78. rész ~ Összetört fiú

Rosalie Parker

Alig bírtam megmozdulni a földről, képtelen voltam arra, hogy felálljak és legalább elsétáljak a kanapéig, ahol újra ostorozhattam volna magam. 
De nem ment. 
Csak vártam, és vártam arra, hogy Harry visszajön, megcsókol, és azt mondja; "Semmi baj, Szépségem. Nem tudtad ki vagyok. Nem ismertél még akkor, amikor azt a cikket megírtad. Szeretlek!"
Éreztem az ajkait az ajkaimon, ahogyan csókol engem szenvedélyesen, és szerelmesen. Éreztem az ujjaimat puha hajában. Éreztem a kezét, ami a testemet simogatja. 
De ezek a képek mind szétpukkantak, mint egy lufi a magasban ami éppen neki ütközött egy fának, és a részei azonnal kis cafatokká váltak. 
Szép álom volt, hogy Harry idejön. Szép álom, de nem tartott sokáig, csak pusztán tényleg pár másodpercig, amíg a szemeim elé nem ugrott csalódott, szomorú, eltávolodó tekintete, és a boldogság képei úgy tűntek el, akár annak az említett lufinak az élete. 
Az a lufi is a boldogsága pillanatában lyukadt szét. Én is szálltam, úsztam a boldogságban. Aztán bumm. 
Valaki szétzúzta a boldogságomat. És az a valaki nem volt más, mint Martin. Nem akarta, hogy boldog legyek? Visszaakart nekem vágni? Vagy mégis miért kellett neki ezt az egész lavinát elindítania? Miért kellett az én életemet tönkretennie? 
"Megjön Harry esze!"
Egy békés, halk hang suttogta a fejemben ezt a mondatot. Megnyugtattak, és ellazítottak ezek a szavak. 
"Mi az, hogy megjön az esze? Ez a lány a felelős annak a fiúnak a szenvedéséért!"
És teljesen igaza volt az agyam negatív oldalának, aki a pozitívval folytatott szópárbajt. Tönkre tettem Harry életét. Nem tudtam ki az, nem érdekelt, hogy ő kicsoda. Engem - akármennyire is rossz kimondani -, csak a pénz érdekelt. Semmi más. 
Muszáj volt a lányomat felnevelnem, és ahhoz pénz kellett, amit ezzel a munkával elég rendesen szereztem is. Tudtam, hogy nem lett volna szabad megtennem, de akkor az agyam negatív oldala csak azt hajtogatta, hogy; "Miből fogod felnevelni a gyerekedet? Azt hiszed a szüleid majd egy életen át eltartanak titeket?"
És akkor döntöttem el, hogy igaza van. Tennem kell valamit a jövőnkért. Akkor kezdtem el spórolni, és minden nagyobb, több pénzzel járó munkát azonnal elvállaltam. 
Amikor megírtam a cikket arról a fiúról, akit nőfalónak írtam le egy cikkben, nem érdekelt, hogy annak a személynek, akiről az az írás szól, mit fog szólni hozzá. De inkább azt mondtam magamnak, hogy ezt soha többé nem csinálom meg.
Nem ért ennyit az egész. 
Egy ember életébe belekontárkodni, miközben én sokkal rosszabb vagyok, mint az a fiú, aki csak élvezi az élet adta örömöket?
Ő megtehette. Harry megtehette, hogy él, míg én a négy fal közé voltam zárva egy csecsemővel, aki a nap nagy részében aludt, aztán sírt, pisilt és kakilt. Később, ahogy Lilly nagyobb lett úgy lett minden sokkal könnyebb. Már nem hetente kellett neki új ruhákat venni, mert annyi idő alatt kinőtte őket, hanem kéthetente. És spórolás szempontjából az is rengeteget jelentett nekem. 
Harryről írt cikkem rengeteg pénzt hozott a bankszámlámra, amit le is kötöttem, hogy majd később, ha már úgy látom, Lillyvel elköltözhessünk itthonról. 
Nem akartam én csak úgy egy két éves kislánnyal elmenni a szülői házból. Úgy gondoltam, hogy amikor Lilly betölti az ötöt, elmegyünk. Akkor már sokkal jobban megfog érteni dolgokat. Bár biztos vagyok benne, ha holnap azt mondanám neki, elmegyünk, akkor azt is megértené. 
Mert ő az én okos, csodálatos kislányom. 
  A kanapén ültem, amikor a szüleim hazajöttek, és közben erősen kellett azon gondolkodnom, hogy ők hol voltak ilyen sokáig. De aztán rájöttem, hogy a barátaiknál töltötték az estét, miután színházban voltak. Azt hiszem ott voltak. 
