61. rész ~ Vörös csipke

Rosalie Parker

Az emberek őrjöngtek, ordibáltak, az egész hely megtelt az adrenalinnal, és koncentrációval.

A két férfi a ketrecben egymásra koncentrált, a másik minden egyes kisebb rezdülését is figyelemmel kísérték, hogy semmi ne érje őket váratlanul.

A nézők pedig minden egyes idegzetükkel, hajszálereikkel a két, a ketrecben harcoló férfira figyelt. Sok férfinak, akik a közönséget teszik ki, hiszen rajtam, és a pultoson kívül ebben a kócerájban nem található más nő, a pénze forgott kockán. Nézték, hogy vajon a tét, amit felraktak az egyik versenyzőre megsokszorozódik, vagy éppen már soha többet nem fogják látni azt a pénzösszeget. 

Vagy, vagy.

Ha az egyik nyer, vagy nyernek, vagy veszítenek.

Ha a másik nyer, vagy nyernek, vagy veszítenek.

 Mindenkinek van 50%-a a nyerése, hiszen vagy ez, vagy az. Nincs középút. 

Csak az egyik férfi nyerhet. Aki erősebbet üt, de a leginkább az, aki a legjobban koncentrál, aki a legösszeszedettebb. 

Harry ilyen volt. Minden lépésével, mozdulatával sugallta az ellenfele számára, hogy ő ma este nyerni fog. Ő lesz az, akinek a kezét a bíró magasba fogja emelni, és őt fogják ezek a gusztustalan férfiak ünnepelni.
Louis, mellettem állva szurkolt legjobb barátja testi épségéért. Tudtam, hogy igazából nem érdekli a meccs végeredménye. Neki csak az volt a fontos, hogy Harry a két lábán hagyja el a ketrecet mindenféle támogatás nélkül. 

- Mi van, hogy ha nyer? - kiabálta Louis a fülembe, hiszen a hangos kiabálások, és biztatások miatt nem biztos, hogy hallottuk volna, amit mondunk egymásnak.
- Akkor nyer. - nem értettem a kérdését sem. Mi lenne, akkor hogy ha Harry nyerne? Öröm.
- De nem úgy. Akkor abbahagyná? - a fülemhez hajolt, hogy jobban halljam, amit mond.
Elgondolkodtam, majd bólintottam.
- Megígérte. - kezdtem - és én elhiszem neki, hogy most már abbahagyja, hiszen látszik rajta, hogy abbaakarja hagyni. Most azért küzd annyira, hogy minél előbb vége legyen. 
- Kifog lépni a bandából? - a kiabálásán is hallottam a hangjában megbújó félelmet, és szomorúságot. Ki akarná, hogy a legjobb barátja kilépjen a zenekarukból? És ezzel talán kilépjen az életéből. 
- Nem tudom, de szerintem még ő maga sem tudja. - biztatóan megszorítottam Louis felkarját.
Elmosolyodott.
- Remélem, hogy nem fog kilépni. Tudom, hogy nehéz neki, de kurva szar lenne, hogy ha hozná a szerződést, és előttünk eltépné. 
- Nos, ezt biztosan nem fogja megcsinálni, hiszen nem ilyen kegyetlen. Maximum közli veletek, hogy kilépett, felbontotta a szerződést. Adjatok neki egy kis időt. Én beszélgettem erről vele, felsorakoztattunk az éneklés mellett és ellen érveket. Innen már csak az ő döntése, és csak rajta múlik. 
- Jó, hogy itt vagy te, aki helyettünk is ésszerűen gondolkodik. - nevetett fel. Mosolyogva néztem rá.
- Mindent megpróbálok, hogy ne lépjen ki, rendben? Tudom, hogy az mindegyikőtöknek nagyon rossz lenne. 
- Köszönjük, Rosie. - mosolygott, és nyomott egy puszit a fejemre, majd figyelmét újra a meccsre szegezte. Hangos kiabálással jelezte Harrynek, hogy mit csináljon.
- Gyerünk haver. Verd szét a mocskos pofáját!
Nevetve ráztam meg a fejemet, és én is továbbfigyeltem barátomat, aki bent a ketrecben küzdött a lelki szabadságáért. Küzdött a sötétség, és a démonjai ellen.
Vér. 
Kiáltás. 
Mocsok. 
Hangzavar.
Harry nyert. 
A tömeg ordibálva ünnepli Harry győzelmét. Egyesek füttyszóval adnak hangot a nem tetszésüknek, hiszen ők nem az én barátomat akarták nyerni látni, hanem azt a behemótot, aki történetesen Harry utolsó ellenfele. 
Louis mellettem hangosan éljenzett, és a vigyor, ami szétterült az arcán egyszerre volt őszinte és büszke. Büszke volt legjobb barátja teljesítményére. Büszke volt arra, hogy az a fiú fent a ketrecben, az ő legjobb barátja, még ha a sok negatív dolog el is választja őket egymástól. 

