80. rész ~ Clouds

És meg is érkezett a következő! :D

Ebben a részben minden kiderül, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. ;)

Jó olvasást. ♥

Harry Styles

Február 7. Sydney. 

Allianz Stadion. 

On the road again turné.

Több, mint 62 ezer eladott jegy. Több, mint 62 ezer ember a nézőtéren, akik arra várnak, hogy újra a színpadon legyünk, hogy újra átélhessék a One Direction koncertélményt. 

- Izgulok!

- Fiúk a hajatok rendben van?

- Hagyj, Lou! Idegesek vagyunk!

- Lounak csak az a fontos, hogy a hajunk jó legyen. 

- Ha elvágódtok a színpadon, akkor az nem olyan ciki, ha jó a hajatok. 

- Nem fogunk elesni! 

- Titeket ismerve, dehogyisnem. - ebben Lounak teljesen igaza volt. Ha nem is ezen a koncerten, de hogy valamelyiken elesünk, na, az olyan biztos volt, mint hogy most ott álltam a koncert kezdés előtt pár perccel a fiúkkal. 

- Idegesítesz minket. - mondta neki Louis. 

- Minek idegeskedtek? A fél életeteket színpadon töltöttétek, akkor meg? Kisujjból kirázzátok. - húzta fel a szemöldökét Louise. 

- De ez rengeteg ember!

- Tavaly a Wembley-ben léptetek fel, és a San Siro-ban.

- Jó, hát az más volt. 

- Hát, persze. - nevetett Lou. Mindenkinek le ellenőrizte a haját, aztán ott hagyott minket. Mind az öten összevergődtünk egy körbe, és megöleltük egymást a vállainknál. 

- Megfogjuk csinálni! - biztatott minket Liam. Ő volt az, aki a legjobban izgult az elmúlt percekben, de most mégis ő volt az, akiről sütött a nyugalom. 

- A rajongók megérdemlik, hogy odategyük magunkat! 

- És oda is fogjuk magunkat tenni. - mondta Zayn, Niall mondatát megerősítve. 

Bólintottunk, és a közös rituálénk után, amit minden koncertünk előtt megejtünk, elhúzódtunk egymástól, majd odasétáltunk a színpad hátsó részébe. 

Aki ott tartózkodott, azok még sok szerencsét kívántak, aztán indulhatott az intro, amit már hatalmas hangzavar fogadott.

Összenéztünk, és nyeltünk egyet.

- Mi vár ránk odakint? - szerintem mindannyian ezt gondoltuk, de inkább nem mondtuk ki. Ilyenkor már nem szoktunk beszélgetni. Csak megengedjük magunknak azt, hogy átjárjon minket a tömeg sikítása, és éljenzése. 

Aztán elkezdődött. Az egész, mint egy lassított felvétel, a szemünk elé tárult az a rengeteg ember, a világ különböző pontjairól összevergődve, akik táblákat tartottak a kezeikben, rajtuk számtalan mondattal, amit elakarnak hozzánk juttatni. 

Lefutottunk a kis emelkedőkön, mindannyian a színpad más-más helyeire mentünk, mindannyian más irányba haladtunk le. 

És közben énekelni kezdtük a legelső dalunkat. Pontosabban én kezdtem. 

A Clouds-t. 

"I know you said 

That you don't like it complicated

That we should try to keep it simple

But love is never ever simple

No..."

Méghozzá mennyire nem egyszerű a szerelem..

Amikor ezt a dalt megírtuk, akkor még nem is tudtam, hogy ebben az egy mondatban mennyi igazságtartalom fog lapulni. Aztán persze rájöttem, amikor már én magam is szerelmes lettem. 

De nem csak, hogy nem egyszerű a szerelem, hanem fájdalmas is. 

Rosie nem jött el velünk a turnéra, és nagyon hálás vagyok annak, hogy nem is erőltette. 

- Beszéltem Rosalieval. . - mondta Simon, amikor felhívtam telefonon, hogy megtudakoljam mit beszélt Rosieval. 

A barátnőm, vagyis a volt barátnőm velünk fog-e tartani. 

- És?

- Nem erőlködött. Elmondtam neki, hogy én a te érdekeidet nézem, és te nem szeretnéd, ha velünk jönne. Egyből tudta ebből mi következik. 

- Hogy ő nem jön velünk.. - olyan fájdalmas volt kimondani. Szinte égette a mellkasomat az a tudat, hogy a barátnőm nem lesz ott velem a koncerteken.

Vagyis a volt barátnőm.

- Igen. Holnap bejön, és aláírja a felmondását. 

- Akkor ez már végleges? Nem jön? - kérdeztem. 

- Nem. Vagy szeretnéd, ha mégis velünk jönne? Még nem késő magad meggondolni!

Elgondolkodtam az ajánlatán. 

Aztán eszembe jutott minden, amit Rosie művelt velem, és ökölbe szorult a kezem. 

- Nem. Nem akarom. Azt sem akarom, hogy a koncerteken, mint néző ott legyen!
- Ezt elég nehéz megoldani. - Simon higgadtan válaszolt, azonban én nem tudtam magam lenyugtatni a tudat után, hogy mit művelt velem ez a lány. 

- Leszarom. Meg kell oldani, és kész. 

- Harry...ne legyél gyerekes. Ha elakar menni egy koncertre, ugyanannyi joga van, mint bárki másnak. 

- Ó, nem. Neki rohadtul nincs joga ahhoz, hogy ott legyen!

- Ne legyél ilyen..

- Még milyen? Dühös? Csalódott? Kurvára ilyen vagyok! - emeltem fel a hangomat. 

- Csak hogy tudd azért, mert te most jelen pillanatban dühös vagy, attól még nem kell tiszteletlennek lenned. Mert a barátod is vagyok, és a főnököd is, de azt hiszem minden ember megérdemli a tiszteletet, főleg, ha nincs köze a dolgokhoz!

  Talán Simon hangja, talán a telefonom sípolása, mely azt jelezte, hogy a vonal másik felén lévő férfi lerakta a telefont, térített észhez.

Magam elé meredtem, a telefont a földhöz vágtam, és azt csináltam, amit nem sokszor. 

Sírtam. 

"...Someday

You're gonna see the things that I see

You're gonna want the air that I breathe

You're gonna wish you never left me..."

Egy nap talán rájön Rosie arra, hogy mit csinált. Egy nap talán majd emlékezni fog arra, hogy nem csak velem, de mással is mit művelt. 

Nem értette mi a bajom? Nem értette miért voltam olyan ideges?

- Harry. - sétáltam Rosiék felé, amikor újra az a pöcs került a szemeim elé. Már megint mit keres itt? Mért lóg ennyit a Parker család háza táján?

- Mit akarsz? - nem foglalkoztam vele, a kapu felé sétáltam, hogy minél előbb beszélni tudjak Rosieval.

Minél előbb elmondhassam neki, hogy nem érdekel a cikk, nem foglalkozok ezekkel, mert már régi történet, nem ismert még akkor, és ő csak a lányát nézte. 

Én is ezt tettem volna a helyében. Az ember kerül ilyen helyzetbe, és Rosie is belekerült egy ilyen nehéz helyzetbe, de nem érdekelt. 

- Kinyitottad a borítékot? - kérdezte.

Felment bennem a pumpa, felé fordultam, és rengeteg gyűlölettel néztem az előttem álló Martinra. 

- Te rohadék. Tönkre akartad tenni a kapcsolatunkat! - löktem meg a mellkasát - de már most megmondom neked, hogy nem jött be! Nem szakítok Rosieval!