- Rosie. - mind a ketten kipihenten, arcukon boldog mosollyal léptek be a nappaliba. Apu súgott valamit anyu fülébe, mitől ő kuncogni kezdett. Ha nem lett volna ilyen a szar a helyzetem, valószínűleg vigyorogtam volna rajtuk, vagy elhánytam volna magam ettől a jelenettől, de most csak szomorúan tudtam rájuk tekinteni. Ilyet akár most mi is csinálhattunk volna Harryvel..
Apu, bevetve a sasszemét azonnal meglátta szomorú arcomat, amikor rám nézett. 
- Mi a baj? - hangja kíváncsian, és aggódóan hangzott. Anyu rám nézett, és amint felfogta, hogy a szemeim ki vannak sírva, az arcom piros pozsgás, a szemeim szomorúak, már sietett is oda hozzám. 
- Kislányom. Mi a baj? - keze gyengéden a kezemhez ért, és lassan simogatni kezdte az, így elősegítve azt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Sikerült is neki. 
Sírva öleltem át anyut, aki meglepődve, de szorosan vont magához közelebb. 
- Mi történt? - simogatta lassan a hajamat. 
Imádtam, amikor a hajamat simogatta, mert akkor mindig ellazultam, és megnyugodtam. Ha valami rossz történt velem, és nem akartam elmondani, anyu csupán annyit csinált, hogy mellém ült vagy feküdt, átölelt, és simogatni kezdte a hajamat, ami által nekem hamarosan patakokban folytak a könnyeim, és azonnal elkezdtem anyuval megosztani azt a dolgot, ami miatt ennyire elszomorodtam.
- Harry... - hangomat elnyomta a hangos zokogásom. 
Anyu kezei megfeszültek körülöttem.
- Mi történt vele? - Apu is csatlakozott hozzánk. Elhúzódtam anyutól, és aput öleltem át szorosan. 
Apai, szoros ölelésbe vont. 
- A cikk..
- Milyen cikk? - anyu a hátamat, majd a hajamat simogatta, miközben apu mellkasába bújtam. 
- Én írtam róla.. - suttogtam zokogva. Csodáltam, ha egyáltalán meghallották, amit mondtam. 
- Micsodát? - szüleim egyszerre tették fel a kérdést, amire én elhúzódtam aputól, és előre görnyedve kezdtem nekik beszámolni mindenről. 
Hogy mint kiderült az, akinek a cikkével olyan sok pénzt szereztem az Harry volt. Akinek az élete így teljesen megváltozott, hiszen az egész világ eltitulálta olyan fiúnak, akinek csak azért kellenek a nők.
Holott ez teljesen nem így volt. 
Ő a világon a legcsodálatosabb fiú, és ezt mindenféle elfogultság nélkül mondhatom. Romantikus, gyengéd, vicces, védelmező.
A legnagyszerűbb fiú. 
- És én tönkretettem őt. - hangosan felzokogtam, az arcomat elrejtettem a tenyereim közé. 
- Rosie.. - anyu hangja halk volt, és aggódó. Neki dőlt a vállamnak, úgy kezdett beszélni. - Bárki hibázhat az életében. Megírtad azt a cikket, de az még nem akkora bűn. 
- De bűn. - vettem el a kezeimet az arcom elől - tönkre tettem Harryt!
- Nem tudtad ki ő. - apu lassan beszélt hozzám - nem tehetsz te erről. 
- Akkor is az én hibám. - könnyeim folytak le az arcomon. Anyu letörölte őket, miközben én apunak dőlve termeltem újra a sós kis cseppeket. 
- Lilly érdekében tetted. 
- Nem kenhetem Lillyre. - emeltem rájuk a tekintetemet. 
- Az ő érdekében tetted! - anyu már emelete a kezét, hogy lenyugtasson a hajsimogatással, de én megállítottam. 
- Nem! - dühösen felálltam - nem, nem, és nem! Az nem mentség, hogy kellett a pénz Lilly nevelésére, mert egy pár képpel is kaptam sok pénzt, csak most ennél a cikknél valahogyan csak azon volt a hangsúly, hogy minél rövidebb idő alatt keressek sok pénzt. 
- A lányodra költötted. Vagyis félre raktad azért, hogy közös életet kezdhessetek majd el. 
- De nem lettünk volna itt útban még pár évig..
- Sosem vagytok nekünk útban. - apu melegen rám mosolygott, és akármilyen szomorú, valamint dühös voltam, elmosolyodtam. 
- Tudom, de nem kenhetem az egészet arra, hogy Lillyt el kellett tartanom. Én voltam a hülye, amiért megírtam azt a cikket, és most Harry utál..
- Biztosan nem utál. 
