Ajándék. Tőlem, Nektek.

Nem hosszú, csak egy kis apróság, de remélem elnyeri a tetszéseteket. :)

Ezzel a kis részecskével szeretnék nektek, és a családotoknak is nagyon boldog karácsonyt kívánni! ♥

Jó olvasást Rosiehoz,  Harryhez, és az ő kis családjukhoz. :)

Sokszor puszillak, és ölellek titeket: Szandi. ♥

A fa kiválasztása volt a család számára a legnehezebb, és mondhatni legidegőrlőbb feladat. 
A nyakukba venni a piacteret, ahol szebbnél-szebb és nagyobbnál-nagyobb fa díszelgett, csak arra várva, hogy valakinek az otthonát ékesítse, két gyerekkel komoly problémát okozott. Főleg, hogy az egyik folyton azt a kérdést teszi fel, hogy "Miért?", a másik pedig mindent megpróbál megfogni, mindent megpróbál elhúzni az eredeti helyéről. 
A szülők bele sem gondoltak ez mennyire nehéz lesz. Boldogan keltek fel reggel, készítettek reggelit, miközben a szokásos családi életüket élték. Hangosan kacagó kislány, aki apja karmai elől menekül a hatalmas házban. Illetve egy sikongató tíz hónapos pelenkás, aki pedig élvezettel és hangos nevetéssel figyeli, amikor apukája felemeli nővérét, és feldobja a levegőbe. 
Az anyuka pedig csak kuncogva, bár azért sok aggódással figyeli, ahogyan férje lányukat dobálja. 
Minden reggelük ilyen boldogan, és vidáman kezdődött. Hogyan is máshogyan? Mindenük megvolt, amiről ember csak álmodhat. 
De azt már ők sem tudták, hogy az első karácsonyfa vásárlásuk ennyire kimerítő lesz. 
- Apa miért van itt ennyi fa? - a kislány, aki anyukájának segített a babakocsi tolásában, édesapja felé fordult, hozzá intézte a kérdéseit. 
- Mert ez fenyőfa vásár, és itt ennyi fának kell lennie, hogy az emberek választani tudjanak. - a férfi fogta lánya kezét, hiszen Lilly csak az egyik kezével fogta öccse babakocsiját, a másikkal apukája hatalmas kezét fogta. 
- Miért? Nem tudnak választani? 
- Neked sem mindegy, hogy a kék vagy a rózsaszín pólót vesszük meg a boltban. - kuncogott Harry. 
- Fúúúj! - fintorgott a kislány - nem szeretem a kéket!
- Hát ez a lényeg. - nevetett az apa - Tudod, az embereknek sem mindegy, hogy melyik színt választják a boltban, vagy például itt sem mindegy, hogy melyik fenyőfát választják. 
- De mi megfogjuk találni a szép fát? 
- Persze! - bólintott határozottan az apa. Neki nem számított mi mennyibe kerül, ameddig a kislányát, illetve a kisfiát boldognak látta. Az utóbbi éppen a babakocsiban aludtak az igazat álmát, így neki mindegy volt, hogy éppen milyen fát választanak, de Harrynek nem. Ha a kisfia meglátja élete első karácsonyfáját, azt akarta, hogy az legyen a legszebb, és a legnagyobb. 
- De apa! - keresgélésük már tíz perce tartott a farengetegben, amikor Lilly megszólalt. Minden érdekes kérdését Harry felé szokta intézni, amíg a komolyabbakat Rosie felé. 
Harry csak abban reménykedett, hogy a fia pont fordítva fog ehhez a kérdés dologhoz viszonyulni. 
- Mondjad. - mosolyogva emelte karjaiba lányát. 
Lehet valakinek ez a sok kérdés fárasztónak hat, és csak azt akarja, hogy a gyereke csendben maradjon, de ez a Styles családot sosem érdekelte. Rosie, és Harry is imádta, ha a gyerekeik élénkek, virgoncok, és kíváncsiak, bár ez utóbbi csak Lillyre vonatkozik még. Így is visszaigazolást kaptak arról, hogy a gyerekeik boldogok, hogy bizony jól nevelik őket, mert tényleg szép munkát végeznek. 
Amikor Nathaniel megszületett Lillyben volt az egészséges féltékenység, hiszen a kis öcsi volt úgymond a középpontban, mindenki őt tutujgatta. 
De szerencsére ezen Lilly hamar átesett, főleg, amikor már ő mosdathatta meg Nathanielt, ő büfiztette meg, persze ezt mind apukája, vagy anyukája jelenlétében. 
Elvarázsolta őt a kisfiú. Az óvodában történtetek mindig öccsével osztotta meg elsőnek, akivel több tíz percig eltudott beszélni, még ha a kisbaba nem sok kommunikációra volt képes a gügyögésen kívül. De Lilly pont ezt imádta. Imádta, hogy öccse nézi őt, és figyelmesen hallgatja. Nathaniel, ha Lilly ott volt sosem sírt. A kislánynak szokásává vált, hogy ha felsírt a kisfiú, akkor azonnal megsimogatta, megpuszilta, és elmondta neki, hogy; "Nincsen semmi baj. Itt vagyok neked. "
Az anya, és az apa is mosollyal az arcukon, és könnyekkel a szemükben figyelték a jelenetet a szoba ajtajából, vagy éppen hallgatták a bébifigyelőből. 
Ennek a kis legénynek jobb nővére nem is lehetett volna. 
- Mindig azt mondod, a Télapó hozza a feldíszített karácsonyfát. 
- Igen. - bólintott Harry, bár a lelke legmélyén érezte, ez a beszélgetés nagyon hosszú lesz. 
- Ha a Télapó hozza, akkor mért árulják itt a fákat? 
 Harrynek fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon, hiszen teljesen jogos a kérdés, de nem mondhatja azt, hogy; "Milyen igazad van! Nincs is télapó!" 
Rosiera nézett, aki szélesen vigyorogva nézett férjére, pontosan azzal a pillantással, aminél Harry tudta, ezt a kérdést neki kell megválaszolnia. 
Feltartotta középső ujját Rosie felé, persze ezt olyan diszkréten, hogy lányuk ne vegye észre. Rosie felhúzott szemöldökkel nézett szerelmére, azonban nem reagált semmit, hiszen mégis ő élvezett abban előnyt, hogy nem kell ezt a kérdést megválaszolnia, de azért ott maradt segítségnek. 
- Azért árulják itt, mert a Télapó nem tudja ki, milyen fát szeretne, és az emberek kiválasztják. 
- És haza is viszik? - Harrynek törnie kellett azon a fejét, hogy ne úgy végződjön ez a beszélgetés, ahogyan nem kéne. A csúf igazsággal. De a megmentő, az anya, most is közbelépett, amiért Harry legszívesebben szétcsókolta volna őt. És nemcsak a száját. 
- Persze, hogy hazaviszik. - Rosie végig simította lánya hátát. Mosolyogva nézte őt. - A Télapó nem tud ennyi fát egyedül feldíszíteni, így legalább abban segítünk neki mi, hogy kiválasztjuk melyiket szeretnénk. Azt akarjuk kapni, ami nekünk tetszik, nem igaz?
- De igen! - bólintott Lilly. A babakocsiban Nathaniel mocorogni kezdett. Nem ébredt fel, aludt ugyanúgy tovább. - És Nathaniel is egyetért!
- A nővérével? Hát persze, hogy egyetért. - kuncogott Harry, és puszit nyomott lánya arcára. Hálásan nézett Rosiera, aki csak mosolygott imádott férjére. Harry lerakta Lillyt, aki a babakocsihoz lépett, hogy leellenőrizze öccsét. 
- Annyira szeretlek. - ölelte magához Harry Rosiet, ugyanolyan, sőt még talán sokkal nagyobb szerelemmel, mint hónapokkal ezelőtt. 
Kisfiúk születése után még komolyabb, még mélyebb és még szerelmesebb lett a kapcsolatuk. Összekapcsolódott teljesen az életük, egy családdá váltak, és ami ezelőtt egy kicsit is megremeghetett a kapcsolatukban, az mára már szilárd, stabil lábakon áll. 
- Bemutattál nekem! - Rosie nem hagyta magát elcsábítani. 
- Tudod, hogy attól szeretlek. - Harry szerelme nyakához bújt, és belepuszilt. Mind a ketten közben gyermekeiket nézték. Lilly éppen az előbbi szüleivel lefolytatott beszélgetést mesélte el öccsének. 
- És így mutatod ki a szeretetedet? - kuncogott Rosie. Szájon csókolta férjét röviden, de mégis érzelmesen. 
- Igen. - Harry vigyorogva nézett le a legfontosabb nőre az életében. Mohón a szájára tapadt, de csak annyira, hogy a lány érezhesse, ennek otthon lesz folytatása. 
- Mindig feltüzelsz.. - suttogta Rosalie. 