- Azután a kis cikk után sem dobod ki a szűrét? Megérdemel ennyi törődést? - kezdett nevetni, olyan gúnyosan, hogy már majdnem meglendítettem az öklömet, de a józan eszem halkan azt suttogta, hogy nem szabad jelenetet csinálni. 

- Rengeteg törődést megérdemel. Mit tudsz te erről a szóról? Még a lányodat sem ismered. - néztem rajta végig undorodva. 

- Én törődtem vele, ő volt az, aki játszadozott velem. - vonta meg a vállát. 

- Rosie veled játszadozott? Tudod mit. Másnak meséld el ezeket, mert én nem vagyok rád kíváncsi. 

- Akkor sem vagy rám kíváncsi, ha azt mondom, hogy Rosie a kihasználás nagymestere? Engem is csak kihasznált. Elérte, hogy teherbe essen, aztán, amikor azt mondtam, hogy nincs pénzem, egyszerűen kidobott. Elhíresztelte mindenkinek, hogy én vagyok a szar alak, mert felcsináltam, és nem vállalom a tetteimért a felelősséget. El kellett mennem Londonból. Azok, akik ismertek, mindenki ellenem fordult. 

  Megálltam minden mozdulatban, és lassan Martin felé fordultam. 

- Miért higgyem el ezt neked? Szerinted nem tudom, hogy csak tönkre akarod a kapcsolatunkat tenni?

- Már miért akarnám? Én csak megakarlak óvni Rosietól, hogy te ne ess az ő csapdájába. 

- Szerinted ezeket én elhiszem neked?

- Nem tudom, hogy elhiszed-e. De azt tudom, hogy a cikkekkel sem hazudtam, nem? - húzta fel a szemöldökét. 

Elgondolkodtam, és sajnos rá kellett jönnöm, hogy igaza van. A cikkeket Rosie is bevallotta, hogy ő írta. 

- Látom Harry azt, hogy kezdesz rájönni. Ne hagyd, hogy Rosie kihasználjon. Ne is haragudj, de annyi fiúval találkozhatott az alatt az idő alatt, amíg a kislányunk megszületett, és senkit sem tartott meg? Nem lehet, hogy egy olyan fiú kellett neki, akinek van pénze?

- De Rosie sosem akarta az én pénzemet!
- Pár hónapja vagytok együtt. Őszintén. Ha nekem gazdag barátnőm lenne, elsőnek elhitetném vele, hogy nem kell a pénze, és amikor az már magától mondaná, hogy vásároljunk, akkor persze azt mondom, hogy naná. Menjünk. Rosie erre vár. Az időre. Amikor már erősebb a kapcsolatotok, vagyis te azt hiszed, hogy erősebb, és odaadod neki a bankkártyádat, Rosie eltűnik az életedből a pénzeddel együtt. 

- Nem hiszek neked... - de sajnos az volt a baj, hogy ez nem volt igaz. 

Volt benne valami, amit mondott, és ez elbizonytalanított. 

- Ha nekem nem hiszel, akkor nézd meg ezt. - nyomogatott a telefonján valamit, majd felém nyújtotta. 

Felül az állt, hogy; Rosie. 

SMS. Rosie üzenetei. 

- Látod, ugye? Azt írja, hogy sajnálja, de már nincs szüksége rám, majd megoldja valahogy az életét. - a kijelzőn ugyanezek a szavak voltak feltüntetve, de mégis olyan furcsa volt. 

Rosie nem tett volna ilyet..

- Harry szerintem annál több bizonyíték neked sem kellhet, mint az, hogy ott volt az a cikk, amivel megkeserítette az életedet, és szerintem ezek az üzenetek is elég erős bizonyítékok. 

"Sajnálom Martin, de nekem olyan emberre van szükségem, aki tud támogatni. Te nem. Bocsi. "

"Azt hitted, hogy egész életünkben együtt leszünk? Tévedtél. Nincs pénz, nincs együttlét. Bocsi. "

- Ezeket nem Rosie írta... - visszaadtam neki a telefont, és most azt kívántam bárcsak ne álltam volna meg. Bárcsak ne szóltam volna hozzá. 

Nem érdekelt volna, ha csak a pénzemet akarja Rosie. De majd később derült volna ki. 

Bár jobb előbb..

- Tudom, hogy hiszel nekem, látod rajtam, és jól teszed, hidd el. Ha akartam volna, már rég tönkre tehettem volna Rosie életét? De mért most kezdeném el? 

- Tűnj el innen! - hangom annyira nyugodt, hogy még én magam is megijedtem saját magamtól. 

Sajnos tudtam, hogy nem ez a rohadék issza meg a levét ennek az egésznek, hanem Rosie. De hát ő tette, amit tett! Mindenkit kihasznált! És, ha most nem lépek, engem is kifog használni, márpedig nekem nem volt olyan lányra szükségem, aki a pénzemért van velem. 

- Nyugi, haver.. - hátrált meg Martin.

- Te egy utolsó rohadék vagy!
- Miért? Mert elmondtam az igazat? Gondoltam jogod van tudni. De hát, ahogy döntesz, úgy döntesz.. - lassan elsétált.

Én pedig döntöttem...

Szakítottam aznap Rosieval, és ahogyan gondoltam...rajta vezettem le a dühömet, a feszültségemet, és azt, hogy összetörte a szívemet.

Megérdemelte..

Ő darabokra törte az én szívemet...én pedig darabokra törtem az ő szívét. 

"...Here we go again

Another go round for all of my friends

Another non stop will it ever end

Here we go again

Another go round for all of my friends

Another non stop will it ever end

We're never coming back down

Yeah we're looking down the clouds.."

Miután Rosieval szakítottam, és elhagytam a házát, azonnal a fiúkhoz mentem, mivel próbáltam józanul gondolkodni és nem a ketrecharcba menekülni. Így hát jobb megoldásnak tűnt azt választani, hogy odamegyek. 

- Haver. Azt hittük Rosienál leszel. - üdvözölt Niall egy vállon veregetéssel, amint leültem mellé a kanapéra. 

- Mi történt? - Liam biztosan látta rajtam az ingerültséget. 

- Minden szar. Tudjátok - néztem elsőnek Liamre, aztán Louisra, és végül Zaynre - örüljetek, hogy olyan barátnőitek vannak, akik titeket szeretnek, és nem a pénztárcátokat. Niall, te pedig örülj annak, hogy nincs aki átbassza a fejedet. 

- Mi a baj? - Zayn értetlenül nézett rám. 

- Csupán csak az, hogy Rosie átbaszott. 

- Miért?

- Emlékeztek arra a cikkre, amiben valaki megírta, hogy én nekem csak azért kellenek a nők? - mindannyian bólintottak. Ismerték a történetet. Láttak kiborulni. - nos, hát azt Rosie írta. 

 Akkora kitágult mind a négy barátom szeme, hogy azt hittem kiesnek a helyeikről. Döbbenten néztek rám. 

- Ez biztos? - kérdezte Louis. 

- Teljesen. Martin adott egy borítékot, benne volt minden, ami bizonyíték. A cikk, és rajta a név, hogy ki írta.

- Egy hülye exnek hiszel inkább...

Nem engedtem, hogy Louis befejezze a mondatát. Közbevágtam. 

- Rosie beismerte. 

- Ó. - na, ez volt az, amire már senki nem tudott semmit mondani. 

- Bizony. És, ha ez nem lenne elég, Martin ma mutatott üzeneteket, amiben Rosie konkrétan elmondja neki, hogy nem kíváncsi rá, ha nincs pénze. Azt mondta az a fasz, hogy Rosie azért hagyta őt ott, mert nem volt pénze, és a srácot mindenki kiutálta innen, így elköltözött. 

