Nem hosszú, csak egy kis apróság, de remélem elnyeri a tetszéseteket. :)
Ezzel a kis részecskével szeretnék nektek, és a családotoknak is nagyon boldog karácsonyt kívánni! ♥
Jó olvasást Rosiehoz, Harryhez, és az ő kis családjukhoz. :)
Sokszor puszillak, és ölellek titeket: Szandi. ♥
A fa kiválasztása volt a család számára a legnehezebb, és mondhatni legidegőrlőbb feladat.
A nyakukba venni a piacteret, ahol szebbnél-szebb és nagyobbnál-nagyobb fa díszelgett, csak arra várva, hogy valakinek az otthonát ékesítse, két gyerekkel komoly problémát okozott. Főleg, hogy az egyik folyton azt a kérdést teszi fel, hogy "Miért?", a másik pedig mindent megpróbál megfogni, mindent megpróbál elhúzni az eredeti helyéről.
A szülők bele sem gondoltak ez mennyire nehéz lesz. Boldogan keltek fel reggel, készítettek reggelit, miközben a szokásos családi életüket élték. Hangosan kacagó kislány, aki apja karmai elől menekül a hatalmas házban. Illetve egy sikongató tíz hónapos pelenkás, aki pedig élvezettel és hangos nevetéssel figyeli, amikor apukája felemeli nővérét, és feldobja a levegőbe.
Az anyuka pedig csak kuncogva, bár azért sok aggódással figyeli, ahogyan férje lányukat dobálja.
Minden reggelük ilyen boldogan, és vidáman kezdődött. Hogyan is máshogyan? Mindenük megvolt, amiről ember csak álmodhat.
De azt már ők sem tudták, hogy az első karácsonyfa vásárlásuk ennyire kimerítő lesz.
- Apa miért van itt ennyi fa? - a kislány, aki anyukájának segített a babakocsi tolásában, édesapja felé fordult, hozzá intézte a kérdéseit.
- Mert ez fenyőfa vásár, és itt ennyi fának kell lennie, hogy az emberek választani tudjanak. - a férfi fogta lánya kezét, hiszen Lilly csak az egyik kezével fogta öccse babakocsiját, a másikkal apukája hatalmas kezét fogta.
- Miért? Nem tudnak választani?
- Neked sem mindegy, hogy a kék vagy a rózsaszín pólót vesszük meg a boltban. - kuncogott Harry.
- Fúúúj! - fintorgott a kislány - nem szeretem a kéket!
- Hát ez a lényeg. - nevetett az apa - Tudod, az embereknek sem mindegy, hogy melyik színt választják a boltban, vagy például itt sem mindegy, hogy melyik fenyőfát választják.
- De mi megfogjuk találni a szép fát?
- Persze! - bólintott határozottan az apa. Neki nem számított mi mennyibe kerül, ameddig a kislányát, illetve a kisfiát boldognak látta. Az utóbbi éppen a babakocsiban aludtak az igazat álmát, így neki mindegy volt, hogy éppen milyen fát választanak, de Harrynek nem. Ha a kisfia meglátja élete első karácsonyfáját, azt akarta, hogy az legyen a legszebb, és a legnagyobb.
- De apa! - keresgélésük már tíz perce tartott a farengetegben, amikor Lilly megszólalt. Minden érdekes kérdését Harry felé szokta intézni, amíg a komolyabbakat Rosie felé.
Harry csak abban reménykedett, hogy a fia pont fordítva fog ehhez a kérdés dologhoz viszonyulni.
- Mondjad. - mosolyogva emelte karjaiba lányát.
Lehet valakinek ez a sok kérdés fárasztónak hat, és csak azt akarja, hogy a gyereke csendben maradjon, de ez a Styles családot sosem érdekelte. Rosie, és Harry is imádta, ha a gyerekeik élénkek, virgoncok, és kíváncsiak, bár ez utóbbi csak Lillyre vonatkozik még. Így is visszaigazolást kaptak arról, hogy a gyerekeik boldogok, hogy bizony jól nevelik őket, mert tényleg szép munkát végeznek.
Amikor Nathaniel megszületett Lillyben volt az egészséges féltékenység, hiszen a kis öcsi volt úgymond a középpontban, mindenki őt tutujgatta.
De szerencsére ezen Lilly hamar átesett, főleg, amikor már ő mosdathatta meg Nathanielt, ő büfiztette meg, persze ezt mind apukája, vagy anyukája jelenlétében.
