az életük során tettek értük a nagyszülei.

A gyerekeknek is oda kellene mindennap állni a szüleik elé, és szorosan megölelni őket, és igenis azt mondani, hogy "Szeretlek!"

Mert lehet már másnap nem teheti meg.

Szóval te, aki éppen olvasod az én kis történetemet ne felejts odamenni a szüleidhez, nagyszüleidhez, testvéreidhez megköszönni nekik, amit Érted tesznek mindennap. Akármennyit is veszekszel velük, ők csak a te javadat akarják. 

Én Rosie, odafogok menni a szüleimhez és szorosan átölelem őket, miközben azt mondom nekik "Szeretlek titeket. Mindent köszönök!"

~ ~ ~

Összességében szeretem a karácsonyt.

Csak az év nagy részében szeretek örömet okozni egy-egy aprósággal a családomnak, így ennek az ünnepnek számomra nincs meg az az öröme, hogy ajándék, sütemények és egyebek. Én a karácsonyt a hó, a forrócsoki, és a lobogó tűz miatt szeretem.

Nincs is annál jobb, mint mikor odaülök az ablakpárkányomba egy könyvvel, egy bögre forró csokival, és közben kint esik a hó.

Teljesen kikapcsolja az agyamat, és felszabadít. Ez az igazán jelentős a karácsonyban.

A nyugalom és a béke.

A szüleimmel mindig inkább ezt a leülünk a kanapéra és megnézünk egy filmet típusú család voltunk. Szerettük így tölteni az ünnepet, és nem elmenni pubokba, ahol aztán tolonganak az emberek és hangzavar van. 

A 24.-t is szerettük nyugalomban eltölteni.

Ez idén sem volt másképp. Csak éppen azzal a tényezővel, hogy plusz egy fő csatlakozik a családi asztalhoz, méghozzá Harry. 

Anyu és Apu kifejezetten nagyon is örültek annak, hogy Harry nálunk tölti a huszonötödikét, és az ellen sem volt semmi kifogásuk, hogy még késő délután elmenjünk Holmes Chapelbe. Sőt kifejezetten örültek annak, hogy Lillyvel elmegyek Harry családjához, és így végre ők is megismerik a kislányomat. 

Lilly is nagyon várta már az utazást. Mutattam neki képeket Harry szüleiről és nővéréről. Mosolyogva nézte őket, és tudtam, hogy neki már most szimpatikusak azok az emberek, akiket holnap megismer. 

- Az! - összerezzentem Lilly hangos kiabálására, aki éppen egy fenyőfára mutatott rá. Én, Lilly és Apu éppen nagy fenyőfavásárlást hajtottunk végre, így 24.-én a délutáni órákban. Eddig már számos fát megnéztünk. Mindenféle méretben, mindenféle fajtában, de amire most rámutatott Lilly, azt kell mondanom az volt az igazi.

Gyönyörű zöld fenyőfa, ami biztosan lehetett két méter magas. Már most láttam, ahogyan az üvegdíszek csodás pompában fognak rajta díszelegni. 

Odasétáltunk a fához, és apu szakértő szemekkel igyekezett felmérni a fa adottságait. Azaz, hogy mekkora a dőlésszöge, ha van neki, és hogy milyen terebélyesek az ágai. 

- Ezt! - nézett rám Lilly a nagy csillogó szemeivel, és nem érdekelt, hogy milyen hibái vannak a fenyőfának, már ha vannak. Tudtam, hogy kislányom boldogsága érdekében, akkor is ez a fa lesz a befutó! 

Ez lesz, amit kifizetünk.

Ez lesz, amit felállítunk a nappaliban, és együtt feldíszítünk. 

- Ez lesz kicsilány. - mosolyogva nézett apu Lillyre - megvesszük ezt a fát!

- Jó! - Lilly tapsolni kezdett, és szorosan megölelte a nagypapáját.

- Tényleg apu? - néztem rá.

- Nekem tetszik, Lilly oda van érte, akkor mi lenne a probléma itt? 