- Ez biztos? - Niall félve tette fel a kérdést, és őszintén, már akkor, amikor mindegy volt a dolog, mert szakítottam Rosieval, akkor én is feltettem magamnak ezt a kérdést. 

- Mutatta az üzeneteket, és a cikkekkel sem hazudott. A barátnőm csak leakarta nyúlni a pénzemet. Szépen magához édesget, aztán kidob. Ennyi. 

- Nem tudom, Harry. - rázta a fejét Liam - Rosie nem ilyen lánynak tűnt. 

- Kinézted volna belőle, hogy megírja azt a cikket? Eltudtad volna képzelni, hogy ő írta azt a cikket?

- Nem. - sóhajtott. 

- Erről beszélek. Nem ismerjük őt. Váratlanul bukkant fel az életembe, és lehet nem szabadott volna olyan hamar közel engednem magamhoz. 

- De valamiért mégis megtetted! - szólt fel Zayn - mert megkedvelted őt. A viselkedését, azt hogy aranyos, és őszinte. 

- Hülye voltam, erre ez a magyarázat. 

- Nem voltál hülye, csak tetszett neked egy lány. És a mai napig tetszik. Elhiszed a volt pasijának minden szavát?

- A cikkben sem hazudott! - csattantam fel. 

- Nem, nem hazudott. - nevetett gúnyosan Zayn - de volt vele valami célja. 

- Mégis milyen célja?

- Gondolkozz már egy kicsit. Hogy szétszedjen titeket. 

Niall, Liam és Louis úgy figyeltek minket, mintha teniszmérkőzésen lennének. A fejük jobbra-balra mozgott, miközben hol engem, hol Zaynt figyelték. 

- De, ha annyira szét akart volna minket szedni, akkor mást csinál. 

- Mit? Ez pont jókor jött neki. Ez a gyerek nem foglalkozik mással csak azzal, hogy Rosienak szar legyen. 

- Mennyire véded Rosiet. Ott van neked Perrie. - húztam fel a szemöldökömet. 

- Jesszus. - nevetett Zayn - azért, mert védem, attól még nem csalom meg Perriet, és csak hogy tudd. Éppen eléggé ismerem ahhoz a barátnőmet, hogy tudjam, ő lenne az első, aki most elmenne Rosiehoz, ha tudná hol lakik. 

- Mégis annyira véded. 

- Igen, mert nem tudom belőle kinézni. Miért kockáztatná a lánya boldogságát? Szerinted engedné azt Lillynek, hogy téged apának hívjon, és tényleg szeressen téged, miközben tudja, hogy hamarosan szakít veled? Szerintem Rosie nem kegyetlen anya. Nem tenne ilyet a gyerekével.

- Honnan tudod? - vontam meg a vállamat. 

Zayn újra nevetni kezdett. 

- Nem sok embert engedek magamhoz közel, de azt tudom, hogy Rosieval tudnék beszélgetni, ahogyan Perrie is. Mert már neki is szimpatikus. És mondta is, hogy majd találkozni akar vele személyesen. 

- Semmi extra nincs benne.

- Te mégis összejöttél vele, te mégis fülig szerelmes voltál. 

- Amíg nem tudtam, milyen igazából. 

- Milyen mi? Harry őszintén, meghallgattad őt? Elmondhatta azt, hogy nem igaz, amit Martin mondott? Vagy bevallhatta? - olyan vakmerően nézett rám, hogy megszólalni sem bírtam. 

De nem is kellett. Mindegy mit mondtam volna, Zayn leolvasta az arcomról a választ.

Nem. 

- Gondoltam. - rázta meg a fejét, és felállt - tudod, az ilyen emberek, akik egy párkapcsolatban még csak arra sem képesek, hogy a másik felet kikérdezzék, meghallgassák, azok nem érdemelnek meg olyan embert, mint Rosie. Ő szerintem sosem bánt volna így veled, de te gondolom, ahogy szoktad letámadtad, és ezzel elintézted az egészet. És tudod nagyon remélem, hogy talál magának egy jobb fiút, és boldog lesz. Nem kegyetlenségből, de remélem, egyszer szemtanúja leszel egy boldog pillanatuknak, és rájössz mekkora egy barom voltál. - nézett rám őszinte barna szemeivel, és olyan szemrehányással, amilyet tőle még sosem láttam. 

Felsétált a szobájába. A többiekre rá sem bírtam nézni, mert tudtam, hogy tudják. 

Zaynnek igaza volt. 

"...I know you said

That you don't like it complicated

That you are tired of all the changes

But love is always always changing

Woah..."

Annyira beleéltem magam abba, hogy Lilly és Rosie velünk lesznek a turnén, hogy ennek az ellenkezőjét el sem tudtam képzelni. 

Simontól tudtam, Rosie nem jön, de valahogyan mégis reménykedtem, hogy ott lesznek a reptéren. 

Mind a ketten. 

De ez nem történt meg, és ahogyan felszálltunk a repülőkre, rájöttem, ennyi volt. Rosie talán már sosem fog nekem megbocsájtani, és sosem fog már magához közel engedni engem. 

Lillyt sem fogom látni többet. 

A repülőn ülve rájöttem újra, mennyire igaza volt Zaynnek. Nem hallgattam meg Rosiet. 

Letámadtam a szavaimmal, esélyt sem adva neki arra, hogy elmondjon mindent. 

Nem tudta miről beszélek. Láttam rajta.

Az az idő, amíg Ausztráliába értünk szörnyen hosszú volt, és fájdalmas. Elterveztem, hogy Lillyvel majd leülünk a padlóra, és játszunk a játékaival, miközben Rosie olvas, és közben ránk pillantgat. 

A második csalódás a hotelben ért. 

Nem sikerült már új szobát foglalni, így én megkaptam azt a két szobás apartmant, amiről eredetileg szó volt. Egyik szobában én és Rosie. A másikban Lilly. 

Lepakoltam a cuccaimat, és bementem abba a szobába, ami eredetileg Lillyé lett volna. 

Egy kisebb ágy volt az ágynál, tőle jobbra egy kis asztal, kis székekkel, és pár játékkal, amik vadonatújnak tűntek. Az ágyon egy plüss maci ült, és várta az újdonsült gazdáját. 

De ő nem volt itt. 

Miattam. 

Elvettem a macit, és magamhoz öleltem. 

- Annyira sajnálom Rosie.. - suttogtam a macinak, mintha ő majd éjjel elutazna Londonba, hogy Rosienak ezeket a szavakat elmondja. 

Tudtam, hogy én is megtehetném, de annál makacsabb természet voltam. 

Így inkább elfeküdtem azon a kiságyon, összehúztam magam, felidéztem magamban, amikor egy apró kislány azt mondta nekem, hogy "Apa".

És amennyire elbasztam, ezt már sosem fogom hallani. 

Ahogyan ott feküdtem a Lillynek szánt ágyon, magamhoz ölelve a maciját, a fejemben a nevetésével, és a beszédével, újra azt tettem, amit nem sokszor szoktam. 

Sírtam. 

"...Someday
You're gonna see the things that I see
You're gonna want the air that I breathe
You're gonna wish you never left me..."


