Harry Styles
Mit adhat az ember a világ legcsodálatosabb feleségének?
Mit adhat az ember a világ legcsodálatosabb, legfantasztikusabb édesanyjának?
Mit adhat az ember a leggyönyörűbb nőjének?
Fogalmam sem volt...ha pedig ez a három jellem egy emberbe van gyúrva, még nehezebb a választás.
Ma volt Rosie születésnapja, amit Lilly és Nathaniel is izgatottan várt, ugyanis tudták, ez nagy nap lesz, hiszen a legfantasztikusabb anyukának a világon ma van a születésnapja.
Rajzoltak, festettek, ajándékokat gyártottunk kézzel, amik kifejezték a gyerekek szeretetét édesanyjuk felé, habár nem mintha Rosie ezzel nem lett volna tisztában.
Érezte a gyerekek apró rezdüléseiben, szavaikban, hogy imádják őt, és ez visszafele is így volt. A feltétel nélküli szeretet az, ami a mi családunkat összekötötte.
Én pedig nem tudtam neki mit venni...
Egy épkézláb ötletem sem volt mit vehetnék neki, hiszen semmi sem adja vissza azt a hatalmas szeretetet, gondoskodást, amit tőle kapunk.
Még mindig ugyanolyan gyönyörű, okos, fantasztikus nő volt, mint kapcsolatunk legelején. Ahogyan a gyerekeinkkel bánik, ahogyan neveli őket, az bámulatos. Néha csak ülök és hallgatom, ahogyan mesél nekik, ahogyan Lillyvel megbeszélik az élet dolgait, miközben fonják egymás haját, ahogyan Nathaniellel azt tárgyalják milyen volt a játszóterén.
Csak hallgatom őket, és beszippantom az érzést, ami körbeölel az otthonomban, a családommal.
Pontosan ezekért az apró pillanatokért, gesztusokért, amiket Rosalie tesz, pont ezért nem találtam neki olyan ajándékot, ami megfelelő lenne.
Mindenkinek ilyen nehéz ezt kitalálni vagy csak az én agyamnak volt ez megterhelő feladat?
Segítséget kértem Louistól, Nialltől, Liamtől, de senki nem tudott segíteni, vagyis tudtak, de se ékszert, se gyűrűt nem akartam neki venni, sőt még a házasságunkat sem akartam megerősíteni.
Valami nagyobb, valami jobb kellett, ami nem érték, nem drágakő, olyan ami Rosienak a legjobb ajándék.
És, amikor hallgattam őket a nappaliban tegnap, akkor jutott eszembe, hogy minek örülne a legjobban az én feleségem.
A pillanatnak.
Ha egy családi napot, ha ezer meg egy pillanatot tudnék neki adni, azzal hogy csak együtt vagyunk. Igen, nagyon sokat voltunk együtt, de ez a nap Rosieról szólna, csak négyünkről, a mosolyokról, a nevetésekről és a sok-sok szeretetről.
Így hát reggel Lillyvel és Nathaniellel lementünk a konyhába, ahol közösen reggelit készítettünk Rosienak.
- Apaaa. Szirupot is. - imádtam a kisfiam beszédét, na, nem mintha Lillyét nem, csak ő még annyira gyermekien beszélt, annyira aranyosan ejtette ki a betűket, hogy azt kívántam, bárcsak mindig így beszélne.
Már nagyfiú volt, hiszen februárban három éves volt. Nagyon gyorsan telt az idő, és ezt a legjobban Lillyn láttam, aki két hónap múlva már nyolc éves lesz.
Úr Isten...
Nyolc éves nagylányom van...
Belegondolni is borzalmas, hogy hamarosan, - majd harminc év múlva, már fiúzni fog.
- Rakunk szirupot is. - mosolyogtam a fiamra, és nyomtam egy puszit a homlokára. - Lilly? Milyen szirup legyen?
- Csokis. - vigyorgott, és már vette is elő a szekrényből a szirupot, amit a palacsintára nyomunk majd.