Az ellenfele a földön feküdt, a szájából és az orrából kifolyó vérrel. A látvány már magában undorító volt, de ahogyan még az a szerencsétlen öklendezett is a földön feküdve, hogy utána kiköpje a nyálával keveredő vérét... nos, az én gyomrom is majdnem felfordult. Próbáltam mást nézni, próbáltam csak Harryt nézni, akinek a bíró magasba tartotta a kezét, de nem sikerült. Emberi tulajdonság, vagy hívjuk bárminek, hogy ha valamit észreveszünk, mondjuk egy állat tetemét az útszélén, akkor akármennyire is nem akarjuk, ösztönösen odafogunk nézni. Ha nem fordítjuk el a fejünket, és csak felfele vagy lefele nézünk, akkor bizony az a kép fog előtérbe fordulni, mivel a tekintetünk automatikusan odafog terelődni.
Ezért fordítottam el a fejemet, hogy ne kelljen a férfit néznem, aki mocskosan fekszik lent a földön. Összeraktam a két kezemet, képzeletben, hogy legalább nem Harry fekszik ott, és már biztos, hogy a két lábán kitud sétálni a ketrecből, és utána pedig a két lábán örökre eltudja hagyni ezt a helyet. 
Ha most nem nyert volna, akkor biztosan visszatért volna ide. Szerintem addig nem nyugodott volna, amíg az egyiket meg nem nyeri, és győztesként nem megy ki innen.
Neki az lett volna a lényeg, hogy győztesen menjen ki innen.
És ez ma meg is történik. 
- Most mit csinálunk? - Louis normál hangon beszélt hozzám, hiszen az emberek sem üvöltenek már, mint a vadállatok. 
Harry az előbb ment be az öltözőbe, és a fejével jelzett, hogy menjünk utána.
- Bemegyünk hozzá az öltözőbe.
- Oké, de akkor maradj végig mellettem. Karolj belém. Harry kinyír engem, ha valaki kikezd veled, vagy bármi bajod lesz.
- Mi bajom lehetne itt?
- Rosie, ez egy elég nagy bűnbarlang. Szóval ne kísértsük a Sorsot. 
- Oké-oké. Igazad van. - belé karoltam, és úgy indultunk el a hatalmas testeken át az öltözőhöz. 
Louis fogta a kezemet, ami a kézfején pihent, hogy még biztosabb legyen a Harry öltözőjéhez való sikeres megérkezésem.
- Bébi! - Harry vigyorogva sietett hozzám, amint kinyílt az ajtó, és én Louisal karöltve beléptem. Szorosan megöleltem barátomat, ő pedig ugyanolyan szorosan ölelt át engem.
- Nyertem! - nevetett fel hangosan, és elhúzódott tőlem. Hosszú csókot nyomott a számra.
- Nyertél. - elmosolyodtam - fantasztikus voltál. Megérdemelted, hogy nyertél.
- Igaza van Rosienak. Te voltál a legjobb abban a ketrecben. - Louis odasétált hozzánk. Harryvel megölelték egymást, majd elhúzódtak.
Jó azt tudni, hogy Harry a fiúkra továbbra is számíthat, bárhogyan dönt. Tudom, és szerintem Harry is tudja, hogy ez a négy srác nem csak akkor barát, amikor nekik kell valami, nem csak akkor hízelgik körbe őt, hanem akkor is barátok, hogy ha Harrynek van szüksége valamire, szüksége van segítségre, vagy csak pusztán kiakar kapcsolódni. 
Egy barát akkor is barát, ha nem tud egyből valamit megtenni. Inkább tisztelni kell a rengeteg segítséget és támogatást, amit nyújt.
Harry ezzel tisztában volt.
Ő tiszteli és megbecsüli a barátait.
- Köszönöm haver. - Harry őszinte mosollyal, vagy inkább már vigyorral köszönte meg Louisnak az elismerést. Érthető a vigyora. Nyert. Abbahagyhatja. 
- És most ezek után? - Louis kérdése engem is kíváncsivá tett. Oké, hogy Harry megnyerte ezt, és a legjobb tudásunk szerint ezzel abba is hagyta a ketrecharcot, de ha az éneklést is befejezi mihez kezd? Azt mondta élni szeretné az életét. De hogyan?
- Elmegyünk haza, pihenni akarok. - válaszolta meg a kérdést Harry.
- De nem úgy. Hanem ez után az egész után mi lesz?
- Ketrecharc után?
- Igen. - bólintott Louis.
- Nem tudom. - Harry megvonta a vállát - majd kiderül.
- És mi lesz a zenekarral?
- Azt sem tudom. Most pihenni szeretnék, fáradt vagyok a gondolkodáshoz. 
- Oké, jól van. De jól vagy?
- Persze. Kutya bajom. Az a rohadék többet kapott, mint én. - vigyorogva közölte ezt Harry. Hát nem tudom.. én nem tartom annyira viccesnek azt, hogy valakit így megvert. Mert az a férfi nem karcolásokkal fog hazamenni a családjához. Igaz, ki mondta neki, hogy ketrecharcoljon?
- Kössz, hogy eljöttél. - mosolygott Harry legjobb barátjára - örülök, hogy itt voltál.
- Tényleg? -kérdezte Louis.
- Persze. Az utolsó meccsemen ott volt a legjobb barátom. Ez sokat jelent.
- Nem mondom, hogy máskor is, mert nagyon remélem, hogy nem lesz több alkalom. - Louis nevetése betöltötte az öltöző kis helyiségét. A nevetése visszhangzott a falakon, és magamban egyre jobban azért könyörögtem, hogy menjünk már el végre. 
- Nem lesz! - jelentette ki Harry határozottan - ez volt az utolsó.
- Biztos?
- Most már teljesen biztos. - rám mosolygott, én pedig viszonoztam a mosolyát.
"Bízhatsz bennem!" - sugallta a nézésével Harry.
És én hittem neki. 
- Akkor pihend ki magad. - veregette meg Harry vállát Louis.
- Gyere velünk ki. Csak gyorsan átöltözök, és már itt sem vagyunk.
- Oké.