- Csak azért, hogy felkészülj az estére. A gyerekek úgyis anyáéknál fognak aludni. - ezt muszáj volt megtenni, hiszen a fát nem tudják máshogyan felállítani. Lilly azt hiszi anya és apa a barátaikhoz mennek, pedig amúgy fát fognak díszíteni, amivel a két fiatalt ismerve hamar végezni akarnak, hogy újra elbarangolhassanak egymás testében. 
- Mi pedig ki sem fogunk reggelig szállni az ágyból, igaz? - vigyorgott Rosie pimaszul. 
Harry felhúzta a szemöldökét, és megmarkolta felesége formás fenekét. 
- Nem hát. Egész éjszaka csak dugni foglak. Lestrapálom a testedet. - suttogta Harry lassan bele Rosie fülébe. A lány nyelt egyet. Még ennyi idő után is ugyanolyan érzéseket vált ki belőle a fiú, vagy talán még mélyebbeket, és erősebbeket. 
Egy kívülálló sosem fogja megérteni az ő kapcsolatukat. Másnak lehet minden olyan gyorsan történt volna, de ők már így visszagondolva mindenre, tökéletesnek láttak minden időt. Az eljegyzés, az esküvő, Nathaniel. 
Nem érezték azt, hogy rohamosan gyorsan történne köztük bármi is, hiszen mitől is számítjuk a gyorsat? 
Lehet valakinek túl nyálasnak tűnnek, de ők nem az a pár, akik a közösségi oldalaikon nap, mint nap millió képet megosztanak magukról, és egymásról áradoznak. Ők az a pár, akik bekuckóznak a szobájukba, és pihennek, egymáshoz bújnak. 
A szerelmük ezektől az apró kis dolgoktól volt olyan nagyon tökéletes. 
- Anya! Veszünk fát? - Lilly vékony hangja mindkettőjüket visszarepítette a valóságba, elhessegetve minden mocskos gondolatot, ami elméjükbe belopózott. 
Kislányukra néztek, és egyszerre rázták meg egy kicsit fejüket. Nem azért, hogy Lillyt elutasítsák, hanem azért, hogy kiverjék ezeket a gondolatokat agyuk minden rejtekéből. 
- Persze. - Harry karjaiba emelte Lillyt, és arcon csókolta. 
Mintha mi sem történt volna, mintha ezek a szavak Harry száját el sem hagyták volna, mentek is tovább kiválasztani a tökéletes karácsonyfát. 
Amit pár sorral, még annál is több "Miért?" kérdéssel , valamint Nathaniel "Mindent megakarok fogni!" mozdulatai után sikerült is megtalálniuk. 
Hatalmas nagy, terebélyes, amolyan igazi, tipikus karácsonyfa. Már csak a  díszeket kell rárakni ahhoz, hogy teljes legyen a kép. 
Még délelőtt összepakoltak a gyerekeknek arra a kerek egy éjszakára, amit a nagyszüleiknél töltenek. Rosie és Harry sem szeretett megválni a gyermekeiktől, még ha csak ez huszonnégy órát jelentett is. De mind a ketten tudták, néha nekik is kell ennyi idő csak egymásra, és a gyerekeknek sem árt, ha a nagyszüleikkel vannak. 
Szorosan magukhoz ölelték lányukat, és fiúkat, miközben arcukra puszikat nyomtak.
- Apaaa! - kuncogott Lilly, amikor apukája nem akarta abbahagyni a puszilgatását. 
- Úgy fogsz hiányozni! - nézett Harry lányára, aki elmosolyodott, és megölelte apukáját. 
- Nem lehetek itthon, amikor a Mikulás meghozza a fát. Nem buktathatom le, apaa. - suttogta Lilly halkan. Harry szélesen elvigyorodott, aztán magához ölelte lányát. 
- Mi sem leszünk itthon anyával. A Télapó egyedül fogja feldíszíteni a fát. 
- Ti sem fogjátok látni? - kerekedtek el Lilly szemei. 
- De nem ám. - rázta meg Harry a fejét. 
- Még sosem találkoztatok a Télapóval?
- Nem. Se én, se anya. 
- Én találkozhatok vele? - kérdezte Lilly kíváncsian. 
Harry, mint mindig, amikor szorult helyzetbe kerül, Rosiera nézett. 
A felesége, pedig, mint mindig, kihúzta őt a gödörből. 
- A Télapóval nem tudunk találkozni, mert nagyon messze lakik, és nem fedheti fel magát, tudod? - Rosie átadta Harrynek a kapálózó Nathanielt, aki apja haját fogta meg vigyorogva. Lilly elé leguggolt az édesanyja, és magához ölelte. 
- Ezért nem találkoztatok vele ti sem? 
- Pontosan. - mosolygott az anya. 
- Szép lesz a fánk?
- A miénk lesz a legszebb! - vigyorogva nyomott puszit Rosie Lilly arcára. 
- Olyan szép lesz, mint te és anyukád. - Harry széles vigyort intézett Lilly felé. A kislány csak felkacagott, anyukája pedig szerelmesen, boldogan nézett férjére. 
- Úúúúgy szeretlek apa! - Lilly megpuszilta anyukáját, majd odament apjához, akinek átölelte lábát. Harry a másik karjába felemelte a kislányt, és arcon csókolta. 
Imádta őt. Kit érdekel, ha nem a vér szerinti gyereke? Harry rajongott Lillyért, és ez fordítva is igaz volt. Lilly felnézett az apjára, próbált tőle sok dolgot ellesni, eltanulni. Apukája lett az ő mentsvára, az a férfi, aki egész életében mellette lesz. Lilly már sejtette, hogy apukájának már most ő a kicsi lánya, és ezt igyekezett is kihasználni, még ha néha ez nem tudatos dolog volt. 
- Én is nagyon szeretlek téged, Lilly. - Harry mind két gyermeke arcára egy-egy puszit nyomott. 
Nathaniel kacagott, és apukájához bújt. Rosie meghatódva figyelte ezt a jelenetet, mert számára ezek voltak a legkülönlegesebb percek az életében. 
Ilyen boldogan, és szeretetteljesen látni a családját, ez volt az, amiért az egész életét odaadta volna. Hiszen neki nem számított az elmúlt jó pár hónapban más, csak hogy Harry, és gyermekeik boldogok legyenek. 
Ő csak egy kis családra vágyott, egy férfira, aki Lillyt a sajátjaként szereti. Megérte neki álmodni, vágyakozni és hinni. Minden teljesült az életében. Persze, szeretne még az életben sok dolgot elérni, de nem érdekli, ha egyik sem sikerül. Van egy csodálatos, gondoskodó férje, egy cserfes, vidám, boldog kislánya, és egy izgága, boldog, és hangos kisfia. 
- Milyen csendes lett minden. - szólalt meg Harry, amikor a nagyszülők elvitték hosszas búcsúzkodás után a gyerekeket. 
- Pihenünk egyet. - Rosie mosolyogva átölelte férjét, és megcsókolta az arcát. 
- Majd akkor pihenünk, ha feldíszítettük a fát, és lestrapáltam a testedet. - vigyorgott szemtelenül a fiú. Rosie elpirult, de a fiú szemeibe nézett. 
- A kis magányos óráinkat szeretkezéssel akarod eltölteni?
- Rengeteggel. - Harry vigyora még mindig az arcát ékesítette. 
Rosie tisztában volt azzal, hogy ez a pimaszság már örökre Harry bélyege marad.
- Elsőnek fát kell díszítenünk. 
- Csak délután hozzák vissza őket. Reggel is ráérünk. - a fiú felesége nyakához hajolt, és belecsókolt. 
- De reggel nem fogunk kiszállni az ágyból, mert lusták leszünk. - sóhajtotta a lány. 
- Nem érdekel. Akkor azt mondjuk a gyerekeknek, hogy a Télapónak segítség kellett, és együtt feldíszítjük a fát. - folytatta tovább a lány nyakának kényeztetését. 
- Elgyengítesz. - Rosie szájából halk zihálások hada csúszott ki. 
- Tudom, mert te pedig elveszed az eszemet. - lassan, érzékien kezdtek csókolózni a csendes házban, ahol most tényleg csak ők voltak. 
Már nem hallották a gyerekek boldog sikításait, kacagásait, és esetleges sírásait. 
Csak ketten voltak, és az érzelmeik, amik lassan ki is szélesedtek, és még többet, még mohóbban húzták magukat közelebb egymáshoz. 
Szükségük volt már egy kis egyedüllétre. Imádták mindennél jobban gyermekeiket, de minden szülő megérdemel egy kis lazítást. Rosie és Harry is. 
Amint elhúzódtak egymástól a zihálásuk, valamint lihegésük volt az egész ház alapzaja. Egymás szemeibe néztek, majd újra mohón csókolózni kezdtek, és innen már nem volt megállás. 
Szerelmesen, boldogan, vágyakozva merültek el egymás testében, és szerelmükben. Kettesben, csak arra koncentrálva, hogy szeressék egymást. 
Nincs gyereksírás, nincs gyerekkacagás, csak a békés csend, ami már rájuk fért. 
Csak Harry és Rosie. 
Újra, és újra egymás célkeresztjében..