Elvarázsolta őt a kisfiú. Az óvodában történtetek mindig öccsével osztotta meg elsőnek, akivel több tíz percig eltudott beszélni, még ha a kisbaba nem sok kommunikációra volt képes a gügyögésen kívül. De Lilly pont ezt imádta. Imádta, hogy öccse nézi őt, és figyelmesen hallgatja. Nathaniel, ha Lilly ott volt sosem sírt. A kislánynak szokásává vált, hogy ha felsírt a kisfiú, akkor azonnal megsimogatta, megpuszilta, és elmondta neki, hogy; "Nincsen semmi baj. Itt vagyok neked. "
Az anya, és az apa is mosollyal az arcukon, és könnyekkel a szemükben figyelték a jelenetet a szoba ajtajából, vagy éppen hallgatták a bébifigyelőből.
Ennek a kis legénynek jobb nővére nem is lehetett volna.
- Mindig azt mondod, a Télapó hozza a feldíszített karácsonyfát.
- Igen. - bólintott Harry, bár a lelke legmélyén érezte, ez a beszélgetés nagyon hosszú lesz.
- Ha a Télapó hozza, akkor mért árulják itt a fákat?
Harrynek fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon, hiszen teljesen jogos a kérdés, de nem mondhatja azt, hogy; "Milyen igazad van! Nincs is télapó!"
Rosiera nézett, aki szélesen vigyorogva nézett férjére, pontosan azzal a pillantással, aminél Harry tudta, ezt a kérdést neki kell megválaszolnia.
Feltartotta középső ujját Rosie felé, persze ezt olyan diszkréten, hogy lányuk ne vegye észre. Rosie felhúzott szemöldökkel nézett szerelmére, azonban nem reagált semmit, hiszen mégis ő élvezett abban előnyt, hogy nem kell ezt a kérdést megválaszolnia, de azért ott maradt segítségnek.
- Azért árulják itt, mert a Télapó nem tudja ki, milyen fát szeretne, és az emberek kiválasztják.
- És haza is viszik? - Harrynek törnie kellett azon a fejét, hogy ne úgy végződjön ez a beszélgetés, ahogyan nem kéne. A csúf igazsággal. De a megmentő, az anya, most is közbelépett, amiért Harry legszívesebben szétcsókolta volna őt. És nemcsak a száját.
- Persze, hogy hazaviszik. - Rosie végig simította lánya hátát. Mosolyogva nézte őt. - A Télapó nem tud ennyi fát egyedül feldíszíteni, így legalább abban segítünk neki mi, hogy kiválasztjuk melyiket szeretnénk. Azt akarjuk kapni, ami nekünk tetszik, nem igaz?
- De igen! - bólintott Lilly. A babakocsiban Nathaniel mocorogni kezdett. Nem ébredt fel, aludt ugyanúgy tovább. - És Nathaniel is egyetért!
- A nővérével? Hát persze, hogy egyetért. - kuncogott Harry, és puszit nyomott lánya arcára. Hálásan nézett Rosiera, aki csak mosolygott imádott férjére. Harry lerakta Lillyt, aki a babakocsihoz lépett, hogy leellenőrizze öccsét.
- Annyira szeretlek. - ölelte magához Harry Rosiet, ugyanolyan, sőt még talán sokkal nagyobb szerelemmel, mint hónapokkal ezelőtt.
Kisfiúk születése után még komolyabb, még mélyebb és még szerelmesebb lett a kapcsolatuk. Összekapcsolódott teljesen az életük, egy családdá váltak, és ami ezelőtt egy kicsit is megremeghetett a kapcsolatukban, az mára már szilárd, stabil lábakon áll.
- Bemutattál nekem! - Rosie nem hagyta magát elcsábítani.
- Tudod, hogy attól szeretlek. - Harry szerelme nyakához bújt, és belepuszilt. Mind a ketten közben gyermekeiket nézték. Lilly éppen az előbbi szüleivel lefolytatott beszélgetést mesélte el öccsének.
- És így mutatod ki a szeretetedet? - kuncogott Rosie. Szájon csókolta férjét röviden, de mégis érzelmesen.
- Igen. - Harry vigyorogva nézett le a legfontosabb nőre az életében. Mohón a szájára tapadt, de csak annyira, hogy a lány érezhesse, ennek otthon lesz folytatása.
- Mindig feltüzelsz.. - suttogta Rosalie.
