21. rész ~ Számomra a barátság

Rosalie Parker

Éreztétek már azt, hogy valami tényleg nagyon jó történt veletek? 

Hogy az a nagyon jó, körbeöleli a szíveteket és melegséggel tölt el?

Amikor nem vágysz másra csak arra, hogy ezt az érzést egész nap, egész héten, sőt mindig érezd?

Hogy ha mindig érezheted, akkor te leszel a világ legboldogabb embere?

És legszívesebben örömtáncot járnál, amiért a rossz után végre jó történik veled?

A sok rossz után, ami történt velem az elmúlt hónapokban, most, ebben a pár napban csakis jó dolog jött a napjaimba.

Hiszen a legrosszabb az, hogy akik a barátaim voltak, azok mind elhagytak. Elfordultak tőlem. És akármennyire nem mutatom, nagyon fáj, hogy ezt tették velem.

Én azt hittem, hogy a barátaim, de az ilyenek meg sem érdemlik, hogy valaki ezt a szót használja rájuk. 

Barát?

Általában az az ember nem, aki ott áll melletted mindig?

Aki, hogy ha szükséged van rá, akkor ott van masszívan és nem kell attól félned, hogy elküld.

Nem kell attól félned, hogy kinevet, mert nem fogja megtenni.

Tanácsot ad, amit meghallgatsz. Tanácsot adsz, amit meghallgat. 

Csak jók a szándékaid, szándékai. Csak jót akartok egymásnak. 

Nem kételkedik benned.

És, ami a legfontosabb. Megbízik benned.

Én ezt a barát fogalmat teljesen átértelmeztem azok után, amiket velem tettek. 

Mindegyik igaz volt rájuk, mert teljes mértékben, vállszélességgel mellettem álltak, én pedig mellettük.

Aztán bumm.

Megszűnt mindez, miután bejelentettem, hogy egy kis magzatot hordok a szívem alatt.

Nem bírta, felfogni.

Napokig sírtam. Hívtam őket, de nem vették fel.

Mert, igen. Miután kiderült, hogy őket én így nem érdeklem, felhívtam őket, de nem válaszoltak rá.

Se a hívásra, se az üzenetre. Semmire.

Folyamatosan növekedett a kisbabám, és annyira elszerettem volna mondani a legjobb barátnőmnek, hogy éppen mi van vele, de nem tehettem. Mert nem volt legjobb barátnőm. 

Nem volt olyan személy, akinek úgy mindent elmondhattam volna. 

Szükségem volt valakire. 

Emilyre.

Ő a legjobb barátnőm, vagyis a volt legjobb barátnőm.

Nagy szükségem lett volna rá. Érezhette volna, amikor a babám rúg. Elmehettünk volna vásárolni babaholmikat. Láthatta volna a kórházban a kisbabámat. 

Ott lehetett volna az első oltásnál, és nem mellesleg ő lehetett volna a keresztanyja Lillynek. 

De nem.

Őt nem érdekeltem. Mélységesen csalódtam benne. Ilyet egy barát nem csinál. 

És hogy ki Lilly keresztanyja és keresztapja? Senki.

Nem tudtam megkeresztelni, mert nem tudtam ki lenne arra alkalmas, hogy Lilly keresztszülője lehessen. Emilyet akartam, de ő nem lesz.

Eldöntöttem, hogy, ha lesz megfelelő személy az életemben, aki kiérdemli azt, hogy Lilly kereszt anyunak, kereszt apunak hívja, akkor majd megkereszteljük. De addig nem.

Most pedig?

1 hét alatt szert tettem 2 új barátra. 

Dean és Harry.

Ők nem ítélnek el azért, mert gyerekem van. 

Nem néztek rám máshogy, amikor megtudták.

Deannek én mondtam el, hogy van egy lányom, és az első sokk után, megemésztette, és beszélgettünk róla. Pedig megtehette volna, hogy elfut a kávézóból, amint megtudja. Vagy, miután kisétálunk az ajtón ő jobbra megy, én balra és azután már nem fogunk találkozni. 

De nem ez történt, mert beszélgettünk, és ma is találkoztunk.

Harryvel pedig tegnap találkoztam először. Ő neki még nem álltam volna készen elmondani, hogy lányom van.

Miért?

Nem tudom. 

Ő híresség, és biztosan nem akarja, hogy majd egyszer, ha lefényképeznek vele, akkor plusz egy gyerek is ott legyen, és így pletykák hegyét elindítva. 

De ne is tervezzek ennyire előre. 