Egy kis szösszenetnyi gondolat..

Sziasztok!

Hát vége..

El sem hiszitek, hogy mennyire szívfacsaró az a tudat, hogy nem rész miatt írok új bejegyzést, hanem búcsúzóul..

Nagyon rossz érzés, amolyan szívfacsaró, hogy tudom, ennyi volt, pedig én nem akarom abbahagyni, még írnám, és még írnám, de nem lehet. Egyszer mindennek vége, úgy, ahogyan ennek a blognak is. 

Köszönök mindent, de tényleg. 

És, amikor azt halljátok egy énekestől, hogy a díjat a rajongóinak köszönheti, akkor nem szabad azt mondani, hogy ez egy sablon szöveg, mert nem az. Ha a rajongók nem lennének kinek csinálnák a dalokat? Kinek énekelnének élőben? Senkinek. 

Ha ti nem olvastátok volna a történetet, akkor nem folytattam volna, és most őszintén megmondom, megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Láttam milyen sokan olvassák a részt, és mégsem képes senki írni..

Vagy hogy van tíz feliratkozóm, és mégsem ír egy sem véleményt. 

De felszívtam magam. Láttam a lájkokat a facebookon, és kaptam véleményt Lottie S.-től, és nem tudom ki ő, de borzasztóan hálás vagyok neki, amiért majdnem az összes részhez írt nekem. 

És köszönöm nagyon, nagyon mindenkinek, aki legalább egyszer írt nekem a bloghoz, mert ezáltal kaptam erőre, és haladtam a sztoriban tovább. 

Szóval köszönöm, köszönöm, köszönöm. 

Amikor 2015 júliusában kipattant a fejemből, hogy én írni akarok, nem gondoltam, hogy ennyien fogjátok szeretni. És igen, van akinek több száz olvasója van, de nem érdekel. Nekem az első blognál lévő huszonkét feliratkozó, több, mint ötvennyolcezer oldalmegjelenítés mindennél többet jelent. 

Imádta írni. Ó, te jó ég, el sem tudjátok hinni mennyire. :D

Nem nyavalyogtam, ha nem írtatok, pedig megtehettem volna, nem akadtam ki semmi ilyesmin. (Aki ismer az tudja, engem nagyon nehéz kihozni a sodromból. ) De akkor is szerettem a blogot írni, ha az előző részhez nem is érkezett vélemény. Nagy levegőt vettem, és írtam. 