- Nem tudom.
- Neked tetszik?
- Persze! Csodaszép fenyőfa.
- Hát akkor nincs is több kérdés. - apu felvette Lillyt a karjaiba - akkor ez legyen kicsilány?
- Igen! - Lilly csillogó szemekkel és hatalmas mosollyal az arcán nézett apura. 
- Legyen szíves. - szólt apu az eladó férfinak, aki mosolyogva, és tényleg őszinte mosollyal az arcán jött oda hozzánk.
- Parancsoljon.
- Ezt a fát szeretnénk.
- Ezt itt? - mutatott a férfi arra a fenyőre, amit kinéztünk magunknak.
- Igen. 
- Nagyon nagy szerencséjük van. - mosolygott, és intett a segítőiknek, akik elvitték a fát, hogy az köré hálót csavarjanak, így nekünk könnyebb legyen annak a haza szállítása.
- Miért? - kérdeztem.
- Akik eredetileg elvitték volna a fát, ők amikor ma eljöttek érte, akkor találtak egy másik fát, ami sokkal nagyobb volt, és elmondásuk szerint jobban illett az a nappalijukba. Nos, hát nem tudom ki szokott úgy fenyőfát vásárolni, hogy az hogy illik a nappalijukba, de hát ők tudják. - megvonta a vállát.
- Akkor nagyon nagy szerencsénk van. - apu puszit nyomott Lilly arcára.
- Miénk? - kérdezte Lilly.
- Igen. Ez már a mi fenyőfánk. - mosolyogva nézett rá nagypapája. Hiába lettem fiatalon anyuka, apu nagyon örült Lillynek, és persze anyu is. Mindig tartottam attól, hogy vajon édesapám magában mit gondolhat, mi a véleménye arról, hogy a lánya terhes. Azt mondta nekem mindig, hogy minden rendben lesz, de magában vajon mit gondolhatott?
Egyszer megkérdeztem tőle.
Ő pedig őszintén bevallotta nekem, hogy bár az elején nem örült neki, tudta, hogy ez a folyamat már visszafordíthatatlan. És alig várta azt, hogy nagypapa legyen, és az unokáját minden földi jóval elkényeztethesse. 
Hát ezt is teszik anyuval együtt.
Miután apu kifizette a fát, és a két segítővel együtt felrakták az autónk tetejére, már indultunk is haza. Alig vártam már, hogy végre elkezdhessük díszíteni, amiben idén már Lilly is kifogja venni a részét.
A házunk előtt egy felettébb ismerős autót pillantottam meg, és amint a tudatára ébredtem annak, hogy pontosan ki is ennek a járműnek a "gazdája", elvigyorodtam.
Harry itt van már. 
- Nézzenek oda. Valaki már itt van. - apu vigyorogva nézett rám a visszapillantó tükörből. Azt a fültől-fülig érő vigyoromat nem tudtam eltüntetni az arcomról.
Nagy puszit nyomtam Lilly arcára.
- Itt van már Harry. - mondtam lányomnak, akinek szemei azonnal felcsillantak és buzgón nézett ki az autóból. 
Röpke pár pillanat múlva apu leparkolta az autót a kocsifelhajtónkon. Azonnal kiszálltam, átmentem Lilly oldalára, kicsatoltam az övet, és a babaülés csatját is, majd lányomat könnyedén kiemeltem az üléséből. Amint lába érintette a talajt, már futott is be a házba, ahol Harryt megfogja találni.
- Apu, segítsek valamit? - néztem rá.
- Nem kell. - mosolygott - majd a barátodat megkérem, hogy segítsen. Remélem fog segíteni!
- Biztosan. - mosolyogtam. 