- Csak azért, hogy felkészülj az estére. A gyerekek úgyis anyáéknál fognak aludni. - ezt muszáj volt megtenni, hiszen a fát nem tudják máshogyan felállítani. Lilly azt hiszi anya és apa a barátaikhoz mennek, pedig amúgy fát fognak díszíteni, amivel a két fiatalt ismerve hamar végezni akarnak, hogy újra elbarangolhassanak egymás testében.
- Mi pedig ki sem fogunk reggelig szállni az ágyból, igaz? - vigyorgott Rosie pimaszul.
Harry felhúzta a szemöldökét, és megmarkolta felesége formás fenekét.
- Nem hát. Egész éjszaka csak dugni foglak. Lestrapálom a testedet. - suttogta Harry lassan bele Rosie fülébe. A lány nyelt egyet. Még ennyi idő után is ugyanolyan érzéseket vált ki belőle a fiú, vagy talán még mélyebbeket, és erősebbeket.
Egy kívülálló sosem fogja megérteni az ő kapcsolatukat. Másnak lehet minden olyan gyorsan történt volna, de ők már így visszagondolva mindenre, tökéletesnek láttak minden időt. Az eljegyzés, az esküvő, Nathaniel.
Nem érezték azt, hogy rohamosan gyorsan történne köztük bármi is, hiszen mitől is számítjuk a gyorsat?
Lehet valakinek túl nyálasnak tűnnek, de ők nem az a pár, akik a közösségi oldalaikon nap, mint nap millió képet megosztanak magukról, és egymásról áradoznak. Ők az a pár, akik bekuckóznak a szobájukba, és pihennek, egymáshoz bújnak.
A szerelmük ezektől az apró kis dolgoktól volt olyan nagyon tökéletes.
- Anya! Veszünk fát? - Lilly vékony hangja mindkettőjüket visszarepítette a valóságba, elhessegetve minden mocskos gondolatot, ami elméjükbe belopózott.
Kislányukra néztek, és egyszerre rázták meg egy kicsit fejüket. Nem azért, hogy Lillyt elutasítsák, hanem azért, hogy kiverjék ezeket a gondolatokat agyuk minden rejtekéből.
- Persze. - Harry karjaiba emelte Lillyt, és arcon csókolta.
Mintha mi sem történt volna, mintha ezek a szavak Harry száját el sem hagyták volna, mentek is tovább kiválasztani a tökéletes karácsonyfát.
Amit pár sorral, még annál is több "Miért?" kérdéssel , valamint Nathaniel "Mindent megakarok fogni!" mozdulatai után sikerült is megtalálniuk.
Hatalmas nagy, terebélyes, amolyan igazi, tipikus karácsonyfa. Már csak a díszeket kell rárakni ahhoz, hogy teljes legyen a kép.
Még délelőtt összepakoltak a gyerekeknek arra a kerek egy éjszakára, amit a nagyszüleiknél töltenek. Rosie és Harry sem szeretett megválni a gyermekeiktől, még ha csak ez huszonnégy órát jelentett is. De mind a ketten tudták, néha nekik is kell ennyi idő csak egymásra, és a gyerekeknek sem árt, ha a nagyszüleikkel vannak.
Szorosan magukhoz ölelték lányukat, és fiúkat, miközben arcukra puszikat nyomtak.
- Apaaa! - kuncogott Lilly, amikor apukája nem akarta abbahagyni a puszilgatását.
- Úgy fogsz hiányozni! - nézett Harry lányára, aki elmosolyodott, és megölelte apukáját.
- Nem lehetek itthon, amikor a Mikulás meghozza a fát. Nem buktathatom le, apaa. - suttogta Lilly halkan. Harry szélesen elvigyorodott, aztán magához ölelte lányát.
- Mi sem leszünk itthon anyával. A Télapó egyedül fogja feldíszíteni a fát.
- Ti sem fogjátok látni? - kerekedtek el Lilly szemei.
- De nem ám. - rázta meg Harry a fejét.
- Még sosem találkoztatok a Télapóval?
- Nem. Se én, se anya.
- Én találkozhatok vele? - kérdezte Lilly kíváncsian.
Harry, mint mindig, amikor szorult helyzetbe kerül, Rosiera nézett.
A felesége, pedig, mint mindig, kihúzta őt a gödörből.
- A Télapóval nem tudunk találkozni, mert nagyon messze lakik, és nem fedheti fel magát, tudod? - Rosie átadta Harrynek a kapálózó Nathanielt, aki apja haját fogta meg vigyorogva. Lilly elé leguggolt az édesanyja, és magához ölelte.
- Ezért nem találkoztatok vele ti sem?
- Pontosan. - mosolygott az anya.