- Helyes választás. - lepacsiztam vele, és megengedtem nekik, hogy mindegyik palacsintára, amiket külön tányérokra raktunk, rajzoljanak szívecskét, napot, virágot.
Nem tettem különbséget a gyerekeim között. Lehet, hogy Lilly nem volt a vér szerinti gyerekem, de annál nagyobb szeretettel szerettem őt.
Imádtam, és már az első pillanattól kezdve láttam rajta, hogy rajongott értem. Akkora szeretetlánc alakult ki közöttünk, amekkora csak apa és lánya között kialakulhatott.
Nathaniel az én habitusomat, és rátermettségemet örökölte, anyukája érzékenységével párosítva. Nagyon érzékeny lelkű fiú volt, és tudtuk, ha megnő, és eljön az életében a nagy Ő, akkor az a lány lesz a világon a legszerencsésebb.
Büszke voltam a gyerekeimre. Nem mentették meg a világot, nem fedezték fel a rák ellenszerét, nem írtak könyveket, verseket, mégis mind a ketten a legtökéletesebb gyerekek voltak. Mi pedig azért, mert ennyire hatalmas szívük volt, ennyire a mi mindeneink voltak, ezért voltunk rájuk büszkék.
Egy szülő szavakkal nem tudja elmondani mit érez a gyermeke iránt. Én is csak össze-vissza tudtam beszélni róla, ha kérdezték, mert a mindent nem lehet megfogalmazni.
A minden, az minden.
Nekem pedig a családom a mindenem.
Elsőnek egy külön tálcán felvittem az italokat a szobába, mivel a gyerekekkel megbeszéltük, hogy anya ágyban reggelit fog kapni.
Rosie már fent volt, éppen kiakart kelni az ágyból, amikor beléptem.
- Héj. Hová tűntél? - nyúlt felém.
Elmosolyodtam, odasiettem, leraktam az éjjeliszekrényre a tálcát, Rosie mellé ültem, és szorosan a karjaimba vontam.
- Legalább csináld azt, hogy felülsz az ágyban, és kapcsold be a TV-t. -
Úgyis tudta, hogy mire készülünk. Annyira ismert minket, mint senki mást.
- Oké. - kuncogva megpuszilta a számat, és bemászott az ágyba. Odatérdeltem hozzá, és lágyan megcsókoltam az ajkait.
- Boldog születésnapot, Szerelmem. - szélesen elmosolyodott, és körém fonta a karjait.
- Köszönöm. - suttogta, és lágyan megcsókolt. Nem volt kedvem elhúzódni tőle, ezért lassan és érzékien kezdtem őt csókolni. Simogatta a tarkómat, majd az ujjai belefúródtak a hajamba. Miközben egyik kezemmel megtámaszkodtam, a másikkal alányúltam és elfektettem őt, hogy még jobban beletudjak mélyedni szájába.
Lábait derekam köré kulcsolta, nyelvét a számba tolta. Kikészít ez a nő a mai napig! Nyögtem, és vadul, keményen kezdtem tépni a száját, de az agyam figyelmeztetett, hogy itt meg kell állni.
Zihálva elváltam tőle, de még a szájába csókoltam.
- Éjjel, bébi. - suttogtam. - Anyuék elviszik a gyerekeket, és ketten leszünk.
- Hmm... - buja hangon a fülembe súgta. - Van egy kis fekete csipkés szettem...olyan sok idő van estig. - óvatosan a fülcimpába harapott.
Felnyögtem, és vadul lesmároltam, de elhúzódtam.
- Áll a farkam, bébi. - ziháltam.
- Kívánlak. - nyöszörgött, és elkezdte magát hozzám nyomni.
- Én is téged. - hangosan nyögtem, lehunytam a szemeimet, de ellenálltam és lenyomtam a csípőjénél. - De nem lehet. Hozom a reggelit a gyerekekkel.
