58. rész ~ Szembesítés

Rosalie Parker 

Kint ültem az autóban a ház előtt, és semmi másra nem vártam csak arra, hogy Harry autója végre felbukkanjon, és végre elmúljon ez a rossz érzés, ami azóta lakozik a testemben, mióta eljöttem a "tett" színhelyéről.

Talán idegesség, talán félelem...vagy éppen mind a kettő, de még én magam sem tudom, miért. Ő a barátom, és ahogyan olvastam az üzenetét még éppen ő kért tőlem bocsánatot.

És, ha jobban belegondolok, akkor érthető, hogy bocsánatot kért, amiért hazudott, és éppen nem is érdekelte, hogy én aggódok érte, amikor ő éppen eltűnik. Most már okosabb lettem, és tudom, hogy az eltűnés címszó alatt a ketrecharc áll.

Bocsánatot kért tőlem, és én is tőle. Lehet, hogy túlreagálom ezt az egészet, hiszen Harry nagyon régen ígérte meg azt nekem, hogy abbahagyja a ketrecben lévő verekedést. Még akkor, amikor szinte nem is volt közünk egymáshoz, ha azt nem számítjuk bele, hogy egyedül én tudtam Harry Styles legnagyobb titkáról. Ha beleszámítjuk akkor igenis sok közöm volt hozzá már akkor, ott.  De nem tudtuk, hogy az a találkozás mindegyikünk életében elég komoly nyomot fog hagyni. 

Valami oknak kell lennie a háttérben, amiért ő ott állt a ketrecben. Nem kezdek el alkohol inni ok nélkül.

Nem kezdek el szerencsejátékozni bármilyen ok nélkül.

Mindenhova okok kellenek. Egy alkoholista embernek lehetséges, hogy a családjában vannak szörnyű pillanatok, amit máshogyan nem bír elviselni. Nem akar szembenézni a fájdalommal, nem akar szembenézni a keserűséggel, így inkább úgymond alkoholba fojtja az érzéseit. 

A szerencsejáték függőket pedig a nyerési vágy hajtja. Semmi más. Hogy minél többet nyerjenek. Egyszer nyertek, és onnantól már nem tudnak leállni. 

De Harry nem pénzéhes..

Pont ő lenne az? Akinek rengeteg pénze van, több bankszámlán? Őt nem a nyeremény hajtja, hiszen el is mondta, hová kerül a nyereménye.

Adományozik belőle. 

Akkor meg mi állhat a háttérben?

Lehet Harrynek is valamilyen fájdalom van a lelkében, ami miatt inkább a ketrecharcot választja? Így tudja elterelni a figyelmét a szörnyűségről?

De miről lehetne szó? Hiszen soha nem mondta, hogy a családi életében valami gond lenne. Az anyukája boldog, a nővére is. Akkor? Vagy van valami olyan, amit szépen eltitkoltak, amikor ott voltunk?

Akárhogyan is próbálok visszaemlékezni azokra a napokra, amikor Holmes Chapelben tartózkodtunk, semmi nem jut eszembe, ami arra utalna, hogy barátom bármit is eltitkol előlem...

Őszintén, amikor nem válaszolt az üzeneteimre még az is megfordult a fejemben, hogy valakivel találkozik, akit nem akar elmondani. Tudom, hogy nem csalna meg, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de sajnos akkor már tényleg nem tudtam milyen magyarázatot találni a viselkedésére. Ez volt a legésszerűbb. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy újra vereti magát. Mert, hogy ezt csinálja...azzal szerez magának örömet, ha őt megverik, vagy éppen ő ver meg mást. Komolyan nem is értem eddig a percig sem, hogy ez valakit hogyan tehet boldoggá. Hogy valaki hogyan tud úgy két életet élni? Egyik percben még normális férfi, normális élettel, esetleg családdal. A másikban pedig már egy vadállat a ketrecbe zárva, aki arra vár, hogy a vele egy ketrecben lévőt szétszedje, s  utána eldobja, mint egy darab csontot. Aztán boldogan és sérülten kimászik az őt körbevéve rácsok közül, felveszi a pénzt, hazamegy és azt mondja a feleségének/barátnőjének, hogy nyert a lottón. És ez így megy minden áldott este az ő életükben. Gondolom én. 