- Na, akkor nyomás befele. Harry már vár titeket!
Kuncogva siettem be a házba, ahol elsőnek megszabadultam a felesleges ruharaboktól, azaz kabáttól, sáltól és csizmától. A helyükre raktam őket, majd bementem a nappaliba, ahol Lilly már boldogan csimpaszkodott Harry nyakába. 
- Harry! - mosolyogva néztem rájuk. Barátom rám nézett, és széles mosolyra húzódtak ajkai.
- Szia. - odasétált hozzám, kezei között még mindig Lillyvel, és egy érzelmes csókot nyomott az ajkaimra.
A csókjából be kéne tiltani a kisadagokat, és csakis nagy tételben árulni a számomra.
- Fúj! - Lilly kijelentése, amely azt hordozta magában, hogy bizony ez, amit Harryvel csináltunk undorító volt, engem, Harryt és anyut is nevetésre késztetett.
- Mi a probléma Kisasszony? - kérdezte Harry Lillyt, és megcsiklandozta a hasát.
Lilly hangosan felkacagott. 
- Volt fúj! - kislányom vágott egy grimaszt, de közben vigyorgott. 
- Szeretem anyukádat, és megfogom puszilni. - Harry még egyszer megcsiklandozta a karjaiban tartott kislány hasát.
- Juj! - Lilly újabb grimaszára Harrynek egy újabb csiklandozás volt a válasza.
- Ez nem fúj. Ez finom! Finom anyukád puszija. 
- Igen! - bólintott Lilly.
- Akkor mi ez a fúj? - csodálkozott Harry.
- De te nem! - rázta fejét Lilly.
- Mi én nem?
- Ha te adsz nekem puszit, akkor az nem finom. Az fúj. - vettem át a szót, hogy Harry megértse mire is akar kilyukadni lányom. Tudtam, hogy nem olyan egyszerű egy kisgyereket megérteni. Az elején még nekem is nagyon nehéz volt hozzászoknom arra, hogy milyen szót milyen hanglejtéssel mond ki, milyen hibával, hogy aztán rájöhessek, hogy pontosan mit is akar kimondani. Hogy pontosan melyik az a szó, amit ő kiakar mondani. Vagyis nem csak akarja, hanem ki is mondja, csak még furcsán és gyerekbeszéddel.
A legaranyosabb beszéddel a világon.
- Pedig az én puszim is finom! - kérte ki magának Harry.
- Nem. - nevetett Lilly. 
- De igen!
- Nem!
- De-de!
- Nem! - rázta a fejét nemlegesen lányom.
- Pedig Harrynek is finom puszija van. - szólaltam meg én, aki eddig csak jóízűen nevetett azon, hogy a barátja és a lánya hogyan szócsatázik. 
- Bizony ám! - Harry puszit nyomott Lilly arcára - finom volt?
Lilly csupa mosoly és csupa szeretet lett.
Bólintott.
- Igen. - és odabújt Harryhez. Az én szívem pedig pillanatok alatt elolvadt, és a lelki fényképezőgépemmel lefényképeztem ezt a pillanatot.
Pillanatok, amiket nem lehet lefényképezni, amiknél nincs idő arra, hogy elővegyük a fényképezőgépet, telefont. Pillanatok, amiket nem lehet újra átélni. 
Ezért kell kiélvezni minden pillanatát, mert nagyon hamar elszáll egy-egy momentum az életünkben. 
Ezért kell, hogy az agyunk ezeket a pillanatokat lefényképezze és elraktározza az egyik polcán szépen bekeretezve. Sok-sok ilyen pillanatból végül lesz egy nagy polc, telis-tele lefényképezhetetlen pillanatokkal.
Mint ez a pillanat.  