Nem akarok egyik új barátommal sem nagyon tervezni.

Egyáltalán meddig leszünk barátok?

1 napig?

1 hétig?

1 hónapig?

De nem számít. Nekem az a fontos, hogy most van két ilyen fantasztikus fiú az életemben.

Mit nem számít? Még szép, hogy számít meddig leszünk barátok!
Nem akarok megint elveszíteni barátokat. Én már azt végképp nem bírnám ki. 

Vagyis nem hiszem, hogy két barát elveszítését megint áttudnám vészelni..

- Rosie! - térített vissza egy hang a valóságban, akinek a tulajdonosa a mellettem ülő fiú volt. Eléggé bezárkóztam a gondolataimban, és észre sem vettem, hogy közben Harry itt ül mellettem. Pedig itt ült, mióta megöleltük egymást. Zavartan nézett az arcomra, és ráncolta a homlokát- sírsz? - kérdezte, amikor is látta, hogy az arcomon egymás után folynak a könnyek.

- Jól vagyok. - megtöröltem a szemeimet, hogy ne látszódjon a sírásom nyoma. De hát azt nem lehet eltüntetni egyik pillanatról a másikra, mivel a szemeim pirosak. És ő sem hülye. Tudja, hogy sírtam.
- Aki jól van az nem sír. - közelebb csúszott hozzám az ágyon, és érdeklődve nézte az arcomat- mi jutott eszedbe? Vagy velem van a baj?
- Dehogyis! Nincs veled semmi baj. - szipogtam. Harry átnyújtott nekem egy papír zsebkendőt, amit a zsebéből vett elő. Elvettem tőle és azzal töröltem le a szemeimet, majd fújtam ki az orromat.
- Akkor? - kérdezte lágyan- Rosie. Nem szoktunk csak úgy sírni. 
- Eszembe jutott valami.. - sóhajtottam, ahogyan visszaemlékeztem arra a gondolatra, ami percekkel ezelőtt beférkőzött a fejembe. 
A barátság.
A barátok.
Minden, amit elveszítettem.

- Elmondod mi volt az? - kérdezte, miközben a szemeit le sem vette rólam. Tudtam, hiszen hallottam a hangján, hogy nem erőlteti. Ha nem szeretném, akkor nem mondom el. 
Annyira jól esik a törődése, és az hogy érdekli mire gondolok.
- Mondtam, hogy a barátaim nem kerestek, miután megtudták hogy Lilly van nekem a hasamban, és most pedig itt vagy te és a Dean. Akiket nem zavar, hogy van egy lányom. Sőt, játszotok vele, és olyan jól kijöttök Lillyvel. Ők pedig? A barátaimnak mondták magukat, és én annak is hittem őket. Aztán mit kaptam? Semmit. Még csak annyit sem, hogy amúgy fiad vagy lányod született?!
- Ők nem barátok. Ha barátok lennének, akkor teljes mértékben melletted álltak volna, illetve melletted állnának a mai napig. De nem tették. Nem érdemlik meg a barátságodat, és az ilyenekre nem szabad még a gondolataidat sem pazarolni. Foglalkozz a jó dolgokkal. - mosolygott, és megszorította a kezemet biztatóan, amit időközben megfogott, és a combjára rakott.
- Például azzal, hogy kaptam két nagyon jó barátot a Sorstól? - elmosolyodtam. Természetesen Harryre és Deanre gondoltam a két jó barát szó alatt.
- Igen. - mosolygott - Most már örülök, hogy bele vágtam a ketrecharcba. - nevetett- lett egy ilyen jó lány az életemben.
- Nem kellett volna belevágnod sem!
- De így megismertelek téged és Lillyt. - mosolygott. Követtem a cselekedetét és én is elmosolyodtam. - Na, meg persze az is egy jó dolog az életedben, hogy van egy fantasztikus lányod. Nagyon aranyos. Ő határozottan egy jó dolog az életedben, még ha én meg a Dean nem is, mert nem vagyunk annyira cukik. - nevetett, és én is nevetni kezdtem.
- Határozottan Lilly sokkal cukibb. Na, meg nem szőrös az arca. - nevettem, és ráböktem az arcára, ahol a felső ajka felett egy kis bajusz növekedett.
- Naaa! Kikérem magamnak! A bajszom igenis cuki. - mondta komolyabb hangnemmel, hogy meggyőzzön az igazáról. Vigyorogva néztem rá.
- A bajusz esetleg férfias lehet. A babaarcodat próbálod férfias színekben feltüntetni. - kuncogtam, ő pedig elképedve nézett rám.
- Milyen babaarc? Férfias arcom van!
- Igen, aha. - nevettem - hát, persze, Ha neked ez a tudat jólesik. - nevettem.
- Te folyamatosan megsértesz engem! A házamban is megsértettél nem is egyszer. Nagyon neveletlen vagy.
- Vagy inkább te vagy túl érzékeny. - vigyorogtam, ő pedig eltátotta a száját.
- Sok kell ahhoz, hogy ezt megbocsássam! - húzta fel az orrát sértődötten, én pedig felálltam.
- Menjünk le, és sütök sütit. Csokisat. - mondtam, ő pedig rám nézett. 
- Folytasd. 
- Mit? - ráncoltam a homlokomat.
- Azt, hogy milyen süti lesz. Csokis?
- Tripla csokis? 
- Igen?
- Csoki öntettel a tetején. 
- Igen?
- Mást nem tudok!
- Oké, akkor így áll az alku. - vigyorgott, és felállt.
- Ne vigyorogj a bajszod alatt! - vigyorogva néztem rá. 
- Te se! - vigyorgott, és odanyomta a mutatóujját a felső ajkam felé. 
Bosszúsan néztem rá, majd odanyúltam ahova ő is.
- Nekem nincs ott semmi! - simítottam meg a felső ajkam feletti bőrrészt.
- Mondogasd csak magadnak. - nevetett.
- Nekem tényleg nincsen! Ellenben veled. 
- De szexi!
- Ó. - megforgattam a szemeimet- mehetünk le?
- Persze. De megint illetlen vagy! Forgattad a szemeidet!
- Nem kell észrevenned minden apróságot. - kuncogtam.
- Elsiklok efelett, és csak arra gondolod, hogy tripla csokis sütit fogsz sütni. Szóval mehetünk. - vigyorgott, és már ment is ki a szobámból, egyenesen le az emeletre.
Milyen otthonosan érzi magát. 