Őszintén megmondom még sokáig abban sem reménykedtem, hogy végig tudom vinni a blogot, mert nehéz írni. Komolyan mondom. Fent kell tartani az érdeklődést, ne legyen unalmas, ne legyen sablon. (Bár, ha sablon, és jól meg van írva, akkor az is lehet szuperklassz!)

Volt pár alkalom, amikor nem jött az ihlet. Nem tudtam most mit írjak, de aztán megint jött a nagy levegő, és belekezdtem. Az elején volt nagyon nehéz. Mit hogyan írjak, és egyebek. 

De aztán összeszedtem magam, és szerintem ez alatt a másfél év alatt, amióta a blog van, én sokat fejlődtem, és ezért is hálás vagyok Nektek!

Esküszöm mindegyikőtöknek küldenék valami kis ajándékot, hogy lássátok mennyire köszönök mindent. ♥

Érzelgős lánynak vettem magam észre. Szeretem a romantikus könyveket, filmeket, és magát a romantikát is. De melyik lány nem?

Nem akartam ennek a blognak rossz véget. Megfordult a fejemben, de nem akartam még egyet csavarni az egészen. Volt egy koncepció, amivel rossz vége lehetett volna. De azt sem akartam, hogy ti sírjatok, és azt sem, hogy én. :D

Aztán csak jöttek az ötletek, és jöttek, amiket beletudtam írni mindig a blogba. Akik a csoportban benne vannak azok tudják, hogy én egy kávézóban dolgozok, és mire hazaérek öt óra, így az elmúlt időszakban sajnos hetente egyszer tudtam részt hozni, mert hulla fáradtan sosem tudtam volna részt írni. 

Őszintén én még mindig nem hiszem el, hogy vége van, pedig már muszáj lesz lassan. 

Másfél év alatt hoztam nektek kilencvenhat részt, amibe őszintén megmondhatom, beleadtam szívemet, lelkemet. 

Imádtam ezt a történetet. 

Imádtam Rosiet és Harryt, főleg Lillyt. Imádtam, hogy én alakíthatom az ő életüket, és mennyire érdekes, hogy egy ember írja, de mindegyik szereplő mennyire tud egymástól különbözni..

Imádlak titeket. 

Mindenért hálás vagytok nektek, és ezzel még nem fejeztem be a blogíró pályafutásomat.. ;)

Nem tudom még mikor, de érkezni fog egy újabb blog, amiről bővebben majd a Facebook csoportban fogtok információt kapni. :)

Egy kis feltöltődés, és folytatom az írást. 

Remélem velem maradtok annál a blognál is. 

Köszönök nektek mindent. Mindent, amit csak eltudtok képzelni. 

Hatalmas ölelést és szeretetet küldök nektek: Szandi.♥

Epilógus ~ Célkeresztben

Legutolsó..

Olvassátok sok szeretettel. ♥

Szandi. ♥

„Vess egy pillantást magadra egy tükörben! Ki néz vissza rád? Az, aki lenni szeretnél? Vagy olyasvalaki, akinek lenned kellett volna? Az, az ember, aki lenni akartál, de nem sikerült? Azt mondja valaki, hogy képtelen vagy rá, vagy nem leszel az? Pedig lehetsz! Higgy abban, hogy a szerelem körülötted ólálkodik! Hidd el, hogy az álmok valóra válnak, minden nap, mert így van!”


Ti a történet eleje óta már elgondolkodtatok ezeken a kérdéseken?
És ha igen, kaptatok rá választ?
Mi emberek miért későn jövünk rá arra, hogy nem éltünk igazán, nem volt fiatalságunk, és később is annyi időt pocsékba hagytunk menni?
De sosem késő, szokták mondani, és ez teljes mértékben igaz is. Nem késő elkezdeni pénzt gyűjtögetni, hogy utazgassunk, és ha most valaki azt mondja az drága, az kap egy képzeletbeli pofont, mert nem, nem drága, csak mindig körültekintőnek kell lenni, figyelni az ajánlatokat, és lecsapni rá. Élni kell minden kínálkozó lehetőséggel, amit az élet felénk nyújt, hiszen az olyan rövid, de egy nap mégis olyan hosszú, hiszen huszonnégy órából áll, ezeregyszáznegyven percből, és nyolcvanhatezer-négyszáz másodpercből.  
Az rengeteg idő, még ha kevésnek is látszik. Rengeteg idő a pénz spórolásra, rengeteg idő arra, hogy összeszedjük a bátorságunkat és elmondjuk a kiszemelt fiúnak, hogy mit érzünk iránta, és rengeteg idő arra, hogy mindent, amit kiakarunk mondani, mondjunk ki. Ha megsértődnek ránk? Hát sértődjenek. Ez csak őket írja le. 
 A tükörben senki sem azt látja, amit igazán látni akar. 
Valaki túl vékonynak érzi magát, valaki testesebbnek, aztán még valaki hosszabb hajat akar, vagy éppen kockahasat, és a lista egészen végtelen, hiszen sajnos senki sincs megelégedve magával. 
Elsőnek bizonyosodjunk meg róla, hogy biztosan akarunk mi változást? Nem érezzük jól így magunkat? Ha a válaszunk egy határozott nem, akkor mért nem teszünk érte? Mért nem megyünk el orvoshoz, aki segít? Miért nem megyünk el konditerembe? Vagy, ha nem szeretnénk, hogy mások is lássanak, miért nem tornázunk otthon?
Miért nem teszünk valamit az álmainkért, céljainkért?
Miért csak utólag kezdünk el gondolkodni?

Rosie sosem volt megelégedve magával.
Noha nem a teste volt a fő ellensége, hanem inkább a belsője, vagyis fogalmazhatok úgyis, hogy saját maga volt saját maga ellensége. 
Nem szerette azt a személyt, aki a tükörből nézett vissza rá. Azt a személyt, aki híres emberekről és családjukról készített képeket, hogy utána busás árat adjon érte főnöke. Nem szerette azt a személyt a tükörben, aki képes volt egy fiúról olyan csúnya dolgokat összehazudni, és így megkeserítve, talán örökre az életét. 
Undorodott magától. 
Azt kívánta bárcsak abbatudná hagyni, bárcsak lenne másik munkája, amivel kiutat találna ebből a szörnyű helyzetből. 
De nem talált. Kislánya nevelését nem finanszírozhatta a szülei pénzéből, bár a szülők egyáltalán nem ellenkeztek volna. Imádták az unokájukat, és akkor is, ha lányuk nagyon fiatalon szült, mindenben mellette álltak. 
Nekik a lányuk nem volt gonosz, nem volt aljas, aki mások életében turkál. Nekik a lányuk a lányuk volt, és mindig is az maradt, akármilyen munkát végzett. 
Inkább segítettek neki, de a munka keresés elég nehézkesen ment, főleg, ha kiderült, Rosalienak ilyen fiatalon van egy lánya. Egy sürgős telefonra, sürgős megbeszélésre hivatkozva ott hagyták az állásinterjún ülő lányt, akinek számos alkalommal törték össze a szívét, és számos alkalommal érzett dühöt más emberek iránt, akik nem képesek elfogadni a lányát, akit ő annyira imád, és rajong érte. 
Mert a kislány mindenki szívébe azonnal belopta magát. Ha az emberekre mosolygott, azok elolvadtak, ha kacagott, vigyorogtak, ha sírt, akkor pedig mindenfélét ajánlottak neki, csak hagyja abba, mert nem akarták, hogy sírjon. 
De a kislány nem ilyen volt. 
Ő neki sosem kellettek játékok. A kisgyerekeket látva, akik a játszótéren játszottak a szüleikkel, neki is csak egy olyan fiú kellett, aki az mellett a kislány mellett ült a homokozóban, és egy óriási várat építettek. 
Apát akart, aki elviszi a játszótérre, hogy homokvárat építsenek, aki úgy, mint a másik lányt az apukája löki a hintában, vagy csak aki az anyukájával együtt a padon ülnek ölelkezve, és őt figyelik. 
Pici volt még, nem tudta milyen szerepet tölt be azoknak a lányoknak az életében az a fiú. Neki csak anyukája volt, és így érezte helyesnek. Neki így volt a jó, hiszen imádta az anyukáját. Ő mindig ott volt neki. 
A fiú a a karrierje kezdete utáni időkben semmi másra nem vágyott csak, hogy valaki őszintén szeresse, lehessen családja, akik megismerik őt, és akik nem a hírességet látják benne. Nem vágyott drága dologra. Abból annyi volt már neki, hogy több nem is kellett. Neki egy lány kellett. 
De ez nem volt olyan egyszerű. 
Hiszen azok a lányok, akik a környezetében voltak azok mind modellek, énekesek, vagy bármilyen olyan munkát végző lányok voltak, akikhez hozzátartozik a hírnév, és a csillogás. 
Ő nem így akarta hogy egy lány csillogjon. Ő azt akarta, hogy miatta ragyogjon. Elakarta érni, hogy egy lány tiszta szívből szeresse, és az igazi Harryt ismerje meg. 
Mennyire nem volt egyszerű dolga...
Hogyan is lehetett volna minden olyan könnyű, ahogyan ő szerette volna? Megtalálni ezt a lányt a millióból?
Lehetetlen. 
Vagyis annak gondolta. 
Mert a fiú és a lány élete egy nap mégiscsak összefutott, köszönve a fiúnak, akinek titkát a lány leakarta leplezni. Sikerült is neki, de a lelkiismerete erősebb volt. Nem hagyhatta, hogy egy egész világ miatta utálja azt a fiút. 
Annyira még ő sem volt gonosz. 
De ezt már tudjátok. 
Tudjátok ennek a két fiatalnak a történetét, akik lehet ma sem lennének együtt, ha nincs a fiú titka, és a lány munkája, ami aztán összehozta őket. 