Miután Harry átöltözött a civil ruhájába, és levette magáról a "munkás felszerelést" mind a hárman elhagytuk azt a helyet, ahova csak az köt minket, hogy egy számunkra fontos ember sok estén át verette itt magát,
Mert igenis így is meglehet fogalmazni az egészet. Azért állt ott, hogy verekedjen. Nem érdekelte a pénz, csak az, hogy másokon elverje az adrenalinját és a feszültségét.
Ki hogyan, ugyebár.
- Jössz valamikor át? - már az autónál álltunk, amikor Louis feltette ezt a kérdést Harrynek. 
- Persze. - furcsa mosoly terült szét Harry gyönyörű arcán. Valamiben sántikál. Csak azt nem tudtam, miben.
- Akkor én most megyek haza. Szia, Rosie. - búcsúzóul megöleltük egymást Louisal - puszilom Lillyt. - mosolygott.
- Átadom neki. - elmosolyodtam - Szia.
Harryvel megölelték egymást, majd Louis beszállt az autóba, és elhajtott. Nem volt ezen a helyen sok ideig. Nem is fog idejönni többet, mert nem lesz miért.
- Akkor  nálam alszol ma este. - vigyorogva ölelte át a derekamat Harry.
- Jól tudod. - puszit nyomtam a szájára.
- És kis fehérneműben leszel. - vigyorgott szemtelenül.
- Sajnos ezt is jól tudod. - nevettem.
- Már alig várom. - megnyalta elsőnek az alsó, majd a felső ajkát, végül pedig egy szenvedélyes csókba invitált, amit én örömmel viszonoztam, és fúrtam át a nyelvemet a szájába.
- Szeretlek. - suttogta a számba, majd újra megcsókolt, csak sokkal erőteljesebben.
Kiéhezve faltuk egymás száját, a nyelveink át-átcsúsztak egymás szájába, hogy ott kezdjék egymást izgatni. Teljesen megnőtt bennem a vágy, és mind az alhasamba tódult, a nyelveink munkájának köszönhetően.
Harry elhúzódott tőlem.
- Menjünk hozzám. - felnyögtem, amikor megnyalta az ajkamat.
- Ühüm. - suttogtam a szájára. Elhúzódott tőlem, és kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam, ő illedelmesen becsukta az ajtót, és mikor már ő ott ült mellettem a vezető oldali ülésben, elindultunk. 
- Hogy érzed magad? - kérdeztem tőle, amikor már kiért onnan a rossz környékről, azaz pár perc elteltével. 
- Jól. - rám nézett, majd azonnal vissza az útra - olyan felszabadultan. 
- Felszabadultál? Hogy érted?
- Megkönnyebbültem talán, hogy már nem kell ezt csinálnom. Mint, amikor pisilned kell, és valami olyan helyen vagy, ahonnan nem tudsz könnyen kijutni a mosdóba, de amikor bumm, kiérsz, és elvégezheted a dolgokat, akkor felszabadulsz. - bambán néztem rá.
- Nem volt jó hasonlat? - nevetett.
- Elég érdekes hasonlat volt, fogalmazzunk így. 
- Nagyon frappáns vagyok. - vigyorgott - na, de amúgy tényleg felszabadultam, mert tudom, hogy már nem kell ezt csinálnom.
- Eddig sem kellett.
- De most már én sem akarom. Azelőttig akartam, de amikor megláttalak téged az ezelőtti meccsen, akkor tudtam, hogy abba kell hagynom. Miattad és magam miatt is abbahagytam. - megfogta a kezemet, és a combjára rakta. Mosolyogva néztem rá.
Megkérdeztem tőle azt, ami a mérkőzés óta a fejemben van.
- Ha nem nyersz, akkor is abbahagytad volna?
Rám nézett, majd vissza az útra.
- Őszintén. - egészítettem ki magam.
- Nem. - sóhajtott - biztos, hogy nem. Túl büszke vagyok. Hogy, ha abbahagyom, akkor hagyjam úgy abba, hogy nyertem, hogy enyém a győzelem. Nem egy szerencsétlené. Nem tudtam volna abbahagyni, addig amíg meg nem nyerek egyet.
- Gondoltam.
- Most haragszol?
- Nem, dehogyis! Csak örülök, hogy nyertél, mert akkor nincs több ketrecharc.
- Holnap telefonszámot és telefonszámot is cserélek.  - mosolygott rám -  végleg vége a ketrecharcnak.
- Végre. - sóhajtottam megkönnyebbülten - rossz volt nézni, hogy mások vernek téged.
- Elhiszem, bébi. - csókot nyomott a tenyerembe - mindjárt otthon vagyunk, és beszélünk.
- Miről?
- Semmi rossz, ne félj. - kuncogott - de a fehérneműt ugyanúgy kérem!
- Gondoltam, hogy arról nem fogsz lemondani. - nevettem.
- A világ összes kincséért sem. - kaján vigyorogva nézte az előtte haladó utat, és inkább bele sem mertem gondolni, hogy mi jár a fejében.

****

- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem azonnal rá, amint már bent voltunk a házban, és a kabátunktól, valamint cipőinktől megszabadultunk.
- Kíváncsi vagy? - nevetve ment be Harry a nappaliba, miközben fogta a kezemet, így hát én tartottam vele a lépteit. Leült a kanapéra, engem pedig az ölébe húzott.
- Nagyon kíváncsi vagyok. - puszit nyomtam a szája sarkába. Elmosolyodott.
- Tudod sokat gondolkodtam, és szeretném elmondani hogy miről. - bólintottam, hogy folytassa. Nem fogom megszakítani. Elmosolyodott, megpuszilta a számat és csak utána kezdett újra beszélni - tényleg szeretnék pihenni, és olyan életet élni, aminél nincsenek a nyomomban napi szinten a paparazzók. De azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Ha csak nem költözök el egy másik földrész legkisebb falujába, na, ott tudnék új életet kezdeni. De talán még ott sem. Mindegy is. A lényeg, hogy miután te elgondolkodtattál engem azon, hogy miért is szeretek énekelni, nem tudtam aludni. Egész éjjel azon járt az agyam. Én is elmondtam, sőt még össze is írtam ezeket a kontrás és pro-s dolgokat. És rájöttem, hogy talán azért mondtam, amit, mert elvoltam veszve, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. A menekülés a legjobb megoldás, és bár sok esetben jó is. De most tudom, hogy nem ez lenne a helyes. Azért, mert néha elegem van, azért abbahagyjam, amit imádok csinálni? Azért dobjam kukába az elért álmomat, pedig én szajkózom a rajongóknak, hogy foggal-körömmel harcoljanak az álmaikért? Én pedig így eldobnám? Igen, néha iszonyatosan nehéz, fárasztó az egész, de melyik munka nem az? Ha valaki gyárban dolgozik, vagy kávézóban, vagy igazából bárhol az is kel úgy, hogy szar napja van, rohadtul érzi magát, és csak pihenne az ágyban a feleségével, vagy a barátnőjével. De nem teheti, mert ez a munkája. Vagyis teheti, de nem fogja, mert szereti csinálni.Én is szeretem ezt csinálni, sőt imádom, így mért is hagyjam abba? Mért lenne nekem az jó, hogy csalódást okozzak a rajongóknak, és sírni lássam őket, pedig én mondom nekik, hogy ne sírjanak. És most miattam sírnának. Nem tehetem ezt Rosie. Nem hagyhatom, hogy az álmaimat bár szarházi paparazzo tönkre bassza. Nekem ez az életem, és nem hagyhatom, hogy csak így eldobjam az egészet. Szóval nem lépek ki. Igenis emelt fővel fogok minden egyes koncertet végig csinálni, és mosolyogva. És igenis azt a hetven -, nyolcvanezer embert fogom nézni, akik egy-egy koncert alkalmával ott állnak előttünk, és teli torokból éneklik a dalainkat. Akik néha furcsák, de imádnak minket, és támogatnak minket. Igen, sokszor ők is nehéz esetek, de ő nélkülük nem tartanánk itt. Úgy háláljak meg nekik mindent, hogy kilépek? - itt abbahagyta a szavak rám zúdítását, és nézett engem, én pedig teljesen ledöbbentem.
Nem is hittem volna, hogy ennek az érvek és ellenérvek felsorakoztatásának lesz különösebb döntéshozatali képessége. De amint látszik van neki!
Elvigyorodtam, és szorosan megöleltem a szeretett fiút.
- Ez annyira jó, Harry! - puszikat adtam az arcára, ő pedig csak nevetett. Teljes szívből.
- Boldog vége van a sok rossznak? - kérdezte mosolyogva, miközben arcomat a kezei közé fogta.
- A legboldogabb. - nevetve nyomtam egy csókot a szájára - a fiúknak is elmondod?
- Igen. De egy kicsit megijesztem őket. - vigyorogva nézett rám.
- Ó. Mit tervezel?
- Elmondom nekik, hogy kilépek.
- Oké, de engem hagyj ki belőle. De meséld el!
Harry hátrahajtott fejjel kezdett nevetni, majd rám nézett.
- Nyertem... - végig simított a karomon - abba is hagyom az egészet.. a boldog véghez egy jó kis este kell.. - megcsókolta a nyakamat. Jóleső borzongás futott végig az egész testemen. 
- Engedj el, és megyek átöltözni. 
Azonnal el is engedett, de még előtte egy forró csókkal jutalmazott meg. Ajkamba haraptam, majd a táskámmal együtt felmentem az emeletre.
Elővettem a fehérneműszettemet, a harisnyámat és a magassarkút, miután megszabadultam a ruháimtól.
Még sosem öltöztem így fel senki előtt, sőt Harryn kívül még senki sem látott fehérneműben. De mellette nem érzem azt, hogy szégyellnem kéne magam, szégyellnem kéne a testemet. Ő mindenhogyan szeretne, ezt nagyon jól tudom. Megmerem neki magam mutatni egy vörös, csipkés melltartóban és tangában, fekete harisnyában, és vörös harisnyatartóban. 
Készen állok.
Beletúrtam a hajamba, hogy ne legyen olyan lapos, és egy kis kócosságot árasszon, ami még inkább a dögösebb énemet fogja mutatni. Végig néztem magamon a nagy tükörben, és nem is ismertem magamra. Mintha egy sokkal vadabb, sokkal nőiesebb Rosiet látnák. Az egyik eltitkolt felem, aki csakis Harry miatt bújt ki a barlangjából, és már vissza sem fog menni. Harry mellett érzi magát igazán nőnek.
Mert egy nő vagyok, aki a barátja kedvében akar járni. Fehérneműben, harisnyában, és magassarkúban. Hogy a pasija eldobja tőle még az agyát is.
Kimentem a szobából, és lassan, minden lépésemre figyelve indultam le a lépcsőn. A cipőm sarka koppant a lépcső deszkájához, így felfedve a lent rám váró fiúnak, hogy jövök.
Harry felnézett. A száját eltátotta, a szemeit kimeresztette.
Erre a hatásra vártam. Ez a hatás tudatja azt velem, hogy nagyon is tetszik neki, amit lát. 
Lassan leértem a lépcsőn, és odasétáltam hozzá.
- Ó bassza meg. - káromkodott, miközben a szemeit a testemen legeltette.
A tekintete fél másodperc alatt változott át égetővé, a szemei pedig feketévé.
Vágytól égett a teste, ahogyan az enyém is.
Vágytól égtek a szemei, ahogyan az enyémek is. Nem vágytam másra csak arra, hogy magamba tudjam újra.
- Annyira dögös vagy! - sóhajtott. A mutatóujját lassan végig húzta a hasamon.
Megremegett a testem. Harry ezt észrevéve a lábai közé húzott.
Rekedt, vágytól elfúló hangon szólalt meg. 
- Alig várom, hogy letépjem rólad ezeket a vörös csipkéket!


Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/?ref=bookmarks

60. rész ~ Végső leszámolás

Meg is érkezett a következő rész, ami szerintem eléggé hosszú lett. :D

Remélem tetszeni fog. Szeretném, ha hagynátok pár megjegyzést, ugyanis addig nem biztos, hogy érkezik az új rész, amíg pár vélemény nem érkezik.

Én pedig írom a részeket, és próbálom úgy felrakni, ahogyan időm engedi, de semmiképpen sem akarok heteket csúszni. 

Szóval remélem kapok valami visszajelzéseket a blogot illetően.

Jó olvasást.

Puszi: Szandi. ♥

Harry Styles

- Végre itt vagy! - magamhoz öleltem az ajtóban álló barátnőmet, aki csak pár pillanattal ezelőtt csengetett, én pedig mint egy lesben álló vadállat, azonnal rohantam, és nyitottam neki az ajtót, hogy minél előbb magamnál tudhassam.

Tudtam, hogy nagyon nehéz napom lesz. De azt még inkább tudtam, hogy Rosieval ez a nap fele annyira sem lesz szar, mint azt eltudnám képzelni.

Bár, biztosan a nap végére elegem lesz mindenből, de amíg ő itt lesz velem, addig nem érdekel, mert tudom, hogy a nap végén átölelhetem.

- Siettem, ahogyan csak tudtam. - nyomott egy puszit a számra, amit én hamar átalakítottam egy érzelmes csókká. 

Nem engedte, hogy ajkaim sokáig kényeztessék ajkait, ugyanis hamar elhúzódott.

Túl hamar ahhoz, hogy elég legyen a csókja. De épp jókor, mielőtt megmerevedhettem volna.

- Pihentél? Kipihented magad? - besétáltunk a nappaliba.

Pihentem?

Nem. Nem igazán.

Egész éjjel azon kattogott az agyam, amiket Rosie mondott, és rohadtul elbizonytalanított. Mindennel tisztában voltam, mindent elterveztem az életemben, erre ő eljön, és olyan dolgokat mond nekem, ami totálisan kibillentett abból az egyensúlyból, amiből nem akartam kilépni. Most totál össze-vissza billegek a két lehetőség között.

És fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes döntés. Van egyáltalán helyes döntés az én esetemben? 

Helyesen döntök, ha kilépek?

Helyesen döntök, ha maradok?

Nem tudom. De ahogyan Rosieval tegnap átbeszéltünk mindent, és ő jött azzal a pro és kontra dologgal, amit először nagyon hülyeségnek tartottam, mindent átgondoltam, és mérlegeltem. Bár még mindig nem tudom, hogy mit csináljak.

A szívem húz az egyik felé, de az agyam harcol a másikért, hogy bizony azt a szempontot se felejtsem el. 

- Fogjuk rá. - rengeteg mindent mondhattam volna, de ezt a rengeteg mindent nem tudtam hogyan elmondani. Az agyamban összefüggő mondatok voltak, de a számat már nem biztos, hogy ez a verzió hagyta volna el.

Valószínűleg minden értelem nélkül kezdtem volna zagyválni. 

- Mi az, hogy fogjuk rá? - ráncolta Rosie a homlokát. Annyira imádni való ilyenkor is.

- Jó, nem aludtam valami jól. Sőt elég szarul. Egész éjjel gondolkodtam azon, amit beszéltünk. - hátra dőltem a kanapén, és sóhajtottam egyet.

Annyira össze vagyok zavarodva, hogy arra nincsenek szavak..

- És mire jutottál azzal kapcsolatban? - Rosie követte a példámat, és ő is elfeküdt a kanapén, csak ő éppen rám feküdt. Azonban ezt egy cseppet sem bántam.

A hasamon pihent a feje, a haját pedig előszeretettel kezdtem el simogatni.

