79. rész ~ Apai szeretet

És már meg is hoztam az új részt! Bocsánat a csúszásért, de az elmúlt hetekben azt sem tudtam hol a fejem. De most visszatértem az újabb résszel, amihez remélem kapok tőletek pár véleményt! :)

Jó olvasást, lányok. 

Puszi: Szandi. ♥

Rosalie Parker

- Mi történt, kislányom? - anyu hangja olyan kétségbeesett, és talán tanácstalan is volt, hogy még szorosabban bújtam hozzájuk, és a könnyeim még inkább folyni kezdtek. 

- Hagyd őt, Kate. Majd elmondja. Sírja ki magát. - ezért volt ő az apukám.

Mert mindig, de mindig engem nézett, és soha nem sürgetett. Csendben ölelt, simogatta a hátamat és hagyta, hogy kisírjam magam a karjaiban, úgyis tudta, hogy erre van szükségem.

Nem tudom mióta ültünk ott az előszoba padlóján, talán eltelt már több perc, óra, vagy nap is. Lehet ez túlzásnak hangzott, de nekem pokolian fájdalmas percek voltak ezek. 

- Aggódom érte. - sóhajtott anyu, miközben fejét a fejemnek döntötte. 

Olyan érzésem volt, mintha fuldokoltam volna. Mintha az a rengeteg fájdalom minden percben jobban nyomta volna a szívemet, és amik kiakartak volna robbanni, hogy végre vége legyen a fájdalmuknak. 

De nem robbant szét.

A fájdalom viszont még jobban nőtt. 

Üvöltöttem volna, és mindent legszívesebben összetörtem volna, ha lett volna annyi erőm felkelni. 

- Nem tudom... - suttogtam válaszolva anyu legelső kérdésére, ami a csendben eltöltött percek után hangzott el a szájából.

- Mit nem tudsz? - nyomott apu egy puszit a homlokomra. Még szorosabban ölelt magához, és ez volt az a tipikus érzés, mint amikor gyerek voltam, fájt valamim, apu pedig szorosan magához ölelt, és mindig azt mondta, hogy kinyomja belőlem az ölelésével a fájdalmat.

De most ezt nem tudta. 

Ez már nem fájdalom volt. Ez a lelkem halála volt már. 

- Hogy mi történt.. - mereven magam elé néztem, és visszaidéztem magamban a történteket. 

Tényleg nem értettem semmit. Miért mondta Harry azokat?

"Nem szeretem azokat az embereket, akik játszanak mások érzéseivel."

Micsoda? Miért játszottam én Harry  érzéseivel? 

"...kihasználtál, és ennek a tetejében még régebben te basztad szét az életemet..."

"..Ehhez értesz, igaz? Hogy mindenkinek tönkre tedd az életét. Martinét is, és most az enyémet. Ki lesz a következő áldozat?"

Miért tettem tönkre Martin életét? Pont fordítva! Ő tette tönkre az enyémet!

- Nem tudod mi történt? - anyu elhúzódott tőlem. Homlokát ráncolva nézett rám. - Ezt meg hogy érted?

- Én...én azt hittem megbeszéljük a cikket... - kezdtem - de ő azt mondta, hogy nem szereti azokat az embereket, akik játszanak mások érzéseivel. És, amikor megkérdeztem, hogy micsoda, miért mondja, akkor azt mondta én is tudom miről beszél, nem kell kamuznom. Mondtam neki, hogy nem tudom miről beszél, mire ő, hogy nem kell a színjáték, és én összetörtem a szívét. Amikor megkérdeztem miért törtem össze a szívét, akkor azt mondta, hagyjuk, én arra sem vagyok képes, hogy elmondjam.

- Hogy micsoda? - se apu, se anyu nem értett semmit, láttam a tekintetükön az értetlenséget. 

- Hát ez az! Hogy én sem tudom! - elhúzódtam tőlük, hogy végre a tüdőm egy kis levegőt kapjon, mert eddig a szüleim karjai közé zárva erre nem igazán volt lehetőségem. - És hogy Martin életét is tönkretettem. 

- Te azét a gyerekét? - döbbent le apu. 