Rosie most már máshogy néz a tükörbe. 
Teljesen meg van elégedve azzal a lánnyal, akivel farkasszemet néz az üvegen keresztül. Az új életében minden más lett, minden sokkal, minden színesebb. Minden csakis a pozitív oldalára fordult. 
Megtalálta élete legjobb munkáját, hiszen azután, hogy a One Direction még nem tért vissza, elkezdett dolgozni egy cégnél, akik különböző rendezvényeket bonyolítanak le, és bizony Rosie fotózza ezeknek a boldog rendezvényeknek apraja-nagyját. 
Imádja a munkáját. Imádja azt, hogy a boldog emberek arckifejezéseit megörökítheti. Hogy lefényképezheti azt, amikor a vőlegény meglátja a menyasszonyt, mert bizony az fotókönyvbe való pillanat, ezt ő is nagyon jól tudta. Átélte már. Pontosan egy évvel ezelőtt. 
Révbe ért végre az élete, köszönhetően annak a fiúnak, aki levette őt a lábáról, aki miatt átértékelt mindent, és rájött, változtatni az nem változtat, akinek még nem fáj eléggé. 
 A lány elmosolyodott, ahogyan végig nézett magán a tükörben. Kisfia születése után még nem teljesen nyerte vissza régi alakját, de nincs is rajta felesleg, teljesen meg van magával elégedve. Mosolyogva figyelte azt a lányt, aki az évek alatt felcseperedett, és más életszemléletet váltott, minden helyzetben megpróbálta meglátni a jót. 
Boldog volt, kivirult, és szerelmes, köszönhetően annak a fiúnak, aki az előbb lépett be a szobába. Lassan felesége mögé sétált, és átölelte a derekánál. A lány a tükörben figyelte férje minden mozdulatát, hiszen az a háta mögött állt. 
- Gyönyörű vagy. - suttogta a fiú a fülébe, és mint mindig ugyanaz a kellemes melegség vonult át a lány egész testén. 
Már nem is tudná elképzelni a napjait enélkül a mély, rekedt hang nélkül, akinek tulajdonosa nemcsak az édes szavakat szereti súgni, hanem a mocskos, trágár szavakat is. Bár Rosienak mindegy volt. Harry akármit csinálhatott, ő minden tevékenysége után epekedett. 
Imádta a férjét. 
- Elvakítasz a szépségeddel, bébi. - a fiú lágy, szerelmes, őszinte hangon beszélt. 
Az évek során megtanulta, mindig őszintének kell lenni, és sosem hazudott feleségének. Ha fájt az igazság, elmondta, de ugyanúgy meg is hallgatta. Ezért jöttek ki olyan jól. Voltak veszekedéseik, amiket ő nagyon is szeretett, hiszen a vita mindig békülős szexel zárult le. Megtanulta anyukájától, hogy nem baj, ha veszekednek, ők is veszekednek a férjével, Robinnal, és mégis milyen jól meg vannak, boldogok. 
Jobban összefogja őket a veszekedések, mert tudják, ennél messzebb sosem mehetnek. Nem engedhetik, hogy elveszítsék egymást. 
- Pedig azt sosem akarnám. - nézett a tükörben a lány a fiúra, aki a nyakához hajolt és beszívta a lány jellegzetesen, finom illatát. 
- Ha az elkövetkezendő száz évben is ilyen gyönyörű leszel, akkor bizony nagy az esély rá. - megfogta Rosie kezét, megperdítette, így a lány egyenesen Harry karjaiba esett.
Nevettek, aztán megcsókolták egymást. Nem tartott sokáig. Csak pár másodperc volt, de akkor is szerelmes, gyengéd csók volt. 
- Majd, ha ráncos leszek, és lógni fog a bőröm, akkor majd visszanyered a szemed világát. - vigyorogva csimpaszkodott a lány a fiú nyakába, aki csak megrázta a fejét, lehajolt, és puszit nyomott a puha arcra, amit annyira szeretett minden reggel, és este látni. 
- Elhiheted nekem, hogy akkor még jobban foglak szeretni, és imádni, mert akkor tudom, hogy annyi időt leéltél már velem. - szorosan magához szorította, és éreztette Rosieval, hogy ennek sosem lesz vége. 
Ők már összetartoznak. 
- Annyira szeretlek. - suttogta Rosie, és szorosan ölelte magához Harryt, akinek nyakában temette el az arcát. 
Mit mondhatott volna?
Ő is ugyanannyira jól tudta, mint más, hogy ők már nem tudnának egymás nélkül élni. Annyira egymáshoz illettek, mint a madarak és a szárnyaik, mint az ember és a levegő. Ha bármelyiktől megfosztod azt, amit ő életben tartja, meghalnak. 
Rosie esetében ő nem, de a szíve, és a lelke is elhunyna, ha Harry elmenne tőle. Ha egyszer csak Harry már nem lenne az életében. 
De ebbe még bele sem gondolt. 
A fiú valahogy érezte, Rosie milyen csacskaságokra gondolt abban a pillanatban, így nem csinált mást, csak homlokon csókolta, és a fülébe súgta mennyire szereti. 
De már ő sem tudott volna a lány nélkül élni. Hát hogyan tudna? Rosie lett a mindene, az élete, már körülötte forogtak a napjai. Ha reggel felkelt, a lány mellette feküdt, együtt mentek át kisfiúk szobájába, ahol akkor már általában lányuk is ott volt. Nézegették hármasban a család legkisebb tagját, aztán lementek a konyhába, hogy reggelit csináljanak. 
Általában, amikor a kisfiú felkelt, nem sírt, csak nyöszörgött, amit lehetett hallani a bébifigyelőn. Rosie, Lillyvel a nyomában ment fel Nathanielhez, akit miután édesanyja megetetett, és nővére megbüfiztetett, mentek le, és helyet cseréltek. Harry átvette kisfiát, és amíg a csajok a konyhában főztek, ő addig kisfiát nézte érdeklődve, mintha bármit is változott volna az éjszaka alatt. 
Harry szent meggyőződése volt minden reggel, hogy fia mindig nő pár millimétert. Senki sem tudta honnan tudta ezt megállapítani, csupán apai ösztön. 
A reggeli teendők után elvitték Lillyt óvodába, azután pedig hármasban sétáltak egyet. Harry tolta a babakocsit, Rosie belekarolt Harry karjába, és csak mentek, miközben beszélgettek, és néha rápillantottak az édesdeden alvó kisfiúkra. 
Amikor Rosie dolgozott, Harry maradt otthon a gyerekekkel. Lilly imádott az apjával lenni, és ez az érzés kölcsönös volt. Miután egy "anyamentes" napon megfürdették, és megetették a cumisüvegből Nathanielt, aki aztán szinte el is aludt, amolyan apa-lánya estet tartottak. Megnéztek egy mesét, popcornt ettek, és fagyit, amit utána még leöblítettek egy kis forrócsokival, és a mese alatt a kislány apukája ölébe kucorodott, aki elfeküdt vele, és általában az anya arra ért haza, hogy kislánya az alvó apukáján alszik. 
Mindig melengette a szívét ez a kép, és sosem volt mersze őket felkelteni. Inkább őrizte az álmukat, miközben a rendezvényen készült fotókat válogatta. 
Harrynek már a puszta gondolat fájt, ha csak arra gondolt milyen lenne egy átlag napja a felesége nélkül. 
Reggel üres ágyban felkelni? 
Átmenni Nathanielhez, akinél Lilly van, és az összlétszám három lenne?
Aztán egyedül reggelit csinálni, és amikor a kisfiú felébred, elé tartaná a cumisüveget, ami lehet nem kéne a kisfiúnak, hiszen megszokta, hogy reggel az anyatejet anyukája melléből kapja?
Egyedül elvinni Lillyt óvodába? 
Utána pedig kettesben a fiával sétálgatni? 
És már nem lennének "anyamentes" napok?
Hiszen nem lenne anya...
Harry akárhányszor erre gondolt, a szemét ellepték a könnyek. Fájt neki a tudat, hogy mi lenne, ha elveszítené feleségét. 
Próbált nem gondolni rá. Próbált arra a csodára gondolni, aki a karjai között van. 
- Mindennél jobban szeretlek, Rosalie. - suttogta a lány szájára, majd megcsókolta őt érzelmesen, szerelemmel telve, éhesen. 
Imádattal rajongott a lányért. Szemeiben a lány volt a híresség, akiért ő rajongott. Megdobogtatta a szívét, elvette az eszét, és kihozott belőle minden lehetséges érzelmet. 
Csókjuk végbeszakadtával elegánsan felöltözve sétáltak le a nappaliba, ahol szüleik, valamint gyermekeik foglaltak helyet. 
Házassági évfordulót ünnepeltek. 
Nem volt szívük elmenni, és a gyerekeiket, főleg a kis Nathanielt egyedül hagyni, akinek születése óta, azaz három hónapja nem voltak sehol huzamosabb ideig kettesben. 
A szüleik parancsoltak rájuk, hogy menjenek el vacsorázni, és utána bizony haza se merjenek jönni, hanem töltsék az estét Harry agglegény kori házában, amit azóta sem adott el. 
A két fiatal pedig rájött, igazuk van a szüleiknek. 
Rájuk fér már egy kis faldöngető szex a ház bármely részében.
- Milyen szépek vagytok. - Kate kezében fogta Nathanielt, aki kivételesen nem aludt, hanem nézelődött. 
- Gyönyörűek. - Anne mosolyogva nézte fiát, és menyét, akikről sugárzott a boldogság, és a szerelem. 
A nagyszülőket Nathaniel teljes mértékben levette a lábukról. Ha a kisbaba sír, a nagyik, papik máris ugranak, hogy megnyugtassák a kisfiút, pedig Rosie ezt szigorúan megtiltotta. 
De hát ki tudna ellenállni egy pelenkás csöppségnek?
Na ugye, hogy senki!
A kórházban mindenki megfogta, és megpuszilgatta Nathanielt, de el nem igazán akarták engedni. Anne és Robin is Londonba költöztek, így már akármikor jöhetnek-mehetnek az unokáikhoz. Attól, mert van egy kisbaba a családban senki sem hanyagolja el Lillyt. Szerintem pont fordítva. Lilly ugyanis mindig ott van, ahol a kisöccse, és senki sem érdekli, ha a tesóval játszhat, foglalkozhat. 
Most kivételesen a nagypapáival ül a földön és mint Lilly szokása szerint, éppen egy újabb puzzle kirakásán ügyködnek. 
- Most mentek? - nézett fel a kislány anyukájára és apukájára. Pizsamában, lazán befont hajjal ült a földön. 
Szülei elmosolyodtak, anyukája odasétált hozzá, és leguggolt mellé.
- Igen, de holnap jövünk, jó? - simított végig lánya haján, majd megpuszilta homlokát. 
- Jó, ráértek. Én majd vigyázok a tesóra. - Rosie nem lepődött meg, hiszen ha csak boltba mentek el Harryvel ketten, akkor is azt mondta nekik Lilly, hogy nem kell sietniük. 
Imádja a kistestvérét, de a szülei pont úgy nevelik őket, hogy mindent együtt csináljanak, és sose legyenek féltékenyek, főleg Lilly, a másikra. 
- Tudom. - mosolyodott el Rosie. Lányával megölelték egymást, felállt, és anyukájához ment, aki átadta neki Nathanielt. 
A kisfiú elmosolyodott édesanyja láttán, aki magához ölelte. 
Beszívta az illatát, ami az a tipikus babaillat volt, amit Rosie szerint palackozhatnának. Biztosan azzal mosná ki a ruháikat, hogy minden nap, minden percében egyetlen szippantással érezhesse ezt a csodás illatot. 
Harry lepacsizott Lillyvel, és megígérte neki, hogy másnap délután elmennek kettesben moziba, amolyan apa-lánya napot tartani. 
Mozi, állatkert, vidámpark, játszóház, bármi szóba jöhetett, ami a nevetést, a kacagást, és az önfeledt kikapcsolódást jelentette egy kislány, és az apukája számára. 
Rosie és a nappaliban ülők mind mosolyogva nézték, ahogyan Harry és Lilly megölelték egymást. Nem volt baj, miszerint nem a vér szerinti gyereke. Az számított csak, hogy mennyire szeretik egymást. És bizony Lilly és Harry imádták egymást. 
- Kislegény. - Harry átvette feleségétől  kisfiát, akinek szemei felcsillantak édesapja hangjára, és már bújt is az öltönybe. 
A férfi elmosolyodott, és amennyire óvatosan tudta, magához szorított a kis Nathanielt. 
- Milyen jó illatod van. - igen, Harry is teljesen oda-vissza volt fia illatától, de szinte az egész család, ahányszor megölelte a kisfiút, máris megszagolták. 
Bizony, bizony, a baba illat olyan, mint a drog. Sosem elég belőle. 
- Nem akarunk titeket feltartani, de mindjárt hat óra van. - bökött George a fejével a nappaliban található órára, ahol bizony a mutatók egyre közelebb kerültek a hatoshoz. 
- Megyünk már. 
Rosie és Harry még utoljára megpuszilta gyermekeiket, és jó éjszakát kívánt nekik. Lilly tovább játszott nagypapáival, Nathaniel viszont szüleit nézte, akik természetesen észrevették kisfiúk nézését, és hirtelenjében már nem is akartak menni. Anne simogatni kezdte unokája pufók arcocskáját, aki ráemelte gyönyörű, zöld szemeit nagymamájára, és elkacagta magát, az öklét a szájába vette, amikor az grimaszolni kezdett neki. 
A két szülő szíve igazság szerint visszahúzott lányukhoz és fiúkhoz, de tudták, menniük kell. Kettesben is kell lenniük, és a gyerekek legjobb kezekben a nagyszüleiknél lesznek. 
Harry odaadta feleségének a táskáját, aki még mindig a nappaliban ülő családtagjait nézte. Elmosolyodott, és bólintott. A gyerekek tökéletes helyen vannak. 
A férj ámulva nézte feleségét, akiről tudta, bármit megtenne gyermekeiért. Csodálta a lányt, és még a mai napig nem bírta felfogni, hogy az övé ez a hatalmas kincs. 
Pedig bizony, hogy az övé volt. 
A lány ránézett a fiúra, és összekapcsolódott a tekintetük. Elmosolyodtak mind a ketten, majd semmit sem szólva, a bejárat felé indultak, kéz a kézben. 
Most már tudták, hogy ezt a boldogságot senki nem veheti el tőlük. Jöhet akár Martin, akár bárki más, ők mindennap ezt a határtalan szerelmet akarják érezni, amit éreztetnek egymással, és amit kapnak a gyermekeiktől. 
Kiléptek a hűs éjszakába, de még visszanéztek a házba, ahol igaz már senkit nem láttak, de hallották lányuk hangos kiáltását, miszerint ő nyert, és kisfiúk gügyögéseit. A mindennapok hangjai, gondolták magukban. Mert bizony ők minden nap, minden percében hallhatják ezeket a csodás, dallamos gyermeki kacajokat. 
Becsukták az ajtót lassan, és halkan. Elhalkult minden, és mindenki. Már nem hallatszott se lányuk, se fiúk hangja, de mégis hallották őket. 
A szívükben..
Egymásra néztek, és újra elmosolyodtak. Talán a Jó Isten sem tudta mi járt a fejükben abban a pillanatban, de annyi biztos, az örök szerelem minden apró érintésükben, minden lágy mozdulatukban, minden féltő pillantásukban ott volt, célkeresztben. 
Mert bizony ők már egymás központjában, célkeresztjében fognak élni. 
Örökké...