Miközben Zayn ezeket a sorokat énekelte, tudtam, hogy nekem énekli. Nem csak megérzésből, hanem abból is, hogy rám nézett olyan pillantással, amit senki más nem érthetett. 
Tudtam mit gondol. 
Azt gondolta, hogy megérdemelném, ha egyszer majd Rosie ezeket mondaná nekem.
Azt fogom majd kívánni, hogy bár ne hagytam volna el őt..
Lehetséges..
Csak az volt a baj, hogy az eszem még mindig azt súgta, hogy Rosie átbaszott, miközben a szívem már rég azt kiabálta, hogy most kéne hazamennem, és azonnal bocsánatot kértem..
Viaskodott egymással az agyam és a szívem..
Az volt a legnagyobb baj, hogy az agyam volt felül, így folyamatosan visszatudta lökni a mélybe a szívemet...


"...Here we go again
Another go round for all of my friends
Another non stop will it ever end
Here we go again
Another go round for all of my friends
Another non stop will it ever end
We're never coming back down
Yeah we're looking down the clouds

And we go
And we go
And we go
And we don't stop

But we don't
No we don't
No we don't
Never grow up

And we go
And we go
And we go
And we don't stop

But we don't
No we don't
No we don't
Never grow up..."


Egy pillanatnyi szünet, amíg szétnézek. Mindenhol emberek, akik már az első dal alatt jobban elfáradtak szerintem, mint mi. Sok lány sír, sok lány vigyorog, és sok lány csal élvezi azt a pillanatot, hogy itt lehet.
Nekem is ezt kellett tennem. 
Elfelejteni ezt a pár szörnyű napot, és végig csinálni a koncertet, mert ezek a rajongók nem azért jöttek, hogy azt lássák nincs semmihez kedvem. 
Ők ezt nem láthatják. 
Nekem akkor is boldognak kell lennem, ha belül összetörtem. 


"...Here we go again
Another go round for all of my friends
Another non stop will it ever end
Here we go again
Another go round for all of my friends
Another non stop will it ever end

Here we go again
Another go round for all of my friends
Another non stop will it ever end
Here we go again
Another go round for all of my friends
Another non stop will it ever end."

És vége az első dalnak. 
Összeszedtem magam, és sikerült még jobban végig énekelnem. A fiúk rám néztek, én pedig bólintottam. 
Mit mondhattam volna nekik? Hogy nem csinálom meg, inkább visszamegyek a hotelbe?
Nem. 
Ezt nem tehettem meg a rajongókkal, se a fiúkkal. 
Boldognak fogom magam mutatni, akkor is ha legbelül teljesen a padlón vagyok. 

79. rész ~ Apai szeretet

És már meg is hoztam az új részt! Bocsánat a csúszásért, de az elmúlt hetekben azt sem tudtam hol a fejem. De most visszatértem az újabb résszel, amihez remélem kapok tőletek pár véleményt! :)

Jó olvasást, lányok. 

Puszi: Szandi. ♥

Rosalie Parker

- Mi történt, kislányom? - anyu hangja olyan kétségbeesett, és talán tanácstalan is volt, hogy még szorosabban bújtam hozzájuk, és a könnyeim még inkább folyni kezdtek. 

- Hagyd őt, Kate. Majd elmondja. Sírja ki magát. - ezért volt ő az apukám.

Mert mindig, de mindig engem nézett, és soha nem sürgetett. Csendben ölelt, simogatta a hátamat és hagyta, hogy kisírjam magam a karjaiban, úgyis tudta, hogy erre van szükségem.

Nem tudom mióta ültünk ott az előszoba padlóján, talán eltelt már több perc, óra, vagy nap is. Lehet ez túlzásnak hangzott, de nekem pokolian fájdalmas percek voltak ezek. 

- Aggódom érte. - sóhajtott anyu, miközben fejét a fejemnek döntötte. 

Olyan érzésem volt, mintha fuldokoltam volna. Mintha az a rengeteg fájdalom minden percben jobban nyomta volna a szívemet, és amik kiakartak volna robbanni, hogy végre vége legyen a fájdalmuknak. 

De nem robbant szét.

A fájdalom viszont még jobban nőtt. 

Üvöltöttem volna, és mindent legszívesebben összetörtem volna, ha lett volna annyi erőm felkelni. 

- Nem tudom... - suttogtam válaszolva anyu legelső kérdésére, ami a csendben eltöltött percek után hangzott el a szájából.

- Mit nem tudsz? - nyomott apu egy puszit a homlokomra. Még szorosabban ölelt magához, és ez volt az a tipikus érzés, mint amikor gyerek voltam, fájt valamim, apu pedig szorosan magához ölelt, és mindig azt mondta, hogy kinyomja belőlem az ölelésével a fájdalmat.

De most ezt nem tudta. 

Ez már nem fájdalom volt. Ez a lelkem halála volt már. 

- Hogy mi történt.. - mereven magam elé néztem, és visszaidéztem magamban a történteket. 

Tényleg nem értettem semmit. Miért mondta Harry azokat?

"Nem szeretem azokat az embereket, akik játszanak mások érzéseivel."

Micsoda? Miért játszottam én Harry  érzéseivel? 

"...kihasználtál, és ennek a tetejében még régebben te basztad szét az életemet..."

"..Ehhez értesz, igaz? Hogy mindenkinek tönkre tedd az életét. Martinét is, és most az enyémet. Ki lesz a következő áldozat?"

Miért tettem tönkre Martin életét? Pont fordítva! Ő tette tönkre az enyémet!

- Nem tudod mi történt? - anyu elhúzódott tőlem. Homlokát ráncolva nézett rám. - Ezt meg hogy érted?

- Én...én azt hittem megbeszéljük a cikket... - kezdtem - de ő azt mondta, hogy nem szereti azokat az embereket, akik játszanak mások érzéseivel. És, amikor megkérdeztem, hogy micsoda, miért mondja, akkor azt mondta én is tudom miről beszél, nem kell kamuznom. Mondtam neki, hogy nem tudom miről beszél, mire ő, hogy nem kell a színjáték, és én összetörtem a szívét. Amikor megkérdeztem miért törtem össze a szívét, akkor azt mondta, hagyjuk, én arra sem vagyok képes, hogy elmondjam.

- Hogy micsoda? - se apu, se anyu nem értett semmit, láttam a tekintetükön az értetlenséget. 

- Hát ez az! Hogy én sem tudom! - elhúzódtam tőlük, hogy végre a tüdőm egy kis levegőt kapjon, mert eddig a szüleim karjai közé zárva erre nem igazán volt lehetőségem. - És hogy Martin életét is tönkretettem. 

- Te azét a gyerekét? - döbbent le apu. 

- Igen. Nem ő az enyémet, hanem én az övét. Sírni kezdtem, akkor pedig azt mondta, hogy ne sírjak. Neki kéne sírnia, mert én törtem össze a szívét. Nem akarta megbeszélni. Kértem, de nem. Megint azt mondta, hogy kihasználtam őt. Kellett a pénz, ezt mondtam neki, de ő csak annyit mondott, hogy leszarja. Ez nem mentség. És hogy ahhoz értek csak, hogy tönkre teszem mindenki életét. Martinét és az övét is. 

- Ez a Harry gyerek is ugyanolyan, mint az a másik! - apu hangja dühös volt - komolyan én most odamegyek hozzá!

- Várj, George. És utána mit mondott? 

- Én mondtam neki azt, hogy nem tettem tönkre Martin életét. És ő azt mondta, amit sohasem mondott, vagyis kérdezte, hogy csak a pénze kellett?

- Micsoda? - tágra nyílt anyu szeme. 

- Ez a gyerek is egy pöcs. - morogta apu. 

- Mit mondtál neki? - kérdezte anyu. 