- Rendben. - zihált még akkor is, amikor elhúzódtam tőle.
Lementem a gyerekekhez, akik már szépen megdíszítették a két tálcát.
- Apaaa. - kiáltott fel Nathaniel. - szép? - mutatott a két tálcára, aminek egy-egy sarkában egy kis vázában virágok álltak.
Elmosolyodtam.
- Imádni fogja anyukátok. - vigyorogva megpusziltam őket, felvettem az egyik tálcát, Lilly a másikat és felmentünk az emeletre. Halkan benyitottunk a szobába, ahol Rosie a megbeszéltek szerint valamilyen filmet nézett.
A gyerekek mentek elől, én mögöttük, és amint beléptünk énekelni kezdtük a Boldog születésnapot.
Rosie ránk nézett, és szélesen, boldogan elmosolyodott. Rávigyorogtam, ő pedig csak figyelt minket, a gyerekeinket, és a szeméből folyni kezdtek a könnyek.
- Boldog szülinapot, Anyaaaa! - kiáltották a gyerekek. Lilly lerakta a tálcát, és azonnal beugrottak anyukájukhoz az ágyba, akit össze-vissza kezdtek puszilgatni.
Rosie egyszerre nevetett és sírt, közben ő is sok-sok puszival halmozta el a gyerekeket, és ölelte magához őket szorosan.
Az ágy végébe raktam a tálcát, odahajoltam feleségemhez, és megcsókoltam a száját.
- Boldog születésnapot.
- Fúúúj! - a gyerekek eltakarták a szemeiket, mi pedig összenevettünk Rosieval.
- Ez nem fúj. - kuncogott Rosie, és újra megcsókolt. - Köszönöm, Szerelmem. - rám mosolygott.
Mindenkinek adtam egy tányért rajta a palacsintával, természetesen Rosié volt a szívecskés.
Mesét néztünk, miközben ettünk, és a kakaónkat ittuk.
Annyira felemelő pillanat volt, ahogyan a gyerekek az ágy végében feküdtek, tátott szájjal nézték a mesét, én pedig Rosiehoz bújtam, és simogattam az oldalát a pólója alatt.
- Tökéletes ez a nap. - suttogta, és a hajamba túrt.
Felnéztem rá, elmosolyodtam.
- Nem is lehetne tökéletesebb.
- De igen. - mosolygott.
Összeráncoltam a homlokomat.
- Hogyan?
- Ha én adok neked ajándékot.
- A fehérneműt? Azt majd este. - vigyorogtam rá.
- Neeem. - kuncogott, és megpuszilta a számat. Tenyerét a kézfejemre simította, és lassú mozdulatokkal a tenyeremet az oldaláról átcsúsztatta a hasára.
Olyan gyengéden fogtam a hasát, hogy azonnal megéreztem, amit még nem is lehetett érezni. Döbbenten ránéztem, a szemei mosolyogtak és könnyesek voltak, miközben bőszen bólogatott.
Elnevettem magam hangosan, és egy hosszú csókot nyomtam a szájára.
Nevetve lehajoltam, felhúztam a pólóját, és agyon puszilgattam a hasát.
- A te születésnapodon kapom a legcsodálatosabb ajándékot. - nevettem, simogattam a hasát, a gyerekek pedig érdeklődve figyeltek minket.
- Köszönöm. - súgtam neki, ő még jobban mosolygott, majd a gyerekeket is odahívta, hogy közölje, bizony lesz egy kistestvérük.
Lilly és Nathaniel boldogan nevettek, és megölelgették anyukájukat, valamint egy-egy puszit adtak a hasára.
- Vigyázunk majd rá! - Lilly megsimogatta anyukája hasát, Rosie pedig végig simított lánya haján.
- Legjobb tesók leszünk! - kiáltotta Nathaniel, akit már régóta izgatott a kis tesó gondolata.
Összenéztem Rosieval, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ennek a kisbabának lesznek a világon a legjobb tesói.