- Arra, hogy össze vagyok zavarodva, most még jobban. Nehéz az egész.. - felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet. Rosie a kezemet kezdte lassan simogatni.

Imádom.

- Beszélj nekem róla. - teljesítettem a kérését.

- Elmondtam, amit gondolod a pro és kontra dologról, és amit elmondtál utána, az teljesen megegyezett azzal, hogy mi is áll az elmondandóm mögött, röviden. De akkor sem tudok olyan döntést hozni, ami helyes. Mert a szívem azt akarja, míg az eszem azt.

- Melyik melyiket akarja?

- Az mindegy. De gondolom sejted, hogy mit súg a szívem. Ha kilépek, akkor cserbenhagyom a rajongókat, cserben hagyok mindenkit. Ha nem lépek ki, akkor meg rajtam fog nehezedni a nyomás, amit nem fogok tudni bírni. Így is alig bírom, és még akkor? - megráztam a fejemet. Ennél többet már nem tudtam tenni az ügyért. Így is, ha csak rá gondoltam a fejem szétszakadt.

- Csak még azelőtt hozd meg a döntésedet, hogy a fiúk mondanának valamit a menedzsereteknek.

- Nem fognak nekik semmit sem mondani. Tudják, hogy én akarok velük beszélni. - kinyitottam a szemeimet. Rosiera néztem.

- De akkor sem szabad sokáig húzni. Pár napon belül beszélned kell velük, hogy feltudjanak készülni, és még időben mindent elintézni. Én nem tudom ez hogyan működik, de gondolom azért sok munka van akörül, ha valaki kilép egy zenekarból, főleg úgy, hogy azok a következő év elején turnéra mennek. 

- Még nem is mondhatnám fel a szerződést..

- Mi? Az mit jelent?

- Hát meg van az idő, amire leszerződünk, és ezt mindig újítjuk. Ha valaki az alatt az idő alatt kilép, akkor fizetni kell. 

- Szóval, ha te most odaállsz a menedzsered elé, és azt mondod neki, hogy kilépsz...

- Akkor ő valószínű azt fogja mondani, hogy "Rendben, Harry, lépj ki. De akkor fizess." - bólintottam. Rosienak kitágultak a szemei.

- Szerződés megszegés vagy mi. - egészítettem ki.

- És mennyi az a pénz?

- Nem tudom. Benne van a szerződésben, de igazából sosem figyeltem azt, mert úgy gondoltam, hogy nem fogok kilépni, de elég sok, annyit tudok. 

- Kifizetsz annyi pénzt? 

- Ha úgy döntök, hogy kiszállok, igen. Nem fog változtatni az anyagi körülményeimen, ha kifizetem. Sokkal több pénzem van, mint azt bárki eltudná képzelni. Apu tanácsára befektettem ingatlanokba, amiből megint csak jön az összeg. Szóval, ha véletlenül úgy döntök, nem lépek ki, az nem azért lesz, mert olyan sok pénzt ki kell fizetnem, hanem azért, mert nem bírom.

- Igen, értelek. - megtámasztotta az állát a hasamon, és úgy nézett rám.

- Mi volt Lillyvel az orvosnál? - tereltem más vizekre a témát.

- Hát, ami azt illeti...nem voltam Lillyvel orvosnál. - alsó ajkába harapott.

Zavartan ráncoltam össze a homlokomat.

- Azt mondtad.

- Igen, de csak azért, hogy áttud gondolni az egészet te magad. Kérlek, ne haragudj. Nem azért nem aludtam itt, mert nem akartam, mert hidd el, nagyon is akartam, csak, hogy ha itt maradtam volna, akkor valószínű nem gondolod át reálisan az egészet. Tudom, nem tudtad így sem átgondolni, de legalább már elmélkedtél a dolgokon. 

- Hazudtál? 

- Jaj, ne haragudj! - feltérdelt, és leborult a mellkasomra - ne haragudj. Nem akartam, csak egyszerűen nem akartam, hogy úgy hozz egy döntést, hogy még csak át sem gondolod, és úgy éreztem, az érvek felállítása után, miután te magad is hallottad a mellette és ellene szóló érvéket, átgondolsz mindent.

- Nem haragszok. - elmosolyodtam - csak azért kérdeztem, hogy hazudtál, mert nem vagyok hozzászokva. Semmi baj, sőt igazad is van. Mert, ha itt lennél volna, akkor valószínűleg még most is beléd lennék temetkezve, és teljesen birtokba venném a testedet.

  Rosie rám nézett nagy szemekkel, elpirulva.

- Harry.. - motyogott. Vigyorogni kezdtem.

- Mondjad, bébi. - vigyorogtam szemtelenül. 

- Ne legyél disznó! 

- Nem vagyok disznó, csak egy olyan fiú, aki a barátnője mellett sajnos nem tudja a farkát a gatyájában tartani. - mutattam a bokszeremre, amiben a férfiasságom jelezte a szavaim valódiságát.

Rosie beharapta a száját.

- Édes Rosiem.. miért kell mindig harapdálnod azokat a csodálatos ajkaidat? - simítottam végig az ajkain lassan. A hüvelykujjammal simogatni kezdtem alsó ajkát.

- Mert jó. - adta meg az egyszerű választ.

- Neked jó, de nekem a szexuális vágyam azonnal lángra lobban, amint beharapod azt a csodálatos, puha, rózsaszín szádat..

- És az rossz? - suttogta. Tudtam mire gondol.

- Hogy, ha azonnal beléd hatolhatok, és megdughatlak, akkor nem rossz. De, ha kellő távolságban kell figyelnem az ajakharapdálásodat, tudván, hogy nem nyúlhatok még hozzád, akkor pokolian szar.

- És, ha most az előbbi verzió áll fent? - nézett mélyen a szemeimbe.

A péniszem megrándult a gatyámban. Istenem ez a nő.

- Hidd el, bébi. Az a verzió áll fent. - hangsúlyoztam ki az áll szót.

Rosie elpirult, és újra beharapta az alsó ajkát.

- Az összes tetteddel eléred, hogy kifulladásig akarjalak.. - sóhajtottam. Rosie felült a csípőmre, és ledobta magáról a pólóját, ami alatt nem viselt semmit.

Semmit..

Ó. Jóságos.

Felnyögtem a hirtelen jött bátorságától, és attól, hogy ott ül velem szemben meztelen felsőtesttel, mutatva nekem tökéletesen kerek melleit.

Megnyaltam az ajkaimat.

- Kifulladásig akarsz? - megmozdította a csípőjét, és nőiessége pontosan az én férfiasságomat súrolta. 

Hangosan nyögtem. Kínzóan merev voltam.