Anyuval összenéztünk, és tudtam, hogy ugyanarra gondol, mint én. Lilly oda meg vissza van Harryért, és szerintem ez sosem fog megváltozni, csak még inkább erősebb lesz.
Hiszen az elmúlt napokban is rengeteg időt töltöttünk együtt hármasban, így Lilly még inkább közelebb került Harryhez, aki aztán teljesen boldogan ült le játszani a lányommal, vagy éppen bármi őrültségben benne volt, amit Lilly kitalált.
Tudtam, hogy ha nem is most, de eljön az a pillanat, amikor az én csodaszép kislányom az apukájának fogja tekinteni barátomat. Nem mondom azt Lilly előtt, hogy Apa. Mert tudom, hogy nem ő az apukája, és nem fogom ráerőltetni, hogy ezt a nevet használja. Nem kell Apának hívnia Harryt.
Ő neki vagy Har, vagy, ha van kedve akkor a teljes nevén szólítja.
De nem Apának. És ez így is van jól. 
- Most már le kell vennünk a kabátodat és a csizmádat, mert gondolom meg sem álltál egy másodpercre sem, csak rohantál be Harryhez. - Lillyt átvettem Harry karjaiból.
- Neeem! - nevettet, és nyújtózkodott vissza az előző helyére.
- Majd, ha levettük a kabátot, csizmát és minden egyéb ruhadarabot, ami nem kell rád a lakásba. - indultam el vele az előtérbe, ahol leraktam.
Anyu és Harry nevetését hallottam magunk mögött.
Apu is társult hozzájuk a nappaliban, és röviddel utána már mi is újra ott voltunk.
- Megvettétek a fát? - kérdezte anyu.
- Igen! - kiáltott fel Lilly, mire apu elnevette magát, és felvette unokáját.
- Mondd el a mamának, mekkora fát vettünk!
- Ekkorát! - Lilly kinyújtotta a kezét, és úgy illusztrálta, hogy a fa milyen nagy. 
- Olyan nagy? - Anyu tágra nyílt szemekkel, és csodálkozva nézte unokája kezét, hogy az milyen magasra mutat.
- Igen! 
- És hol van ez a nagy fa? - anyu kérdésére Lilly a nagypapájára nézett.
- Még kint az autón. Mindjárt behozom. 
- Segítek. - mondta Harry - ne egyedül cipeld be. 
- Azt megköszönném. - mosolygott apu Harryre.