- Szép lesz a fánk?
- A miénk lesz a legszebb! - vigyorogva nyomott puszit Rosie Lilly arcára.
- Olyan szép lesz, mint te és anyukád. - Harry széles vigyort intézett Lilly felé. A kislány csak felkacagott, anyukája pedig szerelmesen, boldogan nézett férjére.
- Úúúúgy szeretlek apa! - Lilly megpuszilta anyukáját, majd odament apjához, akinek átölelte lábát. Harry a másik karjába felemelte a kislányt, és arcon csókolta.
Imádta őt. Kit érdekel, ha nem a vér szerinti gyereke? Harry rajongott Lillyért, és ez fordítva is igaz volt. Lilly felnézett az apjára, próbált tőle sok dolgot ellesni, eltanulni. Apukája lett az ő mentsvára, az a férfi, aki egész életében mellette lesz. Lilly már sejtette, hogy apukájának már most ő a kicsi lánya, és ezt igyekezett is kihasználni, még ha néha ez nem tudatos dolog volt.
- Én is nagyon szeretlek téged, Lilly. - Harry mind két gyermeke arcára egy-egy puszit nyomott.
Nathaniel kacagott, és apukájához bújt. Rosie meghatódva figyelte ezt a jelenetet, mert számára ezek voltak a legkülönlegesebb percek az életében.
Ilyen boldogan, és szeretetteljesen látni a családját, ez volt az, amiért az egész életét odaadta volna. Hiszen neki nem számított az elmúlt jó pár hónapban más, csak hogy Harry, és gyermekeik boldogok legyenek.
Ő csak egy kis családra vágyott, egy férfira, aki Lillyt a sajátjaként szereti. Megérte neki álmodni, vágyakozni és hinni. Minden teljesült az életében. Persze, szeretne még az életben sok dolgot elérni, de nem érdekli, ha egyik sem sikerül. Van egy csodálatos, gondoskodó férje, egy cserfes, vidám, boldog kislánya, és egy izgága, boldog, és hangos kisfia.
- Milyen csendes lett minden. - szólalt meg Harry, amikor a nagyszülők elvitték hosszas búcsúzkodás után a gyerekeket.
- Pihenünk egyet. - Rosie mosolyogva átölelte férjét, és megcsókolta az arcát.
- Majd akkor pihenünk, ha feldíszítettük a fát, és lestrapáltam a testedet. - vigyorgott szemtelenül a fiú. Rosie elpirult, de a fiú szemeibe nézett.
- A kis magányos óráinkat szeretkezéssel akarod eltölteni?
- Rengeteggel. - Harry vigyora még mindig az arcát ékesítette.
Rosie tisztában volt azzal, hogy ez a pimaszság már örökre Harry bélyege marad.
- Elsőnek fát kell díszítenünk.
- Csak délután hozzák vissza őket. Reggel is ráérünk. - a fiú felesége nyakához hajolt, és belecsókolt.
- De reggel nem fogunk kiszállni az ágyból, mert lusták leszünk. - sóhajtotta a lány.
- Nem érdekel. Akkor azt mondjuk a gyerekeknek, hogy a Télapónak segítség kellett, és együtt feldíszítjük a fát. - folytatta tovább a lány nyakának kényeztetését.
- Elgyengítesz. - Rosie szájából halk zihálások hada csúszott ki.
- Tudom, mert te pedig elveszed az eszemet. - lassan, érzékien kezdtek csókolózni a csendes házban, ahol most tényleg csak ők voltak.
Már nem hallották a gyerekek boldog sikításait, kacagásait, és esetleges sírásait.
Csak ketten voltak, és az érzelmeik, amik lassan ki is szélesedtek, és még többet, még mohóbban húzták magukat közelebb egymáshoz.
Szükségük volt már egy kis egyedüllétre. Imádták mindennél jobban gyermekeiket, de minden szülő megérdemel egy kis lazítást. Rosie és Harry is.
Amint elhúzódtak egymástól a zihálásuk, valamint lihegésük volt az egész ház alapzaja. Egymás szemeibe néztek, majd újra mohón csókolózni kezdtek, és innen már nem volt megállás.
Szerelmesen, boldogan, vágyakozva merültek el egymás testében, és szerelmükben. Kettesben, csak arra koncentrálva, hogy szeressék egymást.
Nincs gyereksírás, nincs gyerekkacagás, csak a békés csend, ami már rájuk fért.
Csak Harry és Rosie.
Újra, és újra egymás célkeresztjében..