- Itt, és most a kanapén. Amennyiszer csak bírjuk! - szemeibe néztem. Elkezdett az ágyékomon mozogni, elérve vele azt a célt, hogy minél hamarabb elélvezek.

- Bébi.. - nyöszörögtem. Megállítottam a csípőjénél. - Ha nem akarod, hogy amint beléd hatolok már el is élvezek, akkor abbahagyod.

Rosie felsóhajtott, és mélyen a szemeimbe nézett. Megnyalta az ajkait.

Nekem pedig itt elvágták azt a bizonyos határt. Lehúztam magamhoz a fejét, és elkezdtem felfalni a száját.

Percekkel később pedig a teste alám került, hogy minél mélyebben és minél többször elmerülhessek forróságában.

****

Ziháltunk. Melegünk volt. A bőrünk és a hajunk teljesen izzadt volt, de még így is szorosan egymás testéhez simulva feküdtünk a szex okozta mámorok után.

Bevallom, nem bírtam magammal, és talán még most is bírnám, ha Rosie nem mondja, hogy ideje leállni, mert este nem lesz energiám.

Nem is érdekelne.

Az, hogy nem három orgazmust élek meg, hanem még ennél is többet a nap folyamán, az még a végső leszámolásnál is többet érne.

Minél többször mélyedhetnék el ebben a lányban..

Minél többször sikíthatná a nevemet, mikor elélvez..

És minél többször ízlelhetném meg fenséges nektárját.

És tudtam is, hogy ezekre még a mai nap folyamán mindre alkalmam nyílik, de elsőnek le kell rendeznem a meccset. Az fog hajtani, hogy minél előbb a barátnőmmel lehessek, akiből sosem elég.

Annyi mindent ki akarok vele próbálni. Legszívesebben megvenném a Káma-szútra könyvet, és az összes pózt kipróbálnánk.

Utána persze minél többször alkalmaznánk, hogy még jobban menjen.

Aztán jöhetnének a különböző extrém helyszíneken, ezek a pózok..

Ó, ne. Nem szabad ilyenekre gondolnom, különben hamarosan újra felizgulok, amit Rosie azonnal megérezne a lábai között.

Remélem nem érzi azt, hogy valami rángatózik ott.. mert már, ahogyan elképzelem, hogy kinyomja előttem formás fenekét, az már elég ahhoz, hogy újra megmerevedjek.

Le kellett állnom az erotikus képekkel.

Muszáj volt.

Este viszont, miután eljövünk onnan, újra szabadon szárnyalhat a fantáziám.

És szabadon is fog szárnyalni.

- Elmegyek letusolok. - csókolta meg Rosie a mellkasomat, majd minden takargatás nélkül, felállt a kanapéról. Meztelenül.

Nem is kell ide képzelet. Itt áll előttem meztelenül, én pedig nyugodtan legeltethetem a szemeimet kerek mellein, a hasán, a hosszú combjain, valamint a nőiességén.

Megnyaltam az ajkait.

Tálcán kínálta magát a szeretkezésünk előtt, ő kezdeményezett. Én pedig megkóstoltam a legédesebb, és legfinomabb lányt a világon.

De, ahogyan előttem állt, és nem is zavartatta magát, az csak azt eredményezte, hogy újból, őrületesen kívántam minden porcikáját. 

A lábai közé hajolnék...

- Harry.. - halk hangja visszarepített a tökéletes valóságba, ott hagyva azt a képet, amint nyelvem szorgalmasan dolgozik legérzékenyebb testrészén.

- Hm? - felnéztem rá. Az arca ki volt pirulva. Zavarban volt.

- Kapok pólót?

- Nyugodtan szolgáld ki magad a szekrényemből. Bár, jobb lenne, ha így maradnál..a meztelen testedben. - néztem végig rajta lassan.

- Ne is álmodj róla! Csak addig akarok a te ruhádban lenni, amíg nem kell mennünk. Mikor indulunk?

- 7 órakor elég lesz indulnunk.

- Rendben, akkor megyek tusolni.

- Mehetek veled? - vigyorogtam.

- Nem! - határozottan felelt - felejtsd el. Abból nem lenne tusolás.

- De igen! Tusolnánk is. 

- Is? - felhúzta szépen ívelt szemöldökét. 

- Is.. - szemtelen vigyoromat villantottam felé, amiből megbizonyosodott arról, hogy mire értettem az "is" jelzőt.

Pontosan, Rosie. 

- Megyek inkább. Egyedül. - felsietett az emeletre.

Nevetve néztem utána, és újra hátradőltem a kanapén. Egyáltalán nem zavart az, hogy Rosie előtt meztelenül voltam. Csak természetesen, ugyebár. És azt akarom, hogy Rosie se feszengjen előttem, ha meztelenül kell lennie.

Önfeledten, és mosolyogva mászkáljon a házban meztelenül.

A telefonom, valahol a dohányzóasztalon, jelezte, hogy üzenetem érkezett. 

Nyögve ültem fel, és vettem el a készüléket.

Louis neve szerepelt a kijelzőn.

Megnyitottam.

Hello, haver.

Csak, hogy tudd mi mindenben támogatunk. Hogy, ha úgy döntesz kilépsz, mi akkor is melletted fogunk állni. 

Szeretnék elmenni a meccsedre, és ezt most teljesen komolyan mondom. A fiúk is jönnének, de annyian nem akarunk menni, nehogy feltűnést keltsünk, vagy hasonlók. Szóval, hogy ha elküldöd az időt, és a címet, akkor odamegyek. Meg, hogy milyen néven keresselek. 

Szeretnék ott lenni az utolsó meccseden.

Louis.

Megdöbbentem, ahogyan olvastam az üzenet sorait.

Komolyan?

Ott akar lenni a meccsemen?

Meg sem fordult volna a fejemben, hogy bármelyikőjük is ott akarna lenni. De, amint látszik mindegyikőjük elakarna jönni, csak hogy ez nem lenne jó ötlet.

Óha..

Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a legjobb barátom majd egyszer ott lesz egy meccsemen. 

Nem sokat gondolkodtam. Azonnal elküldtem neki a meccs helyszínét és idejét, valamint azt, hogy melyik öltözőbe jöjjön.

Mindig ugyanabban az öltözőben készülök a meccs előtt. Az elején nem ragaszkodtam hozzá, mert igazából mindegy lett volna hol öltözök át, de amikor már sokadszorra voltam abban az öltözőben, úgy éreztem, hogy innen már nem akarok elmenni. És nem is kellett.

Tom elintézte, hogy az legyen az én végleges öltözőm. 

- Itt vagyok. - tért vissza hozzám a nappaliba Rosie bő negyed órával később. Az egyik pólómat viselte csak,  a haja pedig el volt rejtve a törölköző alatt. Biztosan megmosta. 