*****

- De az nem oda! - mondta hangosan Lilly, miközben a bárszéken ült Harry mellett és puzzleztek. 

Miután lejöttünk Harryvel a konyhába, Anyu megkínált minket ebéddel, de se én, se Harry nem kértünk. Én nem voltam éhes, Harry pedig már evett.

Anyunak elmondtam, hogy csokis sütit fogok sütni, ő pedig mondta, hogy magunkra hagy minket. Lillyt is vitte volna, de a Kisasszony nem volt hajlandó felmenni.

Így anyu mosolyogva hagyott minket hármasban, és ment el egy jó barátnőjéhez, onnan pedig Apuhoz megy majd, akivel végül hazajönnek este.

Szóval most hárman vagyunk itthon. Lilly, Harry és én. 

A konyhában vagyunk.

Én sütök, vagyis az alapanyagokat mérem ki, míg Lilly és Harry játszanak. 

- De ide is belepasszol! - kontrázott rá Harry, és igaza volt. Odanéztem, és láttam, hogy tényleg beleillik, de viszont teljesen más szín volt. Míg a kis formán, amit Harry a másikhoz passzolt piros szín volt, addig a többi kis puzzle kockán mellette, arany. Logikusan az tényleg nem passzol oda, és Lillynek van igaza.

- Nem jó! - lányom megrázta a fejét, és sóhajtott Harry értetlensége miatt. Kivette azt a kis darabot, és oda rakta, ahova az illik. - így! - nézett Harryre.

- Jól van! - duzzogott a fiú, akit egy 2 éves levert puzzlezésben- de te már sokszor kiraktad! - nyújtotta ki a nyelvét Harry Lillyre, és ebben a szent pillanatban elgondolkodtam rajta, hogy ki a 2 éves.

- Nem sok! - mondta Lilly, én pedig nem feltűnően, de kijavítottam.

- Nem sokszor raktad még ki igaz? Csak kétszer. - mosolyogva néztem rá, miközben az kimért alapanyagokat egy tálba öntöttem.

- Igen! - bólintott Lilly - kétszer!

- De előnyben vagy! Sokkal jobban, mint én. - mondta Harry, és még mindig nem adta fel azt, hogy meggyőzze Lillyt, hogy azt a kis puzzle darabot oda is rakhatta volna, ahova szerette volna. 

-Ah. - sóhajtott Lilly, és megfogta a fejét. Nevetni kezdtem a helyzeten, Harrynek az ajkait pedig halk kuncogás hagyta el. 