Rosszabbnál-rosszabb teóriák születtek a fejemben azzal kapcsolatban, hogy Harry miért tért vissza arra helyre. És sajnos akárhogy is próbáltam magam és az agyamat megerőltetni, sehogyan sem tudtam rájönni az ok igazi valójára.
Azt írta, hogy valamit meg kell beszélnie a fiúkkal, amit még nekem mondott, és reméli, hogy nem haragszok rá meg azért, mert nem mondta el. Persze, hogy nem! Tudom, hogy a fiúknak egy-egy dolgot előbb elfog mondani, de ez a normális. Vannak olyan témák, amiket csak a barátainkkal tudunk megbeszélni. Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy elsőnek velük kell megbeszélnünk, s csak utána a barátunkkal vagy éppen a barátnőnkkel.
Nem érzem azt, hogy Harry életében jóval kisebb szerepet kapok. Mert érzem, és tudom is, hogy tényleg az élete minden egyes momentumába próbált és próbál a mai napig beavatni, hogy teljes képet kapjak Harry Stylesról és az ő életére. Milyen volt gyerekként, kamaszként. Hogy élte meg az élete fontos mérföldkövét, amikor híresség lett belőle, amikor befutottak az X Faktorban. Annyi, de annyi dolog, amit ő a legkisebb részlet kihagyása nélkül akar elmondani.
És én ugyanígy próbálok tenni. Bár nem mintha az én életem olyan izgalmas lenne, hiszen nem sok mindent tudok felmutatni, de Harry ezt nem érezteti velem, és van egy olyan sejtésem, hogy a számomra oly unalmasnak hitt életem, a számára még sem az. Szerintem lehetne bármilyen unalmas, hétköznapi élete én akkor is örömmel hallgatnám minden egyes szavát, és mondatát, hogy minél több momentumot megtudjak az életéből. Mert igenis, az összes embernek vannak érdekességei, csak nem merik elmondani. Úgy fogják fel, hogy az ő normál életük fel sem érhet a másik zsúfolt, szoros, izgalmasnak hitt napirendjével. Pedig ugyebár az egyszerű néha több. Ez van az életben is. Aki nem rohan, akinek nincs tele a naptára izgalmas programokkal, az sokkal többet észre tud venni a világ szépségeiből. Letud állni nyáron, hogy hallhassa a kora reggeli madárcsicsergést. Megtud állni egy pillanatra, hogy körbenézzen maga körül, és értékelni tudja a környezetét.
Az egyszerű embereknek is tökéletes élete van. 
Szóval nagyon jól tudom, hogy Harry mindent örömmel hallgat az én kis unalmas életemből, mert neki még sem olyan unalmas, hogy a barátnőjéről mindent megtudjon. 
A szó legszorosabb értelmében mindent. 

Üzenetet jelző hang zavarta meg a nagy gondolkodásomat az élet mindennapjairól. Körbenéztem a környéken, de Harry autója még mindig nem állt a szokott helyén. Előhalásztam a telefonomat a táskámból és elolvastam az üzenetet.

Mindjárt otthon vagyok. Még úgy körülbelül 5 perc. Örülnék, ha eljönnél és beszélgetnénk. 

H. xx

Szeretlek, Rosalie.

Elmosolyodtam.

Rosalie..

Imádom, amikor a teljes nevemen szólít, vagy a teljes nevemet írja le. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, csak egyszerűen sokkal jobb érzés, ha nem a becenevemen szólít. Persze a Rosiet is szeretem tőle hallani, mert tőle a nevem bármelyik formája csodálatosan hangzik. Ő rendelkezik azzal a képességgel, hogy már csak, amikor kimondja a nevemet, már akkor is a mennyekbe repít. A nevem hangzása az ő szájából sokkal másabb, mintha anyu, apu vagy éppen Dean mondaná ki.

Ő gyengéden, és érzésekkel ejti ki. Nem mondom, hogy anyáék nem szeretettel mondják ki a nevemet, hiszen az egyetlen gyermekük vagyok, de ők máris egy másik kategória. Ők nem szerelmesek belém.

De Harry igen.

Hogy ha valaki olyannal beszélünk, aki számunkra fontos és sokat jelent nekünk, akkor a hangunk meglágyul, és eltöltik az érzelmek. Ilyen Harry hangja, ha hozzám beszél. És ilyen az én hangom, ha Harryhez beszélek.

Már itt várlak a házad előtt. :)

Rosalie. Xx

Lehet, teljesen felesleges volt visszaírnom, de én úgy éreztem, el kell mondanom Harrynek, hogy már itt várok rá a háza előtt. Nem akartam, hogy azt higgye a barátnője valami őrült, és itt várakozik a háza előtt. Persze tudom, hogy nem titulálna őrültnek, de inkább megírtam neki. Így ő is feltud készülni a beszélgetésünkre. 