- Hogy miért kellett volna a pénze? Soha nem használtam a kártyáját, akármikor is odaadta volna, hogy használjam. Amikor ruhákat akart venni azt sem engedtem neki. És, hogy van pénzem nekem is. Erre pedig azt mondta, hogy amit az ő sztorijának az eladásával kerestem. Kérdezte, hogy ez lesz az életcélom? - elcsuklott a hangom, ahogyan lehunytam a szemeimet, és újra magam előtt láttam Harry üres, fekete tekintetét. - Bemocskolom az embereket, és abból pénzt keresek, Gratulált, és azt mondta, hogy mélyre süllyedtem. - újra folyni kezdtek a könnyeim. Anyu magához ölelt, és simogatni kezdte a hátamat. 

- Én esküszöm megverem. - morogta aput - ilyen egy rohadékot! Mi az, hogy mélyre süllyedtél? Mégis miért süllyedtél volna mélyre? 

- Nem tudom.. - halk volt a hangom - de megütöttem. 

- Te? - nézett nagy szemekkel apu - gratulálok! - vigyorgott. 

- Azt mondtam neki, hogy takarodjon, nem tudom mi a baja, de menjen el és gondolkozzon, de ekkor már kiabáltam. Ő is kiabálni kezdett, miközben azt mondta, hogy álszent vagyok. Teszem a szépet és a jót, közben pedig kiderül, hogy minden szavam hazugság. Én mindent elmondtam neki, komolyan! - néztem végig szüleimen - elmondtam neki, hogy én írtam a cikkeket. Azt mondta, hogy sosem leszek hozzá őszinte, mert mindenkit csak kihasználok, aztán eldobom, mint egy rongyot. 

- Rosiem.. - sóhajtott apu, és a mellkasára húzott.

Hagyta, hogy egy kicsit kisírjam magam, miközben újra lassan simogatni kezdte a hátamat. 

- Tényleg jól tetted, hogy megütötted. Nem is értem. Mi lett a baja?

- Kétszer ütöttem meg. - suttogtam. Apu nevetni kezdett.

- Ez az én kislányom! Használd csak az öklödet!

- A tenyeremet használtam. 

- Nem baj. Legközelebb már az öklödet fogod. - nevetett jókedvűen, és nem tehettem róla. Én is elmosolyodtam, bár reméltem, nem lesz legközelebb. 

- Mért ütötted meg még egyszer? - kérdezte anyu. 

- Azt mondta, elmegy, addig sem kell velem egy levegőt szívnia. Azt feleltem neki, hogy eddig is tudott velem egy levegőt szívnia, mire ő, hogy  eddig nem tudta milyen vagyok. És amikor azt mondtam, hogy akkor menjen innen, azt válaszolta, hogy szívesen elmegy. Nem kíváncsi egy ilyen kis...

- Kis? - nyújtotta el anyu a szót, amit a levegőben hagytam lógni. 

Bólintottam. 

- Nem tudom. Nem fejezte be, mert akkor ütöttem megint meg. 

- De mégis mi a fene ütött belé? - tette fel a nagy kérdést anyu, amire én is azóta keresem a választ, amióta Harry elment innen. 

- Megbolondult. - még ha ennyi is lenne a dolgok hátterében, mint amennyit apu most mondott, de sajnos nem. 

Sejtettem, hogy ez a kirakós nincs kirakva és valami hiányzik. 

- Miért mondta Rosienak azt, hogy ő csak kihasználja az embereket? Harry tudja jól, hogy őt sosem használta ki. 

- Elvette az eszét a szerelem. 

- Ha valakit szeretünk azt nem bántjuk. - érvelt anyu apu állítása mellett. 

És mekkora igaza volt. 

Vagy éppen azt tudjuk a leginkább bántani, akit szeretünk. 

- Nem tudjuk mi jár a fejében, de kiderítjük, jó? - nyomott puszit anyu a homlokomra - de most már hagyd abba a sírást. Nem áll jól neked. - letörölte a könnyeimet, amik folyamatosan lassan folytak le az arcomon. 

- Azt mondta, megtiltja, hogy velük menjek a turnén, és új munka után kell néznem. 

- Ezt nem teheti! - kiáltott fel anyu. Szerencsére elhúzódott időben, így a fülemet nem érte a kellemetlen éles hang. 

- Meg van írva a szerződésed. Nem bonthatják csak úgy fel! - apu is ledöbbent a hír hallatán. 

Mind a ketten látták rajtam, és tudták is, hogy mennyire élveztem ezt a munkát, már azalatt az idő alatt is, amit csak az előkészületekkel töltöttünk. Mindennap fülig érő vigyorral, és jobbnál-jobb képekkel tértem haza. Természetesen tudták, hogy imádom a munkát. 

Tudták, hogy nem hagynám ott, ha nem muszáj. 

- Hívd fel szépen a menedzsert vagy kit, és mondd meg neki! Elmész arra a turnéra, és Harry orra alá fogod dörgölni, hogy boldog vagy! - anyu annyira artikulált, és mutogatott a kezével, hogy majdnem kibökte a szemeimet. Megfogtam a kezét, és visszaraktam az ölébe. 

- De Harry nem fogja engedni, hogy én ott legyek. Azt mondta, hogy vagy én megyek, vagy ő. Anyu, nem engem fognak választani. 

- Akkor is beszélned kell azzal a főnökkel. 

- És, ha nem mehetek?

- Hát, akkor keresel új munkát, felkaparunk a földről, elmész randizni, akivel a harmadik randitok One Direction koncert lesz, VIP jeggyel. Csak, hogy Harry lássa mit veszített. - vigyorgott. 

Megráztam a fejemet, és nevetni kezdtem, ami nem tartott sokáig, ugyanis a tenyeremet gyorsan a számra tapasztottam. 

- Nevess csak. Az ilyen hülye srác nem érdemel könnyeket. - simogatta meg apu a hajamat. 

- Igazatok van. - sóhajtottam - csak tudnám mi a baja..

- Majd rájövünk. Lilly pedig még ott marad Emilyéknél. 

- Az jó lenne. Nem akarom, hogy így lásson. 

- Nem fog. De most telefonálj csak szépen annak az embernek. - anyu felállt mellőlem, őt követte apu, és mind a ketten felém nyújtották a tenyereiket, hogy felhúzzanak. 

Belekapaszkodtam a tenyereikbe, és hagytam, hogy felhúzzanak álló helyzetbe. Bementünk a nappaliba. A telefonomat elvettem a dohányzóasztalról, és kikerestem a névjegyzékből Simon telefonszámát. 

- Mi van, ha azt mondja, hogy Harryt nézik?

- Sajnos kislányom nagyon is benne van a pakliban, hogy ezt fogja mondani, de akkor sem búslakodsz. Nézünk másik munkahely után. 

Bólintottam, bár tudtam, hogy ha Simon azt mondja, ne dolgozzak velük tovább, akkor az nagyon rosszul fog esni. 

Megnyomtam a hívás gombot, és miközben leültem a fotelbe, a szüleimmel szembe, kitartóan, de idegesen is vártam, hogy felvegye a telefont. 

- Jó napot. Itt Simon Cowell. - udvariasan, és hivatalos formában köszönt nekem Simon, aminek hatására megremegtem. 

"Biztosan nincs elmentve a telefonszámod neki, nagyokos. Ne idegeskedj!"

Biztattam saját magam. 

- Szia, Simon. Rosalie vagyok. Tudod...

- Ó, igen. - szakított félbe legnagyobb szerencsémre. Így legalább nem kell azt megmagyaráznom, hogy ki vagyok. - Szia, Rosalie. 

- Beszélni szeretnék veled. 

- Harryről és rólad?

Meglepett a kérdése.

Már el is mondta neki?