****

- Meghoztuk a fát! - mondta apu hangosabban a megszokottnál, hogy felhívja magára a figyelmünket. Mi, lányok a konyhában voltunk, és sütögettünk, de erre a mondatra mindent abbahagytunk, és kimentünk a nappaliba, ahol a fa már a talpba volt belerakva, és oda volt rakva, ahol nálunk mindig is található volt karácsonykor a fenyőfa. 
Sokan már december elején, vagy éppen karácsony napja előtti hétben díszítik fel a fát, de mi nem szerettük ezt. Mi jobban szerettük, ha a fa igazi, és nem mű, ami ugyebár együtt jár azzal, hogy hullanak a levelei, és így inkább mindig december 24.-én díszítjük fel este. 
Anyu süt, és előkészít mindent holnapra, valamint vacsorát csinál, míg én és apu, idén Lillyvel és Harryvel a fát díszítjük.
Ez nálunk a hagyomány.
- Hű! - Lilly szemei még annál is erőteljesebben csillogtak, mint amikor meglátta a fát, de most így talpba állítva, és a nappalinkba tudva, tényleg meg kell mondanom, hogy sokkal szebb, mint ott volt az eredeti helyén.
De mástól ennek a fának ez a helye.
- Nagyon szép. - mosolygott anyu.
Ő mindig rám és apura bízta a fenyőfa vásárlást, mert elmondása szerint sosem csalódott egyik fában sem, amit választottunk.
Így a fenyőfa díszítés mellett, a fenyőfa kiválasztása is a mi dolgunk volt.
- Akkor kinek van kedve fát díszíteni? - kérdezte apu vigyorogva, és direkt Lillyre nézett.
- Én! - kiáltott fel, és már ment is a dobozhoz, amiben a díszek voltak. 
Anyu visszavonult a konyhába, hogy elkészítse a vacsorát, amit a karácsonyfa feldíszítése után elfogunk fogyasztani. Persze senki ne gondoljon semmi különlegesre, csak egy kis saláta, csirkemell és párolt zöldségek lesznek mártással. 
Apu elsőnek Harryvel felrakta az égőket a fára, és csak utána kezdtünk neki a díszek felrakásának. Lilly, amelyik dísz megtetszett neki már rakta is fel a fa legalsó részére, hiszen csak azt érte el.
Miközben egy lila karácsonyfadíszt raktam fel a fára, Harry mögém jött, és átölelt.
- Első karácsonyunk. - suttogta a fülembe, és nyomott egy puszit az arcomra.
- Így van. - elmosolyodtam, és a kezeimet a kezeire raktam.
- Annyira boldog vagyok veled, Rosie. Olyan jó így veled lenni. 
- Hogyan?
- Így a fenyőfa előtt, de úgy is, hogy együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Hogy nyugalomban élünk, szerelemben.
- Mert szeretjük egymást. - a fejemet hátra döntöttem a vállára.
- Nagyon szeretlek. - még szorosabban ölelt magához - de tudod. A média már kezd találgatni. 
- Miről?
- Hogy együtt-e vagyunk. 
- Hová akarsz kilyukadni? 
Maga felé fordított, és a szemeimbe nézett.
- Szeretném elmondani mindenkinek, hogy milyen piszok nagy mázlista vagyok, amiért te vagy a barátnőm, és hogy mennyire boldog vagyok veled. - simított végig az arcomon. Elmosolyodtam. És a szívemet melengették a szavai, és az érintése. 
De maga Harry is melegséggel töltött el, még ha csak ránéztem, akkor is.
- Szóval? - kérdezte, amikor már pár perce nem csináltam mást, csak őt néztem mosolyogva, és valószínű bambán is. 
- Jó. Mondd el mindenkinek, hogy együtt vagyunk. - mosolyogtam.
Harry meglepődött, ugyanis a tekintete döbbent lett. Mire számított?
- Komolyan? - kérdezte.
- Persze.
- Azt hittem, hogy azt mondod ez még neked korai, és nem akarod, hogy a média a nyomodban legyen, és ilyenek.
- Persze, azt nem akarom, de szeretném, ha tudnák, hogy ez a fiú az enyém, én pedig a tiéd, és hogy boldogok vagyunk együtt. Szeretném, ha megtudnák, és azt is tudom, hogy csak az elején lesznek a nyomunkban a paparazzók, utána már leszállnak rólunk. 
- Így igaz. És akkor ez most komoly? Elmondhatom majd mindenkinek, hogy a barátnőm vagy? - széles vigyor ült ki gyönyörű arcára. Nem csak a nevetés, de a vigyorgás is ragályos, így én is vigyorogni kezdtem.
- Elmondhatod, igen!
Harry felnevetett, a karjaiba kapott és megforgatott. Nevetve kulcsoltam a nyaka köré a kezeimet, és élveztem a pillanatot, amit a repülés okozott, ennek a fiúnak a karjaiban.
Felszabadultság. 
Öröm.
Szerelem. 
- Anya! - Lilly kacagó hangja széles mosolyt csalt az arcomra, és Harryére is, aki letett, és egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra.