Nem telt el 5 perc, amikor az az ismerős autó befordult az utcában, és a ház előtt leparkolt. Kifújtam a levegőt.

Minden rendben lesz, Rosie. Ő a barátod. Felnőttek vagytok. Szeretitek egymást. 

Ezt hajtogattam magamban, miközben a táskámat összeszedtem az anyósülésről, majd kiszálltam az autómból, amit az ajtó becsukása után, le is zártam. Átsiettem az úton. A járdán már ott állt Harry, és olyan szemeket meresztett rám, mintha élete legnagyobb bűnét követte volna el, és most várja az ítéletet arról, hogy a Sorsa hogyan fog folytatódni.

Ugyanúgy. 

Ha rajtam múlik, akkor soha, semmi baja nem lesz, és soha sem lesz olyan "bűn", amit együtt ne tudnánk megoldani.

- Szia. - halkan beszéltem. Nem tudtam mit mondjak neki, csak annyit tudtam, hogy ezt a hosszúnak nyúló beszélgetést el kell kezdeni. És hogy, ha az éjszaka közepén a háza előtt tesszük meg, akkor ott tesszük meg. 

Tisztáznunk kell mindent, ami nyomaszt minket, és minden problémára megoldást kell találni. Még ha ilyen egyszerű lenne az egész... Van egy probléma, meg van a megoldás és pikk-pakk minden rendben lesz. Ez azért nem "pikk-pakk folyamat", hanem több lépésből, és több napból összetevődő lánc, ami a problémát megoldja. 

De ez a normális. 

Bár, ha már van megoldás, onnan előbb-utóbb eljutunk a végső győzelemhez, ami azt eredményezi, hogy végre sínre került az életünk. 

Én pedig sínre akarom rakni az életünket. 

- Annyira sajnálom, szépségem. - Harry hirtelen lépett felém, és ölelt magához olyan erővel, amivel még talán ember nem ölelt át engem. Sőt. Senki sem ölelt még magához ilyen szorosan. A hangja kétségbeesett és fáradt volt.

Tudtam, hogy hosszú nap van mögötte, és azt is tudtam, hogy most jön csak a java. Kell neki a nyugalom, amit csak bent, a meleg lakásban tudok neki megadni.

- Menjünk be, rendben? - elhúzódtam tőle, és végig simítottam az arcán lassan. Csókot leheltem puha ajkaira, amiből rájöhetett, hogy én bizony nem haragszok rá. De tudtam, hogy addig úgysem hiszi el, amíg el nem mondom neki.

Bólintott, majd besétáltunk a házába, miközben Harry végig fogta a kezemet, mint aki attól fél, hogy elfutok, vagy elillanok. Pedig ezek szóba sem jöhetnének. Nem szoktam elfutni senki elől, az hogy ott, a helyszínen "elfutottam" az annak volt köszönhető, hogy sokkos állapotban voltam a látottak miatt.

Elillanni pedig fizikai képtelenség lenne.  

A házban minden felesleges ruhadarabunktól megszabadultunk, ami egyet jelentett a kabáttal, és csizmával. Harry újra megfogta a kezemet, és bevezetett a nappaliba.

- Kérsz valami vizet vagy teát? - kérdezte udvariasan.

- Nem, köszönöm. - elmosolyodtam, és az ujjainkat összekulcsoltam. A másik kezemet, ami szabadon maradt, felhasználtam arra, hogy a mutatóujjammal simogassam Harry ujjait, majd kézfejét. Lassan, körkörös mozdulatokkal. 

Felsóhajtott. Ráemeltem a tekintetemet. 

- Sajnálom. - suttogott, és az összefűzött kezeinket nézte csillogó szemekkel. 

Nagyon jól tudtam, hogy nem csak szavakkal kell kifejeznem felé azt, hogy számomra nincsen semmi harag felé, hanem tettekkel is. És a tettek az apró érintésekben és gesztusokban mutatkozik meg. 

- Nem kell. - ugyanolyan halkan beszéltem, mint Harry. Nem akartam elrontani ezt a tökéletes pillanatot azzal, hogy a hangomat magasabbra veszem.

Ez így volt tökéletes, ahogy volt. 

- Gyere. - a kanapéhoz húztam, és akaratlanul is el kellett engednem Harry kezét, hogy letudjak ülni - feküdj le, és hajtsd a fejedet az ölembe. - paskoltam meg a combjaimat.