- Tudsz róla? - kérdeztem halkan. 

- Igen. Hívott Harry és mindent elmondott. 

- És akkor most mi lesz? - féltem feltenni ezt a kérdést, de erre voltam a leginkább kíváncsi. 

- Sajnálom, de nekem Harry érdekeit kell néznem. És ő azt szeretné, ha te nem jönnél velünk. 

- És akkor nem mehetek veletek... - suttogtam. Anyu és apu nagy szemekkel néztek rám.

- Nem mehetsz? - kérdezte anyu tátogva. 

Megráztam a fejemet. Tudta a választ. 

- Nem. Tudom, hogy nem az én dolgom és Harry csak nagy vonalakban mondott el mindent, és tényleg nem akarok beleszólni, de nem volt szép dolog, amit csináltál. 

- Megbántam, hogy megírtam azt a cikket.. - a hangom nem volt több, mint egy suttogás. 

- Nem csak a cikk, Rosalie. Hanem minden. 

- Mi az a minden?

- Nem szólok bele, ezt nektek kell megoldanotok. Viszont annyit szeretnék kérni, hogy gyere be, és írd alá a felmondásodat. - olyan szárazon mondta ezt, mintha legalább naponta íratna alá emberekkel felmondásokat.

Ki tudja? Lehet így van. 

- Mikor?

- Minél előbb. Holnap reggel? Most már gondolom nem akarsz.

- A holnap reggel jó lesz. 

- Akkor tízkor várlak az irodában. 

- Rendben. - alighogy elköszöntem már ki is nyomta a telefont. 

- Mit mondott? - kérdezte apu azonnal, ahogyan a telefon elernyedt a kezemben. 

- Azt, hogy Harry érdekeit kell néznie, ő pedig azt akarja, hogy ne menjek. 

- Mekkora egy patkány! - morgott apu dühösen. 

- Nem teheti ezt! Nem írathatja alá a felmondásodat! - kelt a védelmemre anyu. És talán nem csak az én védelmemre, hanem Harry ellen is felszólalt ebben a mondatában. 

- De, ha én aláírom, akkor igen. 

- Aláírod? - kérdezte azonnal.

- Igen. - bólintottam.

- De szeretted ezt a munkát!

- Harry miatt. Azért, mert ő ott volt. De csak azért nem fogok ott dolgozni, hogy megmutassam Harrynek, hogy boldog vagyok nélküle, amikor ez nem így van. - sírni kezdtem. Arcomat a tenyerembe temettem. 

A fotel karfájára ült valaki, aki átölelt és simogatni kezdte a hajamat.

Apu volt az. 

- Találunk másik szuper munkát neked. - halkan beszélt hozzám - és ez a kis pöcs még megbánja, amiért így bánt veled. 

- Nem akarom őt elveszíteni. Szeretem őt, és hiányzik, és fáj, hogy ezt tette. - zokogni kezdtem apu mellkasába. A pólóját görcsösen és szorosan szorítottam. Muszáj volt tudnom, hogy ő mindig mellettem lesz.

- Tudom, kicsilány, tudom. De minden rendbe jön, és lehet Harryvel, lehet Harry nélkül újra boldog leszel. Te vagy az egyetlen ember a világon, aki annyi szeretet tud adni, amennyi emberileg lehetetlen. Te vagy, aki mellett mindig ott állsz, és ha azt hiszed, hogy most minden tönkre ment, akkor sem kell szomorúnak lenned. Én, anyád, Dean, Emily és persze Lilly, mindig itt leszünk neked. És tudom, hogy te vagy az az ember, aki minden szeretet megérdemel a világon, mert csodálatos lány vagy.

  Még jobban zokogni kezdtem apu mellkasában. 

Szorosan ölelt magához az apai szeretet hatalmasságával, és erejével.

Tudtam, hogy anyu szemben a kanapén éppen mosolyog, és sír. 

Tudtam, hogy tényleg bármi baj van, az apai szeretetre bármikor számíthatok. 

Következő!

Sziasztok! :)

A csoportba már kiírtam, de gondoltam ide is leírom, hogy a következő rész a jövőhét valamelyik napján érkezik. Igyekszek minél előbb megírni, és felrakni! :)

Jó hétvégét nektek!