.... és még talán tovább is.

94. rész ~ Nathaniel Styles

Hát elérkeztünk sajnos ide is...

Ez a blog utolsó része, de még vár ránk egy epilógus. 

Olvassátok akkora szeretettel ezt a részt, mint amekkorával én írtam.. :)

Jó olvasást. 

Puszillak titeket: Szandi. ♥

Harry Styles

~ 2017 februárja ~ 

- Rosie még alszik, ugye? - anyu, Robin, Kate és én éppen a konyhában készítettük elő az ebédet, vagyis jobban  fogalmazva már majdnem készen voltunk mindennel, és csak az hiányzott, hogy mindenki ideérjen. 
- Igen. Legalábbis, amikor negyed órája fent voltam megnézni őt, még aludt. - válaszoltam meg anyu kérdését. 
- Amilyen makacs úgysem lesz hajlandó leülni a fenekére, ha már itt lesz mindenki. - forgatta meg a szemeit Kate. 
Felnevettem. Nos, igen. Rosie még mindig ugyanolyan makacs, mint amilyennek megismertük. 
A pihenést az elmúlt több, mint hét hónap alatt pontosan annyiszor végezte, amikor már ő érezte azt, hogy elfáradt. Nem értettem miért hősködik. Állapotos volt, nagyon jól tudtam, hogy egy kilométert sem tudna megtenni, pisiszünet és tíz perces pihenőidő nélkül, így volt a normális. De Rosie a fejébe vette, hogy mindent megcsinál, amit csak tud. Lillyt elvitte óvodába, aztán pedig próbált itthon hősködni, miszerint ő majd rendet rak, és megfőz. Hát sosem jött neki össze. 
 Miután az egész család, és baráti társaság megtudta az örömhírt, miszerint jön a baba, mindenki oda-vissza volt, és folyamatosan vigyorogtak, amikor találkoztunk. 
És ők csak a barátaink!
Szerintetek én mennyire voltam az elmúlt hónapokban szomorú? Sehányszor. Az a csoda, hogy láthattam a feleségem hasát növekedni, az fantasztikus élmény volt. És, amikor megfoghattam a hasát, éreztem, hogy a kezem alatt rúg a kislányunk vagy kisfiúnk...leírhatatlan. 
Mindent megvettem Rosienak, amire csak szüksége volt. Amikor éjjel felkelt, mert ő gyorskaját kíván, akkor elmentem, és vettem neki. 
Amikor hisztis volt, hagytam, had nyugodjon le. 
Amikor sírt, mert egy filmben olyan jelenet volt, akkor megnyugtattam, pedig tudtam, hogy ha nem lenne terhes, nem sírna. De hát a hormonok..
Amikor felhúzta magát, és rajtam vezettem le, nos, akkor én is felhúztam magam, és egy kis veszekedés után könnyen megtaláltuk a megoldást a kibékülésre. 
És amikor túlfűtötte a vágy, és a karácsonyi közös vacsorán félre kellett vonulnunk az étterem mosdójába szexelni, hát szívesen teljesítettem a "Dugj meg keményen!" kérését. 
Mennyi faldöngető szex ezeknek a csodálatos hormonoknak köszönhetően..
Esküszöm rengetegszer teherbe fogom ejteni, hogy ennyire elveszítse a fejét, és eldobja a gátlásait..
- De tudja, hogy csak úgy bírja ki a születésnapot, ha pihen előtte. - Robin mély hangja volt, ami visszahozott szexuális fantáziám fellegvárából..
Emlékeztetnem kell magam este arra, hogy még mindig szabad a szex, és ne felejtsem el feleségemet kényeztetni egy kicsit mindenféle módon..
Nem baj, hogy nekem van a születésnapom. Megérdemli teljes mértékben. 
Ja, igen. Ma van a születésnapom, és egy kis baráti összejövetelt rendeztünk. 23 éves lettem, és már nem vágytam nagy bulira, meg piára és ilyenekre, főleg, hogy van egy várandós feleségem, és egy kislányom. Rosie nélkül az elmúlt 7 hónapban, mióta megtudtuk, hogy terhes, sem mentem sehová, akkor nem most fogom elkezdeni, amikor már bármelyik percben megszülhet. 
És azt kijelentettem már előre Rosienak, hogy ott leszek a szülésen, ő pedig ennek nagyon örült, mert elmondsa szerint szerette volna, ha ott leszek, csak nem tudta hogyan mondja el, mert nem akart csalódni, ha a válaszom az lett volna, hogy nem megyek be a szülőszobába. Pedig bizony ám én ott leszek, és elvágom azt a köldökzsinórt!
A szülés az egyik magánkórházban fog lezajlani. Az ötlet feleségemnek nem annyira tetszett, de rohadtul nem érdekelt. Nem tágítottam abból, hogy és a közös babánk a lehető legjobb helyen tudjanak pihenni. Rosie csak azt hajtogatta, hogy így nem tud Tomnál szülni, én pedig jó apa és férj lévén teljesítettem eme kívánságát. Tom fogja levezetni a szülést, így már feleségemnek sem volt semmi kifogása az ellen, hogy magánkórházba fog szülni, de ha továbbra is lett volna bármi indoka, az továbbra sem érdekelt volna. 
Én fogom bevinni a kórházba úgyis. 
- Kilenc hónapos terhesen, cipelve azt a három kilós gyereket a pocakban már igazán könnyen elfárad az ember. - nevetett anyu. - De figyelünk Rosiera, hogy a lehető legtöbbet pihenjen. 
- Megterítettünk! - rohant be Lilly a konyhába, kiabálva. Kate azonnal leguggolt hozzá. 
- Css. Anya alszik. - simogatta meg lányom haját. 
- Hupsz. - kezdett suttogni Lilly. - Akkor a baba is alszik? 
- Igen. - mosolyodott el Kate. 
Lilly mosolyogva odasétált hozzám. 
- Apa? - suttogva beszélt, felnézett rám. Felemeletem őt a karjaimba, megpusziltam az arcát. 
- Mondjad szépségem. 
- Kimehetek a papáékkal a kertbe játszani? 
- Persze. De jól fel kell öltözni. 
- Majd mi jól felöltöztetjük! - szólalt meg a hátunk mögött George. Ő és apu már kabátban voltak. 
- Robin. Nagypapás-unokás elfoglaltság. Gyere! Hagyd a csajokra a munkát. - mondta apu Robinnak.
- Héj! - néztem rá csúnyán. 
Apu nevetni kezdett. 
- Bocsáss meg, fiam. Hagyd a csajokra, és Harryre a munkát. 
- Segítünk mi is. - Gemma és Michal eddig szintén a nappaliban voltak Lillyel és a nagyapókkal. Elvigyorodtam a nagyapó szón. 
Letettem Lillyt, aki rohant is a nappaliba, ahol a nagyapók felöltöztették, és már rohantak is ki a kertbe mind a négyen, hogy labdázzanak, csúszdázzanak, bár ahhoz elég hideg volt, és hintázzanak, amihez szintén hideg volt. 
Mi, akik a konyhába maradtunk pedig folytattuk az ételek elkészítését. 
- Héj. Itt egy leányzó, aki lenyelt egy görögdinnyét. - Gemma volt az egyetlen, akitől Rosie elviselte azt, hogy görögdinnyének hívja a gyerekünket, és így a hasát is. 
Rosie ezen mindig nevetett csak, úgy ahogyan most is. 
Elmosolyodtam, és odasiettem hozzá. Átöleltem a derekánál, és amennyire hatalmas pocakja engedte, átöleltem. 
- Miért nem pihensz? - simítottam végig csodaszép arcán. Ezt sosem fogom tudni megunni..
- Már, amikor feljöttél hozzám, akkor fent voltam, csak még nem akartam lejönni. Egy kicsit még lustiztam. - bújt a karjaim közé. 
- Elfogsz fáradni. 
- Harry, így is - úgy is elfogok fáradni. - nevetve nyomott csókot a számra. 
- De a babának pihenni kell!
- Hidd el, a baba akkor is pihen, ha fent vagyok, és semmi megerőltetőt nem csinálok. 
- Honnan tudod? 
- Mert nem mocorog. Alszik. 
- Az ugye nem gond, hogy nem mocorog? - aggódva néztem rá, valamint Katere és anyura, akik azért már tapasztaltabbak, mint én. 
- Nincsen semmi baj Harry. - mosolygott rám kedvesen Kate. - Te sem szoktál mocorogni, amikor alszol. 
- De szoktam! - néztem rá tágra nyílt szemekkel. 
Jó ég... mi van, ha baja lesz a babának?
- Akkor legalább megnyugodhatunk, hogy a bébi nem rád fog ebben ütni. - vigyorgott Gemma. Anyu, és úgy mindenki a konyhában felnevetett. 
Csúnyán néztem rájuk. 
- Marhára jó, hogy szarrá izgulom magam, ti meg nevetgéltek. 
- Héj, nyugodj meg. - fogta meg Rosie a kezemet. - Semmi baj nincsen. 
- Honnan tudod? 
- Érzem, Harry. Alszik a babánk. 
- Persze, mert ti nők mindig mindent megéreztek, de én egyszer sem aggódhatok a saját gyerekemért! Akkor majd én aggódok helyettetek is. A picsába is már! - a közelemben lévő fakanalat a földhöz vágtam, majd felsiettem az emeletre a szobánkba, és ledőltem az ágyra. 
Én miért nem aggódhattam?
Miért nem félthettem az első, saját gyerekemet? 
A szívem szakad bele a gondolatba, hogy esetleg baja van, de nem látjuk őt, nem tudjuk mi a baj, és amikor megtudjuk már késő..
Nem, erre még csak gondolni sem gondolhatok! A mi babánk a legerősebb, semmi baja nem lehet.
De engem akkor is aggasztott, hogy nem mocorgott. Vajon mióta nem mocoroghatott? Lehet valami baja az utolsó napokban is az anyaméhben? 
- Harry. - Rosie vékony hangja az ajtóból szólalt meg, miután egy halk kattanás is hallatszott. Bejött a szobába. 
Leült mellém az ágyra. 
- Kérlek, ne legyél ilyen a születésnapodon. 
Felé fordultam, és felültem. 
- Mégis milyen? 
- Ilyen dobálózós, és mérges. 
- Nem vagyok mérges, csak aggódok, ti pedig jót nevettek ezen az egészen!
- Mi csak Gemmán nevettünk, nem rajtad. 
- Igen, és az én nővérkém azért nevetett, mert ha álmában nem mocorog a babánk, akkor legalább ebben nem rám fog ütni. 
- Mindig is szurkálódott. - kuncogott. 
- Nem érdekel! De, ha aggódok azt mért nem lehet megérteni? Engem mért nem tudtok figyelembe venni? - a vállaim előregörnyedtek, és az ajkaim közül kicsúszott egy hangos sóhaj. 
Rosie feljebb ült az ágyon, megfogta a kezemet, és a hasára rakta. 
- Mindig is figyelembe vettünk téged. De érzem Harold, hogy nincs baja. Amikor alszik, akkor nem igen szokott mocorogni. De böködd meg a hasamat. - mosolygott, és felhúzta pólóját. Csodálatosan kerek pocakja jelent meg előttem. 
- Mi?
- Böködd meg. - noszogatott. Nem igazán értettem miért is böködjem meg a hasát, de megtettem. Több helyen is megböktem, aztán pár másodperc múlva olyat láttam, amit sosem hittem, hogy létezik. 
Kitágult szemekkel figyeltem Rosie hasának kidudorodását, ahogyan kisbabánk mocorgott, és nyomta a bőrt. Valakinek furcsa látványt nyújthat, de én lenyűgözve néztem, ahogyan szinte már megérinthetem a kisbabánkat. Hiszen már csak Rosie hasának bőre választott el a kislányom vagy kisfiam bőrétől. 
- Jó ég.. - suttogtam le sem véve a szemeimet feleségem pocakjáról. 
- Csodálatos, igaz? - a velem szemben ülő gyönyörűség lágy hangja melengette a szívemet. Felnéztem a szemeibe. 
- Sajnálom. 
- Ne sajnáld. - mosolyogva simított végig arcomon. - Megértem, hogy aggódsz, és már lent a konyhában meg kellett volna ezt csinálnunk. De a kisbabánk ilyen szintű mozgását neked akartam elsőnek megmutatni. Tudom, hogy már láttuk, amikor mocorgott, de még nem ennyire. 
- Annyira imádlak. - nyomtam hosszú csókot a szájára, majd lejjebb hajoltam, és megpusziltam görögdinnye méretű hasát. - Téged is imádlak picur. Alig várom már, hogy kibújj, és a karjaimban tartsalak. Már ne maradj bent olyan sokáig jó? - simogattam meg kisbabám 9 hónapnyi rejtekhelyét. 
Rosie elmosolyodott, végig simított a hajamon, ami már rövidebb állapotában pompázik. 
A kérdésre, hogy mit csináltam a turné vége óta, és a visszavonulásunk óta az a válaszom, hogy pihentem, a családommal voltam, valamint dalokat írtam más előadóknak, és persze magamnak is. A fiúkkal nem igazán tudjuk megmondani mikor térünk vissza, de addig elakartam magam foglalni. Filmszerepeket kaptam, de Rosie terhessége miatt nem akartam elvállalni, mert inkább vele akartam lenni. Hogy megbántam-e? Nem. Az semmi pénzt nem ért volna meg, hogy nem vagyok ott, amikor a kisbabám elsőnek rúg, nem vagyok ott az ultrahangokon. 
Nem, nem!
Tudtam, hogy Rosie is örült neki, amiért nem mentem Amerikába a forgatás idejére, még ha nem is mondta ki. Támogatott, noszogatott, hogy menjek, de nem engedtem. Nem volt semmi sem fontosabb, mint a családom, ahová hamarosan megérkezik az újabb jövevény. 
A hajamat pedig egy jótékonyság keretében vágattam le. Tudom nagyon jól, hogy annyi haj, amennyit leadtam egy parókához nem elég, hiszen több levágott copfból lesz egy komplett paróka, de a jó ügyért bármit, és már amúgy is felnőtt férfi voltam. Ideje volt megválni a hosszú hajtól. Rosie imádta az új hajamat, bár sajnálta, hogy nem lesz majd mit tépnie szex közben. És ezt így kijelentette! Azt hittem a gatyámba élvezek ezek után a szavak után!
- Le kéne mennünk. Mindjárt itt vannak a többiek. - engem miért ébresztenek fel a mocskos álmaimból?
- Nem. - néztem mélyen Rosie szemeibe. 
- Nem? 
- Ahogyan mondod. Egy kicsit kényeztetni akarlak. 
Rosie elpirult. - Te vagy a szülinapos, és te kényeztetsz engem? - harapott bele alsó ajkába. Odahajoltam, és kiszabadítottam ajkát a fogai rabságából. 
- Vagy megduglak, és a kényeztetést estére hagyjuk. Szabad még mindent csinálnunk, ugye? - hát, ha nem, akkor elfog varázsolni a csodálatos szájának és nyelvének munkájával. 
- Nem fogsz rám nehezedni. - rángatta le rólam a pólómat. Ó, anyám! Ezek a hormonok már megint nekem kedveznek!
- Akarod? 
- Mocskosul kívánlak! - és ezzel letámadott, és olyan hevesen és keményen kezdett csókolni, hogy hirtelen szikrát sem kaptam, de aztán viszonoztam a csókját ugyanolyan tempóban, és megadtam neki, amire várt. 
Mocskosul, de persze óvatosan megdugtam. 