Követte az utasításaimat, és miután az ölembe hajtotta a fejét a kezeim után kutakodott, hogy az ujjaim újra az ő ujjai között legyenek.

- A kezed.. - kérlelt, én pedig azonnal összekulcsoltam az ujjainkat, így biztosítva őt, hogy itt vagyok, és itt is maradok. 

- Minden rendben van, Harry. - simítottam végig göndör haján.

- És minden rendben is lesz? Vagy ezentúl teljesen elhidegülünk egymástól, és minden megváltozik? - kétségbeesett hangja hallatán a szívem összefacsarodott, és csak azt akartam, hogy végre beszélhessek, hogy mindent elmondjak neki az érzéseimről és a gondolataimról. De tudtam, hogy folytatja a mondatát - Nem akarom, hogy megváltozzon bármi is, azért, mert egy idióta voltam! Tudom, hogy elbasztam az egészet, de Rosie ez az egész...

- Megengeded, hogy elmondjam azt, amit elszeretnék? - szakítottam félbe. Elég volt az önmarcangolásból. Meg kell engem hallgatnia. 

- Igen. - bólintott. 

Összeszedtem a gondolataimat és hagytam, hogy a szám kinyíljon és a gondolatból valóság legyen. 

- Őszintén, amikor megláttak a ketrecben azt hittem, rosszul leszek, és azt hittem, rosszul látok. Azt gondoltam magamban, hogy ez nem lehet az én barátom, és valószínű, hogy az emberek többsége a maszk miatt nem tudja ki vagy, de én igen. A tetoválásaid, a mozdulataid, minden segítette abban, hogy bebizonyosodjak arról, hogy bizony az te vagy. - megálltam egy fél pillanatra, amíg újra összeszedtem magam, majd folytattam tovább - és csak néztelek és néztelek. Hogy ott bent verekedsz, miközben nem is azért vagy ott, amiért az ellenfeled. Többnyire biztos vagyok abban, hogy aki elvertél az csakis a pénz miatt volt ott, nem amolyan "üssük el az időt valamivel" miatt. És nem tudtam azt az indokot elképzelni amiért te ott vagy. Komolyan...nem a pénz miatt vagy ott, mert azt adományozásra fordítod..de akkor miért? Rosszabbnál, rosszabb dolgok fordultak meg a fejemben. Féltem, hogy mondjuk Tom megzsarolt, hogy ha nem bunyózol, akkor felnyom a médiának.. Minden megfordult a fejemben, és nem is mondanám, hogy megharagudtam rád, hanem csak egyszerűen nem hittem el, hogy te ott vagy, amikor azt mondtad, hogy már nem csinálod..

- Nem zsarolt meg engem senki. Tom sem. Őt nem érdekli, hogy ki vagyok, amíg pénzt hozok neki, hiszen az ő klubjához tartozok. És utánam ő is kap pénzt. Nem is keveset. Sosem nyomna fel. - megnyugodtam, ahogyan ezt elmondta, hiszen valljuk be, illegális az egész. Ki tudja milyen simlisségek folynak a háttérben?

- Nem akartam elmenni... - sóhajtottam. Harry az ujjaimat simogatta, ahogyan én az előbb az övét. Elmosolyodtam a lágy érintésein. - nem akartalak ott hagyni, egyszerűen csak annyira sok volt az egész, hogy ott láttalak, hogy muszáj volt ettől az érzéstől megszabadulnom. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. 

- Megértelek. Elhiheted, hogy nem haragszok, amiért elmentél, csak féltem, hogy mostantól nem fogsz velem beszélni, vagy éppen szakítasz.. - az utolsó szót olyan halkan tette hozzá, hogy még szerintem ő sem akarta hallani, amit ki fog mondani.

- Ezért nem szakítanék veled. Meglehet minden problémát érett felnőttek módjára beszélni. Nem vagyunk kis dedósok, akik nem tudnak semmit sem megbeszélni. Úgy gondolom, hogy mind a kettőnk életében voltak már komolyabb mélypontok, amiből csak úgy lehetett kijönni, ha azt rendesen átbeszéltük. - beletúrtam a hajába, és a fejbőrét lassú, lágy mozdulatokkal kezdtem simogatni. 

Lehunyta a szemeit, miközben gyönyörű ajkai közül egy halk sóhaj csúszott ki.

Úgy megcsókolnám..  

- Nem tudom abbahagyni.. - törte meg a fél percre bekövetkezett csendet Harry. Összeráncoltam a homlokomat, és úgy néztem rá. Nem tudtam miről beszél. - a ketrecharcot. Mindig visszaakarok oda térni, és levezetni a feszültséget. 