- Nagyon szeretlek. - suttogta.
- Szeretlek Harry. Nagyon. - halkan beszéltem, miközben a szemkontaktust nem szakítottam meg. Harry elvigyorodott, odalépett Lillyhez, felkapta a karjaiba, és magasba emelte.
- Annyira szeretem az anyukádat!
Lilly kacagott hangosan, kis kezeit kinyújtotta. Mosolyogva, és elérzékenyülve figyeltem őket.
- Te is nagyon szereted anyukádat igaz? - kérdezte Lillytől Harry.
- Nagyon. - mondta Lilly gyerekbeszéddel, ami még cukibbá tette.
- Öleljük meg! - barátom kislányommal a karjában odajött hozzám, és úgy vontak egy szoros ölelésbe. Lilly a nyakam köré fonta kis karját.
- Nagyon szeretlek titeket! - mondtam elérzékenyülve, miközben Harryt átöleltem a derekánál, Lillyt pedig a hátánál.
 Lilly nagy puszit nyomott az arcomra. Harry mosolyogva nézett ránk, Lilly pedig ránézett és úgy mondta. - Szeretlek, Har. 
Harry hirtelen azt sem tudta mit mondjon, csak nézett rám nagy szemekkel, mint aki el sem hiszi, amit hallott.
Őszintén én sem hittem el, de tudtam,  Lilly teljesen komolyan mondta. Harry elmosolyodott, de látszott rajta, hogy meg van hatva, erről árulkodtak csillogó szemei.
Szorosan megölelte Lillyt.
- Én is szeretlek kis királylány. - rám nézett hitetlenkedve.
Könnyes szemekkel néztem őket, és még szorosabban öleltem át őket. Ezt a két fantasztikus embert, akit mindennél jobban szeretek.
Még, ha Harryvel csak két hónapja is vagyunk együtt, de borzasztóan szeretem, akkor pedig minek titkolni? 
Miért is ne mondhatnám el az érzéseimet?
Szeretem őt!
Szipogást hallottam, a szemem sarkából pedig láttam anyut a konyha ajtajában, hogy ott áll, és minket figyel apuval együtt.
Mosolyogtak mind a ketten.
Lassan elhúzódtam Harrytől, és odamentem hozzájuk. Mind a kettejüket szoros ölelésbe vontam.
- Nagyon szeretlek titeket! Annyira, de annyira! - puszit nyomtam mindkét szülőm arcára.
- Mi is szeretünk téged, Rosie. - anyu simogatta a hátamat. Küszködött a könnyeivel.
- Büszkék vagyunk rád. - mondta apu.
- Jó látni, hogy ilyen boldog vagy. - simogatta meg az arcomat Édesanyám, amikor elhúzódtam tőlük.
- Nagyon. - mosolyogtam. 
- De fejezzük be a fenyőfadíszítést, aztán vacsorázhatunk. - mondta apu, és visszament a fához. Megpusziltam anyu arcát, aki letörölte kibuggyanó könnyeit, és visszasétált a konyhába, boldog mosollyal az arcán.
Folytattuk tovább a fa feldíszítését. Harry felvette Lillyt a nyakába, így könnyebben elérte lányom a fenyőfa magasabban lévő ágait. Mosolyogva díszítettük a fát, miközben az egész házat halk karácsonyi zene töltötte be. 
Na, ez az amiért szeretem a karácsonyt. A boldog mosolyokért. A karácsonyi zenékért, és azért, hogy mindenki magát adja ezen az ünnepen. Legalábbis itt nálunk. 
Imádom ezeket az embereket, akik a családtagjaim, és soha, semmi pénzért nem cserélném el őket. 
Jó másfél óra múlva a fa teljes pompájában állt a nappaliban. Vagyis egy hiányossággal. 
A tetejéről hiányzott a csillag. 
- Kicsilány. Felrakod? - apu Lilly felé tartotta a csillagot, aki lelkesen bólogatott. Apu a nyakába vette szeretett unokáját, és felemelkedett. Felálltam a létrára, Harry fogta a lábaimat, hogy nehogy leessek, és segítettem Lillynek a csillagot a fa tetejére illeszteni.
Most volt tökéletes az egész.
- Wow! - hallottam meg anyu hangját. Ez lenyűgöző! - jött be anyu a nappaliba. Lilly már mellettem állva szemlélte ámulva a színes gömbökkel feldíszített fenyőfát.
Felvettem a karjaimba, és puszit nyomtam puha arcára.
- Tetszik? - kérdeztem tőle.
- Széép! - mosolygott, de a tekintetét egy percre sem vette le az óriás, csillogó fenyőfáról.
- A te érdemed, Lilly. Miattad ilyen szép ez a fa! - mondta mosolyogva Harry.
- Nem. Papa, te, anya! - rázta a fejét lányom.
- Igen, mindegyikünk érdeme, de a tiedé a legjobban. - mosolyogva nyomtam puszit az arcára. 
A fejét a vállamra hajtotta, szorosan ölelte a nyakamat, és közben a fát nézte.
- Elmegyünk fürdeni. - simítottam meg a hátát.
- Nem!
- Oké, akkor elsőnek vacsorázunk, és elmegyünk.
- Ne!
- Fent maradhatsz még egy kicsit.
- Jó!