Végig néztem rajta.

Sokkal jobban felizgat, ha az én pólómat viseli, mintha csak egy szál fehérneműben tipegne előttem. Bár, arra sem mondanék nemet. Mert azért az is nagyon tetszene. 

Én még nem igazán foglalkoztam semmilyen átöltözéssel, vagy tusolással, egyedül csak a bokszeremet vettem fel, hogy azért mégse legyek Rosie előtt meztelen, hiába látott már mindent, akkor sem akarom zavarba hozni. 

- Gyere ide. - felé nyújtottam a kezeimet, ő pedig engedelmesen elém sétált, megfogta a kezeimet, mire én azzal a lendülettel lehúztam az ölembe. 

Felsikított, majd elnevette magát.

Amint feneke a lábamon elhelyezkedett, megtudtam állapítani, hogy sajnos visel bugyit.

- Nem tusoltál még? - kérdezte.

- Ezt most azért kérdezed, mert büdös vagyok? - felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Dehogyis. - nevetni kezdett - bár nincs olyan finom illatod, mint tusolás után szokott lenni.

- Nagyon köszönöm. Kedves vagy.

- Tudod hogyan értettem. - nevetett tovább. Puszit nyomott az arcomra, mire én szorosabban magamhoz öleltem. 

- Persze, hogy tudom. De még nem, nem tusoltam. Mindjárt megyek. - csókot nyomtam a nyakára. Rosie egy fél pillanatra becsukra a szemeit.

- Amúgy mi van Lillyvel? - kérdeztem.

- Deannel és Emilyvel van. Dean kiakarta sajátítani, így reggel elvitték. Fent már beszéltem velük, és mondták, hogy minden rendben van. Lilly is mondta, hogy nagyon jól érzi magát.

- Nem rossz másokra hagyni?

- Mivel bízok Emilyben és Deanben is, így annyira nem, mert tudom, hogy jó helyen van, és nem bánthatja senki. Persze rossz az, hogy nem velem van, de most nem hozhattam volna el, és nekem melletted a helyem. 

- Ha ennek az egésznek vége, akkor már több időt tölthetünk hárman.

- Az a lényeg, hogy a meccsre koncentrálj. - simogatta meg a hátamat - izgulsz?

- Annyira még nem. De tudom, hogy majd később izgulni fogok, akármennyire is tudom, hogy nyerni fogok.

- Ilyen biztos vagy magadban?

- Hinnem kell magamban, nem? - megvontam a vállamat - és a legutolsó meccsemen nem akarok veszíteni, mert akkor még folytatni akarnám. És azt nem lehet. Abba kell hagynom.

- Abba is fogod hagyni. - suttogott, és a homlokát a homlokomnak döntötte.

- Mert te segítesz. - simítottam végig arcán.

- Mindenben. - elmosolyodott, és egy érzelmes csókot hintett az ajkaimra. 

****

- Nem is mondtam. Louis írt egy üzenetet, hogy itt lesz a meccsen. - mondtam Rosienak, aki az öltözőmben a padon ülve figyelte, ahogyan készülődök.

Alig pár perce lehettünk itt, és tudtam, hogy őt már most nyomasztja ez a hely.

Hát nemcsak őt..

Legszívesebben hazamennék, és vissza sem néznék. Soha, ezek után még csak be sem fogom tenni a lábamat erre a helyre. 

Tom tudta, hogy abba akarom hagyni a ketrecharcot, de eldöntöttem, nem fogom neki elmondani. Csak annyit csinálok, hogy holnap elmegyek a barátnőmmel, és veszek magamnak egy új telefont. Új telefonszámmal. 

Az lesz az új életem kezdőpontja. 

Tom soha a büdös életben nem fog rólam többet hallani.

- Komolyan? - sejtettem, hogy Rosie is megfog lepődni, ha elmondom neki, Louis tervét, azaz hogy itt lesz ma este.

- Igen. Gondolhatod mennyire megdöbbentem, amikor elolvastam az üzenetét. Főleg, hogy a fiúk is eljöttek volna, de az már feltűnő lett volna.

- Szóval mindannyian jönni akartak?

- Igen. - bólintottam. Magamra húztam a melegítőnadrágomat - de csak Louis jön. 

- Ez azért nem semmi. Az, hogy mind a négyen itt akartak volna lenni. 

- Szerintem is. Azt sem hittem volna soha, hogy, ha egyszer elmondom nekik, akkor elakarnak jönni. Most komolyan? Kiakarna eljönni egy bunyóra?

- Innen is látszik, hogy szeretnek téged, és mindenben melletted állnak. - Rosie mosolyát látva én is elmosolyodtam.

Odahajoltam hozzá és egy lágy csókot leheltem az ajkaira.

- Szeretlek. - mosolyogva néztem rá. 

Szélesen elmosolyodott, és átölelt a nyakamnál.

- Szeretlek Harry. - annyi őszinteséggel, és szeretettel mondta ki ezeket a szavakat, hogy nem tudtam mást csinálni, csak szorosan a karjaimba zárni ezt a csodálatos lányt. 

- Haver? - nyitott be Louis az öltözőbe, és bedugta a fejét.

Rosieval csak a padon ültünk, és beszélgettünk, szóval Louis nem tudott semmit sem megzavarni.

- Gyere csak be. - bejött, és becsukta maga után az ajtót. Ránk nézett.

- Ó. Sziasztok. 

- Szia. - köszönt neki Rosie, utána pedig én is. 

- El sem hiszem, hogy itt vagyok. - jött beljebb, és körbenézett - elég hangulatromboló hely.

- Csak ilyenkor. Meccsnél. Amúgy meg egy nagyon jó edzőterem. - érveltem a hely mellett. Mint pro és kontra...bár, ebbe inkább nem mennék bele, hogy mi szól ez mellett a hely mellett, és mi szól ellene. 

- Hát nem tudom.. - rántotta meg a vállát. Rosiera nézett - te kibírod itt?

- Nehezen. Elég nyomasztó a hely, de megakarom nézni Harry utolsó meccsét. Csak azért vagyok itt. 

- Ez hogy működik? Ez az egész.

A ketrecharcra gondol. Azaz az egésznek a folyamatára. Válaszoltam a kérdésére.

- Felmegyek a ketrecbe, és elkezdünk verekedni. Menetek vannak. Az a legjobb logikusan, ha már az első menetekben kiütöm az ellenfelet. Vagy ő engem, de ez most nem lehet. Aki nyer az nyer, aki nem, nem. Kevert harcművészet. Majdnem minden megengedett. Ütés, rúgás, dobás, fojtás, földre vitel. Szóval bármit lehet alkalmazni, persze van, amit nem. 