Puszi: Szandi. ♥

78. rész ~ Összetört fiú

Rosalie Parker

Alig bírtam megmozdulni a földről, képtelen voltam arra, hogy felálljak és legalább elsétáljak a kanapéig, ahol újra ostorozhattam volna magam. 
De nem ment. 
Csak vártam, és vártam arra, hogy Harry visszajön, megcsókol, és azt mondja; "Semmi baj, Szépségem. Nem tudtad ki vagyok. Nem ismertél még akkor, amikor azt a cikket megírtad. Szeretlek!"
Éreztem az ajkait az ajkaimon, ahogyan csókol engem szenvedélyesen, és szerelmesen. Éreztem az ujjaimat puha hajában. Éreztem a kezét, ami a testemet simogatja. 
De ezek a képek mind szétpukkantak, mint egy lufi a magasban ami éppen neki ütközött egy fának, és a részei azonnal kis cafatokká váltak. 
Szép álom volt, hogy Harry idejön. Szép álom, de nem tartott sokáig, csak pusztán tényleg pár másodpercig, amíg a szemeim elé nem ugrott csalódott, szomorú, eltávolodó tekintete, és a boldogság képei úgy tűntek el, akár annak az említett lufinak az élete. 
Az a lufi is a boldogsága pillanatában lyukadt szét. Én is szálltam, úsztam a boldogságban. Aztán bumm. 
Valaki szétzúzta a boldogságomat. És az a valaki nem volt más, mint Martin. Nem akarta, hogy boldog legyek? Visszaakart nekem vágni? Vagy mégis miért kellett neki ezt az egész lavinát elindítania? Miért kellett az én életemet tönkretennie? 
"Megjön Harry esze!"
Egy békés, halk hang suttogta a fejemben ezt a mondatot. Megnyugtattak, és ellazítottak ezek a szavak. 
"Mi az, hogy megjön az esze? Ez a lány a felelős annak a fiúnak a szenvedéséért!"
És teljesen igaza volt az agyam negatív oldalának, aki a pozitívval folytatott szópárbajt. Tönkre tettem Harry életét. Nem tudtam ki az, nem érdekelt, hogy ő kicsoda. Engem - akármennyire is rossz kimondani -, csak a pénz érdekelt. Semmi más. 
Muszáj volt a lányomat felnevelnem, és ahhoz pénz kellett, amit ezzel a munkával elég rendesen szereztem is. Tudtam, hogy nem lett volna szabad megtennem, de akkor az agyam negatív oldala csak azt hajtogatta, hogy; "Miből fogod felnevelni a gyerekedet? Azt hiszed a szüleid majd egy életen át eltartanak titeket?"
És akkor döntöttem el, hogy igaza van. Tennem kell valamit a jövőnkért. Akkor kezdtem el spórolni, és minden nagyobb, több pénzzel járó munkát azonnal elvállaltam. 
Amikor megírtam a cikket arról a fiúról, akit nőfalónak írtam le egy cikkben, nem érdekelt, hogy annak a személynek, akiről az az írás szól, mit fog szólni hozzá. De inkább azt mondtam magamnak, hogy ezt soha többé nem csinálom meg.
Nem ért ennyit az egész. 
Egy ember életébe belekontárkodni, miközben én sokkal rosszabb vagyok, mint az a fiú, aki csak élvezi az élet adta örömöket?
Ő megtehette. Harry megtehette, hogy él, míg én a négy fal közé voltam zárva egy csecsemővel, aki a nap nagy részében aludt, aztán sírt, pisilt és kakilt. Később, ahogy Lilly nagyobb lett úgy lett minden sokkal könnyebb. Már nem hetente kellett neki új ruhákat venni, mert annyi idő alatt kinőtte őket, hanem kéthetente. És spórolás szempontjából az is rengeteget jelentett nekem. 
Harryről írt cikkem rengeteg pénzt hozott a bankszámlámra, amit le is kötöttem, hogy majd később, ha már úgy látom, Lillyvel elköltözhessünk itthonról. 
Nem akartam én csak úgy egy két éves kislánnyal elmenni a szülői házból. Úgy gondoltam, hogy amikor Lilly betölti az ötöt, elmegyünk. Akkor már sokkal jobban megfog érteni dolgokat. Bár biztos vagyok benne, ha holnap azt mondanám neki, elmegyünk, akkor azt is megértené. 
Mert ő az én okos, csodálatos kislányom. 
  A kanapén ültem, amikor a szüleim hazajöttek, és közben erősen kellett azon gondolkodnom, hogy ők hol voltak ilyen sokáig. De aztán rájöttem, hogy a barátaiknál töltötték az estét, miután színházban voltak. Azt hiszem ott voltak. 
- Rosie. - mind a ketten kipihenten, arcukon boldog mosollyal léptek be a nappaliba. Apu súgott valamit anyu fülébe, mitől ő kuncogni kezdett. Ha nem lett volna ilyen a szar a helyzetem, valószínűleg vigyorogtam volna rajtuk, vagy elhánytam volna magam ettől a jelenettől, de most csak szomorúan tudtam rájuk tekinteni. Ilyet akár most mi is csinálhattunk volna Harryvel..
Apu, bevetve a sasszemét azonnal meglátta szomorú arcomat, amikor rám nézett. 
- Mi a baj? - hangja kíváncsian, és aggódóan hangzott. Anyu rám nézett, és amint felfogta, hogy a szemeim ki vannak sírva, az arcom piros pozsgás, a szemeim szomorúak, már sietett is oda hozzám. 
- Kislányom. Mi a baj? - keze gyengéden a kezemhez ért, és lassan simogatni kezdte az, így elősegítve azt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Sikerült is neki. 
Sírva öleltem át anyut, aki meglepődve, de szorosan vont magához közelebb. 
- Mi történt? - simogatta lassan a hajamat. 
Imádtam, amikor a hajamat simogatta, mert akkor mindig ellazultam, és megnyugodtam. Ha valami rossz történt velem, és nem akartam elmondani, anyu csupán annyit csinált, hogy mellém ült vagy feküdt, átölelt, és simogatni kezdte a hajamat, ami által nekem hamarosan patakokban folytak a könnyeim, és azonnal elkezdtem anyuval megosztani azt a dolgot, ami miatt ennyire elszomorodtam.
- Harry... - hangomat elnyomta a hangos zokogásom. 
Anyu kezei megfeszültek körülöttem.
- Mi történt vele? - Apu is csatlakozott hozzánk. Elhúzódtam anyutól, és aput öleltem át szorosan. 
Apai, szoros ölelésbe vont. 
- A cikk..
- Milyen cikk? - anyu a hátamat, majd a hajamat simogatta, miközben apu mellkasába bújtam. 
- Én írtam róla.. - suttogtam zokogva. Csodáltam, ha egyáltalán meghallották, amit mondtam. 
- Micsodát? - szüleim egyszerre tették fel a kérdést, amire én elhúzódtam aputól, és előre görnyedve kezdtem nekik beszámolni mindenről. 
Hogy mint kiderült az, akinek a cikkével olyan sok pénzt szereztem az Harry volt. Akinek az élete így teljesen megváltozott, hiszen az egész világ eltitulálta olyan fiúnak, akinek csak azért kellenek a nők.
Holott ez teljesen nem így volt. 
Ő a világon a legcsodálatosabb fiú, és ezt mindenféle elfogultság nélkül mondhatom. Romantikus, gyengéd, vicces, védelmező.
A legnagyszerűbb fiú. 
- És én tönkretettem őt. - hangosan felzokogtam, az arcomat elrejtettem a tenyereim közé. 
- Rosie.. - anyu hangja halk volt, és aggódó. Neki dőlt a vállamnak, úgy kezdett beszélni. - Bárki hibázhat az életében. Megírtad azt a cikket, de az még nem akkora bűn. 
- De bűn. - vettem el a kezeimet az arcom elől - tönkre tettem Harryt!
- Nem tudtad ki ő. - apu lassan beszélt hozzám - nem tehetsz te erről. 
- Akkor is az én hibám. - könnyeim folytak le az arcomon. Anyu letörölte őket, miközben én apunak dőlve termeltem újra a sós kis cseppeket. 
- Lilly érdekében tetted. 
- Nem kenhetem Lillyre. - emeltem rájuk a tekintetemet. 
- Az ő érdekében tetted! - anyu már emelete a kezét, hogy lenyugtasson a hajsimogatással, de én megállítottam. 
- Nem! - dühösen felálltam - nem, nem, és nem! Az nem mentség, hogy kellett a pénz Lilly nevelésére, mert egy pár képpel is kaptam sok pénzt, csak most ennél a cikknél valahogyan csak azon volt a hangsúly, hogy minél rövidebb idő alatt keressek sok pénzt. 
- A lányodra költötted. Vagyis félre raktad azért, hogy közös életet kezdhessetek majd el. 
- De nem lettünk volna itt útban még pár évig..
- Sosem vagytok nekünk útban. - apu melegen rám mosolygott, és akármilyen szomorú, valamint dühös voltam, elmosolyodtam. 
- Tudom, de nem kenhetem az egészet arra, hogy Lillyt el kellett tartanom. Én voltam a hülye, amiért megírtam azt a cikket, és most Harry utál..