- Itt az ünnepelt! - Louis vigyorogva nézett rám, amikor Rosieval lementünk az emeletről, mind a ketten sugározva az átélt fantasztikus percektől. 
Mosolyogva fogadtam mindenki gratulációját. Itt volt Zayn, Perrie, Louis, Eleanor, Liam, Sophia, Niall és a barátnője, Olivia, valamint Emily és Dean, Paul és Clodagh, valamint a gyerekek. Lou és Lux, Ben Winston és a felesége, valamint még itt volt Ed is, és egy pár gyerekkori haverom. 
Hogy a fiúkkal mi történt ez idő alatt?
Zayn és Perrie egy kisebb válságon mentek át az utóbbi hónapokban, hiszen Zayn elkezdte önálló karrierjét, Perrie pedig a Little Mix lányokkal volt úton. Szerencsére, és Rosie segítségének köszönhetően, aki rávilágította a két fiatalt arra, hogy szarabb, ha külön vannak, rájöttek, bizony nem jó egymás nélkül. 
Idén júliusban össze is fognak házasodni végre valahára. 
Louis pontosan szilveszterkor, amikor átléptünk 2017-be, kérte meg Eleanor kezét, aki sikítva mondott igent. Louis most éppen tehetségekkel foglalkozik, és télen majd beleül az X Faktor mentori székébe, ahol Simonnak segít majd a döntéshozatalban. 
Liam és Sophia kapcsolata szép nyugodtan halad. Sehova sem sietnek. Liam stúdiózik, és saját lemezt gyárt, Sophia támogatja mindenben. Hát nem tudom. Én már biztos megkértem volna a barátnőm kezét négy év után. De hát, ha Liam nem, akkor nem..
Niall és Olivia fél éve vannak együtt, és a csajszi már az első pillanatban szimpatikus volt mindenkinek. Szőke haj, zöld szemek, amolyan ír manóhoz való lány. Tényleg aranyos, és látszik, szereti Niallt, ami nekünk a legfontosabb, hiszen szőke bandatársunk igencsak érzékenyen viselne egy szakítást. De ahogyan a mostani helyzetek mutatják, nem lesz itt szakítás. Niall szintén a saját szólókarrierjén dolgozik, már egy dalt meg is jelentetett This Town címmel, amit mindannyian egytől-egyig, imádtunk!
Dean és Emily pedig szintén esküvő előtt állnak. Míg Zayn és Perrie júliusban, addig Emily és Dean augusztusban fogják kimondani a boldogító igent. Természetesen a legjobb barátnője esküvőjén Rosie lesz a tanú, amit ő már tényleg nagyon vár. 
- És a torta? - kiáltotta el magát Lilly, amikor már befejeztük az ebédet, és csak beszélgettünk. 
Rosie nevetve állt fel, és anyuval karöltve mentek is a konyhába a tortámért. Átköltöztünk a nappaliba, ahol amint megjelent feleségem kezében a tortával, mindenki elkezdte énekelni a Boldog Születésnapot című dalt. 
Elmosolyodtam, Lillyt pedig magam mellé húztam. Rosie letette az asztalra a tortát, én pedig kívántam, és elfújtam a gyertyát. 
- Boldog Születésnapot! - kiabálta mindenki. Nevetve álltam fel, és öleltem meg mindenkit, miközben az ajándékaimat nyomták a kezembe. 
Utoljára megöleltem az én csodálatos feleségemet és csókot nyomtam a szájára. 
- Szeretlek. - mosolyogva néztem rá. 
- Szeretlek Harrrry. - nyögve nyújtotta el a nevemet, és kétrét görnyedve fogta meg a hasát. - Áú!
 Ahogyan ezek a szavak elhagyták a száját, a lábai közül víz lövellt ki. Dermedten néztem rá, ő pedig rám, és hirtelen mindenki elcsendesedett. 
És, amint felfogtam a valóságot, tágra nyílt szemekkel néztem feleségemre, akiben szintén tudatosult a valóság. 
- Ó, te jó ég!
- Azt a kurva!
Nem könnyű egy terhes nővel autózni, ez biztos, mert mindig meg kell állni, ha pisilnie kell, és komolyan mondom lehet megtörténik öt percenként!
Öt percenként pisiszünet!
De egy szülő nővel autózni..hát az aztán az Oscar díjas manőver!
A kezem remegett, pedig nem is én vezettem! Hátul ültem Rosieval, és próbáltam nyugtatni, de én sokkal jobban izgultam!
Szülünk!
Bassza meg! Szülni fogunk!
Hú, hú, hú, hú!
Ismételgette Rosie a légzéstechnikát, amit azon a sok kismamás izén betanult. És annyira sokszor mondogatta, hogy a végén már én is ugyanazokat a szavakat kezdtem mondogatni.
Hú, hú, hú, hú!
- Jaj, ne! - kiáltott fel feleségem.
- Mi a baj? - néztem rá aggodalmasan. 
- A cuccaink! Nem hoztuk el!
- Ne aggódj, bébi. Bent van a kocsiban. Már régen beleraktam. 
Rosie felnyögött, és megfogta a kezemet. 
- Köszönöm. 
- Mindjárt ott vagyunk a kórházban. - Zayn volt a sofőrünk, aki több, mint valószínű jó pár közlekedési szabályt megszegett. De őszintén nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy minél előbb odaérjünk a kórházba, mert már kezdtem begolyózni, és elveszíteni a fejemet!

Fél óra múlva Rosie elfoglalhatta a külön szobáját a magánkórházba, ahol már fel voltak készülve az érkezésünkre. 
Az ágyában feküdt, körülötte egy csomó gép, amire azt hinné az ember csak akkor van szükség, ha éppen haldoklik. 
- Kérsz valamit? - leültem mellé az ágyra. - Vizet? Vagy megmasszírozzalak? 
Nekem csak egy nyugtató kéne, mert a szívverésem már túl a megengedett határértéken felül van. 
- Nem kérek semmit.. - rám nézett. A szemei aggodalmasak voltak. - Félek, Harry. 
Fájdalmasan összeszorult a mellkasom, hiszen nem tudtam mit csinálni. Tanácstalan voltam. Én örültem volna a legjobban annak, ha elvettem volna a szerelmem fájdalmát, de nem sikerült..
- Elhiszem, szépségem, de most csak annyit kell tenned, hogy lazítasz, és megszülöd a kisbabánkat. Itt leszek végig melletted, és segítek neked. Nem tudom mennyire fáj a szülés, de azt igen, hogy elvenném a fájdalmadat. - csókoltam meg a homlokát. 
Szipogva kezdett beszélni. 
- Neked legalább a kellemesebb része jutott, amelynek már réges-régen vége van. Mi, nők bezzeg még kilenc hónapig cipeljük annak az éjszakának a nyomát. 
- Bébi, egy csodálatos éjszakának cipeled a nyomát. - vigyorogva csókoltam szájon. Rosie elnevette magát, és megrázta a fejét. 
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? 
Tom jelent meg a szoba ajtajában.
- Már túl lehetnénk rajta. 
- Egyet már kibírtál, a másik már semmiség. - nevetett Tom, és megvizsgálta Rosiet. - Még csak négy centire vagy kitágulva, még van egy kis időnk. Van kérdésed?
Rosie megrázta a fejét. 
- Nincsen. 
- Rendben. Akkor később visszajövök, és megnézlek. Ha bármire szükséged van, szólj a nővérkéknek, hogy csipogjanak rám. 
- Köszönjük. 
Miután Tom kiment, felálltam Rosie mellől, és csókot nyomtam a feje búbjára. 
- Mindjárt jövök, jó? Felhívom anyáékat, merre járnak. Meglesztek?
- Persze. - mosolygott fel rám Rosie. - Menj csak. 
Még egy utolsó csókot nyomtam feje búbjára, és kisétáltam a folyosóra, ahol nagyobb lépésekkel utolértem az orvosunkat. 
- Tom!
Megállt és felém fordult. 
- Harry. Minden rendben?
- Persze, csak lenne egy kérdésem. Minden rendben van a babával? Mert ma délután, amikor Rosie aludt, ő nem mocorgott, és csak később mozdult meg. 
Tom elmosolyodott, és türelmes hangon válaszolt nekem. 
- Semmi gond nincs vele, minden rendben. A szívhangja tökéletes, a vérnyomása egy kicsit magas, de ez teljesen a normálértékhatáron belül van. A vajúdás alatt gyakran ingadozik a magzat szívhangja. 
Bólintottam, bár egy kicsit aggasztani kezdett az, hogy a gyerekem vérnyomása magasabb. 
- Rosienak sincsen semmi baja?
- Nincsen. - mosolygott rám. - Már egy szülést átéltem vele, ugyanolyan, mint most, csak most te is itt vagy vele. 
Elmosolyodtam, és bólintottam. 
- Segítettél már a világra olyan babát, akinek elakadt a válla?
- Nem egy éve dolgozok orvosként. - vigyorgott. - De hidd el nekem, hetente van pár kisbaba, akinek elakad a válla, de mi ezen segítünk. Semmi baja nem lesz. 
- És, ha mégis? Mi van, ha igen? Az életedet már helyezted másnak a kezében, és csak azt kívántad, hogy hozza vissza egy darabban őt? Mert most ezt teszem. A te kezedbe adom Rosiet, aki az életem, és a közös gyerekünket, akit már most imádok. Ha velük bármi is történik... - nem tudtam befejezni a mondatot, sem a fejemben a gondolatot..
- Nem lesz semmi bajuk, megígérem. Rosie egészséges, fiatal, már egy kislányt a világra hozott. Semmi ok arra, hogy ennyire izgulj.  A feleségednek sem szabad azt látni, hogy ennyire aggódsz és izgulsz, mert meg fog ijedni. 
  Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van, és muszáj megnyugodnom. 
- Menj vissza hozzá. Élvezzétek ki, hogy kettesben vagytok, és Lillyt is vidd be hozzá egy pár percre. 
- Okés. Köszönöm. 
Visszasétáltam a kórterembe, de már Lillyvel együtt, akit Kate hozott fel. Beléptünk a kórterembe. Rosie ott feküdt a párnák között, gyönyörűen. 
Odasétáltunk hozzá.
- Anya! - Lilly azonnal felmászott az ágyra, és átölelte édesanyját. 
- Hercegnőm. - Rosienak kifolytak a könnyei, ahogyan karjai közé szorította lányát. - Annyira szeretlek. És esküszöm, hogy én mindig itt leszek neked. - fogta kezei közé lánya arcát, és homlokon puszilta. 
- Tudom, anya. Én segítek neked, jó? Majd elaltatom a kistesót, ha sír, hogy te tudj pihenni. 
- Te leszel a világ legjobb testvére! - Rosie sírva zárta a karjai közé Lillyt. 
- Ne sírj anya. Nagyon szeretlek. - nyomott egy puszit Lilly anyukája arcára. 
Elmosolyodtam, és meghatódtam. 
Az utolsó pillanatok, amikor Rosienak már csak egy lánya van, egy gyereke van. 
- Kis angyalom, hamarosan találkozol a tesóval, jó? - suttogta Lillynek Rosie. 
- Már nagyon várom. - lányunk lemászott anyja öléből, és rám nézett. - Kiviszel a mamához?
- Igen. - még egy utolsó szoros anya-lánya ölelése után kivittem Lillyt Katehez, aki megpuszilta az arcomat, és megölelt. 
Mosolyogva öleltem át, majd pusziltam meg Lillyt is. 
- Nagyon szeretlek, pici lány. - szívtam be az illatát. 
- Én is szeretlek apa! Nagyon. - bújt hozzám szorosan. Kifolytak a könnyeim, és miután megpuszilgattam lányomat, visszamentem feleségemhez a szobába. 
Odaálltam mellé az ágyhoz. 
- Annyira szeretlek, Szerelmem. Már el sem tudnám nélküled képzelni az életemet. Mindent köszönök. Azt, hogy miattad kezdtem el élni, azt hogy mindig megnevettetsz, azt, hogy szeretsz, és azt, hogy egy ilyen csodálatos családunk van. És most pedig megajándékozol a világ legnagyobb csodájával. Nagyon szeretlek. 
  Meghatódva, könnyes szemekkel fogta meg a kezemet. 
- Nagyon szeretlek Harry. És nem csak te tartozol nekem köszönettel, hanem én is neked. Amiért engedted, hogy melletted önmagam legyek, hogy ennyire felszabadulhatok, hogy minden makacsságom ellenére szeretsz. Mindig gondoskodsz arról, érezzem mennyire szeretsz. Én pedig érzem, tudom. 
  Elmosolyodtam, lehajoltam, és gyengéden szájon csókoltam. 
Elhúzódott tőlem, megfogta a kezemet, és céltudatosan nézett rám. 
- Most pedig szüljünk! 