A vacsora a legtökéletesebb hangulatban telt, és már előre tudtam, hogy a holnapi ebédünk is ugyanígy fog eltelni. Szeretetben és békességben. Lilly a vacsora alatt folyton kilesett a nappaliba, hogy nézze a fenyőfát, vagy mintha attól tartana, hogy egyik percben csak eltűnik. De megnyugtattam, hogy az a fenyőfa akkor is ott lesz, amikor megvacsoráztunk. 
Örültem, hogy a szüleim ilyen jól kijönnek Harryvel, és ennyire jól eltudnak egymással beszélgetni. Mert most is ez történt. Beszélgettek, nevetgéltek. Ha én nem lettem volna ott, akkor szerintem ugyanilyen lelkesedéssel társalogtak volna együtt.
Bár arra nagyon kíváncsi lettem volna, hogy miről is beszélgetett Harry anyuval, mielőtt megérkeztünk..
A vacsora után én felmentem Lillyvel az emeletre, hogy lefürdessem, addig Harry lent maradt, és segített anyunak elpakolni. 
- Megfürdesz és már mehetünk is le. Ahol majd megnézheted, hogy milyen a fenyőfa teljesen kivilágított állapotában. - mosolyogva néztem Lillyre, aki a habok között ült a hatalmas kádban. 
- Jó! - csillogtak a szemei, és elvette a tusfürdőjét, amit átnyújtott nekem. Egy kis célzás arra, hogy már fürödni szeretne. 
Nevetve kezdtem el lemosdatni őt.
  Miután teljesen tisztán, már pizsamában volt Lilly, megfogtam a kezét, és lassan lesétáltunk a nappaliba, ahol már minden villany le volt kapcsolva, és csak a karácsonyfán elhelyezkedő színes égők nyújtottak világosságot a nappaliba.
A kandalló begyújtva, ami felett kis csizmák lógtak, hiszen a Mikulás holnap abba rakja bele az ajándékokat. Lilly, Rosie, Harry, George&Kate.
Ezek voltak ráírva a csizmákra. Anyu és Apu minden évben egy csizmán osztoztak, mivel elmondásuk szerint a házasélettel már egy csizmában sétálnak, így ők egybe kapják az ajándékaikat. 
- Ó. - lenéztem Lillyre, akinek a szája ahogyan mondta is, egy "o" betűt formált, és azonnal elveszett a színes égők világában.
Lesétáltunk a nappaliba, ő pedig azonnal a fenyőfához ment. Felnézett rá.
- Ó. - ismételte meg magát.
Mi mindannyian mosolyogva, de azért nevetve néztük Lilly ámulását.
- Tetszik? - kérdezte tőle anyu, és odasétált hozzá.
- Igen! - Lilly egy percre sem vette le a szemét a karácsonyfáról.
- Holnap reggelre már itt lesznek alatta az ajándékok, amiket a Mikulás ma éjjel fog nekünk hozni! - anyu felvette a karjaiba Lillyt, és beszívta az epres tusfürdős illatát.
A legjobb illat volt a világon, egy kisgyerek illata. Főleg a saját gyermekemé.
Lilly mosolyogva bújt anyuhoz, aki odasétált vele a kanapéra, és leült. Lilly anyu ölében ült, feje nagymamája mellkasán volt, miközben átölelte.
- Van forrócsoki, és süti. - mondta nekem Harry, és lehúzott az ölébe a kanapéra. Begubóztam magam az ölelésébe, a lábaimat felhúztam, és a kanapéra tettem.
- Oké. - megpusziltam a mellkasát, majd ráhajtottam a fejemet.
- Akkor nézhetünk mesét? - Apu megkereste a választott mesét.
- Mit nézünk? - kérdeztem.
- Polar Express.
- Oké.
Ezzel apu elindította a mesét, ami egy kisfiú lenyűgöző utazásáról szól, Karácsony éjjelén. Lenyűgöző mese, és akárhányszor megtudnám nézni karácsonykor. 
Szóval hagytam, hogy Harry szorosan körém fonja karjait, csókot nyomjon a hajamra, és a filmmel együtt én is elinduljak egy csodálatos karácsonyi utazásra. 

Remélem tetszett! :)
Hagyjatok magatok után valami nyomot, kérlek. 
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/