- Te ügyesebb vagy. - mosolyogva nézett Harry Lillyre, és megsimította a haját.

- Te is az vagy! - mosolygott rá Lilly.

- Nehéz ez a puzzle ugye? - kérdezte Harry a kislányomat, és a puzzlere bökött.

- Igen! - bólintott Lilly.

- Harry. - szólaltam meg, és az említett személy rám nézett- ez egy 24 darabos puzzle. - vigyorogva néztem rá. Ő összeszűkült szemekkel nézett rám, mivel nagyon jól tudta, hogy mire céloztam. 

- Anyukád nagyon szemtelen! - fordult Harry Lilly felé, majd leszállt a bárszékről. Lányom füléhez hajolt, és suttogott bele valamit, mire ő kuncogni kezdett gyermeki hangján, és aprókat bólintott. A fiú erre vigyorogni kezdett, majd odasétált hozzám- szóval Rosalie. Kell neked egy kis jó modor! 

- Ülj szépen vissza a helyedre! - néztem végig rajta.

- Beszélgessünk. - megtámaszkodott mellettem a pulton, és túl közel volt hozzám. Túl közel ahhoz, hogy tudjam készül valamire. 

- Oké, de úgy is tudunk beszélgetni, ha te ülsz, én pedig csinálom a süti tésztáját. Szóval ülj szépen vissza. - mutattam a bárszékre, ahol pár perccel ezelőtt is ült.

- Oké. - mondta, majd megfordult, hogy visszaüljön a helyére. De azzal a lendülettel, ahogyan megfordult, fordult is vissza, és a vállára dobott. Reagálni sem volt időm. Meglepődésemben egy sikítás hagyta el a számat.

- Harry rakj le! - ütöttem meg a hátát, de süket fülekre talált a kérésem. Nem csinált semmit csak a vállán tartott.

- Mindig szemtelenkedsz!

- Nem fogok többet!

- Ezt nem hiszem el.

- Jó ne is, mert lehetetlen, de hát nem direkt csinálom, csak úgy jön!

Lilly kacagva figyelte az eseményeket, és mind a ketten ránéztünk.

- Megfürdessem anyukádat? - kérdezte tőle Harry.

- Ne! - mondta Lilly és elnyújtotta az "e" betűt.

- A lányodnak köszönheted, hogy megkegyelmezek! - lassan lerakott a földre, majd felegyenesedett, én pedig odamentem Lillyhez és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára- de ezt megérdemled! - vigyorgott, majd a lisztbe markolt és azt a hajamra szórta, beterítve engem mindenhol a fehér porral. 

- Harry! - néztem rá elképedve, ő pedig nevetni kezdett, én pedig megkerültem a pultot, és odasiettem hozzá a kezemben a lisztet tartalmazó dobozzal.

- Ne merd! - mutatta fel az ujját és a háta a pultnak nyomódott. Vigyorogni kezdtem szorult helyzetén.

- Ó, hát lássuk csak.. - elgondolkodtam, majd a dobozt meglendítettem, így beterítve Harryt mindenhol liszttel.

- Mi a ..? - nézett rám tátott szájjal.

- 1-1. - vigyorogtam, és a dobozt leraktam. 

- De te többet adtál!
- Mert többet érdemeltél!

- Gyere ide. - nyújtotta ki a karjait és felém indult. 

- Nincsen ölelés, se semmi!

- Rosie! - vigyorgott, és a hosszú karjainak hála nagyon gyorsan elkapott és magához szorított, így az én ruhámat is összelisztezve.

- Engedj el! - mocorogtam a karjai között.

- Mindenkinek kell ölelés. Egy nagy baráti ölelés! - nevetett és szorongatott a karjaiban.

Feladtam a küzdelmet és nevetni kezdtem, hiszen így is úgy is tiszta liszt a ruhám. De ő nem hagyta abba, és még a hajamat is összeborzolta, hogy biztosan nehezebben tudjam majd kimosni belőle a lisztet. 

Mind a ketten nevetni kezdtünk, Lilly pedig minket nézett kacagva.

Biztosan azt gondolta, hogy "Anya és Harry nem normális!"

De ez nem is baj.

És tudjátok mit jelent számomra a barátság?

Ezt!

Véleményeiteket várom! :)

Örülnék, ha leírnátok a véleményeteket Harryől és Rosieról, valamint a barátságukról. :)

Remélem tetszett.
FACEBOOK CSOPORT

Puszi: Szandi. ♥