- Biztosan nem utál. 
- Dehogyisnem. Szomorú volt, és csalódott. 
- Kislányom, ez természetes. - anyu felállt, és elém lépett. Kezeimet megfogta. - Természetes, hogy csalódott, de hidd el, ráfog jönni arra, hogy ez az egész még a kapcsolatotok elején volt, és nem okolhat téged azért, amiért ezt megtetted. 
- De egy ember életét tettem tönkre! - csattantam fel - ne legyek a jó kislány!
- Igen, rosszat tettél. - csatlakozott apu is bele a társalgásba - de szerintem megbántad. Igen, senkiről nem szabadott volna semmilyen cikket sem írnod, de sajnálod, és látszik rajtad, hogy saját magadban is csalódtál. Harrynek adj egy kis időt, hogy tisztán lásson, és minden képkocka a helyére kerüljön neki, amiből rájön, hogy a kapcsolatotokat nem szabad feladni egy ilyen kis összezörrenésért, amiről egyikőtök sem tehet. Harry is tudja, hogy a lányodat el kellett látnod. Ráfog ébredni mindenre, és szerintem Anne is beszél vele. 
- Azt mondjátok, hogy ne adjam fel? - belém férkőzött az önbizalom, és az élni akarás. Az, hogy nem szabad feladnom. Harcolnom kell Harryért. 
Harcolnom kell a kapcsolatunkért. 
- Sosem szabad feladni, Rosalie. És mivel te Parker vagy, nem is fogod feladni. - szorította meg apu a vállamat biztatóan. Karjai közé bújtam, mint egy kislány, aki csak az apukája erős karjaiban talál menedéket az élet fájó dolgai alól. 
A csengő..
Olyan élesen, és hirtelen hasított a a ház falai közé a csengő hangja, hogy mind a hárman megijedtünk. Egymásra néztünk, apu nyomott egy puszit a homlokomra, és odament kinyitni az ajtót.
Reménykedtem, hogy az áll ott az ajtóban, akit szeretnék, hogy ott álljon. 
Hangfoszlányok szűrődtek be a nappaliba, de még apu hangját sem igazán ismertem fel, akkor a másik fél hangjának a tulajdonosát hogyan tudtam volna? 
Becsukódott az ajtó, aztán nem kellett pár másodperc ahhoz, hogy meglássam, ő állt az ajtóban, és az előbb ő sétált be a nappaliba. Az arcán szomorúság és csalódottság ült, amitől az én hirtelen jött adrenalin löketem azonnal lesüllyedt. 
Megfogjuk tudni beszélni a dolgokat?
- Gyere, Kate, menjünk fel. - apu biztatóan rám mosolygott, mielőtt anyut kézen fogta, és felhúzta az emeletre, hogy mi Harryvel kettesben maradhassunk. 
- Szia. - félve néztem Harryre, aki a kanapé mellett állt, kezeit zsebre dugva. 
Szomorúan nézett rám. 
Nyeltem egyet. 
- Kérsz valamit innivalót? - nem mertem hozzá közelebb menni. Féltem, hogy elhátrál, vagy éppen ellök magától. 
- Nem kérek semmit.
Hideg volt a hangja, távoli, és kimért. Mintha nem is a barátom, a szerelmem állt volna velem szemben, hanem egy vadidegen. 
De nem.
Talán egy vadidegen sem beszélt volna velem ilyen hűvösen. 
- Nem szeretem azokat az embereket, akik játszanak mások érzéseivel. - Harry olyan hirtelen mondta ezeket a szavakat, hogy fel sem tudtam fogni miről beszél, és amikor eljutott a tudatomig, hogy miről van szó, még akkor sem értettem semmit. 
- Micsoda? 
- Jaj, Rosie. Te is tudod miről beszélek, nem kell kamuznod. Megemésztem, hidd el. 
- Harry én nem tudom miről beszélsz. Tényleg. 
- Nem kell a színjáték. - kezdett gúnyos nevetésbe az előttem álló fiú - tönkre tettél. A szívemet összetörted, most jobb, ugye?
- De mégis mivel törtem össze a szívedet?
- Hagyjuk inkább. Még arra sem vagy képes, hogy elmondd. Tönkre tetted az életemet azzal a kurva cikkel!
- Nem ismertelek akkor még!
- Jaj, ne mondd már ezt mindig. És az szerinted mentség arra, hogy bárkiről is olyat írj, hogy csak arra kellenek neki a nők? Nem. Nem mentség. 
- Tudom.. - suttogtam. 
- Most ne sírj. Nekem kéne sírnom. Te törted össze a szívemet, én csalódtam benned hatalmasat.
- Ne mondd ezt. Beszéljük meg! - a hangom könyörgő, és egyben megtört volt.
Elcsuklott a hangom, a könnyeim lassan kezdték ellepni az arcomat.
- Mit? Azt, hogy kihasználtál, és ennek a tetejében még régebben te basztad szét az életemet? - a tekintete bezárult, csak egy üres tekintetű idegent láttam előttem. 
Aki nem volt Harry.
Harry nem kiabált volna velem. 
- Kellett a pénz.. - felzokogtam. Közelebb léptem hozzá, de ő felemelte a kezét jelezve, ne menjek tovább. 
- Leszarom. Ez sem mentség. Ehhez értesz, igaz? Hogy mindenkinek tönkre tedd az életét. Martinét is, és most az enyémet. Ki lesz a következő áldozat? - olyan gúnyos volt az arca, hogy nem bírtam nézni. Elfordítottam a tekintetemet, mert a szívem újra, és újra összetört ezek után a bántó szavak után. 
- Nem tettem tönkre Martin életét. Ő lépett le az életemből!
- Jól van, persze. Nem kell magyarázkodni. Csak a pénzem kellett, igaz?
  Rákaptam a tekintetemet. 
Nem tudtam kontrollálni az érzéseimet, és kiabálni kezdtem vele.
- Mégis miről beszélsz? Mért kellett volna a pénzed? Sosem használtam a pénzedet, nem? Sokszor akartál nekem ruhát venni, de nem engedtem! Akkor most mégis miért mondod azt, hogy a pénzed kellett? Van nekem is pénzem!
- Amit az én sztorim eladásával kerestél. Ez lesz az életcélod? Bemocskolni az embereket, és abból pénzt kicsalni? Hát akkor gratulálok. Mélyre süllyedtél. - lenézően mért végig.
Csatt. 
Harry feje oldalra billent azután, hogy a tenyerem erősen találkozott az arcával. 
Nem tudtam mi a baja, de azt igen, hogy velem soha, senki nem beszélt még így, és nem Harrytől vártam volna ezt. 
- Mi a faszt művelsz? - szemei sötétek, és félelmetesek voltak, amikor újra rám nézett.
Megijedtem tőle. Attól függetlenül, hogy távolabb állt tőlem, én kis pont voltam őhozzá képest. 
- Takarodj innen! - kiabáltam, és kifelé lökdöstem - nem tudom mi a bajod, de szerintem gondolkozz!
- Mi a bajom? - kiabálásunk visszhangoztak a falak között - az, hogy egy álszent vagy! Teszed a szépet és a jót, és közben kiderül, hogy minden szavad hazugság!
- Elmondtam, hogy én írtam a cikket, akkor meg miről beszélsz?
- Arról hogy sosem fogsz őszinte lenni hozzám, mert mindenkit csak kihasználsz, aztán eldobsz, mint egy rongyot!
- Takarodj innen, Harry. - ismételtem meg - hol az én barátom? 
- Ó, ő már valahol máshol van, ugyanis ő belőle egy összetört fiú lett. Tudod ki törte őt össze? Lássuk csak... - elgondolkodott, majd mélyen a szemeimbe nézett - te! - bökött rám - te törtél össze!
- Menj innen!
- Megint nem tudsz mást mondani, mi? Elmegyek, hidd el, örömmel teszem, legalább nem kell veled egy levegőt szívnom.
- Eddig mégis tudtál velem egy levegőt szívni! - kiáltottam fel. 
- Amíg még nem tudtam meg milyen vagy. 
- Akkor menj. Ha tudod milyen vagyok, akkor menj innen. 
- Szívesen el is megyek innen, nem vagyok kíváncsi egy ilyen kis... - a tenyerem újra az arcán csattant, még mielőtt kimondhatta volna. Bármit is akart mondani, tudtam, nem szép szó lenne. 
- Menj. Innen. - tagoltam lassan, zihálva a szavakat. 
- Megyek. De csak hogy tudd. Új munka után kell keresned. Megtiltom, hogy velünk gyere a turnén. Vagy te mész, vagy én. És hidd el, nem téged választanának. - végig futott a tekintete rajtam, és türtőztetnem kellett magam, hogy ne bőgjem el magam a fájdalomtól. 
Harry becsapta maga után az ajtót, én pedig abban a pillanatban lerogytam a földre, és a testemen eluralkodott a csalódottság és a fájdalom. Zokogás tört fel belőlem, a könnyeim ömlöttek a szemeimből, a szívem összetört. 
A szüleim, akik valószínűsítve mindent hallottak, lesiettek, leültek mellém a földre, és átöleltek. Nem szóltak semmit. Simogatták a hátamat, és hagyták, hogy annyit, és addig sírjak, amíg el nem fogynak a könnyeim.