Mint kiderült teljesen felesleges volt minden aggódásom, idegeskedésem, és nyugtatóért kiáltásom, ugyanis Rosie ma este egy gyönyörű, egészséges, virgonc kisfiúnak adott életet. Én pedig minden egyes másodpercben ott álltam mellette, és osztoztam a fájdalmában, mert száz százalékban biztos vagyok abban, hogy eltörte a kezemet. 
De őszintén?
Leszarom a törött csontokat, amikor éppen egy három kiló húsz dekás parányi csodát tartok a karjaimban. A legjobb születésnapi ajándék. 
Mert, hogy pont ezt kívántam. Azt kívántam, ma szülessen meg a gyerekem. A születésnapomon. Ennél több kívánságom már sosem lesz az életben!
Elmosolyodtam, ahogyan végig néztem fiamon. Aprócska, barna haja a feje búbjára tapadt, formás az orra, a szája, a keze. A szemei pedig zöldek, akárcsak az enyém.  Ez a gyerek egy műalkotás! Maga az eleven hús-vér tökéletesség. Az én gyerekem! Az én imádni való babám!
Egészen furcsa ez a helyzet, ez a határtalan imádat, ami ennyire elhatalmasodik rajtam, hogy szinte fáj, ha ránézek a csöpp kisfiamra. Imádom Rosiet is, mindennél és mindenkinél jobban, de ahhoz, hogy őt megszeressem, idő kellett. Nem egy pillanat alatt történt meg. Ez viszont a legrövidebb pillanat műve volt. Amint megpillantottam a fiamat, egyből tudtam, hogy érte bármit megtennék. Lillyért is persze, de ő neki az lesz a legjobb, ha élete végéig szobába marad, mert pasikat nem fogok a közelébe engedni!
De a fiam élete összes pillanatában ott leszek. Megtaníthatom focizni, biciklizni, autót szerelni, mindent megfogok neki tanítani. 
- Harry. 
Rosie hangja fáradtan csengett, amikor megszólalt. Már a külön szobában voltunk, ahová azután hozták, hogy a szülés után minden egyebet elvégezte vele. Lefürdették őt és a babát is, én pedig a nővér közelében maradtam, hogy fiam minden kis mozdulatát figyelhessem. 
- Hogy érzed magad? - elmosolyodtam, odasétáltam hozzá. 
- Hát mintha kipisiltem volna azt a görögdinnyét. - nevetett fel. 
Eltorzult az arcom. 
- Jaj!
- Jaj, bizony. - kuncogott. - De minden fájdalmat megért. Hogy van a mi bébink?
- Nagyon jól. Beszélgetünk, haverkodunk. 
- Igazán? 
- Aha. Muszáj megtudnia az élet nagy dolgait. 
Rosie felnevetett. 
- Átadom neked, és behozom Lillyt. - óvatosan átadtam a kisfiúnkat Rosienak. Lehajoltam és puszit nyomtam puha arcára, majd édesanyja szájára. 
- Még nevet kell neki adnunk. 
- Tudom. - mosolyogva mentem ki a szobából, ahol már családtagjaink vártak ránk. 
- Na? - kérdezte anyu. 
- Kisfiú! - vigyorogva néztem rájuk, ők pedig mindannyian nevetve öleltek meg, és gratuláltak, de amikor megkérdezték hogy hívják, megvontam a vállamat. 
- Még nem választottunk nevet. - felvettem Lillyt a karjaimba, és megpusziltam az arcát. - Bemegyünk és bemutatom a tesódat. - mosolyogva tűrtem el a haját. 
- Jó! - csillogó szemekkel nézett rám. 
A többieket biztosítottam arról, hogy hamarosan bejöhetnek.
Lányommal a karomban sétáltam be feleségemhez és fiúnkhoz. 
- Ki van itt? 
Rosie felnézett, és szélesen elmosolyodott. 
- Anya! - leraktam Lillyt az ágyra, aki azonnal átölelte anyukáját, majd ránézett az alvó kis csodára. 
- Ő a tesóm? 
- Igen. - mosolygott Rosie. 
- Ó. - Lilly tágra nyílt szemekkel figyelte kisöccsét. - Milyen szép. 
- Mint a nővére. - mosolyogtam. 
Lilly felnézett rám vigyorogva, majd odahajolt öccséhez, és egy puszit nyomott az arcára. A kisfiú mocorogni kezdett. 
- Jaj. - vigyorgott Lilly, és megfogta a kis kezecskét. 
- Mi a neve? 
- Még nem tudjuk. - mondta Rosie, és puszit nyomott lánya fejére. 
- Neked milyen név tetszik Lilly? - kérdeztem tőle. 
- Harry! - vágta rá azonnal. 
Elvigyorodtam! Nagy haverok vagyunk a lányommal!
- De az apa neve. A tesónak más név kell!
- Lilly! 
Rosieval mind a ketten elnevettük magunkat. 
- Az pedig lány név, és neked is ez a neved. - kuncogtam. 
- Akkor legyen szép neve!
- Tudsz szép nevet? - simogatta Rosie Lilly haját. 
- Ühüm. Nat!
- Nat? - ráncoltam a homlokomat. 
- Nathaniel? - kérdezte anyukája tőle. 
- Igen! - nézett rá izgatottan Lilly. - Legyen ez a neve!
Rosalie rám nézett. Ízlelgettem a nevet magamban, aztán elmosolyodtam. 
- Nathaniel Styles? - kérdeztem. 
- Szerintem tökéletes. - mosolygott Rosie. 
- Hát akkor Lilly. Bemutatom a kistesódat. Nathaniel Styles-t. 
- Milyen szép neve van, és ő is szép. Majd sok mindent megtanítok neked, jó? - hajolt újra oda öccséhez, és megpuszilta az arcát, mire Nathaniel újra mocorogni kezdett. 
- Csiklandozza a hajad az arcát. - közöltem Lillyvel. Rám nézett, és kuncogni kezdett. 
- Megfoghatom? - nézett anyukájára, majd rám.
- Persze. - Rosie mosolyogva adta át nekem kisfiúnkat, majd teljesen felültette maga mellé Lillyt. Megcsókolta a homlokát, én pedig vissza adtam Rosienak Nathanielt, akit édesanyja óvatosan nővére karjai közé helyezett. 
Lilly könnyes szemekkel nézte öccsét.
- Vigyázni fogok rád Nathaniel. Jó testvéred leszek. Mint apa Gemmának! 
 Nem sok alkalom van egy férfi életében, amikor nyugodtan sírhat, de ez most egy ilyen pillanat volt. Ez egy ilyen alkalom. Mosolyogva, könnyes szemekkel néztem Rosiera, aki csak gyönyörködve, és könnycseppekkel az arcán figyelte lányát. Rám emelte gyönyörű szemeit, és elmosolyodott. Melléjük ültem, magamhoz öleltem Rosiet, aki közben figyelt arra, hogy Lilly jól fogja Nathanielt. 
- Harry! - Rosie szeretetet, és meleget adó szemét rám szegezte. 
- Tessék? 
- Szerinted ez mindig így lesz? 
Halványan elmosolyodtam. 
- Biztos, hogy nem. 
Megérintettem puha arcát. Azt az arcot, amit terveim szerint minden reggel és este látni fogok, egészen halálunk napjáig. Azt az arcot, amely oly sokszor nevettetett meg grimaszaival. Azt az arcot, amelyen található barna szemekbe azonnal elvesztem, és amelyek minden álmomban megjelentek.  Azt az arcot, amelyet már soha, de soha nem felejtek el. 
Végig simítottam arcán, és befejeztem a mondatot. 
- Mert egyre jobb lesz.