  Nem hittem a fülemnek. Még az ujjaim is megálltak a hajának simogatásában.

Szóval azért csinálja, mert nem tudja abbahagyni? Harry...függő? Ketrecharcfüggő? Van ilyen egyáltalán? Bár már mostanában minden szenvedélyre rárakhatjuk a "függő" jelzőt. Ha valaki valami illegálisat, vagy éppen az egészségére ártalmas dolgot végez, akkor az már függő.

Alkoholfüggő. Drogfüggő. Szerencsejáték-függő és a sor végtelen mennyiségre nyúlik. 

De hogy Harry?

- Sok a feszültség - folytatta - és valahol le kell vezetnem. Amikor nyaraltunk, akkor gondolni sem tudtam a ketrecharcra, mert te és Lilly minden egyes percemet lefoglaltátok. Nem tudtam másra gondolni, csak a nyugalomra. Aztán visszajöttünk, írt Tom, hogy mehetek, és én mentem. Menni akartam. Akkor is, ha harcoltam az ellen az érzés ellen, hogy nem szabad, ennek nem lesz jó vége, nem érdekelt. Muszáj volt elmennem, és bunyóznom. Tudom, hogy morbid, amiért más emberen élem ki a dühömet, de megnyugtat, hogy valakit megverhetek, hiszen ő meg azért van ott, hogy engem megverjen. Sajnálom, amiért csalódást okoztam neked. Komolyan. Holnap lesz az utolsó meccsem, és holnapután lecserélem a telefonszámomat, hogy Tom még csak hívni se tudjon! Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem holnap! - könyörgött, és felült, hogy szemtől-szembe tudjunk egymással nézni. 

Hogyan is tudnék neki nemet mondani? Ha Harry azt kérné, hogy ugorjak le a harmadik emeletről még azt is megcsinálnám neki. Annyira a hatása alatt vagyok, hogy nem tudok a kérdésére mást mondani;

- Rendben. - bólintottam - ott leszek veled holnap!

- Komolyan? - szemei olyan mértékben kitágultak, hogy féltem, kiesnek a helyükről, és a kanapéról fognak visszanézni rám. 

- Igen. De csak akkor, hogy ha tényleg ez lesz az utolsó, és onnantól abbahagyod! - néztem rá szigorúan. Tudtam, hogy nem fogja meghatni a nézésem, de bizakodtam abban, hogy valamit mégiscsak elérek vele.

- Holnapután lecserélem a telefonszámomat! Komolyan. Te jössz el velem a telefonoshoz. Sőt! Új telefont veszek, csak tényleg azt akarom, hogy ott legyél, és szurkolj nekem. Te vagy az én kabalám. Most már tudom, hogy te mindig mellettem állsz akkor is, ha egy őstulok vagyok. - csókot hintett az ajkaimra, a fejét pedig vissza hajtotta az ölembe. Mosolyogva túrtam bele újra a hajába. 

Ő is mosolygott. Akkor én nekem is mosolyognom kell. 

- Egy aranyos, jószívű őstulok vagy. - kezdtem simogatni a fejbőrét, mire lehunyta a szemeit.

- Megkaptad a levelemet?

- Igen. De szerettem volna tőled hallani mindent.

- Megértem. - bólintott - kérhetek valamit, szépségem? 

- Bármit. - játszottam egy tincsével. Az ujjaim közé vettem, és finoman kihúztam.

- Segíts abban, hogy végleg abbatudjam hagyni. Már nem érdekel a verekedés. 

- Bármiben segítek neked. Ketten megfogjuk oldani. - lehajoltam, és puszit nyomtam a homlokára. Mosolyogva nézett rám, miközben ujjainkat összekulcsolta.

- A fiúknak is elmondtam.

- Mit szóltak hozzá? - el sem tudtam képzelni, hogy a fiúk vajon hogyan fogadták ezt az igazán nem mindennapi hírt.

- Ledöbbentek, de szerencsére nem nehezteltek rám.

- Ez jó. - elmosolyodtam - ők is segítenek neked mindenben.

- Csak már nem sokáig tudok a közelükben lenni. - csukott szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni, amiből rájöhetnék, hogy miért mondja ezt. Így hát kérdeztem.

- Ezt meg hogy érted? - ráncoltam a homlokomat.

Az a válasz, amit adott ledöbbentett, és nem engedett szóhoz jutni.

- Úgy, hogy kilépek a bandából. 


Remélem tetszett. :))
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/