- Dehogyisnem. Szomorú volt, és csalódott. 
- Kislányom, ez természetes. - anyu felállt, és elém lépett. Kezeimet megfogta. - Természetes, hogy csalódott, de hidd el, ráfog jönni arra, hogy ez az egész még a kapcsolatotok elején volt, és nem okolhat téged azért, amiért ezt megtetted. 
- De egy ember életét tettem tönkre! - csattantam fel - ne legyek a jó kislány!
- Igen, rosszat tettél. - csatlakozott apu is bele a társalgásba - de szerintem megbántad. Igen, senkiről nem szabadott volna semmilyen cikket sem írnod, de sajnálod, és látszik rajtad, hogy saját magadban is csalódtál. Harrynek adj egy kis időt, hogy tisztán lásson, és minden képkocka a helyére kerüljön neki, amiből rájön, hogy a kapcsolatotokat nem szabad feladni egy ilyen kis összezörrenésért, amiről egyikőtök sem tehet. Harry is tudja, hogy a lányodat el kellett látnod. Ráfog ébredni mindenre, és szerintem Anne is beszél vele. 
- Azt mondjátok, hogy ne adjam fel? - belém férkőzött az önbizalom, és az élni akarás. Az, hogy nem szabad feladnom. Harcolnom kell Harryért. 
Harcolnom kell a kapcsolatunkért. 
- Sosem szabad feladni, Rosalie. És mivel te Parker vagy, nem is fogod feladni. - szorította meg apu a vállamat biztatóan. Karjai közé bújtam, mint egy kislány, aki csak az apukája erős karjaiban talál menedéket az élet fájó dolgai alól. 
A csengő..
Olyan élesen, és hirtelen hasított a a ház falai közé a csengő hangja, hogy mind a hárman megijedtünk. Egymásra néztünk, apu nyomott egy puszit a homlokomra, és odament kinyitni az ajtót.
Reménykedtem, hogy az áll ott az ajtóban, akit szeretnék, hogy ott álljon. 
Hangfoszlányok szűrődtek be a nappaliba, de még apu hangját sem igazán ismertem fel, akkor a másik fél hangjának a tulajdonosát hogyan tudtam volna? 
Becsukódott az ajtó, aztán nem kellett pár másodperc ahhoz, hogy meglássam, ő állt az ajtóban, és az előbb ő sétált be a nappaliba. Az arcán szomorúság és csalódottság ült, amitől az én hirtelen jött adrenalin löketem azonnal lesüllyedt. 
Megfogjuk tudni beszélni a dolgokat?
- Gyere, Kate, menjünk fel. - apu biztatóan rám mosolygott, mielőtt anyut kézen fogta, és felhúzta az emeletre, hogy mi Harryvel kettesben maradhassunk. 
- Szia. - félve néztem Harryre, aki a kanapé mellett állt, kezeit zsebre dugva. 
Szomorúan nézett rám. 
Nyeltem egyet. 
- Kérsz valamit innivalót? - nem mertem hozzá közelebb menni. Féltem, hogy elhátrál, vagy éppen ellök magától. 
- Nem kérek semmit.
Hideg volt a hangja, távoli, és kimért. Mintha nem is a barátom, a szerelmem állt volna velem szemben, hanem egy vadidegen. 
De nem.
Talán egy vadidegen sem beszélt volna velem ilyen hűvösen. 
- Nem szeretem azokat az embereket, akik játszanak mások érzéseivel. - Harry olyan hirtelen mondta ezeket a szavakat, hogy fel sem tudtam fogni miről beszél, és amikor eljutott a tudatomig, hogy miről van szó, még akkor sem értettem semmit. 
- Micsoda? 
- Jaj, Rosie. Te is tudod miről beszélek, nem kell kamuznod. Megemésztem, hidd el. 
- Harry én nem tudom miről beszélsz. Tényleg. 
- Nem kell a színjáték. - kezdett gúnyos nevetésbe az előttem álló fiú - tönkre tettél. A szívemet összetörted, most jobb, ugye?
- De mégis mivel törtem össze a szívedet?
- Hagyjuk inkább. Még arra sem vagy képes, hogy elmondd. Tönkre tetted az életemet azzal a kurva cikkel!
- Nem ismertelek akkor még!
- Jaj, ne mondd már ezt mindig. És az szerinted mentség arra, hogy bárkiről is olyat írj, hogy csak arra kellenek neki a nők? Nem. Nem mentség. 
- Tudom.. - suttogtam. 
- Most ne sírj. Nekem kéne sírnom. Te törted össze a szívemet, én csalódtam benned hatalmasat.
- Ne mondd ezt. Beszéljük meg! - a hangom könyörgő, és egyben megtört volt.