- Durva?

- Már nem. De neked az lesz, mivel elsőnek látod. - nevettem.

- Mikor kezdődik?

- Mindjárt. 

- A fiúk szurkolnak neked, és sok szerencsét kívánnak.

Elmosolyodtam, és bólintottam.

- Kell is a szerencse.

- Ha tényleg olyan jó vagy, mint amilyennek mondod magad, és Rosie is, akkor semmi veszíteni valód nincsen, akkor csakis nyertesként távozhatsz innen.

- Úgy is akarom elhagyni ezt a kócerájt. 

- Megértem. - bólintott Louis - csak annyi, hogy vigyázz magadra. Ne most sérülj le komolyabban.

- Nem lesz bajom. Hamarabb vége lesz, mint gondolnátok.

- Jó lenne már... - motyogta Rosie, de úgy, hogy kristálytisztán hallottam.

Odaléptem elé, és arcát a kezeim közé véve nyomtam egy csókot ajkaira.

- Maradj Louis mellett, oké? Ezek az emberek nagyon mocskosak, és aljasak. Nem akarom, hogy a célpontjuk legyél a mocskosságuknak. - néztem Rosiera komolyan, hogy tényleg minden egyes szavamat teljesen komolyan vegye.

- Rendben. -  szorosan átölelt a nyakamnál, és egy puszit nyomott az arcomra - minden rendben lesz! 

- Menjünk, Rosie. Figyelek rá, haver. - megszorítottam Rosie kezét, és elengedtem Louisal ki, a nézőtérre. Tudtam, hogy mellette nem lehet baja. Louis vigyázni fog rá.

- Harcosom. Gyere. - nyitott be Tom az öltözőmbe..

- Megyek. - kifújtam a levegőt, és felálltam.

Nem voltam ideges, inkább csak túlakartam már lenni az egészen.

Ma az "Oszd meg és uralkodj" elven fogok játszani. 

Megosztom az ellenfelem fejét a többi testrészétől.

Felhangzott a bemondó kiabálása, aki felkonferálta elég magas hangon az ellenfelemet.

- Hajrá, mindent bele! Ezt is kifogod ütni! - biztatott Tom - ez is csak egy mérkőzés

Nem, ez nem csak egy mérkőzés.

Ez az utolsó.

Következtem én. Amint elhangzott a harcos nevem, már mentem is ki az öltözőből, át az embertömegen. Hangos üvöltés és kiabálás hangzott, amíg elértem a ketrecig és bementem.

Láttam a szemem sarkából, hogy Louis és Rosie ott állnak egymás mellett, és mindegyikőjük kiabál. Szurkol nekem. 

Megfogom csinálni!

Elindították a meccset.

Ellenfelem, akit ketrecharcos körökben Sziklának hívnak, nem habozott és azonnal ütést kezdeményezett felém, de rögtön utána hátra is lépett. A lábamat felemeltem, hogy egy rúgást eredményezzek az oldalába. Megtántorodott, de azonnal visszavette a harcos pozícióját.

Nem fogja egy könnyen feladni. De én sem. 

Agyonverem. Minél előbb elakarok innen menni.

Már nem éreztem azt, amit az elején. Már csak azt éreztem, hogy szabadulni akarok, hogy végre vége legyen, és soha ne kelljen ide jönnöm. Mert igen, nehéz lesz abbahagyni, és biztosan lesznek olyan pontok az életemben, amikor visszavágyok majd a ketrecbe, a feszültséget, a haragot, és úgy mindent kiadni magamból, de nem tehetem. Meg kell védenem mindenkit a közelemben, de főleg a becsületemet. 

A gondolataim elkalandoztak, aminek az lett az eredménye, hogy egymás után - egyet jobbról, egyet balról - két ütést is bekaptam. 

Összeszedtem magam. Akármennyire is nem akartam itt lenni, még nyerni akartam.

Újra támadtam, újra rúgtam. Szikla egy pillanatra elvesztette az állóképességét, de összeszedte magát, és újra támadt.

Ütöttem az arcát az öklömmel. Az orrát többször is eltálaltam, mire már a vér végre folyni kezdett belőle

Az első vér látványa, ami szerencsére nem belőlem eredt, fülsiketítő szintre okozta a hangzavart a helyiségben.

Ó igen te pöcs. Remélem hamarabb abbahagyod, mint bírnád!

Megpróbált átölelni a derekamnál, de szerencsére az izzadtságom miatt ez hamar meghiúsult. Ahogyan megfordultam, ő mára könyökével ütést is mért az állkapcsomba. A látásom kevesebb, mint egy pillanatra elfeketedett. Ellenfelem megállt, én pedig válaszoltam neki egy bal és jobb horoggal, ami mind a kettő pontosan odatalált az arcán, ahová szántam. A fogai összekoccantak a nagy ütés erejétől, és nagyon reméltem, hogy legalább pár foga kitört.

De sajnos nem így lett. Nem köpött ki semmit, csak a vér spriccelt felszakadt alsó ajkából.

Nem fogtam vissza magam. Az orrát ostoroztam folyamatos ütésekkel. Gyors pillantást vetettem Rosiera, még mindig ott állt Louis mellett, karjával belé kapaszkodva, így biztosra menve abban, hogy nem fog eltűnni az őrjöngő tömeggel. 

Újabb elkalandozott pillanat, amikor ellenfelemnek volt annyi ideje, hogy támadni tudjon. Szikla egy cseles ütéssel próbálkozott, a karját körém fonta, és mind a kettőnket a földre rántott. 

- Sosem nyersz, te kis rohadék! - morogta.

Gyenge próbálkozás volt a részéről, mert csak olajat öntött a bensőmre, ami már amúgy is lángokban állt.

A hátára fordítottam, felé hajoltam, és az öklöm újra az arcában csattant. A már így is véres arca még véresebb és mocskosabb lett. 

Felnyomtam magam, őt is emelve magammal. Szikla próbált kigáncsolni, hogy újra a földre kerüljek, ezáltal ő a nyeregben érezhesse magát.

Már elfáradtam, és minél előbb azt akartam, hogy vége legyen. Ezért fogtam, és Sziklát egy erős, és határozott mozdulattal a padlóhoz csaptam. Már az sem érdekelt, ha ott fog elájulni, csak ütöttem és ütöttem az arcát. A vére folyt az orrából, valamint a szájából. A két testrészből kifolyó vér találkozott az arcán, és úgy folyt le a padlóra.

 Szikla elkábult, de én még egy  ütést mértem az arcába. 

Ez az ütés volt az utolsó.

Ezzel az ütéssel végleg leszámoltam a ketrecharccal.