- Igen. Nem ő az enyémet, hanem én az övét. Sírni kezdtem, akkor pedig azt mondta, hogy ne sírjak. Neki kéne sírnia, mert én törtem össze a szívét. Nem akarta megbeszélni. Kértem, de nem. Megint azt mondta, hogy kihasználtam őt. Kellett a pénz, ezt mondtam neki, de ő csak annyit mondott, hogy leszarja. Ez nem mentség. És hogy ahhoz értek csak, hogy tönkre teszem mindenki életét. Martinét és az övét is. 

- Ez a Harry gyerek is ugyanolyan, mint az a másik! - apu hangja dühös volt - komolyan én most odamegyek hozzá!

- Várj, George. És utána mit mondott? 

- Én mondtam neki azt, hogy nem tettem tönkre Martin életét. És ő azt mondta, amit sohasem mondott, vagyis kérdezte, hogy csak a pénze kellett?

- Micsoda? - tágra nyílt anyu szeme. 

- Ez a gyerek is egy pöcs. - morogta apu. 

- Mit mondtál neki? - kérdezte anyu. 

- Hogy miért kellett volna a pénze? Soha nem használtam a kártyáját, akármikor is odaadta volna, hogy használjam. Amikor ruhákat akart venni azt sem engedtem neki. És, hogy van pénzem nekem is. Erre pedig azt mondta, hogy amit az ő sztorijának az eladásával kerestem. Kérdezte, hogy ez lesz az életcélom? - elcsuklott a hangom, ahogyan lehunytam a szemeimet, és újra magam előtt láttam Harry üres, fekete tekintetét. - Bemocskolom az embereket, és abból pénzt keresek, Gratulált, és azt mondta, hogy mélyre süllyedtem. - újra folyni kezdtek a könnyeim. Anyu magához ölelt, és simogatni kezdte a hátamat. 

- Én esküszöm megverem. - morogta aput - ilyen egy rohadékot! Mi az, hogy mélyre süllyedtél? Mégis miért süllyedtél volna mélyre? 

- Nem tudom.. - halk volt a hangom - de megütöttem. 

- Te? - nézett nagy szemekkel apu - gratulálok! - vigyorgott. 

- Azt mondtam neki, hogy takarodjon, nem tudom mi a baja, de menjen el és gondolkozzon, de ekkor már kiabáltam. Ő is kiabálni kezdett, miközben azt mondta, hogy álszent vagyok. Teszem a szépet és a jót, közben pedig kiderül, hogy minden szavam hazugság. Én mindent elmondtam neki, komolyan! - néztem végig szüleimen - elmondtam neki, hogy én írtam a cikkeket. Azt mondta, hogy sosem leszek hozzá őszinte, mert mindenkit csak kihasználok, aztán eldobom, mint egy rongyot. 

- Rosiem.. - sóhajtott apu, és a mellkasára húzott.

Hagyta, hogy egy kicsit kisírjam magam, miközben újra lassan simogatni kezdte a hátamat. 

- Tényleg jól tetted, hogy megütötted. Nem is értem. Mi lett a baja?

- Kétszer ütöttem meg. - suttogtam. Apu nevetni kezdett.

- Ez az én kislányom! Használd csak az öklödet!

- A tenyeremet használtam. 

- Nem baj. Legközelebb már az öklödet fogod. - nevetett jókedvűen, és nem tehettem róla. Én is elmosolyodtam, bár reméltem, nem lesz legközelebb. 

- Mért ütötted meg még egyszer? - kérdezte anyu. 

- Azt mondta, elmegy, addig sem kell velem egy levegőt szívnia. Azt feleltem neki, hogy eddig is tudott velem egy levegőt szívnia, mire ő, hogy  eddig nem tudta milyen vagyok. És amikor azt mondtam, hogy akkor menjen innen, azt válaszolta, hogy szívesen elmegy. Nem kíváncsi egy ilyen kis...

- Kis? - nyújtotta el anyu a szót, amit a levegőben hagytam lógni. 

Bólintottam. 

- Nem tudom. Nem fejezte be, mert akkor ütöttem megint meg. 

- De mégis mi a fene ütött belé? - tette fel a nagy kérdést anyu, amire én is azóta keresem a választ, amióta Harry elment innen. 

- Megbolondult. - még ha ennyi is lenne a dolgok hátterében, mint amennyit apu most mondott, de sajnos nem. 