Elcsuklott a hangom, a könnyeim lassan kezdték ellepni az arcomat.
- Mit? Azt, hogy kihasználtál, és ennek a tetejében még régebben te basztad szét az életemet? - a tekintete bezárult, csak egy üres tekintetű idegent láttam előttem. 
Aki nem volt Harry.
Harry nem kiabált volna velem. 
- Kellett a pénz.. - felzokogtam. Közelebb léptem hozzá, de ő felemelte a kezét jelezve, ne menjek tovább. 
- Leszarom. Ez sem mentség. Ehhez értesz, igaz? Hogy mindenkinek tönkre tedd az életét. Martinét is, és most az enyémet. Ki lesz a következő áldozat? - olyan gúnyos volt az arca, hogy nem bírtam nézni. Elfordítottam a tekintetemet, mert a szívem újra, és újra összetört ezek után a bántó szavak után. 
- Nem tettem tönkre Martin életét. Ő lépett le az életemből!
- Jól van, persze. Nem kell magyarázkodni. Csak a pénzem kellett, igaz?
  Rákaptam a tekintetemet. 
Nem tudtam kontrollálni az érzéseimet, és kiabálni kezdtem vele.
- Mégis miről beszélsz? Mért kellett volna a pénzed? Sosem használtam a pénzedet, nem? Sokszor akartál nekem ruhát venni, de nem engedtem! Akkor most mégis miért mondod azt, hogy a pénzed kellett? Van nekem is pénzem!
- Amit az én sztorim eladásával kerestél. Ez lesz az életcélod? Bemocskolni az embereket, és abból pénzt kicsalni? Hát akkor gratulálok. Mélyre süllyedtél. - lenézően mért végig.
Csatt. 
Harry feje oldalra billent azután, hogy a tenyerem erősen találkozott az arcával. 
Nem tudtam mi a baja, de azt igen, hogy velem soha, senki nem beszélt még így, és nem Harrytől vártam volna ezt. 
- Mi a faszt művelsz? - szemei sötétek, és félelmetesek voltak, amikor újra rám nézett.
Megijedtem tőle. Attól függetlenül, hogy távolabb állt tőlem, én kis pont voltam őhozzá képest. 
- Takarodj innen! - kiabáltam, és kifelé lökdöstem - nem tudom mi a bajod, de szerintem gondolkozz!
- Mi a bajom? - kiabálásunk visszhangoztak a falak között - az, hogy egy álszent vagy! Teszed a szépet és a jót, és közben kiderül, hogy minden szavad hazugság!
- Elmondtam, hogy én írtam a cikket, akkor meg miről beszélsz?
- Arról hogy sosem fogsz őszinte lenni hozzám, mert mindenkit csak kihasználsz, aztán eldobsz, mint egy rongyot!
- Takarodj innen, Harry. - ismételtem meg - hol az én barátom? 
- Ó, ő már valahol máshol van, ugyanis ő belőle egy összetört fiú lett. Tudod ki törte őt össze? Lássuk csak... - elgondolkodott, majd mélyen a szemeimbe nézett - te! - bökött rám - te törtél össze!
- Menj innen!
- Megint nem tudsz mást mondani, mi? Elmegyek, hidd el, örömmel teszem, legalább nem kell veled egy levegőt szívnom.
- Eddig mégis tudtál velem egy levegőt szívni! - kiáltottam fel. 
- Amíg még nem tudtam meg milyen vagy. 
- Akkor menj. Ha tudod milyen vagyok, akkor menj innen. 
- Szívesen el is megyek innen, nem vagyok kíváncsi egy ilyen kis... - a tenyerem újra az arcán csattant, még mielőtt kimondhatta volna. Bármit is akart mondani, tudtam, nem szép szó lenne. 
- Menj. Innen. - tagoltam lassan, zihálva a szavakat. 
- Megyek. De csak hogy tudd. Új munka után kell keresned. Megtiltom, hogy velünk gyere a turnén. Vagy te mész, vagy én. És hidd el, nem téged választanának. - végig futott a tekintete rajtam, és türtőztetnem kellett magam, hogy ne bőgjem el magam a fájdalomtól. 
Harry becsapta maga után az ajtót, én pedig abban a pillanatban lerogytam a földre, és a testemen eluralkodott a csalódottság és a fájdalom. Zokogás tört fel belőlem, a könnyeim ömlöttek a szemeimből, a szívem összetört. 
A szüleim, akik valószínűsítve mindent hallottak, lesiettek, leültek mellém a földre, és átöleltek. Nem szóltak semmit. Simogatták a hátamat, és hagyták, hogy annyit, és addig sírjak, amíg el nem fogynak a könnyeim.