Sejtettem, hogy ez a kirakós nincs kirakva és valami hiányzik. 

- Miért mondta Rosienak azt, hogy ő csak kihasználja az embereket? Harry tudja jól, hogy őt sosem használta ki. 

- Elvette az eszét a szerelem. 

- Ha valakit szeretünk azt nem bántjuk. - érvelt anyu apu állítása mellett. 

És mekkora igaza volt. 

Vagy éppen azt tudjuk a leginkább bántani, akit szeretünk. 

- Nem tudjuk mi jár a fejében, de kiderítjük, jó? - nyomott puszit anyu a homlokomra - de most már hagyd abba a sírást. Nem áll jól neked. - letörölte a könnyeimet, amik folyamatosan lassan folytak le az arcomon. 

- Azt mondta, megtiltja, hogy velük menjek a turnén, és új munka után kell néznem. 

- Ezt nem teheti! - kiáltott fel anyu. Szerencsére elhúzódott időben, így a fülemet nem érte a kellemetlen éles hang. 

- Meg van írva a szerződésed. Nem bonthatják csak úgy fel! - apu is ledöbbent a hír hallatán. 

Mind a ketten látták rajtam, és tudták is, hogy mennyire élveztem ezt a munkát, már azalatt az idő alatt is, amit csak az előkészületekkel töltöttünk. Mindennap fülig érő vigyorral, és jobbnál-jobb képekkel tértem haza. Természetesen tudták, hogy imádom a munkát. 

Tudták, hogy nem hagynám ott, ha nem muszáj. 

- Hívd fel szépen a menedzsert vagy kit, és mondd meg neki! Elmész arra a turnéra, és Harry orra alá fogod dörgölni, hogy boldog vagy! - anyu annyira artikulált, és mutogatott a kezével, hogy majdnem kibökte a szemeimet. Megfogtam a kezét, és visszaraktam az ölébe. 

- De Harry nem fogja engedni, hogy én ott legyek. Azt mondta, hogy vagy én megyek, vagy ő. Anyu, nem engem fognak választani. 

- Akkor is beszélned kell azzal a főnökkel. 

- És, ha nem mehetek?

- Hát, akkor keresel új munkát, felkaparunk a földről, elmész randizni, akivel a harmadik randitok One Direction koncert lesz, VIP jeggyel. Csak, hogy Harry lássa mit veszített. - vigyorgott. 

Megráztam a fejemet, és nevetni kezdtem, ami nem tartott sokáig, ugyanis a tenyeremet gyorsan a számra tapasztottam. 

- Nevess csak. Az ilyen hülye srác nem érdemel könnyeket. - simogatta meg apu a hajamat. 

- Igazatok van. - sóhajtottam - csak tudnám mi a baja..

- Majd rájövünk. Lilly pedig még ott marad Emilyéknél. 

- Az jó lenne. Nem akarom, hogy így lásson. 

- Nem fog. De most telefonálj csak szépen annak az embernek. - anyu felállt mellőlem, őt követte apu, és mind a ketten felém nyújtották a tenyereiket, hogy felhúzzanak. 

Belekapaszkodtam a tenyereikbe, és hagytam, hogy felhúzzanak álló helyzetbe. Bementünk a nappaliba. A telefonomat elvettem a dohányzóasztalról, és kikerestem a névjegyzékből Simon telefonszámát. 

- Mi van, ha azt mondja, hogy Harryt nézik?

- Sajnos kislányom nagyon is benne van a pakliban, hogy ezt fogja mondani, de akkor sem búslakodsz. Nézünk másik munkahely után. 

Bólintottam, bár tudtam, hogy ha Simon azt mondja, ne dolgozzak velük tovább, akkor az nagyon rosszul fog esni. 

Megnyomtam a hívás gombot, és miközben leültem a fotelbe, a szüleimmel szembe, kitartóan, de idegesen is vártam, hogy felvegye a telefont. 

- Jó napot. Itt Simon Cowell. - udvariasan, és hivatalos formában köszönt nekem Simon, aminek hatására megremegtem. 

"Biztosan nincs elmentve a telefonszámod neki, nagyokos. Ne idegeskedj!"

Biztattam saját magam. 

- Szia, Simon. Rosalie vagyok. Tudod...

- Ó, igen. - szakított félbe legnagyobb szerencsémre. Így legalább nem kell azt megmagyaráznom, hogy ki vagyok. - Szia, Rosalie. 

- Beszélni szeretnék veled. 

- Harryről és rólad?

Meglepett a kérdése.

Már el is mondta neki?

- Tudsz róla? - kérdeztem halkan. 

- Igen. Hívott Harry és mindent elmondott. 

- És akkor most mi lesz? - féltem feltenni ezt a kérdést, de erre voltam a leginkább kíváncsi. 

- Sajnálom, de nekem Harry érdekeit kell néznem. És ő azt szeretné, ha te nem jönnél velünk. 

- És akkor nem mehetek veletek... - suttogtam. Anyu és apu nagy szemekkel néztek rám.

- Nem mehetsz? - kérdezte anyu tátogva. 

Megráztam a fejemet. Tudta a választ. 

- Nem. Tudom, hogy nem az én dolgom és Harry csak nagy vonalakban mondott el mindent, és tényleg nem akarok beleszólni, de nem volt szép dolog, amit csináltál. 

- Megbántam, hogy megírtam azt a cikket.. - a hangom nem volt több, mint egy suttogás. 

- Nem csak a cikk, Rosalie. Hanem minden. 

- Mi az a minden?

- Nem szólok bele, ezt nektek kell megoldanotok. Viszont annyit szeretnék kérni, hogy gyere be, és írd alá a felmondásodat. - olyan szárazon mondta ezt, mintha legalább naponta íratna alá emberekkel felmondásokat.

Ki tudja? Lehet így van. 

- Mikor?

- Minél előbb. Holnap reggel? Most már gondolom nem akarsz.

- A holnap reggel jó lesz. 

- Akkor tízkor várlak az irodában. 

- Rendben. - alighogy elköszöntem már ki is nyomta a telefont. 

- Mit mondott? - kérdezte apu azonnal, ahogyan a telefon elernyedt a kezemben. 

- Azt, hogy Harry érdekeit kell néznie, ő pedig azt akarja, hogy ne menjek. 

- Mekkora egy patkány! - morgott apu dühösen. 

- Nem teheti ezt! Nem írathatja alá a felmondásodat! - kelt a védelmemre anyu. És talán nem csak az én védelmemre, hanem Harry ellen is felszólalt ebben a mondatában. 

- De, ha én aláírom, akkor igen. 

- Aláírod? - kérdezte azonnal.

- Igen. - bólintottam.

- De szeretted ezt a munkát!

- Harry miatt. Azért, mert ő ott volt. De csak azért nem fogok ott dolgozni, hogy megmutassam Harrynek, hogy boldog vagyok nélküle, amikor ez nem így van. - sírni kezdtem. Arcomat a tenyerembe temettem. 

A fotel karfájára ült valaki, aki átölelt és simogatni kezdte a hajamat.

Apu volt az. 

- Találunk másik szuper munkát neked. - halkan beszélt hozzám - és ez a kis pöcs még megbánja, amiért így bánt veled. 

- Nem akarom őt elveszíteni. Szeretem őt, és hiányzik, és fáj, hogy ezt tette. - zokogni kezdtem apu mellkasába. A pólóját görcsösen és szorosan szorítottam. Muszáj volt tudnom, hogy ő mindig mellettem lesz.

- Tudom, kicsilány, tudom. De minden rendbe jön, és lehet Harryvel, lehet Harry nélkül újra boldog leszel. Te vagy az egyetlen ember a világon, aki annyi szeretet tud adni, amennyi emberileg lehetetlen. Te vagy, aki mellett mindig ott állsz, és ha azt hiszed, hogy most minden tönkre ment, akkor sem kell szomorúnak lenned. Én, anyád, Dean, Emily és persze Lilly, mindig itt leszünk neked. És tudom, hogy te vagy az az ember, aki minden szeretet megérdemel a világon, mert csodálatos lány vagy.

  Még jobban zokogni kezdtem apu mellkasában. 

Szorosan ölelt magához az apai szeretet hatalmasságával, és erejével.

Tudtam, hogy anyu szemben a kanapén éppen mosolyog, és sír. 

Tudtam, hogy tényleg bármi baj van, az apai szeretetre bármikor számíthatok.